A repülőn ültem, és mondhatom, nem álltam messze az őrülettől. Lassan már nem csak az idegességtől, hanem a szó orvosi értelmében is. Még akkor is gyorsabban haladhatnék, ha úszva próbálnám megtenni a távot Forksig, pedig nem kis távolságról van szó. És ez az átkozott repülő csak hatszáz kilométert tett meg óránként.

Hogy mi történt, ami miatt még én is kijöttem a sodromból? Én, aki évszázadok óta arról voltam híres, hogy senki és semmi nem ingathatja meg a lelki nyugalmát? Én, aki mindig, minden helyzetben tudtam, hogy mi a helyes, hogy mit kell tennem nekem, és a családomnak?

Nos, egészen pontosan négy órával korábban felhívott Jacob Black.

Már ez maga volt a merő képtelenség.

Az első pillanatban fel sem akartam venni a telefont, hisz úgy gondoltam, ha már egyszer szakítottunk azzal az életünkkel… hozzá kell tennem, nem kevés fájdalom árán… akkor nem szabad, hogy akár csak egyetlen szálat is nyitva hagyjunk, vagy újra felnyissunk. Csak még sokkal több fájdalommal jár, és még inkább lehetetlenné tenné, hogy egy teljesen új életet kezdhessünk. Egy teljesen új életet, távol a fájdalmas emlékektől, távol attól a helytől, ami sok öröm és sok fájdalom forrása volt mindannyiunk számára.

A következő dolog, ami eszembe jutott, az volt, hogy valószínűleg Jacob nem a semmiért hív. Pont ő… egy indián a rezervátumból. Egy indián, aki ismeri a velünk kapcsolatos legendákat, sőt… szinte biztos vagyok benne, hogy többet tudnak rólunk, mint bárki más a környéken, még akkor is, ha azok a régi dolgok az évszázadok alatt legendává degradálódtak. Még ha az a kölyök nem is, a törzs idősebb tagjai mindenképpen hisznek ezekben a dolgokban. Akkor még nem tudtam, most már tudom, hogy ő is mindent tud.

Szóval felvettem a telefont, és onnantól kezdődött a rémálom.

Jacob szinte sokkos állapotban volt, először csak összefüggéstelenül hadart mindenféléről, de tudat alatt már akkor is értettem mi történt. Legalábbis a legrosszabbat.

Bella belefutott egy ellenséges vámpírba.

Atyaég… mennyi esélye lehet annak, hogy mi, mind a heten elhagyjuk Forksot, azt az Isten háta mögötti kis porfészket, és máris átveszi valaki a helyünket? Hisz a vámpírok népsűrűsége elenyésző a világban, Forks pedig egy olyan jelentéktelen kisváros, hogy képtelen vagyok felfogni, hogy rajtunk kívül másnak is felkeltette a figyelmét.

De abban a pillanatban képtelen voltam ezen gondolkodni. Ezer információ ontott el, kezdve attól, hogy a farkasok is újra megjelentek Forks környékén, ami számomra meglepetés volt, de csak az zakatolt a fejemben, hogy mi történt Bellával?

Mikor a srác annyira összeszedte magát, hogy két összefüggő mondatot is ki tudott nyögni, lassan összeállt a kép. De már miközben őt faggattam, beléptem a netre, és azonnal foglaltam egy repülőjegyet Port Angelesbe.

Nem akartam arra gondolni, ami Bellával történt, vagyis inkább történni fog, de azért alaposan kifaggattam Jacobot, hogy mi a helyzet. Ekkor már Esme is ott állt mellettem, és láttam a félelmet a szemében. Minden szót hallott, és ugyanúgy aggódott szegény kislányért, ahogy én. Jacob szavai megfagyasztották az én már amúgy is jéghideg szívemet.

