.
.
Gyertyaláng
.
.
Booth ujjai elfehéredtek, ahogy a telefont szorította. Hangja könyörgővé vált:
- Kérlek, Bones! Bejött ez az ügy, tényleg nem tehetek róla!
- Milyen ügy?
- Egy hulla természetesen!
- Akkor az az én ügyem is!
- Nem, ez nem érdekel téged!
- Honnan veszed?
- Mert csak egynapos. Még túl sok rajta a hús…
Brennan elhúzta a száját.
- És mi van Rose-zal?
- Már egy éve férjhez ment, nemsokára szül. Kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy Parkerre vigyázzon.
- Micsoda? Hiszen még csak gimnazista!
- 24 éves…
- Akkor is fiatal!
Booth megpróbált nyugalmat erőltetni magára.
- Tudod, van akinek 24 évesen már benő a feje lágya… Idefigyelj, tudod, hogy te vagy az utolsó, akitől ilyesmit kérnék, de pillanatnyilag az egyetlen.
Seeley nem volt biztos benne, hogy ez kritikának vagy figyelmességnek számít. Temperance-ban is felmerültek kétségek, de nem tette szóvá. Nagyot sóhajtott:
- Jó… – mondta aztán megadóan. – És hová vigyem?
- Hozzám, haza.
- Rendben, de ahogy végzel, jössz! – válaszolta Temperance ellentmondást nem tűrő hangon és letette a telefont.
.
Az iskolába megérkezve, Temperance Parker osztálytermében senkit nem talált.
- A klubszobában vannak! – mondta előzékenyen egy takarító. Odaérve, a tanítónő, egy idősebb hölgy, kérdően ránézett, mikor meglátta.
- Dr. Brennan vagyok, Parker Booth-ért jöttem.
A tanítónő csodálkozva felvonta a szemöldökét:
- Igen, Mr Booth telefonált… De ilyen korán? Még nem vagyunk készen.
Parker már észrevette Brennan-t és közelebb jött.
- Muszáj mennem? Anya megígérte, hogy én is csinálhatok valamit a karácsonyi bazárba – fogta könyörgőre.
- Igen, de a szüleidnek dolga van, én pedig… – Temperance tanácstalanul elhallgatott. Vigye haza Parker-t, ahol egyedül kell lennie, vagy maradjon itt vele? Mert a gyerek rá van bízva.
A tanítónő kedvesen mosolyogva így szólt:
- Tudja, így karácsony előtt két héttel nagyon kevés szülő ér rá. Nagyon megköszönnénk, ha felügyelné az egyik munkacsoportot.
- Ezt nem hiszem – válaszolta Brennan szárazon. – Az én kézügyességemmel nem megy semmire!
A tanítónő elgondolkodott:
- Akkor a varróasztalhoz menjen. Ott legfeljebb cérnát kell tűbe fűzni, vagy csomót kibogozni.
Temperance meghökkenve ránézett. Tekintete Parkerről a tanítónőre, majd vissza vándorolt. A kisfiú félig már lemondó arckifejezésének nem tudott ellenállni.
„Megállj, Booth! – sziszegte magában dühösen. – Ha a te kezed van benne, megbánod!˝ Majd szótlanul bólintott és hagyta, hogy a tanítónő az egyik asztalhoz kísérje és elmagyarázza, hogyan kell a karácsonyi képeslapot elkészíteni. Öt figyelő nyolcéves szempár csüngött a tanítónő ajkán. „Remélem, ők többet értenek belőle, mint én!˝ – sóhajtott Brennan és megpróbált úgy tenni, mintha tökéletesen ura lenne a helyzetnek.
Körülbelül egy órányi kínszenvedés után, mikor a századik csomóval birkózott, megszólalt a telefonja. Booth volt az.
- Helló, hol vagytok? Most értem haza, és…
- Az iskola klubszobájában! – szakította félbe Temperance dühösen. – És ha nem jössz azonnal, te leszel a következő, akinek a csontjait kategorizálni fogom! – Ez túl hangosra sikeredett. Az asztalnál ülő gyerekek tágra nyílt szemmel bámultak rá, még a tű is megállt a kezükben.
Temperance odament Parker-hez, aki éppen hajtogatással próbált egy dobozt készíteni.
- Apukád nemsokára jön.
- De jó! Akkor ő is nézheti a gyertya útját!
- Micsodát? – nézett rá Bennan értetlenül. De a választ már nem tudta megvárni, mert a varróasztalnál újabb kibogozandó problémák merültek fel.
