Szokásosan naplementekor indultunk. Körülöttem Gronkelek, Siklósárkányok, Szörnyennagy Rémségek és Fertelmes Cipzárhátak szálltak. Hibbant-sziget felé tartottunk, hogy az Alfánknak élelmet tudjunk vinni. A tervet tisztáztuk az elején: a Szörnyennagy Rémségek lefoglalják az embereket, a Gronkelek széttörnek mindent mi mozdítható és állatot rejthet, a Fertelmes Cipzárhátak keresnek és a Siklósárkányok az emberekkel foglalkoznak. Én pedig, mikor már látom, hogy gondok akadtak, akkor avatkozom be. Én vagyok az egyetlen akitől az emberek frászt kapnak… én vagyok a legsötétebb és leggyorsabb... az emberek csak Éjfúriaként emlegetnek.

Mire beesteledett mind Hibbant-szigetre értünk és a terveknek megfelelően kezdtünk cselekedni. Én magasan a levegőben maradtam, s hála fekete színemnek, illetve a koromsötétnek, engem nem láttak. Figyeltem a sok apró embert, amint próbálnak harcolni és védik állataikat. Igazság szerint, mi sárkányok hallal táplálkozunk, de az Alfánk bármit képes megenni, így ennek fejében mindent vittünk neki. Hisz ha nem tettük, akkor jaj nekünk!

A harc maga unalmas volt, az emberek nem igazán mutattak újat. Ugyanúgy harcolt mind, ugyanúgy oltották a tüzet a fiatalok és az a kis nyámnyila fiú ismét hősködni akart, de nem hagyták neki. Mindegyikőjüket felismertem már, sokszor jártam arra.

Persze, a csatának volt egy pontja, amikor már én kellettem. Ekkor jó magasra szálltam, majd zuhanórepülésben kezdtem indulni a sziget felé. Útközben megformáltam kis lövedékem, melyet csak akkor engedtem el, mikor már közel jártam.

- Éjfúria! – kiabáltak az emberek. – Hasra!

Mindig is megtisztelő volt számomra, hogy féltek tőlem, így legalább nekem nem kellett tartanom tőlük. Igazság szerint, egyik sárkány sem akartam őket bántani, amit tettünk, az önvédelem volt. Nem bíztunk az emberekben, sőt, ők sem bennünk, szóval kölcsönös volt az ellenszenv a két faj közt.

Közben láttam, hogy újabb támadás kell és már indultam is. Mindent ugyanúgy tettem, ahogyan addig, de hirtelen, nem mozdultak többé a szárnyaim. Eltaláltak! Oldalra pillantottam és láttam a kis mihaszna fiút, valamiféle szerkezettel. Ő lőtt le…

Nem tudtam mozogni, nem tudtam védekezni és nem tudtam repülni. A következő ami a szemem előtt volt, az az, hogy becsapódom a földbe. Fájt, nem is kicsit, nem tagadom…de a legjobban a farkam fájt. Nem tudtam megnézni mi lett velem, mennyire sérültem meg, mert nem tudtam mozogni. Felpillantottam az égre és láttam, ahogy a társaim elszállnak, de sajnos az ellenkező irányba.

- Segítség! Itt vagyok! Segítsetek! – kiabáltam, de nem hallottak. Nem tehettem márt, visszatettem a földre a fejem és beletörődtem a sorsomba, hogy valószínűleg egy viking falán végzi a bőröm.

Pár óra múlva azonban fura zajok csapták meg a fülem. Hallottam, ahogy egy ember közeledik, felismertem a szagát. Úgy döntöttem, játszom a halottat, talán akkor kiszabadulhatok. Hallottam ahogy közelít, ahogy a gyors szívverését is.

- Hát ez…Sikerült! Megcsináltam! – hallottam ujjongását. – Ettől minden helyrejön! Ez az! Legyőztem ezt a fenevadat… - tette rám a lábát.

Hékás, hát nehogy már! Gondoltam magamban és felmordulva megmozdultam. A szerencsétlen fiúra majdnem a szívrohamot hoztam, de nem igazán izgatott. Úgy döntöttem nem tettetem már a halottat, hisz értelme sincs és inkább kinyitottam a szemem és a fiúra pillantottam. Egy kis tőrt szegezett rám…Más helyzetben nem aggódtam volna, de ekkor nem tudtam mozogni…se védekezni.

Néztem az apró fiút, aki engem ebbe a helyzetbe juttatott. Bár nem volt vikingszerű, de tudtam, hogy köztük nevelkedett…tudtam, hogy ennek ellenére képes megölni. Akármilyen kínos is, de bevallom, féltem!

- Most megöllek te sárkány! – mondta halkan és a szívem felé fordult kis tőrével. – És aztán kivágom a szívedet és elviszem apámnak! – erre sóhajtott egyet. – Viking vagyok… - suttogta, majd rám nézett. – Viking vagyok! – kiabált.

Én azonban mást láttam. Ez a fiú nem is igazán tudta mit tegyen… ha megakart volna ölni, már megteszi, de ő nem… félt ő is, éreztem… S ekkor a magasba emelte a tőrt. Rám nézett és én rá és ekkor láttam azt a csöppnyi elszántságot is. Nem volt sok, de tudtam, ez elegendő ahhoz, hogy megöljön. Inkább lehunytam a szemem és a földre tettem a fejem. Nem akartam elhinni, hogy így halok meg…és látni sem.

- Ez miattam van… - hallottam a hangját.

Nem tudtam miért mondja ezt, továbbra is a kivégzésem vártam. És ekkor hallottam, ahogy a tőrrel vágni kezdett, de nem engem, hanem a kötelet. Azonnal tágra nyíltak a szemeim és figyelni kezdtem a „munkáját". Próbált kiszabadítani…és sikerült neki. Amint mozogni tudtam a falnak nyomtam a kis vikinget és a mellkasára nyomtam a mancsomat. Éreztem a heves szívverését és láttam ahogy hevesen veszi a levegőt. Morogtam rá és mélyen a zöld szemeibe néztem. Láttam a halálfélelmet bennük. Ezt jó volt tudni, hogy még mindig fél tőlem, de elhatároztam, hogy nem bántom. Ő sem ölt meg engem, hát én sem ölöm meg őt. Azonban még egy mélylevegőt vettem és a magam nyelvén ráüvöltöttem.

- Soha többé ne lássalak! – s ezután megfordultam és repültem…

…azaz repültem volna, de nem tudtam. Mindennek nekimentem és lezuhantam. Valami nem volt rendben…végül pedig egy katlanba zuhantam, ahonnan se előre, se hátra. Egyszerűen nem tudtam kirepülni. Hátranéztem, hátha maradt még egy kis kötél rajtam és az nem enged repülni, de a valóság sokkal szörnyűbb volt. A farkamról az egyik bőrrész eltűnt. Teljesen leszakadt… e-nélkül nem tudtam repülni…és ha nem tudok repülni, se elmenekülni nem tudok, se vadászni. Elkellett fogadnom a helyzetem, hogy egy vikingtől sikeresen elmenekültem, de soha többé nem repülhetek és valószínűleg hamarosan az éhhalál végez velem. Nem tehettem mást, egyszerűen lefeküdtem és próbáltam beletörődni a sorsomba…nem sok sikerrel…