Hűvös őszi nap volt, London egyik belvárosának utcáit furcsa sötétség borította be. Az itt élők mind békés, csendes polgárok voltak, nagyrészt középkorúak és fiatal házasok kis gyerekekkel. Rendes családi állapottal, jó munkával és rendezett kertel, a felhajtón drága autókkal.

Ilyen életét élt a Grey házaspár is. Itt éltek már három éve, amióta összeházasodtak. Helen Grey és a férje a Rick igazi kis boldog pár voltak, soha egy hangos szó annyi se hagyta el a szájukat. Szenvedélyesen szerették egymást. Az asszony fogorvosként dolgozott, míg a férje üzletember volt. Rick Grey bel és külkereskedelemmel foglalkozott így igencsak tehetősek voltak, de őket nem érdekelték az anyagiak, csak annyi kellett nekik, hogy szépen meg tudjanak élni. A fiatal pár így volt boldog ahogy, csak egy valami hiányzott az életükből ez pedig egy gyerek volt.

Hosszú ideig próbálkoztak sikertelenül, majd kiderült, hogy Helennek nem lehetet gyereke, s ezért is döntöttek az örökbefogadás mellett.

- Drágám induljunk!- kiáltotta Rick feleségének. Mr. Greynek félhosszú fekete haja volt és kissé erős markáns vonásai. Szemei kékek, mint az éjszaka, testalkata szikár. Nem a tipikus jóképű férfi, mégis minden nőnek megakadt rajta a szeme.

- Már itt is vagyok - üt be férje mellé a kocsiba Helen. Mrs. Greynek férjével ellentétesen félhosszú göndör barna haja volt és kerekebb, lágyabb vonásai szemei pedig sötétbarnák.

Még csak kora délután volt, de a napot már sűrű viharfelhők takarták el, egyfajta éjszakai sötétséget teremtve. A fák hajladoztak, a szél süvített és villámok szelték ketté az eget. Olyan volt az egész, mint valami égi háború. Helen Grey mindig is félt a viharoktól, de most annyira izgatott volt, hogy még ez sem érdekelte. Tegnap kapták meg a végleges engedélyt az örökbefogadáshoz, s a mai nap már várták is őket a közeli árvaházban.

A hátsó ülésen már ott volt a gyerekülés és pár járték. Odahaza pedig egy csodás gyerekszoba várta a kis jövevényt. A Grey házaspár feszült érdeklődéssel tette meg az utat az otthonig ami a város szélén állt. Bizakodó, szerelmes pillantásokat váltottak. Régóta várták már ezt a napot.

- Üdvözlöm önöket! - köszöntötte őket egy idősödő, de jól szituált hölgy az intézmény bejáratnál. A Mária nővér árvaház az egyik legfurcsább hely volt, amivel a Grey pár valaha is találkozott. Az épület, ami hajdan egy grófi családé volt még mindig magasztosan tartotta magát. A ragyogása bár kissé megkopott, de méltóságteljes maradt. Régen gondozott kertjében most mindenhol hinták és egyéb gyerekjátékok foglaltak helyet. Csak néhány régi tölgy maradt meg a rég kertből ezeknek a törzsét viszont körbe vésések díszítették.

Az itt élő gyerekek nagy többségét sikeresen örökbe adták, ugyanis a legtöbb tisztességes család árvájaként került ide, egyikük sem kitett gyerek volt. Talán ezért is az itt élő gyerekek általában igen kevés időt töltenek el, s a bentlakók életkora is alacsony maradt.

- Mr. és Mrs. Grey ha nem tévedek- rázott kezet a fiatal párral az intézet vezetője Miss Mint.

- Igen mi lennénk azok- mosolygott Rick, miközben Helen nyakát már az előttük lévő ajtó felé nyújtogatta ahol minden valószínűség szerint az ő leendő kisfiuk is volt.

- Látom, hogy igazából a kis apróságok érdekli önöket!- mosolygott elnézően, majd megfordult és elindult az ajtó felé a Grey család pedig izgatottan követte.

Mikor az ajtó kinyílt a leendő szülők elé furcsa látvány tárult. A szoba hatalmas volt és úgy nézett ki mint valami gyerekmennyország bölcsőde. Mindenhol játékok, a falakra aranyos képek voltak festve és puha szönyegek. Kisfiuk és kislányok a csecsemőktől a három évesekig itt együtt játszottak. Kevesebben voltak, mint azt a Grey pár várta. Mint egy 12 kislány és 8-9 kisfiú.

- Ők itt a mi kis apróságaink- mosolygott az egyik nevelő, aki fogadta őket. Összesen hat nevelő tartozkodott a szobában, ügyelve a gyerekek biztonságára. - Önök a Grey házaspár akik kisfiút szeretnének igaz?