Egy vámpír megharapta Bellát… az, hogy Jacob még arról beszél, hogy a farkasok későn érkeztek, hogy megakadályozzák, hogy ez megtörténjen, már nem igazán jut el az agyamig. Inkább azt kérdeztem, él-e még. Jacob válasza nem volt túl bíztató, de én tudom, hogy ha a legminimálisabb életjelet is mutatja, a méreg már életben tartja, és átváltoztatja.

És ezúttal meg sem akadályozhatom. Ha ott lennék mellette, akkor igen, de így, több száz kilométer távolságból ugyan mit tehetnék? Ha bekövetkezik a harapás, csupán két-három percünk van, hogy kiszívjuk a mérget, és megakadályozzuk, hogy az áldozat vámpírrá váljon. Nekem viszont órák kellettek, nem kevés, hogy egyáltalán odaérjek.

Még arról faggattam Jacobot, hogy hol vannak most, és hogy van-e még a közelükben valaki, aki veszélyt jelent, vagy akire Bella veszélyt jelenthet a későbbiekben. Ebből a szempontból megnyugtatott, elrejtette Bellát egy barlangban, és még a szagokat is összezavarta, hogy a többi farkas ne találhassa meg őket.

Ettől nem nyugodtam meg teljesen, főleg, mikor tudatosodott bennem a farkasok előítélete velünk szemben, de még mielőtt befejeznénk a beszélgetést, gyorsan beleszórtam egy táskába néhány holmit, két váltás ruhát, és néhány apróságot, amiről úgy gondoltam, hogy szükségem lehet rá, és már a kocsiban ültem, mikor letettem a telefont.

Aztán pedig ültem azon a csigalassú repülőgépen, és számoltam, hogy még hány mérföld lehet hátra, míg megérkezünk. Felidéztem magamban, ahogy a telefonbeszélgetés közben a háttérből hallottam Bella nyöszörgését. Égeti a fájdalom… pontosan tudtam, mit él át. Kimondhatatlan a kín, amíg a méreg legyőzi az emberi testet.

A tudat, hogy az a kislány szenved, és én nem tudok rajta segíteni, megőrjített. Szimplán attól is meg tudok bolondulni, ha orvosként nem tudok segíteni egy betegemen, pedig azok az emberek többnyire idegenek a számomra. Most pedig, mikor Belláról volt szó… nem, ezt az érzést még csak szavakba sem tudom önteni.

Az a kislány tagja volt a családomnak, még akkor is, ha azóta a fiam valami őrült ötlettől vezérelve eldobta magától. Nem értem, akkor sem értettem az okot, csak tettem, amit Edward kért tőlem. Mint mindig, ha a családom valamely tagjának szüksége volt a segítségemre. Nem értettem meg Edwardot, csupán azt láttam, hogy fontos neki ez a döntés, és alárendeltem magam, és az egész családot is, az ő akaratának.

Pedig mindannyiunknak nehéz volt otthagyni Forksot. Az otthonunk volt, és ha nem történik ez a dolog, még jó néhány éven keresztül az otthonunk lehetett volna.

Ezen azonban már kár rágódni. Megtörtént, nem változtathatunk rajta.

Megfordult a fejemben, hogy valahogy értesítenem kellene a fiamat arról, ami történt, de nem volt lehetőségem. Mióta elhagytuk Forksot, Edward nem élt velünk, csak néhány havonta felbukkant, akkor is szigorúan csak azért, hogy Esmét megnyugtassa, él, jól van, semmi baja. Néhány napot eltöltött velünk, aztán olyan hirtelen, ahogy felbukkant, el is tűnt. Hiába kértük, semmi elérhetőségét nem adta meg. A régi mobilját rég kidobta, az új számát nem tudtuk. Nem tudtuk a címét, hisz állítólag folyamatosan vándorol. Néha Európából, néha Amerikából hívott minket egy nyilvános telefonfülkéből.

Hibáztatta Jaspert, hibáztatta az egész családot, és legeslegjobban hibáztatta önmagát. Meggyőződése volt, hogy ő hozott minden rosszat Bella életébe, és sem a családja, sem a lány nem tudta meggyőzni ennek az ellenkezőjéről.

