A történet a két világháború között kezdődik, mikor Oroszországban polgárháború dúlt 1918. márciusától 1922.-ig, amikor is létrejött a Szovjetunió.
Ez a fejezet egyfajta prológusnak is felfogható. Szovjetunió OC karakter, a többi szereplőt is csak kölcsönvettem, néhol elég OOC-k lettek. ^^ Ez az első ilyen kisregény-szerűségem, úgyhogy kéretik elnézőnek lenni…
1. Keserűség
Vége van. Vége, vége, vége… Nem számított. Fülében még mindig visszhangzottak a kiáltások, lövések, utolsó sóhajok, látta, ahogy ártatlanok utolsó imája ajkukra fagy, mielőtt mozdulatlanná dermednének a hóban. A hó… régen fehér volt, bár néhanapján sáros, vagy latyakos, de a frissen hullott hó igazi fehér volt, de most amint földet ért vörösre festette a megannyi áldozat vére. Bár vége van a világháborúnak, számára legalábbis, attól még mindig sorra halnak, vérük öntözi a talajt, ám nyomában nem nő napraforgó.
Súlyos kabátok súrolják a csizmákat, melyek a havat tapossák, olykor kikerülik az akadályokat, köveket, holttesteket. Alattuk besüpped a hó, nyomaik viszont nem sokáig látszanak meg, hamarosan jön egy újabb hóvihar, és seprűként söpri el a lábnyomokat. Aztán pár lövés, és mindenki halott, belezuhannak a hideg hóba, de többé nem éreznek fagyot. Körülöttük minden vörössé válik, a hó, a kabátjuk, a kesztyű, mellyel sebükhöz kaptak rémületükben, egyedül arcuk lesz hófehér, mintha a színek cseréltek volna, a hó vérszínűvé, a nem is olyan régen hidegtől kipirult arcuk pedig falfehérre vált.
Pedig még élni akartak. Kevés az olyan, aki már nem, de ők mintha halottak is lettek volna, járásuk vontatott, lassú, mintha örökké fáradtak lennének, szemük fénytelen, hangjuk nemtörődöm. De aki életben akart maradni harcolt, küzdött, és mind így végezte, saját vérükben feküdve várták a halált. Gondolataiba aljas, fojtó indákként úsztak álmaik, vágyaik, mind meg akarta élni a holnapot, szabad akart lenni, mind azt ígérte otthon, hogy haza fog menni. Látta maga előtt mosolyaikat, hallotta nevetésüket, mely visszhangzott kongó szívében, aztán már csak élettelen arcuk maradt, ahogy eltorzulva fekszenek a jéghez simulva, olyan hidegen, mint a szibériai tél.
Aztán Tél tábornok magához hívta őket, jött a hóvihar, maga alá temette mindannyiukat, néhányukat pedig felfedte. Olykor-olykor, ha sétálni indult, ami pedig egyre gyakrabban esett meg, hogy kiszellőztesse a fejét, hogy kavargó gondolatai és a népének szenvedése helyett csak a csípős hideggel törődjön, megpillantott egy-egy csizma vagy kabátfoszlányt, mely jéggé volt dermedve. Ezeket mindig ujjai közé fogta, vizsgálgatta, ide-oda forgatta őket, hátha talál valamit, amiből kiderül, hogy ki is volt a tárgy birtokosa, milyen ember volt, várták-e otthon. Aztán megrázta fejét, ezekben sosincs semmi személyes, hisz mind csak egy egyenruha darabja, semmi köze a személyhez, aki életét áldozta egy célért, mely talán teljesen hidegen hagyta. Ekkor rendszerint elhajította a tárgyat, messze, hogy ne is lássa, ahelyett, hogy a szenvedésre emlékezteti, melytől olyan bőszen menekülni akart, inkább szálljon szabadon a széllel, ha már egykori tulajdonosa ezt soha nem tehette meg.
Múltkor, mikor a közeli erdőt járta, valami szürkéset pillantott meg valahol az egyik hatalmas fenyőfa tövében. Odasétált, csak szépen lassan, de közben valami különös izgatottság lett rajta úrrá, már sietve hajolt le, kesztyűs kezével arrébb seperte a havat, négyszöglet alakú vékony tárgy látszódott, rajta két arc mosolyog a kamerába. Nahát, ilyet még nem látott csak úgy elhajítva. Egy fénykép.