- Igen.

- Csecsemőt?

- Igen.

- Akkor kérem kövessenek- mutatta az irányt és Helen Grey készségesen követte is, férje is így akart tenni, de aztán meglátott az egyik közeli sarokba valamit amitől megtorpant. A többi gyerektől távol egy barnahajú két év körüli kislány üldögélt magában. Kezében egy szakadt kicsit kormos babát szorongatva. S Rick Grey nem bírta megállni, hogy ne menjen oda.

- Szia, hát te ki vagy?- kérdezte mosolyogva, amikor leült a szőnyegre a kislány mellé. A kicsi nem emelte fel barna szemeit és egy szót sem szólt csak nézett maga elé.

- Ő a legújabb tagja árvaházunknak - mondta Miss Mint. - Három napja találták meg a környéken. Tudja volt itt néhány napja egy hatalmas tűz, az egyik kúria még tisztázatlan okokból leégett. A kislányt is akkor találták, pár utcával arrébb. Tiszta korom volt, és a babáját szorongatta, de egy szót sem szólt. A gyerekorvos szerint akkora trauma érte.

- És az szülék?- kérdezte Rick aki még mindig megbabonázva nézte a kislányt.

- A szülőkről semmit nem tudunk. Talán a tűzbe vesztek. Kerestük a rokonokat, de nehéz úgy, hogy semmit nem tudunk a kislányról még a nevét sem.

- Igazán? - simogatta meg az arcát Rick s a kislány felé fordította tekintetét, sőt egyenesen a szemébe nézett. A kék és barna szempár összekapcsolódott.

- Apu!- kiáltotta a kislány és a térdelő Rick nyakába ugrott. Szegény férfi azt se tudat mi kezdjen a helyzettel, sőt a felesége sem aki pont akkor ért oda- Apu! Apu!- kiabálta a kislány, és úgy szorította a férfit, hogy le se tudták róla szakítni.

Helen Grey döbbenten nézte az eseményeket, majd lehajolt az elejtett babáért és felvette. Egy rongybaba volt szőke hajjal és kék szemekkel és egy aranyos kis piros ruhába, a hátán pedig valami féle hímzéssel.

"Imádott kislányomnak Janenek a Black család igazi kis hercegnőjének! Szeretettel Apa"

Olvasta fel hangosan Helen.

- Tehát Jane Blacknek hívják!- kommentálta elgondolkozva Miss Mint.

- Drágám - lépett oda férjéhez Helen, aki már talpon volt, de most már nem csak a kislány szorította ő is óvon ölelte át a pici kis testet.

- Helen, tudom, hogy kisfiút akartunk, de néz rá! Ő már kötődik hozzám!

- Sajnálom, de nem magához kötődik, hanem az igazi apjához akire ön hasonlít! Hallgassanak meg, annyi gyönyörű gyerek van itt, akik magukra várnak, én nem ajánlom, hogy őt vigyék haza.

- Miért nem?- kérdezte Helen, aki a kislány hátát simogatta.

- Mert nem ismerjük a családi állapotát, most hazaviszik, de mi lesz ha egy hónap múlva, fél év múlva tíz év múlva megjelenik egy rokon és követeli a gyereket. Amikor már megszerették képesek lennének elengedni?

- Nem érdekel! Nem fogom itt hagyni! Hisz maga is látja, hogy reszket!

- Tudják maguk ki is ennek a kicsinek az apja?!- lépett oda az a nevelő, aki fogadta őket. - Én hallottam dolgokat. Innen nem messze a kúriába, ami kiégett, furcsa dolgok történtek. Az asszony meghalt nem sokkal a szülés után, megölték. A férjet azóta nem látták! Csak most. Ennek a lánynak az apja Sirius Black, a tömeggyilkos!

- Akit a tévében mutattak?

- Igen. Gondoljanak bele, annak a férfinak voltak és vannak is kapcsolatai, meg fogja majd kerestetni a lányát! Igen gazdag család, és a pénzén bármit elérhet!- láthatóan próbálta elijeszteni a párt. A hallottak alapján sokáig egyikük sem szólalt meg. Rick felfogta és értette mit mond ez a nő, de már kialakult valamiféle kapocs köztük és tudta, ez a gyerek vagy semelyik. De azt nem tudta mit mondjon Helennek.

- Ha igaz amit mond- szólalta meg Mrs. Grey- Akkor még inkább szüksége van ránk - tette kezét a kicsi hátára. Nem engedhetjük azt a férfit a közelébe! Meg kell óvnunk.

- De hát mi lesz ha, nyomozni fog maguk után?

- Majd megváltoztatjuk a kicsi nevét!- szólalt meg most Rick. - Az adatokat az örökbefogadásról titkosítjuk, mindent megteszünk amit csak lehet, de nem hagyjuk itt!