Pedig most szükségem lett volna rá. Bellának szüksége lett volna rá. Hisz ha már minden erőfeszítésünk ellenére vámpír lesz belőle, mellette kellene lennie a fiúnak, akit szeret.

Edward segíthetne neki megélni a tébolyt, átsegíthetné a nehézségeken.

De Edward nincs sehol.

Edward mindig akkor nincs sehol, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Nem ez az első eset…

Nem, nem vetem a szemére, a saját szempontjából az érzései, a döntése jogosak, ő úgy érezte, nem tehetett mást.

Csakhogy vannak más szempontok is. Most leginkább Belláé. Az ő érdekeit kellett néznem elsősorban, hisz akkor ő volt az, aki legjobban szenvedett, és még sokáig ő lesz. Megpróbálhattam mellette lenni, de nem enyhíthetem az átváltozás kínját, sem a kezdeti nehézségeit, és leginkább nem pótolhatom a szerelme jelenlétét az életében.

Ennek ellenére rohantam hozzá, már amennyire a technika jelenlegi állása engedi. Már csak egy fél óra volt hátra a landolásig, de számomra olyan, mintha egy örökkévalóság lenne, hiába van más elképzelésem az időről, mint egy átlagos embernek.

Eltűnődtem azon, hogy vajon ki tehette ezt Bellával? Vajon valaki olyan, akit ismerek? Valaki, aki tudomást szerzett arról, hogy elhagytuk a környéket? Vagy valaki teljesen idegen, teljesen függetlenül tőlünk? Lehet, hogy teljesen véletlen, hogy pont Bellába futott bele az illető? A végeredményt tekintve tulajdonképpen teljesen mindegy. És még örülhetek, hogy a vérfarkasok ott voltak, különben már rég elveszítettük volna Bellát.

Tudom, kegyetlenül hangzik, de bizonyos tényeket figyelembe véve azt kell mondjam, talán jobb is lenne. Hisz szegény kislány bármennyire is szeretett volna vámpírrá válni, elképzelésem sincs, hogy fogadja most, hogy kész tények elé van állítva. Azt szerette volna, hogy Edward, legfeljebb én változtassuk át, most viszont át kellett élnie azt az érzést, hogy néhány pillanat, és meg fog halni. Hisz egy ismeretlen vámpírtól nem számíthatott könyörületre, vagy arra, hogy „csak" átalakítja. Biztos lehetett benne, hogy meg fogja ölni, és ha nem lépnek közbe a farkasok, minden bizonnyal így is történt volna.

Nem tudhattam, mit reagál, ha majd magához tér. Hogy fogja érezni magát, ha vámpírként ébred? És egyáltalán… vajon hogy szeretné folytatni az életét? Vajon elfogadja az elveimet, esetleg csatlakozik hozzánk, vagy képtelen lesz megbocsátani nekünk, hogy magára hagytuk, és teljesen elfordul tőlünk?

Mindezek olyan kérdések voltak, amikre csak akkor kaphatok választ, ha már ott leszek, és ha már Bella magánál lesz annyira, hogy tudjak vele beszélni. Ez legalább két nap… addig talán csak annyit segíthetek rajta, hogy fogom a kezét, csillapítom a lázát, ha jéghideg kezemmel végigsimítom a homlokát.

Ezzel az önkínzó töprengéssel el is telz az a fél óra, és a gép leszálláshoz készülődött. Bekapcsoltam az övemet, és vártam, hogy földet érjünk.

Még szerencse, hogy a csomagokkal nem kellett bajlódnom, hisz csupán annyi holmit hoztam magammal, amit kézipoggyászként felvihetek a gépre, így az útlevél ellenőrzés után már rohantam is ki a reptérről.

