Az író megjegyzése: A Bleach szereplői Kubo képzeletének szülöttei, míg a történet Singeing keze nyomát dicséri. Eredeti címe: Not just a mother figure
Az író engedélyezte a történet fordítását. Az eredeti itt olvasható: s/4977861/1/Not-Just-a-Mother-Figure
Singeinggel együtt várjuk a kritikáitokat. Jó olvasást!
A Kuchiki birtokon még csend honolt. Ez volt a tavasz első napja, de a levegő még hideg volt, és a virágok nem voltak mások csupán fiatal rügyek. Ha egy idegen arra téved, azt gondolhatta, hogy minden rendben van Kuchiki Byakuya birtokán, aki a Gotei 13 hatodik osztagának kapitányi pozícióját töltötte be. De ez az idegen nem tudott a belső zűrzavarról arról, hogy nincs minden rendben a kapitány és a felesége, Hisana, háza táján.
A Kuchiki birtok szép és csodálatos képet mutatott a külvilág számára, nemcsak méretében, hanem a kertjével is, amely megszámlálhatatlan növény- és virágfajnak, és ritka állatoknak adott otthon. A hatalmas udvarház déli részén egy ablak nyitva állt, amelyből csodálatos rálátás nyílt a kertre, annak aki kinézett rajta. De a szobában tartózkodók nem gyönyörködtek a kert látványában, és ehhez semmi köze nem volt annak, hogy a virágok nem nyíltak még.
- Byakuya… - suttogta egy fáradt, elgyötört hang. A közelgő halál tette gyengévé.
- Ne beszélj! Csak rontasz az állapotodon – vágott a szavába hirtelen egy riadt, bársonyos férfihang.
Kuchiki Byakuya, aki büszke, távolságtartó viselkedéséről és közönyéről vált híressé, érezte, hogy eluralkodik rajta a kétségbeesés. A felesége, Hisana, nem látta a félelmet a szemében, és nem hallotta, hogy remeg a hangja, vagy ha igen, akkor sem mutatta.
-Kérlek, ígérd meg nekem, hogy megkeresed a húgomat, Rukiát – folytatta alig hallhatóan. – Fogadd be őt a családba, mintha a testvéred lenne! Ne mondd el neki, hogy a nővére voltam. Nem érdemlem meg, hogy a testvérének nevezzen.
Byakuya meg akarta könnyíteni haldokló feleségének utolsó perceit, így bólintott, és megígérte neki.
Még néhány szót tudtak váltani, mielőtt az elkerülhetetlen bekövetkezett, és a nemes Kuchiki család huszonnyolcadik fejének feleségét, Kuchiki Hisanát, elragadta a Halál.
Byakuya lehajtotta a fejét. Így akarta elfojtani feltörni készülő könnyeit, de próbálkozása hasztalan volt: a könnyek némán folytak le az arcán. Pár pillanattal később elfordította a fejét a szoba távoli sarka felé, hogy ránézzen a másik alakra a szobában.
- Köszönöm, hogy mindent megpróbáltál, Unohana kapitány – mondta halkan.
A mindig kedves és vidám Unohana Retsu, most szomorúan elmosolyodott.
- Sajnálom, Kuchiki kapitány. Szigorúbbnak kellett volna lennem vele, és több pihenésre utasítanom.
- Nem a te hibád. Annak ellenére, hogy a betegség legyengítette, úgy döntött, tovább keresi a húgát, akit sok éve magára hagyott. A bűntudata egészen a haláláig gyötörte őt, nem tudott szabadulni tőle.
A nemes utolsó szavai szinte elvesztek a kerten átsuhanó tavaszi szellő hangjában, annyira halkan mondta ki. Unohana mégis hallotta.
A nő vetett egy aggódó pillantást a férfi felé, aki éppen kinézett az ablakon.
- A Halál meg sem várta, hogy az első rügy kifakadjon – mondta ugyanolyan halkan, mint az előbb.
A gyógyító egészen kiskorától ismerte Kuchiki Byakuyát, és nagyon megrémítette, hogy most a kétségbeesés szakadékának szélén látta egyensúlyozni.
