És itt egy újabb! Nem tudom mikor, de azt hiszem megkedveltem a multichapter sztorikat… Többet kéne írnom? Áááá… nem…

Ez most egy ideig technikai okok miatt nem lesz frissítve, de ígérem hogy nem hagyom félbe. Bétamentes, szóval minden hiba teljesen és kizárólagosan az enyém. Kivéve a helyesírás. Az a Microsoft Corporation hibája, mivel én negyvenszer átolvasom a sztoriim, és utána az ő helyesírás ellenőrzésüket is le szoktam futtatni. És az általában többet árt mint segít.

Jane a sivatagban volt. Egy kövön ült. Tudta hogy csak álmodik. Az előző hetekben túl gyakran látta ezt az álmot, nem tudta kiverni a fejéből. Vajon mit jelenthet? Miért álmodja ezt újra és újra? Mikor lesz vége? Egyáltalán, miért tud mostanában könnyen elaludni, mindössze azért hogy ezt az álmot lássa?

Nem volt ideje gondolkodni, meglátta akit keresett. Egy kislányt. Fekete haja volt. Mindössze tíz-tizenegy évesnek nézett ki, de kék szemeiben intelligencia csillogott. Jane nem tudott odamenni hozzá. Korábban sem sikerült, de most mégis újra megpróbálta. Hogy miért, azt maga se tudta. De mintha egy láthatatlan fal emelkedett volna köztük, oda akart menni hozzá, és beszélni vele, de nem tudott. Látta, de nem érinthette, nem beszélhetett vele.

A kislány háttal állt. Jane tudta hogy meg fog fordulni, és elindul felé, de amikor karnyújtásnyira lesz, akkor Jane fel fog ébredni. Nem tudott segíteni neki. Pedig akart. Azt nem tudta hogy miért akar neki segíteni, vagy hogyan, mindössze csak érezte, tudta hogy segítenie kell a lányon.

Jane falállt a kőről. Elindult a kislány felé. Mint legutóbb, most is megakadt. Egyszerűen csak nem tudott tovább menni. Azt hogy mi gátolta meg, nem tudta. Már éppen újra feladta volna, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve teli torokból felkiáltott:

- Olyan magányos vagyok!

Egy pár másodpercig minden csendes, és mozdulatlan volt, Jane már azt hitte ez sem működik. De aztán a kislány megfordult, és soha nem látott sebességgel elkezdett Jane felé rohanni. Csak futott, és futott. A szél belekapott hosszú, hullámos fürtjeibe. Jane nem tudta elhinni hogy milyen gyorsan fut, és mégis milyen lassan ér kézzelfogható távolságba. De a kislány odaért. Jane azt hitte meg fog állni, de nem tette. Egészen addig futott még Jane-nek nem ütközött, és megölelte. Jane meglepetésében majdnem elesett a lökéstől, de végül sikerült megtartania az egyensúlyát. Nem tudta mikor, de mire észbekapott ő is szorította a kislányt. A kislány szorosan tartotta, és motyogott valamit. Jane csak a végét értette meg:

- …azt hittem már sose hívsz…

Jane a kanapéján ébredt. Egy nagyon aggódó Teresa Lisbonnal nézett farkasszemet. A nőn látszott hogy valami fontosat akar mondani, de még nem szedte össze a bátorságot ahhoz hogy feltegye a kérdést amit akar. Aztán végül határozott és kinyitotta a száját.

- Jane…

Jane kérdően nézett.

- Aggódom… - Na mit mondtam? – mert mostanában nagyon sokat alszol… úgy értem ez nem baj csak furcsa… bárhol képes vagy elaludni, és mindig olyan rémült arcot vágsz álmodban… tényleg aggódom…

Ez mind szép és jó… De várjunk csak! Lisbon figyeli Jane-t mikor az alszik? Ez nem ijesztő egy kicsit?

- Nem kell aggódnod.

