Túl mindenen

ÍRÓ: Heteira
CÍM: Túl minden
KORHATÁR: 16 év
KATEGÓRIA: angst, dráma
FIGYELMEZTETÉS: femslash, némi erotikus tartalom, sad end, szereplőhalál, AU
JOGOK: A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag J. K. Rowling teremtő fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsön vettem őket a magam és mások szórakoztatására. Megírásukban semmiféle anyagi haszon nem vezérelt.
MEGJEGYZÉSEK: A történet az I. Wich Hunter kihívásra készült póttörténetként, a Hunter csapatba, túl mindenen kulcsszóra. Meglehetősen kevés idő volt rá, de mivel vállalhatónak érzem, feltöltöm ide. :-)
Három kedves írónőt, csapattársat illet nagy hála a történet megszületéséért:
Luthien Lovemagicet, aki kitalálta a lányok helyzetét és történetének vázát, továbbá megírta az első bekezdést. Nélküle ez a novella soha nem született volna meg.
Jessica B. Vicioust, akinek Anglia örökké felhős, esőtlen egét, és három nagyon erős hangulatú bekezdést köszönhettem.
Xwomant, aki ott volt az utolsó pillanatban, és átnézte, javította a történetet.
Köszönöm! :-)

Első rész

Mindig felnézett a lányra. Olyan valakinek tekintette, aki törődik vele, s mindig ott van, amikor szüksége van rá. Mint egy igazi nővér, vagyis kicsivel több annál, de ezt senkinek sem vallotta volna be, sokszor még saját maga elől is rejtegette az érzéseit. Menekült. Legalábbis, amíg lehetett. Az elhúzódó háború alatt számtalan más nővel volt már kapcsolata, de azt az egyet, akit szinte a megismerkedésük óta szeretett, nem tudta megszerezni. Pedig küldött felé jeleket, nem is egyet, de a másik sohasem jól értelmezte ezeket. Hermione mindig is okos lány volt, de az érzelmek terén sokszor vak. De most már mindegy is, mert neki ott van Ron, meg persze Harry, akit segítenie kell Voldemort legyőzésében.
Ginny lassan kavarta meg az üstben rotyogó bájitalt. Még két órát főnie kellett ahhoz, hogy elérje a megfelelő állagot. Berögzült, megszokott mozdulatok voltak ezek. A főzés pillanatai, a gondolkozás ideje. Máskor ezer tennivaló kötötte le: sérültek, akik enyhülést reméltek a fájdalmaikra, hozzátartozók, akik pár jó szót szerettek volna hallani, gyógyultak, akik arra kérték, protezsálja be őket a Rend vezetőinél – vagy mert csatlakozni kívántak, vagy mert azt akarták, hogy a Rend rejtse el őket. Ginnynek valójában nem volt máshol nyugta, csakis az Odú alagsorában kialakított, kicsiny bájital laborban, ahol a gyógyító főzeteket készítette.
Perselus Piton most biztosan elégedett lett volna, hogy mennyi mindent tanult tőle – de már nem volt módja arra, hogy ellenőrizze tanítványát. Voldemort Ginny hetedéves korában átvette a hatalmat a minisztériumban, és amikor be akarta vezetni újításait a Roxfortban – sötét varázslatok oktatását, a nem megfelelő származású diákok kitiltását, valóságos hadsereg képzését az iskolai falai között – a tanárok fellázadtak. Piton is az ellenállók között volt, így amikor a halálfalók serege megtámadta és sikeresen el is foglalta az iskolát, Pitont kivégezték. Minerva McGalagonnyal, és csaknem az összes valamikori tanárral együtt. A Főnix Rendje végleg illegalitásba vonult, és, mivel nem maradt más, akiben reménykedhettek volna, az alig tizenkilenc éves Harry Pottert választották meg vezetőül.