Byakuya évtizedek óta elrejtette a gyengeségeit és az érzelmeit. Most az egyszer nem próbálta meg eltitkolni őket. Tudta, hogy Unohana Retsuban megbízhat. Különben is, ha nem mutatja ki, mit érez, és áthatolhatatlan téglafalat épít is a szíve köré, a nő akkor is átlát rajta, fölösleges titkolódznia előtte.
Unohana felállt, és elindult a szomorú férfi felé. Gyengéden megfogta a vállát, mielőtt megszólalt volna.
- Ne csüggedj, Kuchiki kapitány! Továbbra is éld az életed, így teljesítheted az ígéreted, amit neki tettél. Legyen ez a fogadalom a horgony, ami ehhez a világhoz köt. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan megtalálod a húgát.
Byakuya felnézett a szelíd gyógyítóra, és alig észrevehetően bólintott.
Retsu halványan elmosolyodott, abban a hitben, hogy szavai, ha kis időre is, de vigaszt nyújtottak a férfinak. Azután kinézett az égre, amin mutatkoztak az alkonyat első jelei. Még egyszer gyengéden megszorította a férfi vállát.
- Most mennem kell, hogy még sötétedés előtt elszállíthassuk Hisana testét. Találkozunk a temetésen. Most, ha megbocsátasz, Kuchiki kapitány.
A nemes megpróbált elköszönni a nőtől, de nem jött ki hang a torkán. Inkább lehajtotta a fejét, amikor a negyedik osztag kapitánya, Unohana Retsu, elhagyta a szobát.
1. fejezet
Egy tökéletesen normális nap a Lelkek világában. Egy tökéletesen normális, papírmunkával eltöltött nap a Gotei 13-ban. Minden tökéletesen békés, és tökéletesen unalmas gondolta magában Kotetsu Isane, amikor végigsétált a negyedik osztag néma folyosóján. Éppen kapitánya irodájába tartott, amikor az egyik közeli ajtó kivágódott, és egy megviselt és rémült Yamada Hanatarou–val találta szemben magát.
- Jó reggelt, hadnagy – mondta olyan vidáman, mintha a zúzódások az arcán ott sem lennének.
- Hanatarou, mi történt veled? – majd meg sem várva a kis halálisten válaszát, folytatta. – Nem is kell mondanod semmit. A tizenegyedik osztag tette?
Hanatarou szégyenlősen bólintott.
Isane felsóhajtott, s megpróbálta legyűrni feltörni készülő indulatait.
- Menj, és gyógyítsd meg magad! De előtte áruld el, hogy hol vannak azok a bajkeverők.
- A kórház udvarán.
- Hogy hol? Mégis mit csinálnak odakint? Talán megvárják a következő tehetetlen áldozatot, aki egyedül kilép az épületből, és megtámadják? - fakadt ki idegesen a hadnagy. Még a keze is ökölbe szorult a haragtól, amit az ellenszenves tizenegyedik osztagosok váltottak ki belőle.
Lehet, hogy rossz emlékei vannak a tizenegyedik osztagról. Lehet, hogy terrorizálták őt is gondolta Hanatarou. De miután végignézett a hadnagyon, rá kellett jönnie, hogy ez aligha volt lehetséges. Teljesen abszurd elképzelés volt. Meg is csóválta a fejét. Isane túl magas, hogy terrorizálják. Különben is, ki akarná megérezni Hisagi Shuuhei haragját, aki közeli barátja Isanénak.
Isane mély levegőt vett, majd kifújt.
- Mindegy. Majd később foglalkozom velük, de előbb…
- Foglalkozol, kivel?
Isane és Hanatarou azonnal megpördült Unohana kapitány nyugodt hangjára. Riadtan néztek a barátságosan mosolygó nőre.
- Izé… Senkivel, kapitány. Ezeket a papírokat Önnek hoztam – darálta gyorsan Isane, és átnyújtotta az iratokat, amiket félig összegyűrt a nagy bosszankodása közben.
Unohana elvette a papírokat a lánytól, és letette egy közeli asztalra, amin egy virágváza volt.
- Köszönöm, Isane. Nos merre vannak azok a tizenegyedik osztagosok, akikről beszéltél? – kérdezte Unohana, és elindult a kórház főbejárata felé. Arcán ugyanaz a hátborzongató mosoly jelent meg, ami az említett osztag tagjainak valóságos rémálmokat okozott.