Semmi perc alatt béreltem egy autót, és már száguldottam is Forks felé. Átlagos sebességgel bő egy óra az út, de én nem szántam rá húsz percnél többet, hisz egy percem sem volt, amit feleslegesen vesztegessek. Tudom, hogy kihajtottam a lelket a kocsiból, pedig a kínálat leggyorsabbját választottam, még akkor is, ha nem volt olcsó. Mit számít ez most?

Alig negyed órával később befordultam a rejtett földútra, ami a házunkhoz vezet. Itt már nem tudtam száguldozni, de azért megtettem, amit lehet. A ház elé érve leparkoltam a kocsit, lezártam, és máris az erdőben voltam. Próbáltam beazonosítani a helyet, amiről Jacob beszélt, de még így is csak találomra tudtam elindulni.

Tudtam néhány barlangról a környéken, úgy gondoltam végigjárom őket.

Az elsőnél nem jártam sikerrel, de ezt már akkor sejtettem, mikor közeledve a bejárathoz nem éreztem a szagukat. Ennek ellenére benéztem, de mikor üresen találtam az üreget, tovább rohantam. Alig öt perc múlva már a másiknál jártam, és ott már messziről megcsapta az orrom a vérfarkas szaga.

Lassítottam, mert bár Jacob maga hívott, ennek ellenére nem lehettem biztos benne, hogy fog reagálni a jelenlétemre. A farkasok mindig is gyűlölték a vámpírokat, Jacob pedig fiatal. Fiatal és kiszámíthatatlan. Még nem tud uralkodni magán. Éppen ezért óvatosan megálltam a barlang szájánál, és nem léptem beljebb, míg rám nem nézett. Ő is pontosan érezte a szagomat, így néhány másodperccel később felpattant, és felém fordult. Védekezőn Bella elé lépett, csak akkor lazult valamelyest, mikor megismert.

- Dr. Cullen – nézett rám kétségbeesve.

- Itt vagyok, Jacob – léptem közelebb hozzá, de még nem mertem közelebb lépni Bellához. A fiú még mindig túlságosan védelmező pozícióban állt előtte. – Megnézhetném Bellát?

Jacob vetett egy aggodalommal teli pillantást a lányra, de aztán visszafordult felém. A szemében egy pillanatra gyilkos düh villant, és tudtam, ebben a pillanatban nem vagyok több a számára, mint egy ugyanolyan vámpír, aki ezt tette a lánnyal. Nem tehettem semmit, meg kellett várnom, mit kezd ezzel az érzéssel. Végül bólintott, és félreállt az utamból.

Közelebb léptem Bellához, és szemügyre vettem. Szegény kislány halálosan sápadt volt, de ez még nem teljesen a vámpírok beteges sápadtsága volt, csupán a szenvedésé. Az arca verejtékben fürdött, és a haja is nedvesen tapadt a nyakára. Ez sem lesz már így sokáig. Ahogy lassan átalakul, a teste megszűnik verejtékezni.

Gyengéden félrehúztam a haját a nyakáról, és szemügyre vettem a sebét. Már majdnem teljesen begyógyult.

Nem tehettem semmit.

Akkor sem tehettem volna, ha órákkal korábban ideérek. Annyit tehetek, hogy itt leszek mellette, mikor felébred.

- Tehet valamit? – kérdezte Jacob. Nyersnek szánta a hangját, de én hallottam benne a rettegést, és az aggodalmat is. Elképzelhetetlen volt a számára, hogy Bella is eggyé váljon közülünk. Nem tudtam, hogy fog reagálni, ha beismerem neki, hogy tehetetlen vagyok, ennek ellenére nem akartam hazudni.

- Nem, Jacob – mondtam halkan. – Túl későn érkeztem. Te is tudtad, hogy így lesz.

- Akkor most mi lesz?

- Bella át fog változni.

- De én nem akarom, hogy átváltozzon! Nem akarom, hogy ő is vérszívó legyen – villantak rám a fiú szénfekete szemei.

