Author's Note
Anyagi hasznom nem származik ebből a műből, és nem az én tulajdonom a Supernatural, hiszen azt khm-khm mindenki észrevenné, mert minden második rész szigorúan explicit porn lenne. Na jó, harmadik. :)
Rácáfolva erre, itt most nem lesz porn, bocsi. Gabriel/OC.
Kiegészítő kis szösszenetnek készült a Sisters of Damnation c. művemhez, de végül valami egészen más lett. Szóval, ha ez befejezett is, lesz még ebből a 'verse-ből néhány dolog. Majd. :)
Jó olvasást ;D
Chloe kézen fogva vezette Briant a sorok között. Óriási volt a tömeg, hiába jöttek hétköznap délelőtt. Igazából a hét éves kisfiút nem zavarta a sok ember, s ekkora kavarodásban biztonságosabb volt lenniük jelenleg.
'Ez tényleg az ország legnagyobb édességboltja…' – gondolta elképedve a lány, ahogy szemeit körbefutatta a végtelennek tetsző polcokon.
Nem nyűgözték ugyan ennyire le az élénk színek, mint a kezéből izgalmában szabadulni akaró gyereket, és az émelyítően édes szagokat sem díjazta érzékeny orra. Kicsit feszélyezve is érezte ezért magát. Attól tartott, így könnyebben a közelükbe férkőzhet bárki, ezért még inkább koncentrált a környezetükre – eddig feleslegesnek számító óvatossággal.
Míg a kisfiú megállt, s egy bohócnak öltözött alkalmazottól fogadott el csokoládét – természetesen ember volt a jelmezben – Chloe vett néhány mély lélegzetet a száján keresztül, az elméjével pásztázva körbe az üzletet. Lemondó sóhaj szakadt fel belőle, s közben Brian tovább húzta őt, a lebegő játékvonatok és a csokoládé szökőkút felé. Csak az elméjét tudta lecsöndesíteni, nem tudott meg semmi újat. Hiábavaló próbálkozás volt – csak az érzékeire hagyatkozhatott, nem volt meg benne az a telepatikus humbug, amivel a nővére született. Ő csukott szemmel képes lett volna elleni itt, mindenki tisztán érzékelve – a legnagyobb félelmeiktől, a gyomortartalmukig a vérük pontos összetételéig. Maura már csak ilyen volt.
Legalább nyugodt volt, örült neki, most nem billentették ki az egyensúlyából az éles hangok, a nyüzsgés és ez az elviselhetetlen szag, ami a több ezer féle különböző édesség sajátos aromájának keverékeként jött létre. Majd megőrült egy hanyagul átsütött SÓS báránysültért.
A kisfiú behúzta őt egy elkerített részre, ami egy zenepagodát mintázott, s csak egyetlen bejárata volt. Gyorsan körbepillantott, s mélyen beleszagolt a levegőbe. Bár nem látott semmi gyanúsat, az undor önkéntelen fintora ült ki az arcára egy pillanatra – éppen elég időre, hogy az egyik alkalmazott meglássa és mélységesen rossz néven vegye. Chloe elkapta a megvető pillantást, s szórakozottan nézett szembe a fiatal férfival. Eltűnődött, ráijesszen-e egy szörnypofával vagy akár egy kísértetiesen rángatózó és eltorzuló fejjel – attól mindig úgy kiakadnak az emberek. Mire dönthetett volna, a férfi már rég nem törődött vele. Különben is elég kicsi volt az esélye, hogy ilyen környezetben a frászt hozza valakire – ez nem tartozott az erősségei közé. Villogó fények és hőmérsékletingadozás? Képtelen volt ilyet előidézni ilyen gyorsan, pláne egy olyan helyiségben, ahol szikrákat szór az emberi derű és jókedv. A gyermekek kacaja és boldogsága vonzotta ugyan a gonosz lényeket, de mind inkább kint álltak a kirakat előtt, s onnan néztek be éhes szemekkel – Chloe néha rájuk is hunyorgott, de nem törődtek vele.
'Nyálcsorgató söpredék' – gondolta megvetően.
Brian kezét nyugodt szívvel engedte el, s hagyta elterelődni a gondolatait. Az egyetlen bejárat mellett állt, nem mehetett el mellette ártó szándékkal senki. Lustán kereste meg a sötét hajú kisfiút, aki egy alacsonyabb polcon turkált.
Chloe sóhajtott, s a plafonra meredt, a színes lampionokat szemlélve. Ha mécses égne bennük, s friss levegő söpörne keresztül, esetleg tücsköket hallana, sokkal jobban érezné magát. Pláne, ha egy tó partján lennének.