A kérdés persze csak költői volt, ezt a két tiszt nagyon jól tudta. Nem válaszoltak, csak követték a kapitányukat, és remélték a legjobbakat - ebben az esetben, a legrosszabbat – a kötekedő halálisteneknek.
Alig lépetek ki a bejárati ajtón, már meg is pillantották a bajkeverő kompániát.
Az alávaló gazemberek máskor azonnal világgá szaladtak volna, ha meglátják Unohana kapitányt és Kotetsu hadnagyot, de túlságosan lefoglalta őket, hogy megverjék és megkínozzák azt a negyedik osztagos halálistent, aki Hanatarou után az útjukba kerül majd. Milyen kár értük!
- Jó reggelt, uraim! – köszöntötte őket Unohana kapitány. A hátborzongató mosoly még mindig ott ült az arcán.
A rendbontók azonnal megdermedtek a hang hallatán. Lassan, gépiesen fordultak a kapitány felé.
Isane és Hanatarou majdnem hangosan felnevetett a döbbent-rémületbe torzult, sápadt arcok láttán.
- J… J… Jó reggelt, U…Unohana ka… kapitány! – dadogták egyszerre a megtermett férfiak.
Isane nem bírta tovább, és felkuncogott. A büszke és erőszakos halálistenek látványa, akik dadogó idiótákká változtak a kapitánya puszta jelenlététől, megfizethetetlen volt számára.
- Úgy vettem észre, hogy megzavarták a csapatom tagjait a mindennapi teendőik közben. Kérem, kérjenek tőlük bocsánatot! Továbbá ne feledjék, hogy ha netalán megsérülnek egy harc során, az én csapatom lesz az, amelyik ellátja önöket. Ugye nem akarják, hogy véletlenül hibázzanak az ellátásuk közben? - Unohana mindezt olyan ijesztő mosollyal mondta, hogy a halálisteneknek megfagyott a vér az ereiben.
- N… Nem. Természetesen nem, kapitány – hadarták kórusban a megfélemlítettek.
- Akkor kérjenek bocsánatot, azután távozzanak!
- Igen, asszonyom! – vágták vigyázba magukat, majd olyan egyszerre fordultak Hanatarou felé, hogy a fiú rémületében Isane háta mögött keresett menedéket. – Sajnáljuk, amit tettünk veled, kis halálisten.
- Jó fiúk! – mondta Unohana olyan hangon, mint aki kutyákhoz beszél.
A halálistenek mereven meghajoltak, majd amilyen gyorsan csak tudtak, visszarohantak a tizenegyedik osztag főhadiszállására.
Unohana felöltötte a legszebb mosolyát, amit csak a beosztottjainak tartogatott, és a tisztjei felé fordult.
- Most térjetek vissza a munkához, rendben?
- Igen, asszonyom! – mondták kórusban, majd sarkon fordultak, és visszamentek az épületbe.
Unohana is éppen indult volna, hogy befejezze korábban félbehagyott munkáját, amikor meglátta Kuchiki kapitányt, amint elmegy a negyedik osztag kapuja előtt. Úgy vélte az Élők világába vezető átjáróhoz megy, hogy elbúcsúzzon a húgától, Rukiától. A lány végre igazi küldetést kapott, és távol lesz egy darabig a Lelkek világától.
Milyen kedves tőle, hogy az átjáróhoz megy elbúcsúzni tőle gondolta. Ő maga is szívesen az átjáróhoz ment volna elbúcsúzni a lánytól, de már előző nap megtette, amikor összefutottak a tizenharmadik osztagnál.
- Jó reggelt, Kuchiki kapitány! – köszönt oda a férfinak.
- Jó reggelt! – biccentett vissza.
- Hová igyekszel, ha megkérdezhetem? Talán az Élők világába vezető kapuhoz? – kérdezte, ahogy közelebb sétált hozzá.
- Nem. A főkapitány találkozót akar.
Unohana megtorpant, és megütközve nézett rá.
- Talán rendkívüli gyűlést hívott össze?