Őrült gondolatnak tűnt, hogy egy gyerek legyen az ellenállás feje, de addigra a jóslat már nyílt titok volt, amit szájról-szájra adtak tovább azok, akik gyűlölték és megvetették Voldemort hatalmát. Márpedig ezek az emberek Harry nevét a győzelemmel és a biztonsággal kapcsolták össze. Így aztán sokszor éppen az állította az oldalukra a bizonytalankodókat, hogy megtudták, a Főnix Rendjét Harry vezeti. Ráadásul a kinevezése mellett szólt az is, hogy Fawkes, Albus Dumbledore főnixe őt választotta új gazdájául. És, ha Ginny jobban belegondolt, az elmúlt tíz év alapján úgy tűnt, a Harrynek bizalmat szavazóknak volt igaza: Harry ezernyi kisebb-nagyobb összecsapást tudhatott maga mögött, és még mindig élt – sőt, sebesülés nélkül megúszott minden harcot. Úgy tűnt, méltó ellenfele Voldemortnak, és joggal remélhették, hogy egyszer végre győzelmet arat majd felette. Addig viszont maradt a partizánháború.
Ginny újabb üstöket ellenőrzött, kész főzeteket töltött szét üvegekbe, átnézte a készletet, és felírta, mit kellene sürgősen pótolni. Rövid gondolkozás után megalkotta az ehhez szükséges hozzávalók listáját is. Illegalitásban nem volt könnyű a gyógynövényeket vagy más létfontosságú anyagokat beszerezni. Néha külföldről hoztak ezt-azt, néha az egyik rendtag a kirúgás veszélyét is vállalva lopott a Szent Mungóból, ahol ápolóként vagy gyógyítóként dolgozott. Máskor Neville hozott nekik valamennyit a saját terményeiből, pedig a minisztérium emberei ezt is alaposan számon tartották – éppen azért, hogy ne juthasson az ellenállóknak.
Ha jobban belegondolt, Ginnynek fogalma sem volt, mi tartotta még életben. Talán a mákonybabok, amiket állandóan vagdosol – röhögött föl benne egy tébolyult hangocska, s koponyájában esőtáncot jártak a színek. A baj csak az volt, hogy nem esett. Sosem esett. Anglia ege megfagyott egyetlen szürke jégtükörré, s ha nagyritkán hullott is valami, hát az a pernye volt, melyet a halálfalók által felperzselt házak felől hozott a szél. Gyászolt a világ. Ginny néha felnézett az égre azon töprengve, mért felejtettek el sírni a felhők. Igaz, olykor még látott kövérebb, sötétebb fellegeket áthaladni a haloványan derengő nap előtt, de ezek mind csak jégbefagyott kacsák kikandikáló lábaira emlékeztették őt, halkan suttogva a fülébe: valaha volt itt élet is. Volt nevetés, volt móka, volt kviddics, voltak csókok, volt szemfedő a holtakon és fátyol a menyasszony fején. Volt miért élni.
Ginny sóhajtva hagyta el rejtekét. Ideje volt ránézni a betegekre. A Grimmauld téri házat a hatalomátvétel után lerombolták, a Főnix Rendjének új főhadiszállása az Odú lett. Itt most ő volt a főgyógyító. Anyja az étkezésekért felelt – ezt is egyre nehezebb volt megoldani, hiszen alig jutottak ételhez vagy alapanyaghoz –, és a főhadiszállás biztonságát Fred vagy George biztosította. Ők felváltva dolgoztak – a varázsvilág úgy tudta, Fred meghalt a roxforti csatában – a minisztériumban, kihasználva hasonlóságukat. Ott kémkedtek, itt a védelmi varázslatokat tartották kézben. Most, alighogy Ginny kilépett a laborból, hangos zaj csapta meg a fülét. Emberek kiabáltak, szaladgáltak a házban. Mrs Weasley igyekezett lecsillapítani őket és rendet teremteni.

– Ginny, csakhogy! – pattant a lány elé Fred. – Nem akartunk odabent zavarni, de már nagy szükség volt rád!
– Mi történt? – kérdezte Ginny, pedig sejtette a választ. Nem jól sikerült a rajtaütés. Harry legilimenciával kikémlelte, Voldemort hol készül legközelebb lecsapni, hogy megbüntesse azokat a varázstudókat, akik muglikat vagy sárvérűeket rejtegetnek, és a Rend megpróbált elébük kerülni.
– Rengeteg a sebesült – válaszolt Fred. Most nem volt idő részletekbe bocsátkozni. – A legsúlyosabbak ott vannak.