Jane ezzel lezártnak gondolta a beszélgetést. Mivel nem volt ügyük, felment a padlásra, hogy megpróbáljon megint aludni egy kicsit. Talán most sikerült megtudnia mit akar a kislány. Fent bezárta az ajtót. Illetve a bezárta nem a jó szó, mivel a padlás olyan rozoga volt hogy az ajtón még zár sem volt. Szóval egy széket rakott a kilincs alá. Remélte hogy senki nem fogja zavarni. Mintha tilosban járt volna, pedig csak aludni akart. Lefeküdt az ágyra. Várt és várt. Közben elöntötték a gondolatok.

Miért látja ezt az álmot? Ez most jó vagy rossz? Akarja ő egyáltalán hogy elmúljon? Mit akarhat a kislány? Mit akarhat ő?

A sok kérdés közepette észre sem vette hogy elalszik. Álmában újra a sivatagban volt. De most a kislány mellette állt. Jane nem mert megszólalni. A kislány ránézett. És elmosolyodott. Odanyújtotta - meglepően apró - kezét Jane-nek, mintha csak azt akarná hogy megfogja. Jane tehát megfogta. Úgy érezte hogy mondania kell valamit.

- Patrick vagyok.

- Tudom. – a kislány hangja nyugodt volt, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga

Jane már épp kérdezni akart, amikor furcsa hangot hallott. Egy telefon csörgését. Mielőtt bármit is tehetett volna a világ elkezdett forogni, és szép lassan visszakerült az ágyába. Lassan, bosszúsan felült. Körülnézett. A telefonja az ágya melletti apró, koszos kis asztalkán volt. Érte nyúlt, de az az utolsó pillanatban az üzenetjelző rezgésétől leesett. Jane egyre bosszúsabb lett. Felállt és lehajolt érte. A kis képernyőn Lisbon arca jelent meg a „Bejövő hívás" felírat kíséretében. Mi az ami azt súgja nekem hogy Lisbon el akarja érni Jane-t?

- Jane? Jól vagy? Nem tudok bemenni a padlásra…

- Igen jól vagyok. Csak egy kis magányra volt szükségem.

Közben az ajtóhoz sétált és elvette a széket a kilincs alól.

-… szóval próbáld most.

Lisbon kinyitotta az ajtót. Arckifejezése az ijedtségből átfordult megnyugvásba.

- Szóval mi volt ilyen fontos? – kérdezte Jane, miközben becsukta telefonját

- Van egy ügyünk…

- Rendben. Majd megyek, még van egy kis dolgom.

Lisbon meglepődött. Jane mindig elsőként akar a helyszínre érni, mintha csak ez egy verseny lenne, és most meg időt kér? De mivel a boldog konzultáns a jó konzultáns, nem szólt semmit. Csak lefirkantotta jegyzettömbjébe a helyszín címét, majd kitépte a lapot és Jane kezébe nyomta.

- Tessék. Ez a cím.

Majd sarkon fordult és elsétált. Jane is megfordult. Még át akart öltözni, mivel ezt a ruháját igencsak megviselte az alvás. Szóval elindult visszafelé. Amikor a szekrényfez ért akaratlanul is felpillantott. A repedt tükörbe meglátott valami ijesztőt. Lassan, mintha csak egy C-kategóriás horrorból származna a jelenet megfordult. Az ágyon látott valamit. Pontosabban valakit. Egy feketehajú kislányt. A szeme elkerekedett. Jane-nél ritka volt az igazán őszinte reakció, de ez most az volt.

- Ne mondd hogy ezen az ágyon alszol, ez nagyon kényelmetlen!

TBC

Ezt a sztorit már ennyi idő után is megszerettem…
Ez egy rövid fejezet volt. Tudom, szemétség itt abba hagyni… Igazából egy darab még idetartozna, de akkor lelőném a poént… ezért azt majd csak a következő fejezetben. Bocs.
Szóval következő fejezet lesz, de csak 29.-e után. Bocs.
De ha addig hagysz egy kommentet, akkor egy boldog, elégedett, és nem utolsó sorban lelkileg kielégült írót kapsz… És ez tudod mit jelent? Szépen beveszem a Wellbutrinom, és nem gyilkolok karaktereket Szóval hagyj egy kommentet! Meg arra a is lehet tippelni hogy ki/mi a kislány… Névötleteket elfogadok! Najó, ez csak vicc volt, már el van nevezve. Nagyobb részben…