- Csak engem hívatott. Ma találkozom az új hadnagyommal.
Kíváncsi lennék rá mi lett az utolsó hadnagyával morfondírozott a nő. – Ki az? Tudod már?
- Igen. Abarai Renji, a tizenegyedik osztag hatodik tisztje.
Unohana meglepetten pislogott. Tizenegyedik osztag? Kuchiki Byakuya és egy tizenegyedik osztagos tiszt? Ez nem a legtökéletesebb kombináció.
- Mi a baj? – kérdezte Byakuya a csendesen maga elé pislogó gyógyítót.
Unohana felnézett, és elmosolyodott.
- Semmi. Remélem, nem okoz neki majd problémát, hogy beilleszkedjen az új helyen.
Unohana nem igazán kedvelte a tizenegyedik osztagosokat. Valójában annyira nem, mint Isane, de biztosra vette, hogy nyugodtabban telnének a napjai, ha nem küldenének neki félholtra vert embereket, és nem terrorizálnák a csapatának a tagjait.
- Talán ismered? – kérdezte Byakuya rosszat sejtve. Fogalma sem volt miért lett csendes az asszony olyan hirtelen, és miért merült a gondolataiba.
Unohana az emlékei között kutatott Abarai Renji után. Rémlett neki egy kusza, vörös hajtömeg és egy sokkoló tetoválás.
- Nem igazán. Csak egyszer láttam őt a gyengélkedőn.
Byakuya lehunyta a szemét, és bólintott. Mindig ezt csinálta, ha lezártnak tekintett egy témát.
- Nos, nem szeretném, ha miattam késnél el a találkozóról. További szép napot! – intett neki búcsút Unohana.
- Neked is – mondta Byakuya, majd folytatta az útját.
Unohana csak bámult utána, amíg távolodó alakja el nem tűnt a szeme elől. Egy pillanatig a gondolkodó-merengés apró ráncai jelentek meg csinos arcán, majd megcsóválta a fejét, és visszatért az osztaga épületébe.
Az irodája felé vette az irányt, de megállt, amikor Isane kilesett egy kórterem ajtaja mögül.
- Unohana kapitány?
- Igen, Isane?
- Ki volt az, akivel az imént beszélt? – kérdezte bátran.
Mióta a Gotei 13-ba belépett, Unohana kapitány mindig is a felettese volt, de Isane mégis úgy tekintett rá, mint egy pótanyára. Úgy érkezett a húgával a Lelkek világába, hogy senki sem állt mellettük, aki megvédje őket a veszélyektől, amik ebben a világban leselkedtek rájuk. Mindig is csak magukra számíthattak. De néha Isane hajlamos volt megfeledkezni arról, hogy Unohana ugyan kedves, bájos, anyáskodó, és mindig számíthat rá, mégis csak egy kapitány.
Azonban Unohana ezt a közvetlenséget a hadnagyával sosem bánta.
- Kuchiki kapitánnyal.
- Most ment, hogy elbúcsúzzon Rukiától?
- Sajnos nem. Az első osztaghoz ment, hogy találkozzon a főkapitánnyal és az új hadnagyával.
- Tényleg? Ki az? Remélem, nem tizenegyedik osztagos – mormogta az orra alatt Isane, és arra gondolt, hogy Kuchiki kapitány személyisége nehezen férne meg egy tizenegyedik osztagoséval.
- Nos, nagyon sajnálom, Isane, de tizenegyedik osztagos az illető. Azonban úgy tűnik, hogy a főkapitány úgy vélte, Abarai Renji méltó lesz arra, hogy a hatodik osztag hadnagya legyen – mondta mosolyogva Unohana. – Most bocsáss meg, Isane, de szeretném befejezni a papírmunkát.
- Igen, Unohana kapitány – mondta bocsánatkérően. Kicsit bűnösnek érezte magát abban, hogy feltartotta a kapitányát, mikor alig pár perce vitt neki még több papírmunkát.
A Nap vörös színűre festette a lassan elsötétülő ég alját. A Seireiteiben élők lassan befejezték mindennapi teendőiket, és visszavonultak a lakásaikba, hogy nyugovóra térjenek. A negyedik osztag tagjai is ugyanígy tettek.