Ginny követte bátyja útmutatását, és besietett a valamikori nappaliba. Most, mint minden helyiséget az Odúban, ezt is kórteremmé alakították. Az itt lakó egészséges rendtagok leszorultak az alagsorba, amit az állóháború kezdetekor alakítottak ki. Persze, alig volt olyan rendtag, aki hosszabb időre az Óduban maradt. Rettenetes volt a ház hangulata. Ginny is gyűlölte, ahogy azt is gyűlölte, hogy évek óta nem mozdult ki a Fidelius hatóköréből. Gyűlölte, hogy általában csak ül az Odúban és kénkő- meg bazsalikomszagú üstök fölé hajol, mákonybabokat vág félbe és unikornis szarvat porít. Valóban griffendéleshez méltó feladat! Szinte bármit megadott volna érte, ha bátyjaihoz hasonlóan ő is belevetheti magát a csaták sodrásába, életével védelmezve ügyüket. És, hiába mondták Harryék ezerszer, hogy mennyire nemes feladat gyógyítani, ő néha nagyon is megsebezni, fájdalmat okozni akart, nem csak sebeket beforrasztani és életeket menteni. Sokszor úgy érezte, még mindig gyereknek nézik, még mindig féltik. Hogy ő örökre Ron kis húgocskája marad a szemükben. Sajnos Hermione szemében is.
– Ginny! Ginny, ide gyorsan! – Ez Harry hangja volt, most érkezhetett. Szokatlanul rémültnek tűnt, és ez Ginnyt megdermesztette egy pillanatra. Sietve fejezte be a bűbájt, amivel az egyik sérült fején lévő seb vérzését igyekezett elállítani. Intett az egyik segédnek, hogy folytassa a munkát, majd kiszaladt.
Harry a konyhában állt, karjaiban élettelenül lógó bábként egy testet tartott. Ginny szíve rémülten dobbant meg, mert ezer közül is felismerte volna ezt az alakot, még ha most vérszennyezte ruhát is viselt. Bármikor ráismert volna erre a hajzuhatagra, még ha most sárosan tapadt is rá a lány arcára. Hermione alig tűnt élőnek, s csak Ginny gyakorlott szeme vette észre, hogy felületesen ugyan, de még lélegzik. Odarohant, és mivel nem jött ki hang a torkán, csak intett Harrynek, hogy fektesse a lányt az asztalra.
– Tőrbe csaltak, beszorítottak minket. Legyen átkozott minden varázsló, aki Voldemortot szolgálja! – dühöngött Harry. Ginny nem figyelt rá, gyors varázslatokkal felmérte Hermione állapotát, és azonnal elkezdte ellátni a sebeit. Mrs Weasley Harry mellé lépett, és próbálta lecsillapítani. Végül Harry valóban lerogyott az egyik székre, és némán figyelte, ahogy Ginny és a segítségére siető két további gyógyító dolgozik.
Hermione állapota lassan stabilizálódott: Ginny ellátta a sebeit, vérpótló főzetet öntött le a torkán, majd nyugtatókat, és a lány hamarosan mélyeket lélegezve aludt az asztalon. Ginny Harryhez fordult, hogy megkérdezze, hová vigyék a lányt. De úgy tűnt, Harryt nem nyugtatta meg, hogy Hermione jól van: időközben mély letargiába zuhant. Ginny körülnézett. Amíg dolgozott, el is feledkezett legfiatalabb bátyjáról, most azonban rádöbbent, hogy Ron nincs itt. Csodálta, hogy hol késik a fiú, hiszen máskor, ha akár csak kisebb sérülés is érte, alig mozdult el Hermione mellől.
– Harry… Hol van Ron? – kérdezte ekkor Mrs Weasley is. Harry beharapta az ajkát, és Ginny csak most vette észre, hogy ökölbe szorítja a kezét. – Harry?
– Őt… őt nem tudtam megmenteni. – A fiú annyira halkan suttogott, hogy a két nő alig értette a szavát. – Ő… ő már nem… mire odaértem, már…
Ginny úgy érezte, kicsúszik alóla a talaj. Meg kellett kapaszkodnia az asztalban, hogy össze ne essen.
– Nem… Nem lehet! Nem! – Mrs Weasley fájdalmas kiáltása betöltötte az Odút. Ginny egy hangot se tudott kinyögni, szemét elhomályosították a könnyek. Aztán mégis Harry mellé lépett, és megfogta a vállát.