Egy nő és egy férfi van rajta, önfeledten, őszintén mosolyogtak. Szinte megirigyelte őket, ő már olyan rég nem volt ilyen boldog…
Volt még valami, pontosabban valaki mellette a hóban. A férfi, aki a képen olyan vidám, most itt fekszik elhagyatottan, borostás álla és sötét haja vértől mocskos, arca szinte felismerhetetlen. Tudta, hogy a legtöbb katonának van családja, most mégis furcsán szíven ütötte ennek az egynek a halála. Átfutott fején, vajon mi lehet a nővel, kinek szőke haja a vállát verdesi. Aztán megrázta fejét, annyian maradnak egyedül, és még olyan sokan fognak, nehogy már most érzékenyüljön el… Kipislogta szeméből a könnyeket, a képet pedig zsebre tette. Megfogadta magának, hogy felkeresi a fiatal nőt, egy nap visszaadja neki a képet.
Ekkor megforgatta, hátoldalán írás: до свидания*
Ennek ellenére biztos volt benne, hogy sosem búcsúztak el igazán.
Megrázta fejét. Már megint a múlton agyalt. Fölösleges, úgysem változtathatja már meg, akkor meg minek szenvedjen miatta?
Megtapogatta kabátzsebét, még most is ott lapult a kép.
Sóhajtott egyet. Bár Fehéroroszország és Ukrajna azt mondták, hogy hétre átjönnek vacsorázni, lassan nyolc óra volt, és még mindig semmi hír róluk. Az utóbbi időben mintha kerülték volna.
Pedig régen milyen sokat voltak együtt! Kiskorukban főleg. A mai napig emlékezett, mikor adta neki Ukrajna a sálat, ami most is a nyakában volt. Bár voltak fiatalkorából kevésbe kellemes emlékei is. Tatár rabiga. Már a gondolatra megborzongott, nem akarta, hogy eszébe jusson bármi abból az időszakból…
Tényleg, ezt el is felejtette, akkor találkozott először Litvániával. Megígérték, hogy barátok lesznek. Keserűen felnevetett, hát ebből nem lett semmi.
Most Litvánia sincs itt, sem bármelyik Balti-állam. Fehéroroszország, bár régen mindig a közelében akart lenni (kicsit túlságosan is igyekezett) már hónapok óta nem ment még a háza közelébe se. Mindig azt mondta, hogy elfoglalt, ám amikor mégis összefutottak néhány napja, és ő meghívta vacsorára őt és nővérüket is, nem ellenkezett. De most nincs itt. Sem ő, sem más. Az asztalnál egyedül ő ül, kezében vodkásüveg, benne annyi ital, amennyit épeszű ember meg sem próbálna egyedül felhajtani, ő pedig már az üveg felénél járt. Még fél órája kezdte kortyolgatni az égető italt, hogy elnyomja a kis hangot, mely már a kezdetektől ott volt, és folyamatosan a fülébe súgta, hogy úgysem jönnek el… Már megint igaza lett.
Újra ez történt. Mióta is kerülik a többiek? Ukrajna már viszonylag régóta, Fehéroroszország csak most kezdte, a Balti-államok szinte mindig is rettegettek tőle… De vajon miért? Tudtával nem ártott nekik semmit, igaz?
Sok dolgot nem értett, köztük ezt sem. Ő mindig mosolygott rájuk… De nem csak rájuk, hanem mindenki másra is, a többiek mégis rettegtek tőle, vagy megvetették. Ahogy ránézték, azokkal a gyűlölködő szemekkel, izzó haraggal és még sok mindennel, amit nem tudott azonosítani tekintetükben (gyilkos indulat, sajnálat? De őt ne sajnálják, az a legrosszabb…). Fejét csóválta, hova jutott a világ, ahol mindenki csak gyűlöl? Pedig ő senkit sem…
Meg akart változtatni mindent, újrakezdeni, figyelni mit rontott el, és egy jobb életet élni. De ez nem volt lehetséges, ebbe már bele kell törődnie, ő lesz a gyűlölt ellenség, míg világ a világ…
Nem tudott beletörődni, de cselekedni sem. A tehetetlenség láncai fojtogatták és kötötték gúzsba, alig tudta tőlük felemelni kezét, hogy egy újabbat kortyoljon az előtte szent ereklyeként ragyogó vodkából. Keserű ital, keserű élet, eltörött szív…
Minek is kesereg, mikor olyan sok szép dolog van a világban? Vagy csak volt, de már mindet elpusztították ők maguk? Pislogott néhányat, hogy kitisztuljon a világ, talán szemeivel újra tisztán látott, viszont lelki szemeivel még mindig nem látta élesebben a világot. Kik is vagyunk?
Majd talán egyszer megtudja, de rájött, hogy talán nem ennyi alkohollal a szervezetében kellene megtalálni a választ az élet nagy kérdéseire.