Isane gyakorlatilag szökdécselve tette meg az utat Unohana kapitány irodájáig. Egyetlen ugrással az ajtó előtt termett, bekopogott, majd benyitott.
- Igen, Isane? Már mész is? – kérdezte a kapitány. Az asztala mögött ült, és éppen a végén járt a papír hegynek.
- Igen, kapitány! Mindennel végeztem. Ön is indul haza?
- Nem, van még néhány dolog, amit előbb el kell intéznem. Te csak menj nyugodtan. Szép álmokat, Isane!
- Ön is aludjon jól, kapitány! – búcsúzott a hadnagy, majd becsukta maga mögött az ajtót, egyedül hagyva Unohanát.
A kapitány fáradtan felsóhajtott, aláírta az utolsó papírokat, és betette őket a megfelelő mappákba. A kapitányi teendőkkel járó papírmunka nagyon lefárasztotta. Erről eszébe jutott, hogy a nap folyamán Matsumoto hadnagy felkereste, és fejfájásra panaszkodott. Mikor rákérdezett, hogy Matsumoto szerint, mi lehetett az oka a fejfájásnak, a nő elpanaszolta, hogy Hitsugaya kapitány rengeteg feladatot bízott rá, amit el is végzett, de a kapitány még több munkát adott neki. Hitsugaya arca megfizethetetlen volt, amikor közölte vele, hogy maga adott parancsot Rangikunak a gyengélkedőn maradásra, amíg a nő jobban nem lesz.
Az emlék mosolygásra késztette. Elpakolta a dossziékat, felállt az asztalától, és a nyitott ablakhoz sétált. A naplemente utolsó sugaraiban fürdő város gyönyörű volt, de Unohana kapitány gondolatai máshol jártak – Rukia és a Byakuyával történő találkozás foglalkoztatta.
Rukia bizonyára rosszul viselte, hogy a bátyjával nem búcsúztak el egymástól. Milyen kár, hogy Byakuyának ma kellett találkoznia az új hadnagyával! Még csak esélyt sem kaptak a búcsúra, pedig sokáig nem látják majd egymást gondolta elmerengve.
Azonban eszébe jutott, mit is mondott neki Rukia, amikor összefutottak a tizenharmadik osztag szálláshelyén, amikor Ukitakéhoz ment a szokásos heti kivizsgálásra.
- Rukia, drágám, hogy vagy? Elmondtad már a testvérednek, hogy küldetésre mész? – kérdezte barátságosan Unohana a döbbenettől kistányér nagyságúra nőtt szemű lánytól, aki alacsonyabb volt nála, de a haja ugyanolyan sötét színű volt, mint a sajátja.
- Nem, Unohana kapitány. Féltem ilyen jelentéktelen dologgal zavarni a bátyámat, ezért Ukitake kapitányra bíztam, hogy mondja el neki – motyogta a lába elé meredve.
- Ó! – mondta Unohana, bár nem igazán lepte meg Rukia viselkedése. Kínos csend telepedett rájuk, amit végül az idősebb nő tört meg. – Nos, vigyázz magadra, Rukia! Remélem, hamarosan látjuk egymást.
- Én is, Unohana kapitány. Viszont látásra! – hajolt meg Rukia illedelmesen az asszony előtt, majd sarkon fordult, és elsietett.
Unohana, pedig folytatta útját Ukitake kapitány irodája felé.
Unohana összeráncolta a szemöldökét. Nem tetszett neki, hogy Rukia félt a bátyjától. Ahelyett, hogy kellemesen érezte volna magát egy családtagja mellett, Rukia kényelmetlenül feszengett, és jelentéktelennek érezte magát a büszke, nemes Kuchiki kapitány oldalán.
Ezen cseppet sem javított az a tény, hogy az említett kapitány azonos érzelmi szinten állt egy sziklával. Ennek ellenére, ha Byakuya nem is mutatta ki az érzéseit, és különösebb jelét sem adta annak, hogy törődne Rukiával, Unohana tudta, hogy ennek éppen az ellenkezője volt az igaz.
Ha Rukia tudná, mennyire szereti is őt! Attól félek, hogy amikor kész lesz felfedni a húga előtt, milyen nagyon is aggódik érte, már késő lesz.