Mikor Booth megérkezett, egy igencsak feldúlt Dr. Brennan-nel találta szemben magát. Temperance félrehúzta az egyik sarokba és kérdőre vonta a történtek miatt. Seeley alig jutott szóhoz:
- Figyelj, ez teljesen kiment a fejemből! Mindig háromkor szoktuk elhozni Parker-t. Eredetileg úgy volt, hogy Rebecca jön érte, talán ezért nem jegyeztem meg. – Majd békítően hozzátette:
- Gondolod, szívesen látnék varrott vagy kivágott csontvázakat a karácsonyi vásáron?
Brennan elfordította a fejét, de már csillapult a haragja:
- Hogy tudtál mégis elszabadulni?
- Elsírtam a bánatomat a főnökömnek. Neki két gyereke van és a férjének nagyon kevés ideje. Így aztán megértette. És elengedett.
Lassan elindultak az asztalok felé. A dobozhajtogatóknál megálltak. Parker már a negyediket készítette. Az egyik kislány, Brennan-t meglátva megszólította őt:
- Segítesz nekem? Ezt a sarkot ide kell hajtani, vagy oda?
- Sajnos nem tudom – válaszolta Temperance szégyenkezve. Parker felkapta a fejét és segítőkészen társához hajolt. Egy pillanatra felnézett, köszönt apjának, majd magyarázni kezdte a hajtogatás lépéseit.
Brennan kényelmetlenül feszengve állt ott.
- Én nem tudom, hogyan kell ezeket csinálni – mondta halkan Booth-nak. – Soha nem szerettem a kézimunkaórákat.
- Nyugi, Bones, tudom, hogy te nem lányból vagy! – mókázott Booth, majd mosolyogva ránézett:
- Akkor csak mondd meg nekik, milyen színűre fessék őket.
Brennan elfintorodott:
- Honnan veszed, hogy ahhoz értek?
A férfi megcsóválta a fejét:
- Csak rád kell nézni, Bones.
- Ezt nem értem.
- Hát a megjelenésed. Bárhol vagy, bármi történik, te mindig tökéletesen nézel ki. Rajtad mindig passzol minden mindenhez… Hé, ne nyald le a ragasztót! – ugrott oda az egyik gyerekhez és magyarázni kezdte a ragasztó káros hatásait. Tempe tátott szájjal nézett utána.
- Kösz, Booth… – mondta aztán homlokát ráncolva, mert nem tudta eldönteni, hogy ez bók volt vagy bátorítás.
Ekkor a tanítónő kért figyelmet:
- Kedves szülők, testvérek, barátok és persze kedves gyerekek! Köszönjük, hogy részt vettek barkácsdélutánunkon. A gyerekekkel délelőtt csokis kekszgolyókat készítettünk. Miután mindenki megmosta a kezét, megkóstolhatják ezt a finomságot.
Temperance Booth-hoz lépett:
- Most, hogy itt vagy, én már mehetek is.
- Ne! – a férfi nem tudta elleplezni hangjában a csalódottságot. – Már nem tart sokáig. Kérlek!
Ugyanaz a tekintet, amivel Parker is maradásra bírta… Brennan határozatlanul érezte, hogy valahogy nem szívesen menne haza az üres lakásba. A halk zsongás jólesett neki. Bólintott.
- De többé egy csomót sem bogozok! – tette hozzá. Booth felnevetett és a fal közelébe húzta.
- Amúgy, hogy vagy? Egy hete nem láttalak.
- Ekkora szerencsét!
- Mi? – Booth-t váratlanul érte a válasz.
- Mi van? – kérdezett vissza Bones, majd a férfi megbántott tekintetét látva kapcsolt:
- Úgy értem – fordult hozzá, – hogy ez azt jelenti, hogy nem találtatok csontvázat. És ez a szerencse – magyarázta zavartan. – Nem pedig az, hogy nem láttuk egymást. Mert én… – elhallgatott. Nem tudta, hogyan folytathatná a beszélgetést. Tekintete a körülöttük szaladgáló gyerekekre tévedt. Összeszedve magát, megszólalt:
- Tudod, mennyien náthásak? És elfogyott a zsebkendő. Hoznom kellett volna néhány csomaggal. Ja és néhány gyereket láttam kezet mosni. Annyira felelőtlenek kézmosás tekintetében! Gumikesztyűt is kellett volna hoznom!
- Ugyan, Bones, a gyerekek szervezete akkor erősödik, ha megtanulják legyőzni a fertőzéseket.
Brennan élesen ránézett:
- Nem a gyerekekre gondoltam, mikor a gumikesztyűt említettem…
Ekkor ért hozzájuk Parker egy tányér csokigolyóval.
- Nagyon finom! – biztatta őket. Brennan Booth-hoz hajolt.
- Kézzel csinálták! – figyelmeztette. – Belegondoltál, mennyi kórokozó van ezekben?
- Persze – súgta vissza a férfi. – De próbálj meg nem gondolni rá, mit látnál a mikroszkóp alatt! – azzal széles vigyorral kettőt is a szájába rakott.