– Harry… Harry, nem a te hibád – suttogta.
– Már hogyne volna az! – kiáltott Harry dühösen. – Voldemort átvert, hamis képeket küldött, és én bedőltem neki! Csapdába vittem a legjobb barátaimat, és… – Elcsuklott a hangja. – És látod, hogy mi lett… – intett Hermione felé, majd valahová messzire, jelezve, hogy Ron teste ki tudja, hol van. Ginny némán rázta a fejét.
– Harry, háború van…
– Az van, hogy Merlin verje meg! – vágta rá Harry dühösen. – De boldogan halnék bele ebbe a háborúba végre! De nem, rajtam egy karcolás sincs. Egy ostoba átok véd, hogy én túléljek mindent, és végignézzem minden hozzám közel álló halálát!
– Az a szeretet-bűbáj áldás – szólt közbe Mrs Weasley remegő hangon. – Áldás, hogy legalább te megmaradsz nekünk.
– Rohadt egy áldás, mondhatom! – mordult fel Harry. – És most mennem kell, mert a Főnix Rendje beszédet vár tőlem. Muszáj összeszednem a gondolataimat.
Harry dühösen csörtetett ki a helyiségből. A két nő megtörten nézett utána.

*

Egy hét telt el, és Hermione nem tért magához. Ginny néha nem is bánta. Legalább nem kellett elmondania a lánynak a szomorú igazságot. Szörnyen érezte magát. Részben bántotta, hogy elvesztette az egyik testvérét, másfelől viszont egy őrült hangocska ujjongott a fejében: nem él többé a rivális. Szörnyen szégyellte magát emiatt, ezért igyekezett minden percét lekötni a munkával, és elkerülni az alkalmakat arra, hogy gondolkozhasson. Hermionét minden nap órákon át ápolta. Az ellenállóknak nagy szüksége volt a lányra – és Ginny is rettegett attól, hogy sohasem ébred fel. Harry, ha csak ideje engedte, eljött, hogy várja Hermione felébredését. De a lány végül akkor tért magához, amikor csak Ginny volt mellette.
Éppen végzett a sebei átnézésével és bekötözésével. Szépen gyógyultak, erre nem lehetett panasz. Ugyan a Hermione lábán ejtett mély vágás miatt a lány várhatóan nem fog tudni lábra állni még egy jó darabig, az állapota így is kielégítőnek tűnt. Csak éppen napok óta nem tért magához. Sokszor úgy tűnt, Hermione álmodik – és általában rosszat álmodott, támadók sorával küzdött, dobálta magát és varázsigéket motyogott –, Ginny mégsem tudta felébreszteni. Most azonban a lány nyugodt volt, és Ginny fölé hajolt, miközben nedves kendővel törölgette az arcát, és a homlokát. Hermione felsóhajtott.
– Hmm… Ez finom – suttogta. Ginny szíve majd kiugrott a helyéről, amikor újra meghallotta a lány hangját. Kissé rekedt volt ugyan, de attól még nyilvánvalóan Hermionéé. Végigsimította a lány arcát. Hermione nehezen nyitotta fel a szemét, és Ginny elmosolyodott, amikor meglátta a lány szeretett, barna íriszeit.
Hermione felnyúlt, és erőtlenül simogatta meg a fölé hajoló lány arcát, majd kezét. Ginny még közelebb hajolt, és a következő pillanatban Hermione ajkai az övére nyomultak. Gyengéd, végtelenül finom csókban forrtak össze. Ginny halkan, elégedetten sóhajtott, amikor Hermione visszahanyatlott a párnára.
– Üdv újra köztünk.
Hermione szemei felpattantak, amint meghallotta a lány hangját. – Ginny?! Jaj, Ginny, ne haragudj! Merlinre, hogy lehettem ennyire ostoba! Letámadtalak, bocsáss meg!
– Letámadtál? – ismételte Ginny értetlenül.
– Jólesett, hogy megsimogattál, és amikor kinyitottam a szemem, még nem is láttam élesen, csak hogy vörös haj, barna szemek… A francba! Bocsáss meg!
Ginny elsápadt. Csak most fogta fel, hogy Hermione csakis azért csókolta meg, mert összekeverte Ronnal. Felegyenesedett. Nagyon kellemetlenül érezte magát.