Unohana felnézett a már sötét égboltra, és gondolatban megfedte magát, hogy ilyen baljós dolgok járnak a fejében. Már éppen elfordult volna az ablaktól, amikor a szeme megakadt valamin, vagy inkább valakin. Az illető Kuchiki kapitány volt.
Unohana látta, ahogy az utolsó napfény megcsillan a kenseikanján, és a sálja gomolyog a szélben. A férfi azonban nem volt egyedül. Egy magas, vörös hajú, fiatal férfi követte, akinek egy tetoválás volt a homlokán.
Úgy tűnik, hogy jól ki fognak jönni egymással mosolyodott el Unohana, majd becsukta az ablakot, és elindult a kapitányi szállására.
A tiszti szállások a negyedik osztag határán növő erdősávval szemben helyezkedtek el.
Szinte ugyanúgy nézetek ki az épületek, mint a Gotei 13 többi apartmanjai azzal a különbséggel, hogy kisebbek, tisztábbak voltak, és bár messze helyezkedtek el a kórháztól, ugyanúgy érződött itt is a fertőtlenítő jellegzetes szaga.
A kapitány szállása szándékosan nézett az erdő felé, és kivételes kilátással büszkélkedhetett a látóhatár mentén húzódó hegyekre. Az építők még egy erkélyt is készítettek, egyedivé téve ezzel a lakást. Ez a teraszszerűség egyfajta ajándék volt, hogy kifejezzék a hálájukat a kapitánynak, aki oly sok halálisten életét mentette már meg.
Retsu a legtöbb idejét itt töltötte, ha ne volt éppen szolgálatban, vagy lefekvéshez készülődött. Most sem volt ez másképp.
A fából készült terasz közepén ült, és derűs nyugalommal szemlélte az éjszakai eget. Mellette egy kanna különleges tea gőzölgött, amit rendszeres látogatója bizonyára értékelni fog majd.
Retsu éppen belekortyolt a teájába, amikor kopogtak az ajtón. Felállt, puha léptekkel az ajtóhoz sétált, és kinyitotta. A nő rámosolygott Kuchiki Byakuyára. Cseppet sem volt szokatlan, hogy a férfi ellátogatott hozzá, amikor már a legtöbben az igazak álmát aludták. Beengedte, és a teraszra kísérte, ahol töltött neki egy csésze teát.
Csak csendben ültek ott egy darabig a teát kortyolgatva, és élvezték a kellemes aromáját. A köztük megtelepedett némaságot Retsu törte meg.
- Láttalak ma a hadnagyoddal. Szenvedélyes fiatalembernek tűnik – mondta alig hallhatóan.
- Az – jött a rövid felelet.
- Kár, hogy nem köszönhettél el Rukiától, amikor elindult az Élők világába – folytatta a gyógyító, s feszült figyelemmel várta a férfi reakcióját.
- Találkozunk majd, amikor visszatér, ha nem öleti meg magát.
Unohana összerezzent a hideg szavak hallatán, de észrevette, hogy a férfi nagyon aggódik, még akkor is, ha nem mutatja.
Különlegessé tették a napjukat, amikor a két kapitány leült teázni. Ez egyfajta szokássá vált náluk az elmúlt ötven évben – azóta, hogy Hisana meghalt. Byakuya mindig is úgy tekintett a nőre, mint egy barátra, Retsu pedig kisöccseként, még inkább a gyerekeként tekintett rá.
A barátságuk még akkor kezdődött, amikor Byakuya még nem volt halálisten. Byakuya a szelíd természete miatt kedvelte a nőt, Retsu pedig a még romlatlan gyermeket látta benne.
Az emberek mindig is többet láttak a kapcsolatukban, noha mindketten tagadták a pletykákat, és soha ne tettek semmi olyat, ami többet sejtetne, mint szimpla barátságot.
- Nem szégyen az, ha kimutatod, hogy törődsz vele, Kuchiki kapitány – incselkedett vele Retsu könnyedén. Egyike volt azon keveseknek, nagyon keveseknek, akik kötekedni mertek vele, és ép bőrrel megúszták a dolgot.