Nagyon elmerült képzeletbeli éjjelének nyugodt csöndjében, nem is figyelte a fiút – hiszen nem érzett veszélyt, akkor meg minek másszon annyira a gyerek nyakára? – akinek megtetszett egy doboz az egyik polcon, csakhogy túlságosan is magasan volt a maga apró termetéhez képest. Segítségkérőn nézett az elrévedt tekintetű lány felé, aztán duzzogva vissza. Ő már nagy fiú, nem kell semmiféle babysitter segítsége. Persze, ha Amanda, az előző dadája nem szúrta volna le véletlenül túlzott hévvel, amiért másodikos létére képtelen még a papírzsebit képtelen elővenni egyedül, lett volna elég bátorsága odamenni a barátságos lányhoz, de mivel még csak pár napja ismerte, inkább nem próbálkozott meg vele. Amanda egyébként nem volt rossz ember, de akkor hívta fel a barátja, hogy mégis inkább jobb lenne nekik külön – épp egy nappal azután, hogy a saját nevére íratta a nő kocsiját, „biztosítási előnyök miatt". Szóval, Brian csak a körülmények áldozata lett.
- Melyiket szeretnéd, kölyök? – Brian összerezzent, bár nem a hangszín miatt. Azzal minden rendben volt, de meg mert volna esküdni, hogy az előző pillanatban még nem állt ott senki. – Ezt? – emelt fel egy zöld dobozt a férfi.
Brianban egyből bizalmat ébresztett a férfi, mert a szeme a szobájában lévő borostyánkőre emlékeztette, amit direkt olyan helyre rakott az apukája, hogy a napsugarak az idő nagy részében megtörjenek rajta. S mivel az otthonára emlékeztette őt, nem lehetett rossz ember.
- A másikat – mutatott egy piros dobozra. – Azt a szépet.
Chloe úgy érezte, valaki tarkón csapta, olyan váratlanul tisztult ki a feje a merengésből. A gyomrában egészségtelen érzetet okozott az idegen látványa a gyerek mellett, főleg, mivel biztos volt benne, hogy nem jött el mellette, s abban is, nagyon erős, még ha nem is tudta, pontosan micsoda áll Brian mellett.
- Tessék – nyújtotta felé a szalaggal átkötött díszdobozt, de a gyerek hiába nyúlt érte, keze a lány lábába ütközött.
Nem törődött vele, ugyan a lány hogyan toppanhatott ilyen hirtelen közé és a barátságos férfi közé. Ő csak a dobozát hiányolta, s ennek hangot is adott néhányszor – hiába. Türelmetlenül várta a babysitterét, végre foglalkozzon vele és odaadja azt a mesés dobozt.
- Hogy kapkod – cukkolta semmi jót nem ígérő fénnyel a szemében a férfi. Alig volt magasabb a lánynál, Chloe mégis inkább szótlanul fürkészte egy ideig.
Nem örült neki, de megijedt a férfitól. Nem tudta, kicsoda, micsoda vagy mit akar. Csupán a vibráló, végtelen energiát érezte körülötte, ami fesztelenül uralta a közvetlen környezetét, idegesítőn belevonva ebbe a körbe Chloet is, aki önkényesen hatolt a férfi személyes terébe. Nem tehetett mást, kötelessége volt megóvni a gyermeket.
- Ennyire lenyűgöz, amit látsz, kislány? Tudom ám, hogy színdöglesztő vagyok – vigyorodott el.
Chloe próbált nem törődni a pillangókkal, amik pillanatok alatt feloldották a görcsöt ugyan a gyomrában, de még inkább aggodalommal töltötték el – ismerte a nagydumásokat, s sokszor jelentettek valódi veszélyt, a látszat ellenére. Ez a férfi sem tűnt nagy falatnak. Külsőre, hallotta hirtelen a nővére tippjét, kettő perc alatt téphetné ízletes darabokra, három alatt már a szívén csámcsoghatna.
Nem reagált a gúnyolódásra – amiből csak foszlányokat fogott fel: taglalták, igazán gyönyörűek a szemei, de a szótlan, gyanakvó fürkészése kezdi eszelősként feltűntetni – az esélyeit latolgatta, meneküljön most azonnal, a gyerekkel a hóna alatt vagy maradjon itt és tartsa fel a férfit? Nem volt hová küldenie a fiút, nem volt társa. A nővére pedig jelenleg elérhetetlen volt.
- Ki a fene maga? – Tudta, ostobának tűnik, s el is puskázta a kimért, fensőbbséges magatartást. Hangja elfúlt az aggodalomtól, s a testét fokozatosan elöntő adrenalintól. A férfi egyértelműen nem az ő súlycsoportja volt. Mi az isten csodája lehet akkor?