- Nem tudjuk lebeszélni magukat?

- Nem- mondták egyszerre.

Sok szár mérfölddel távolabb, egy messzi szigeten, ahol a varázslók börtöne az Azkaban állt, egy fekete hajú kék szemű férfi ült a börtön egyik cellájában. Ruhája piszkos volt és tépett, teste tele volt foltokkal és sebekkel, amiket a vallatás alatt szerzett.

- Black látogatója érkezett! - kiáltotta az egyik emberi őr, majd a rácsok kinyíltak és egy fekete taláros férfi lépett be rajta.

- Black- köszöntötte ridegen a mágus.

- Piton - viszonozta a köszönést, majd felkelt kemény ágyából és a férfi elé sétált.

- Miért hívattál?- kérdezte miközben csuklyáját lehajtotta.

- Igazából Remust akartam idehívni, de ő nem jött be. Ő is azt hiszi, hogy...- csuklott el a férfi hangja.

- Hát igen, mind azt hiszi - mosolygott gúnyosan.

- De te tudod, hogy nem én tettem! Igaz?!

- Igen. Tudom, hogy Peter az áruló, de persze azt a kis titkot megtartom magamnak – mosolygott. - Úgyhogy ha azért hívattál, hogy melletted tanúskodjak, rosszul tetted.

- Ugyan már Pipogyi, ennyire naiv nem vagyok! Azért hívattalak, hogy egy szívességet kérjek tőled.

- Te tőlem?

- Igen én tőled. Mert másra nem számíthatok! Kérlek, menj el a házamba és hozz el onnan valamit!

- A házadba?!- döbbent meg Piton.

- Igen. De miért nézel rám így?

- Te nem is tudod Black?- mosolygott gúnyosan.

- Micsodát?!

- Aznap amikor Potterék meghaltak a Nagyúr elküldte hozzád Bellát, hogy öljön meg, de mivel nem talált ott megölte helyette a manóid és a házvezetőnőt és felgyújtotta a házat, ami porig égett!

- Hazudsz- kapta el Piton ingét és a rácsoknak nyomta. - Hazudsz! Mond, hogy hazudsz!- kiáltotta és egyre erősebben markolt a férfi ruháját. Keze belefehéredett az erőlködésbe, szeméből folytak a könnyek. Perselus Piton soha nem látta még ilyen állapotba Siriust.

Piton hallgatott, és ezzel a kétségbeesés mély szakadékába lökte Siriust.

- Tehát nem hazudsz - engedte el ellenségét, majd erőtlenül összecsuklott. Ott térdelt a piszkos padlón miközben szemeiből megállás nélkül folytak a könnyek.

- Mind ketten meghaltak?

- Ketten? Egy emberi holtestet találtak, de ha volt még ott valaki akkor az ő teste minden bizonnyal szénné éget. Akkora tűz volt, hogy a vascsövek megolvadtak. De mit akartál elhozni onnan?

- Kit.

- Tessék?

- Nem mit, hanem kit. A kislányomat, Janet

Pitonnal hirtelen elkezdett forogni a világ, tudta, hogy Siriusnak születet egy lány, de úgy tudta ő egy támadás során meghalt az anyjával Kate-tel együtt, aki történetesen az ő húga volt. Hirtelen ragadta meg Sirius vállait és talpra rántotta.

- Mit beszélsz?! Jane meghalt! Több mint másfél éve, ahogy Kate is!- rázta meg a férfit.

- Nem, nem halt meg. Kate még ki tudta menekíteni, de úgy gondoltuk jobb, ha a világ úgy tudja meghalt.

- Élt! Életben volt! Miért nem mondtad? Hát nem láttad rajtam mennyire fájt az ő és a húgom halála!- kiáltotta majd egy hatalmas ütéssel a kiterítette a férfit. A pálcáját elvették tőle és ez volt Sirius szerencséje. - A te hibád, hogy meghalt!- ordította.

- Azt hiszed nem tudom?!- állt talpra. - De mégis mit tehettem volna, adtam volna neked?

- Igen, akkor most élne!

- Ezt te se hiszed el!

- De igen. A nagyúr igényt tartott a lányodra és a Malfoyok is, ha azt látták volna, hogy nálam van, az élete biztonságba lett volna! De ez már nem segít, mert Jane halott!- kiáltotta, majd ellépett a cellából és becsukta annak ajtaját. - Jane és a húgom is halott, ezen változtatni nem tudunk, se te se én. De neked azzal a tudattal kell élned, hogy 4 ember halála szárad a lelkeden! Soha nem bocsátom meg neked, amiért a halálba taszítottad a húgom és az ő kislányát!