Byakuya merev közönnyel nézett rá, majd újfent a mesés kilátás felé fordult.
A Hold lassan kúszott fel az égre, és megjelentek az első csillagok is.
Retsu követte társa tekintetét, és lassan kibontakoztak a szeme előtt az ismerős csillagok. Mindig is elbűvölték öt a fenséges ragyogásukkal. Sok évszázados élete alatt, kezdve attól a naptól, amikor elhatározta, hogy halálisten lesz, sosem volt rá ideje, hogy a kirajzolódó csillagképekkel törődjön. Nagyon fiatalon kezdte el tanulni a gyógyító művészeteket, és minden idejét lekötötte a gyengélkedőbeli munka, és később a cél, hogy a negyedik osztag kapitánya legyen.
Vetett egy rövid pillantást a társa felé. Biztos volt benne, hogy ő csukott szemmel is meg tudta volna nevezni a csillagképeket. Logikusnak találta, mert Byakuya maga is olyan volt, mint egy csillag: szép, hideg, távolságtartó, és nemes aura vette körül.
- Csendes vagy ma este, legalábbis csendesebb, mint máskor – szólalt meg hirtelen Byakuya.
Retsu éppen inni akart egy kortyot, amikor a férfi megszólalt, s a csésze megállt fél úton a szája felé.
Byakuya és az ő figyelmessége gondolta fanyar mosollyal.
- Te is néma vagy. Talán szeretnél mondani valamit? – vágott vissza az asszony. Fejét kissé oldalra döntötte, szeme pajkosan csillogott.
- Nem vagyok néma. Egyszerűen nincs semmi mondanivalóm, ami érdemes lenne a figyelemre – felelte, és Retsu érezte, hogy a levegő szinte megfagy körülötte.
A hideg, szürke szemek tőrként meredtek rá, de úgy, hogy Retsun kívül bárki más visítva elrohant volna, vagy menten szörnyet hal. De Retsu nem volt akárki.
Egy pillanat múlva már nem volt köztük az előbb érezhető feszültség. Csak nézték egymást, és Retsu úgy döntött, hogy ad egy kis szünetet Byakuyának.
- Remek, akkor én fogom elmondani, hogy mi jár a fejemben - kuncogott halkan, azután szembefordult vele, hogy egyenesen a palaszürke íriszekbe nézhessen.
- Ismered a hadnagyomat, ugye?
Byakuya bólintott.
- Hosszú ideje a diákom, s habár képzett és tehetséges, még sokat kell tanulnia. Valójában inkább a lányomként tekintek rá, mint a diákomként. – Retsu lesütötte a szemét, mert kínosnak találta, hogy lányaként szereti a hadnagyát. – De most nem erről, hanem a múltamról akartam beszélni neked. Tudod, nem igazán emlékszem az előző életemre. Olyan régen volt, hogy nem is vagyok biztos benne volt-e egyáltalán.
- Egy nemesi családba születtem. Nem voltunk olyan gazdagok, mint te, de mindig elegendő étel került az asztalra. Az anyám mindig gondoskodott erről. – Megállt egy pillanatra összeráncolta a homlokát, majd folytatta.
- Akkoriban nagyon más voltam még. Maradjunk annyiban, hogy nem értékeltem az áldást, ami nekem jutott. De azután találkoztam Isanéval. Akkor találkoztunk, amikor már közel kétszáz éve voltam kapitány. Ez nem sokkal az előtt volt, hogy veled találkoztam. Veled, a fiatal fiúval, aki azt állította, hogy a valaha élt legjobb halálisten lesz belőle.
- Isane mesélt nekem az életéről a Peremvidéken. A testvérét és őt állandó életveszély fenyegette: a bűnözők, az éhség és a magány. Az emberi életére halványan emlékezett. Az mondta, hogy a szülei nagyon szerették őket. Ez volt az egyetlen dolog, ami életben tartotta őket, míg éheztek. A szüleik iránt érzett szeretet tartotta őket életben és az, hogy büszkévé tehessék őket.
Byakuya lehunyt szemmel hallgatta végig, de Retsu tudta, hogy odafigyelt minden egyes szóra.
