A tűz melege, s játékos fényei világították be a szobát, ahogy az ablakokra rátelepedett a hideg, északi tél. A házban csupán Lukas és Christensen tartózkodott, Sigurður épp a napsütésesebb, ezzel pedig párhuzamosan melegebb délebbi országban telelt. Még véletlenül sem Európában... Bár meg lehet érteni, hogy a helyes kis kínai barátjával akarja tölteni az ünnepeket.
Christensen unottan terpeszkedett a nappali túlméretezett kanapéján, orcája még mindig fagycsípte vörös volt, hiába jött be már percekkel ezelőtt. Rénszarvas-mintás zoknikba bújtatott lábait égés-közel tartotta a lángoknak, azok mégsem kaptak bele, gyanította, hogy a lilás színük is a norvégtól eredeztethető. Valamiért mindig elereszti magát Snoggletog környékén, nem is érteni miért.
De nem is olyan nagy gond ez— gondolja meg magát a magas dán férfi rögtön, ahogy öccse belejt a szobába, csupán egy hosszú, jég kék kötött pulcsit viselve, mely leért egészen a térdéig.
–Ugye semmi más nincs alatta?— kérdezi vigyorogva, s elfogadja a bögrényi gőzölgő kakaót, amit a norvég feléje nyújtott.
Lukas válasza csupán egy lesújtó lila pillantás, mégse torkolja le a megjegyzésért. Határozottan enyhébbek az ütései, amiket csak úgy megszokásból a mellkasára mér. Egyre jobb...
De miért füstöl a lába? És miért érzi úgy, hogy jobb lett volna befognia?
–Lukas! Visszaszívom! Nem mondtam semmit!