- Egy vásárló, aki segített a fiának, hölgyem – válaszolt udvariasan, de csúfondáros mosoly játszott az ajkain.
- Maga nem ember – morrant fel a lány. Ahogy aggodalma csillapodni látszott, úgy nőtt benne a késztetés, agyarait a férfi cukorkaillatú húsába mélyessze. Hogyan lehet valakinek ilyen édes illata, az istenért! Talán itt él vagy a nap huszonnégy órájában édességgel tömi magát?
- Ahogy te sem – válaszolt olyan komolysággal, amit lehetetlen volt annak venni. – Ez talán kívül taszít az üzlet marketingjének főcsoportján?
Nagyon jót mulatott a lányon. Azóta figyelte őket, mióta elhaladtak a pufók Cupidókkal tömött stand előtt, s Chloe a mutatóujján lévő körmének hegyével óvatosan végigsimított az egyik kerub természetellenesen puffadt szárnyán. Még nem gondolta végig, miért is fogta ez meg annyira. Talán rátett még egy lapáttal, ahogy a lány kifejezéstelen arccal manőverezett a tömegben a kisfiúval, s látható unalma és enyhe bosszúsága miatt, amit jogosan a helyhez tulajdonított, végtelen türelemmel áll meg a gyerekkel minden egyes alkalommal.
- Elmondaná, mit akar? – Bár már elmúlt a sürgető érzése, kibelezze a férfit és megnézze, vajon a belsőségei helyén lévő karamella és bonbonok miatt van ilyen édes illata, nem tudott kedves hangot megütni – hiszen még mindig nem tudta, micsodával áll szemben.
- Ezt a dobozt odaadni a fiának – magyarázta enyhe leereszkedéssel, s elhajolva rákacsintott a ki-kikukucskáló Brianra, mintha Chloe lenne a gyerek, nem pedig a fiú.
- Köszönöm szépen – mondta hangsúlyozottan a gyerek, s kinyújtotta a kezét, de Chloe reflexből arrébb rakta a lábát, lehetetlenné téve az érintkezést kettőjük között.
- Hálásak vagyunk – válaszolta erős gúnnyal, s maga nyúlt a doboz felé.
- Az öröm az enyém – toldotta hozzá, minél inkább kellemetlen helyzetbe akarva hozni a lányt.
Kíváncsi volt, mikor tűnik el a hideg és gyanakvó fény a barna szemekből, amik világosabbak voltak a kedvenc csokoládéjánál, jellemezte magában gyorsan.
Chloe a megvetés jeleként enyhén elhúzott szájjal biccentett, s megpróbálta elvenni a dobozt, amit a férfi erősen tartott. Megvillant a tekintete, ahogy figyelmeztetőn rámeredt. A férfi kuncogva engedte el, megadón felemelve a kezeit. A lány végig rajta tartotta a szemét, míg gyorsan a gyerek kezébe nyomta a dobozt, majd lassan és gyengéden a pavilon kijárata felé taszigálta a dobozban gyönyörködő Briant.
A férfi intett nekik még utoljára, s mosolyogva hallgatta a hadaró beszélgetést kettőjük között.
- Brian, ha kéred azt, irány a pénztár és megyünk.
- Ugyan már – nyafogta elnyújtva magánhangzókat. – Még csak most jöttünk… Az emeletet meg sem néztük!
Chloe sóhajtott, s visszanézett a pavilonra, de nem látta már ott a férfit. Nem volt szíve elrontani a gyerek szórakozását.
- Rendben, Brian, de ne állj szóba idegenekkel, oké? – fogta meg a kezét, s hüvelykujjával megdörgölte az apró mancsot. – Kérj meg engem, bármi ilyen van. Tudod, hogy mindent megteszek érted, igaz, öcskös? – borzolta fel a haját.
Brian szégyellve magát hessegette el a lány cirógató kezét, s duzzogva szorította magához a piros dísztárgyat, aminek belsejében ínycsiklandozó édesség lapult. Tudta, hogy igaza van és óvatlan volt, de ezt a világért sem vallotta volna be neki.
Mialatt beléptek az aranyozott, század eleji stílusú nyitott felvonóba, a lány folyamatosan figyelte a körülöttük hömpölygő tömeget. Megint elengedte a gyereket, de a lelkére kötötte, nem rohangál el vagy azt a számára különösen megalázó gyerekpórázt rakja rá. Brian elszürkült arcából ítélve megértette a helyzet és a fenyegetés komolyságát, ezért sosem távolodott.