Szobájába akart támolyogni, ám már felálláskor megszédült, az asztalba kapaszkodott. Talán ha a többiek eljöttek volna, ő sem ivott volna ennyit, és együtt boldogok lennének, pont, mint az a pár a képen. Várta a napot, mikor mindez megtörténik, bár az undok kis hang, mely újfent megszólalt, váltig állította, hogy nem, hogy egy nap majd valaki őt is megtámadja, és senki sem segít, akkor nem lesz elég a vodka és Tél tábornok. Akkor elragadja őt is a fekete köpenyes halál, akit már oly sokszor látott végigsuhanni a világban, ahogy a gyász színeibe borítja a házakat, az országot, őt magát.
Gyorsabban felszívódott szervezetében az alkohol, mint a normál emberekében, ezt, mint még sok minden mást is, ország mivoltának köszönhette. Kezeivel végre elengedhette az asztalt, tenyerével elsimította a gyűrött terítőt, amin három személyre volt terítve. Elsétált az ablakig, friss levegőt szívott, az kitisztította tüdejét, felfrissítette elméjét, a hideg, mely már annyiszor segített neki, most is jó barátja volt. Igaz barát, aki sosem hagy el, nem mint a többi ország…
Elég. Egyetlen pillanatra leállította keserű gondolatmenetét, meghallotta az éltető csendet, mely valahogy békével árasztotta el. Talán jobb is, hogy a testvérei nincsenek itt, legalább élvezheti a nyugalmat. Ő is tudta, hogy ennek valójában egy cseppet sem örül, nyugalomból volt elég, most valami új kellene, ami megváltoztatja a világot, új távlatokat nyit, és megszabadítja őt a keserűség nyomásától, melyet minden nap ott érez valahol a szíve táján.
Várjunk csak, csend… De valójában csak mostanában ért véget a hangzavar, miért is, mi történt? Vállat vont, majd holnap megtudja, már olyan fáradt, régóta nem aludt három óránál többet…
Végigtámolygott a végtelennek ható szűk folyosókon, balra a második ajtó.**Nyugodtan lépdelt be, már csak le akart dőlni, és aludni egészen másnap délig… De mintha lenne itt valaki rajta kívül…
Előkapta a kerti csapját, arra a pontra emelte, ahol az idegent sejtette. Erre viszont az ismeretlen nevetni kezdett, percekig abba sem hagyta.
- Azt hiszed, azzal kárt tehetsz bennem?
- Ki vagy?
- De kis tudatlan vagy, hát nem ismersz meg? – Ekkor előlépett az árnyékból, tejfölszőke haj, vörösesen csillogó barna szemek, fekete öltönyt viselt, mint aki igazán ünnepélyesnek akar látszani, magas, szája sarkában mosoly bujkált. Leginkább kortalannak tűnt, mégis úgy viselkedett, mintha idősebb lenne nála. Nem, egyáltalán nem tűnt ismerősnek.
Látva Oroszország kérdő tekintetét, folytatta.
- Tudom, hogy egyedül vagy, igazán kegyetlenek a többiek, nem igaz? Megérdemelnének egy jó kis megtorlást, nemde?
- Ezért vagy itt?
- Csak egy kicsit. Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy uralhatnánk a világot? Nem is, látszik, hogy neked ez nem számít. És ha azt mondanám, hogy soha többé nem lennél magányos, hogy ha a testvéreid, és mások is mindig itt lennének?
- Mit akarsz eladni? – Már egy ideje gyanús volt Ivan-nak ez az egész, és ehhez most nincs ereje.
Az öltönyös idegen ismét felnevetett, valamiért ez a hang rettentően zavarta az oroszt.
- Pusztán felajánlom a segítségem, de ha nem kell… - Az ajtó felé lépdelt.
- Várj! – Ivan utána kapott, szemében ekkor tükröződött mindaz, amit oly bőszen rejtegetett mindaddig: a magány, az elárultság és az elhagyatottság érzése.
A barna szemű megfordult, az ő tekintete azt sugallta, hogy végig tudta, hogy ez lesz.
- Mit kérsz cserébe?
- Add át hatalmad egy részét, hadd, hogy vezessem az országot, és akkor minden rendben lesz, hidd el.
Nincs veszteni valója. Miért is ne tenne még? Volt valami ebben a férfiban, ami meggyőzte, hogy az ő kezében biztonságban lesz az országa. És ha nem is, számít még valamit? Neki már olyan mindegy… Látott egy kis reményt, hát miért ne ragadná meg?
- Állok elébe. – Kezet fogtak, az ismeretlennek végig letörölhetetlen, sejtelmes vigyor díszítette arcát.
- Ideje lenne bemutatkoznom. – Titokzatos alak, titokzatos, pillanatnyi csend. - A nevem Szovjetunió.
*~búcsú, viszont láttam egyszer viszlátnak is fordítva.
**utalás a Tankcsapda – Mennyország tourist című számára (azta, de rég hallottam ezt a zenét, de a szövegre még emlékszem^^)