– Semmi baj – morogta lemondóan.
– Hol van Ron? – kérdezte Hermione egy másodperccel később. Ginny ránézett.
– Harry nagyon remélte, hogy itt lesz, amikor felébredsz, és beszélhet veled.
– De nincs itt. Ron is vele ment? Visszavágnak?
Ginny lehunyta a szemét. – Mire emlékszel a harcból?
– Csapda volt – borzongott meg Hermione. – Ránk támadtak, szétszóródtunk. Hárman támadtak rám, alig tudtam védekezni. Aztán Harry jött, és segített. És Ron?
– Ron… – Ginny leült az ágy szélére, és megfogta Hermione kezét. Hermione nyelt egyet.
– Nagyon rosszul van?
– Ron meghalt – suttogta Ginny. Szörnyű érzés volt hangosan kimondani.
– Ne… – Hermione olyan erősen szorította Ginny kezét, hogy az már szinte fájt. Szorosan lehunyt pillái alól előtörtek a könnyek.
– Sajnálom…
– Bárcsak… Bárcsak én haltam volna meg – lehelte Hermione. – Bár soha nem ébredtem volna fel. Bár halnék meg a következő bevetésen.
– Eszednél vagy?! – üvöltötte Ginny. Hirtelen elemi erővel tört rá a harag. Megragadta a lány vállát, és megrázta. – Felfogod, hogy mit kívánsz?! Felfogod, hogy mennyit küzdöttem az életedért? Felfogod, hogy hogyan esne nekem, ha meghalnál? Hogy mit érezne Harry?!
Hermione egy másodpercig rémülten bámult a lányra. – Felfogom. Csak… most már nincs értelme az életnek.
Ginny sóhajtott. Ostobaság volt megrázni a lányt: a vállán felszakadt egy seb. Leoldozta róla a kötést, megtisztította, elmotyogott egy bűbájt, ami gyorsítja a gyógyulást, majd tiszta kötést tett Hermionére, aki némán tűrte a gondoskodást. Ginny a lány arcát figyelte, a keserűséget, ami szétterült rajta. Értette, hogy Hermione most szörnyen érzi magát, őt azonban nem hagyta nyugodni a kisördög. Ron nincs többé. És Hermione képes volt őt megcsókolni azért, mert Ront látta benne. Hasonlít a bátyjára. Talán tényleg tudná őt pótolni Hermione számára, visszaadhatná neki az élet értelmét, és akkor ebben a rengeteg rosszban mégiscsak lenne valami jó.
– Talán… – suttogta maga elé.
– Talán mi? – kérdezte Hermione kedvetlenül.
Ginny lágyan simogatta meg az arcát. – Talán hamar rendbe jössz, és bosszút állhatsz érte – mondta. Hermione sóhajtott.
– Nem érdekel a bosszú. Vissza akarom kapni Ront.
Akkor visszakapod – gondolta Ginny. – Sőt, sokkal jobbat kapsz, mint amilyen Ron volt.
Nyugtató hatású balzsamot vett elő, és bekente vele Hermione homlokát. Lassú, gyengéd mozdulatokkal masszírozta álomba a lányt. Ezúttal nyugodt, pihentető álomba, gyönyörű szép képekkel, amik segítenek abban, hogy Hermione erőre kapjon. Ginny még hosszú percekig nézte a lassan szuszogó lányt. Nehezen szakadt el tőle, pedig tudta, hogy éppen elég tennivaló várja még. Végül mégis kiment a szobájából, felsietett az alagsorból, és hozzáfogott, hogy a többi beteget is megnézze. Harry késő éjjel érkezett.
– Hallom, felébredt – mondta köszönés helyett, amikor belépett Ginny laborjába. Ő volt az egyetlen, aki megzavarhatta itt a lányt. Ginny némán bólintott. – Hogy fogadta?
– Szörnyen – sóhajtott Ginny. – Tettem rá egy ellenőrző bűbájt, nehogy kárt tegyen magában. Valószínűleg lassan felébred.
– Akkor megvárom – nyomott el Harry egy ásítást –, és beszélek vele. Te pedig pihenj végre. – Végigmérte Ginnyt. – Ez parancs – tette hozzá, azzal kisietett.