- És mit akarsz tenni? – néztem rá őszinte kíváncsisággal. Tisztában voltam vele, hogy nem tehet semmit, és tudtam, hogy ezt hamarosan ő is belátja.

- Nem tudom! Maga az orvos! Csináljon valamit! Mentse meg!

- Nem tehetek semmit, Jacob – ismételtem meg, amit már mondtam. – A vére, az egész teste átitatódott már a méreggel. Ebben az állapotban már nem tehetünk semmit. Végignézed, ahogy átváltozik, vagy… megölöd.

Kegyetlen mondat volt, tudom, de ez volt az igazság. Csupán ez a két lehetőségünk volt. Jacob ha lehet, még jobban elsápadt, majd megtántorodott, és a falnak támaszkodott, hogy össze ne essen.

- Szedd össze magad! - léptem oda mellé, és megfogtam a karját. Döbbenten nézett rám, és kirántotta a kezét a kezemből. – Fejezd be a hisztit! – szóltam rá. – Ezzel nem segítesz senkinek, legkevésbé neki.

- Neki már nincs szüksége a segítségemre! Ő már magukhoz tartozik, és itt van neki maga…

- Jacob – szakítottam félbe, mielőtt még túlságosan belelovalja magát ebbe a butaságba, és olyanokat mond, amiket később saját maga is megbán. – Ha így érzel, megértem. Ha el akarsz menni, azt is megértem. Ha maradni akarsz, természetesen maradhatsz is. De most nem veszekednünk kellene, mert azzal csak tetézzük a bajt, ami már megtörtént. Sokkal többet segítenél azzal, ha elmondanád, hogy mi történt!

A határozott hangtól a fiú is lecsillapodott kissé, és valamivel beszámíthatóbban nézett rám, mint egy perccel korábban. Leroskadt a földre, és a fejét a barlang falának vetette. Éppen belekezdett volna a meséjébe, mikor Bella felsikoltott a fájdalomtól.

Egy tizedmásodperc alatt teremtem mellette, és leültem mellé. A homlokára tettem a kezem, remélve, hogy ez enyhíti a lángoló fájdalmat.

- Bella, itt vagyok, nyugodj meg! – mondtam neki, holott abban sem lehettem biztos, hogy egyáltalán magánál van, és hallja, amit mondok. – Tarts ki, kérlek! Tudom, hogy fáj… tudom, mit érzel… de erősnek kell lenned! Minden perccel kevesebb a fájdalom – ígértem neki, holott tudtam, még a felénél sem jár a folyamatnak. Az utolsó nap ugyan már nem lesz olyan nehéz, de a ma éjszaka kemény lesz neki.

A hangom, vagy talán a hűvös érintésem tette, de Bella kissé megnyugodott, így Jacob, aki ott guggolt mögöttem, újra leült a fal mellé, és halkan, mintha csak magának beszélne, megszólalt.

- Éppen járőröztünk az erdőben, mikor megéreztük annak a mocskos vérszívónak a szagát…

- Ismertétek? Járt már erre korábban? – fordultam hozzá egy pillanatra, de aztán a tekintetem visszatért Bella sápadt arcára.

- Sam ismerte a szagát. Érezte már korábban is, de még nem találkozott vele. Követtük a nyomot, és rohantunk, ahogy csak bírtunk, de már késő volt, mikor odaértünk. Már… megharapta Bellát. Persze, mikor rávetettük magunkat, elengedte, és menekülőre fogta a dolgot. Megszégyenítően hamarosan utolértük, és elkaptuk. Míg a többiek szétmarcangolták, én megszöktem. Tudtam, hogy ha velük együtt jövök vissza, meg akarják majd ölni Bellát. Ezt nem hagyhattam, még akkor sem, ha tudtam, hogy már ő is…

- És idehoztad a barlangba – ugrottam át a számára túl kemény részeket.

- Igen. Elterelő szagnyomokat hagytam, de félő, hogy így is ránk találnak. Talán hamarosan.