- Én már egy tányérral megettem! – jelentette büszkén a kisfiú.
- Aha, csak vigyázz a fogaidra.
- Hát persze. Legfeljebb elmegyek fogorvoshoz.
- Nem félsz tőle? – nézett rá kutatóan a nő.
- Nem hát!
- Hm – vetett egy pillantást Brennan Booth-ra. – Ebben nem apádra ütöttél!
Parker meghökkenve ránézett:
- Amúgy sem szoktam verni az apukámat! – mondta méltatlankodva. Brennan magyarázólag közelebb hajolt:
- Ez azt jelenti… – de Booth megelőzte. Félretolva Brennan-t, a fiához fordult:
- Persze, hogy nem. Kínáld tovább a golyókat! – majd a nőhöz fordulva szemrehányóan így szólt:
- Szerinted értékelné egy nyolcéves, ha közölnéd vele, miben nem hasonlít az apjára?
Parker szaladt ismét hozzájuk:
- Most fog elindulni a gyertya. Gyere, apa, körbe kell rakni a székeket! Te ideülsz mellém, Bones pedig temelléd.
A tanítónő a kör közepére felállított tartóba helyezett egy égő gyertyát.
- Mielőtt elbúcsúznánk egymástól, szeretném, ha meghallgatnák a gyerekek gondolatait a gyertyalángról.
A körülötte lévők várakozásteli arckifejezését elnézve, Temperance kívülállónak érezte magát. A teremben sötét volt, az egyszem gyertya fényét leszámítva. A gyerekek egyenként mondtak valamit és meggyújthattak egy újabb gyertyát, amit a földre helyeztek a tartó mellé.
- Fényt ad!
- Meleget is!
- Táncol a lángja…Vicces… – néhányan felkuncogtak.
Parkeren volt a sor:
- Nem fogy el, bármennyit is elosztottunk belőle! – Büszkén meggyújtotta a maga kis gyertyáját, a földre helyezte és visszaült apja mellé.
Lassan minden gyerek sorra került, végül a tanítónő zárta be a kört.
- A gyertyaláng olyan, mint az emberi szeretet. Mindenki képes rá, hogy valakinek fényt gyújtson a lelkében. És mindenki képes rá, hogy valaki által fény gyúljon a lelkében. Ne feledjétek: mindenki! Csak valakinek el kell kezdeni.
A kör közepéről kiemelte a gyertyát és az egyik szülőnek adta:
- Most pedig induljon el a gyertya, hogy mindenki megmelegedhessen kicsit.
Brennan idegesen Booth-hoz hajolt.
- Mire jó ez a hókusz-pókusz? – súgta. – Racionálisan nézve nem létezik semmilyen varázslat, a lélek lángjáról már nem is szólva…
Booth mosolyogva a karjára tette a kezét és suttogva magyarázni kezdett:
- Dehogyisnem, Bones. Gondolj a mesékre! A gyerekeknek szükségük van a varázslatra, amiben hihetnek. Talán néhány felnőttnek is… – szünetet tartott, majd folytatta:
- Télapó, Csipkerózsika, Békaherceg… Ismered a Békaherceget?
- Személyesen nem…
- Tudod, van egy béka, aki…
- Ami. A béka egy állat. Már boncoltam néhányat!
- Jobban jártál volna, ha megcsókolod!
- Miért?
- Mert akkor kiderül, hogy valójában egy királyfi, aki már régóta rajong érted… De te felboncoltad… – halkan felnevetett és a nőre nézett. Temperance visszanézett. A férfi nevetésétől neki is mosolyra húzódott a szája.
- Tudod – súgta kis gondolkodás után –, én nem csókolok meg akárkit. Az én csókomat ki kell érdemelni.
Seeley nem tudta levenni a szemét Temperance-ról.
- Igazán? – kérdezte aztán és közelebb hajolt.
- Igazán – válaszolta halkan Brennan. Arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogy már csak a gyertyák remegő fényét látták egymás szemében.
- Bones! – súgta hangosan Parker. – Jön a gyertya!
Mint akik álomból ébrednek – mindketten megrezzentek. Booth a csalódott mosollyal az ajkán, Brennan pedig zavartan, de mindketten kelletlenül szakították el tekintetüket a másikról. Temperance átvette a gyertyát a jobbján ülő kislánytól és egy pillanatra belefeledkezett a lángjába. Seeley nyúlt a gyertyáért, aztán ujjai magától értetődően fonták át Tempe kezét. A nő azt hitte, a meghitt pillanat az előbb örökre elillant; de tévedett. Érezte, hogy bensőjét melegség járja át. De ez nem a gyertyák fénye volt. Hanem a szíveké.
.
.
.