- Byakuya, drágám, egy csomó ember nem törődik a családjával. Ez szomorú dolog…
Byakuya kinyitotta a szemét, hogy megnézze, miért hagyta abba a nő. Nagyon meglepődött, hogy olyan bánat tükröződött vissza a kék szempárban, amilyen csak a sokat szenvedett lelkek szemében látszik.
- Szomorú dolog – folytatta halkan -, hogy nem fedezik fel azt az ajándékot, amit egy család szeretete és összetartása adhat, csak amikor már késő.
A nemes felsóhajtott. Nagyon jól tudta, hogy Retsu neki címezte a szavait, de furdalta az oldalát a kíváncsiság, miért változott meg hirtelen a nő hangulata. Nem sokat tudott Retsu múltjáról, csak annyit, hogy a közeli hozzátartozói már régen meghaltak. Szinte semmit sem beszélgettek erről, talán csak egy pár apróságot osztott meg vele a nő. Retsu magától sosem volt hajlandó beszélni róla, s kevesen akadtak, akik meg merték kérdezni tőle, de akkor gyorsan témát váltott.
Byakuya tudta, hogy nem akar magáról beszélni, ő pedig nem akarta megkérdezni.
Retsu a barátja volt, talán az egyetlen barátja, de nem merte kockáztatni a barátságukat. Amúgy nem is volt hozzá joga, hogy kérdezősködjön.
Esetleg, ha Retsu elérkezettnek látja az időt, majd magától megnyílik neki. Talán…
- Tudom, hogy nem az én feladatom, hogy elmondjam neked, mit tegyél, vagy mit ne tegyél, de mint barátod, kötelességemnek érzem, hogy megosszam veled a véleményemet. Rukia vér szerint nem a húgod, de az ígéreted és a törvény azzá tették. Tudom, hogy törődsz vele, de meg kell tanulnod, hogy törődni vele mást jelent, mint megmondani neki, hogy mit tehet meg, és mit nem.
Retsu többet nem is akart mondani, mert Rukia döntése volt, hogy beszél-e a bátyjának arról, hogyan érez vele kapcsolatban.
Rukia tisztje elmondani neki, hogy úgy érzi, a puszta létével szégyent hoz a Kuchiki névre gondolta.
Byakuya alig halhatóan sóhajtott, majd ismét az ezüstös félholdra emelte a tekintetét. Hallotta már ezt a beszédet az asszonytól. Akkor, amikor Rukia csatlakozott a tizenhárom őrosztaghoz.
Tudta, hogy jót akar neki minden alkalommal, amikor a Rukiával való kapcsolatára terelődik a szó, de nem mutathatta meg a húgának az érzéseit, még inkább nem éreztethette vele azt, hogy szereti. Az tönkretenné a képet.
- Tudom, hogy mire gondolsz – törte meg Retsu a csendet, ami beburkolta őket. – Tudom, mit is gondolsz az érzésekről és azok kimutatásáról, de most gondolj arra, amit mondtam: a halálistenek sem irányíthatják a sorsukat. – Retsu lelki szemei előtt felrémlett Shiba Kaien, Rukia volt hadnagyának képe és az, milyen tragédia történt a férfival és a feleségével. – Nem arra utalok, hogy nem bízom a képességeidben és Rukiáéban. Mindketten képesek vagytok megvédeni egymást és magatokat is, de sosem lehettek elég óvatosak.
Byakuya erre nem mondott semmit. Retsu is visszatért a teájához, s lassan kortyolgatta az elhűlt italt. Néhány csendes perc után Byakuya letette a csészéjét, és felállt.
- Köszönöm a javaslataidat, Unohana kapitány. Nem ígérhetem meg, hogy követni fogom őket, de mindent megteszek, hogy szem előtt tartsam. Köszönöm a teát. Legközelebb a házamban találkozunk. Jó éjszakát! – mondta egy udvarias főhajtással.
Retsu épphogy el tudott búcsúzni tőle, mielőtt Byakuya sietősen elhagyta a házát.
Most a nőn volt a sor, hogy felsóhajtson. Tudta, hogy Byakuya valóban végiggondolja majd a szavait, de azzal is tisztában volt, nem fog egykönnyen menni, hogy a két Kuchiki közti nyilvánvaló problémák megoldódjanak.