- Haza kellene vinnem Bellát…

Erre a kijelentésre úgy ugrott fel, mintha azt mondtam volna, hogy bomba van a feneke alatt.

- Eszébe ne jusson! Nem engedem, hogy eltűntesse a szemem elől. Tudni akarom, mi van vele!

- Jacob, akkor is tudhatod, mi van vele. De otthon jobban tudok neki segíteni! Van orvosi felszerelésem, adhatok neki fájdalomcsillapítót… bár nem tudom, segítene-e valamit, de megpróbálhatom. Neked pedig nem ártana felmérni a terepet, hogy a többiek mit gondolnak, mit tudnak, és mit akarnak tenni. Nem hinném, hogy szó nélkül hagynák, ami történt.

- Ez igaz – látta be kelletlenül. – Megígéri, hogy nem tűnik el vele?

- Jacob, hova tűnhetnék vele? Pillanatnyilag se élő, se holt, nem mehetek vele emberek közé. És később sem jó darabig. Hazaviszem, és próbálok segíteni neki. Úgy, ahogy tudok.

- Rendben – egyezett bele végül kelletlenül. – De holnap reggel ott leszek én is. És ha nem lesznek ott… én az egész világot felforgatom magáért.

- Ott leszünk, Jacob – ígértem neki még egyszer, mire feltápászkodott a földről.

- Én pedig beszélek Sammel. De… nem ígérhetek semmit. Nekik Bella már csak egy ugyanolyan vámpír, mint maga, vagy akármelyik.

- És neked? – kérdeztem fürkészőn.

- Nem tudom – rázta meg a fejét. – Én… szerettem Bellát… de ez a… most nem tudom. Nem tudom, mit kellene éreznem, vagy mit kellene tennem. Bella vámpír… vagy legalábbis órákon belül az lesz. És a vámpírok és a vérfarkasok… ősi ellenségek.

- Ennek nem feltétlenül kell így lennie. De talán ezért is jó lesz, ha egy kicsit magára hagyod. Te magad is végig tudod gondolni, hogy mit érzel, és mit szeretnél tenni.

- Úgy lesz – húzta el a száját, majd kilépett a barlangból, és még láttam, ahogy rohanás közben átváltozik.

Mikor eltűnt a látóteremből, visszafordultam Bellához. Nyöszörgött a fájdalomtól, dobálta magát, egészen addig, míg újra a homlokára simítottam a tenyerem. Úgy tűnt ez segít neki. Kis ideig simogattam az arcát, a haját, majd vettem egy nagy levegőt.

- Nem akarom tetézni a fájdalmad, kislány, de a te érdekedben el kell tűnnünk innen – mondtam, majd amilyen gyengéden csak tudtam, felemeltem a földről. Néhány elhaló nyöszörgés hagyta el az ajkát, de talán nem is volt annyira magánál, hogy felfogja, mi történik vele.

Óvatosan körülnéztem, mielőtt kiléptünk volna a barlangból. Mikor semmi gyanúsat nem láttam, eliramodtam vele a házunk irányába. Nem futhattam teljes sebességgel, hisz vigyáznom kellett rá, de azért siettem, ahogy tudtam. Jó negyed órával később fékeztem csak le a házunk előtt, Bellát óvatosan leültettem a lépcsőre, míg az autóból előkotortam a kulcsokat, és kinyitottam az ajtót. Még egyszer finoman felemeltem a lányt, és miután bevittem a házba, a nappaliban lévő kanapéra fektettem.

Gondosan becsuktam az ajtót, hogy senki ne zavarhasson meg bennünket, és visszasiettem hozzá. Letérdeltem mellé, de nem is volt szükségem orvosi műszerekre, hogy megvizsgáljam. Égett a láztól, a szíve őrült tempóban zakatolt, mintha sejtené, hogy ezek az utolsó órái, és hamarosan megszűnik dobogni.

