Hajnali kép
Langyos szellő kergette a felhőket azon a kora hajnali reggelen. A levegő friss volt, balzsam illatú, szinte tapintani lehetett. Csak a madarak csicsergése hallatszott, nagy ritkán egy-egy távoli autó motorjának moraja törte meg az idillikus hangulatot.
Edward Elric kint állt a kis erkélyen és mélyen magába szívta a friss levegőt. Nem rég tért haza a küldetéséről, az öccse a szobában aludt, de ő még nem volt fáradt, így arra az elhatározásra jutott, hogy kimegy kicsit levegőzni. Nem szeretett egyedül küldetésre járni, de most otthon kellett hagyja az öccsét, ezt a feladatot egyedül volt kénytelen megoldani.
Az éj sötétjét az épp felkelő Nap oszlatta el, s az ég sötétkékből lassan, de határozottan világosodott. A Nap első sugarai megvilágították a szőke haját és arany szemeit, melyek a különleges fényben még szebben szikráztak. Figyelte a felhőket, amik a szellőnek behódolva hömpölyögtek lassan, időnként különös formákat felvéve, mely a Nap korai sugaraival még különlegesebben hatott. Időnként egy-egy felhő a Nap elé szállt, hogy aztán újra előbukkanjon, s még ragyogóbban süssön tovább.
Még nem igazán járt ember az utcákon, öt óra sem lehetett, csak nagy ritkán tűnt fel egy-egy ember, de aztán hamar el is tűntek. Ed teljesen elmerült a felhők játékában. Csak nézte ezt a tüneményt, de gondolatai minduntalan elkalandoztak. Rég érzett ilyen békét, fel sem tudta idézni, mikor volt utoljára, hogy ennyire nyugodt volt. Általában nem szerette a nyugalmat, szeretett pörögni, kalandokba keveredni, mégis voltak olyan pillanatai, mikor azt kívánta, minden maradna ilyen nyugodt. Csak még egy kicsit...
Észre sem vette, hogy mikor kelt fel öccse, csak akkor rezzent fel, mikor mögé lépett és a válla felett ő is kinézett az utcára.
- Hát megjöttél? Mért nem ébresztettél fel? Késő estig vártalak... - mondta Al, megtörve az eddigi csendet.
- Bocsáss meg, nem akartalak felébreszteni, ha már olyan édesen aludtál. Én nem voltam fáradt, még nem volt kedvem lefeküdni - mondta halkan Ed. - Olyan szép minden - tette hozzá egy kis idő múlva.
- Jó ez a kis szellő. Mostanában nagyon meleg volt, legalább kicsit lehül a város - jegyezte meg csendesen Al, aztán állát bátyja vállára helyezte és ő is elmerült a tájban, vagy talán inkább gondolataiban.
Elmerültek a hajnali képben, mely teljesen más volt, mint a megszokott. Nem tudták, mennyit ácsorogtak még ott. Lehetett fél perc és fél óra is egyaránt. A Nap egyre magasabbra hágott és az utcákon lassan megindult az élet. Az emberek munkába indultak és egyre több autót lehetett hallani, megtörve a madarak énekének varázsát, felébresztve gondolataikból a testvéreket.
Al nyújtózott egyet és mozdulatát egy ásítással egészítette ki. Ed is ásított egyet, kezdte magát álmosnak érezni. Végül is hosszú volt az éjszakája.
- Bemegyünk? - kérdezett rá Al, látva bátyja elcsigázottságát.
- Persze - bólintott, majd beléptek az erkélyről és szobájukba mentek, hogy aludjanak egyet.