Egy szempillantás alatt felfutottam a dolgozószobámba, és a rejtett, szünetmentes energiaforrásról működtetett hűtőből néhány injekciót vettem ki. Visszasiettem Bellához, és beadtam neki egy fájdalomcsillapítót. Fogalmam sem volt, hogy használ-e, de azért reménykedtem, hogy valamelyest képes vagyok csökkenteni a fájdalmát.

Többet pillanatnyilag nem tehettem, így letérdeltem mellé, és miközben az égő homlokán tartottam a kezem, megnyugtatón suttogtam a fülébe.

- Ne félj, kislány, itt vagyok veled. Nem lesz semmi baj!

Mekkora hazugság, jó ég… nem lesz semmi baj… csak az élete áll a feje tetejére, amint felébred. Még ha ezt is szerette volna korábban… hát, biztos voltam benne, hogy nem így.

- Melletted leszünk és segítünk – ígértem neki. – Csak tarts ki!

Tudtam, az első éjszaka lesz neki a legkeményebb. Végignéztem már ezt, nem egyszer, de sosem volt könnyebb egyiküknek sem. Három nap… végtelen hosszú három nap… ez vár ránk. Rá, és rám. De itt leszek vele, így talán egy kicsit könnyebb lesz neki.

Elmerültem a gondolataimban, ahogy végiggondoltam a többiek átalakulását. Edward, Esme, Rosalie, Emmett… mind-mind megszenvedték azt a három napot. Életük legszörnyűbb élményének tartják azóta is. Töprengésemből Bella újabb jajgatása zökkent ki. Csak megszorítom a kezét.

- Légy erős, Bella! Istenem, bárcsak segíthetnék többet is… de mit tehetnék?

Egy könnycsepp gördült le az arcán, és majd megszakadt a szívem, ahogy gyengéden letöröltem.

- Nemsokára vége lesz – ígértem neki, de ez is hazugság volt. Nem hittem, hogy magánál van, de talán mégis, mert mintha hallotta volna az ígéretem, megnyugodott. A ziháló légzése valamelyest lecsillapodott, a fájdalmas ráncokba gyűrődött homloka egy kicsit kisimult.

Tudtam, hogy ez a békés állapot nem tarthat sokáig, így csak fogtam a kezét, és vártam a következő rohamot. És ezzel együtt vártam a reggelt, ami talán némi enyhülést hozhat. Végtelen messzinek tűnt, de mint általában a fény az alagút végén, minden perccel közelebb vánszorgott hozzánk.

Nem tehettünk mást, vártunk.

Hosszú életemben milliomodszor kívántam, bárcsak tudnék aludni. Úgy általában is reménytelenül hosszúak az éjszakák, hát még az ilyen éjszakák.

Ha már aludni képtelen voltam, csak fogtam Bella kezét, és végül összekulcsolt kezünkre hajtva a homlokom, próbáltam lecsillapítani a gondolataimat. Időről időre sikerült, de ahogy a fájdalom hullámai újra és újra elöntötték a lányt, mindig felbolydult a lelkem is.

Végtelenül lassan jött csak el a hajnal, de mikor a nap első sugarai áttörtek a fák között, tudtam, a nehezén túl vagyunk. Közel sincs még vége, de ilyen rossz már nem lesz. Ennek ellenére nem mozdultam Bella mellől, hisz bármikor szüksége lehet rám újra.

Megint elmerültem a gondolataimban, és ez alkalommal hosszú ideig tűnődhettem, mivel úgy tűnt a lány fájdalmai időlegesen csillapodtak egy kicsit.

Talán a felkelő nap sugarai neki is adtak egy kis erőt, ahogy nekem is, és talán mindketten úgy döntöttünk, jöjjön bármi, amit a sors mér ránk, képesek leszünk szembenézni vele.

Ebbe a gondolatba kapaszkodtam, és makacsul eltökéltem, hogy így is teszek.

Jöjjön bármi, szembe fogok nézni vele.

Szembe fogunk nézni vele.

Együtt.

És túl fogjuk élni.