2009. 04. 13.
Emlékek
„Csettintett, egyelőre kesztyű nélkül. A jól ismert hang erősebb volt, mint szokott. Remegett a keze, ahogy felhúzta a most még hűvös ruhadarabokat. Sőt, egész teste remegett, de nem törődött vele.
Apró szikra pattant, alig gyertyányi láng járta körül ujjait, mégsem fogott tüzet az anyag. Virgonc kis állatkaként táncolta körbe a lángocska, ám a sátor ajtaját eltakaró ponyva rezdülésére is tenyerébe zárta. Nem égette meg, mégsem lobbant fel a szikra többet, ami előidézte.
Odakint pokol lesz, ha kimegy. Itt is, ha visszajön. Márpedig pár percen belül mennie kell. Megszólalt a riadót fújó kürt, s a következő pillanatban lebbent a ponyva utána…"
Roy Mustang felriadt álmából. Levegő után kapva ült fel ágyában ezen a napfényes délelőttön. A háború emlékképei még mindig a szeme előtt lebegtek, pedig próbálta elűzni őket. Elűzni, messzire…
A következő, amit megpillantott, egy meleg, karamellbarna szempár és a hozzá tartozó megszokott kedves mosoly volt.
- Minden rendben, Uram? – érdeklődte aggódva.
- Persze, minden rendben – bólintott. – Csak néhány emlék… - Felállt, biztos léptekkel indult a szekrényéhez. – Jól esne egy séta. Velem tart? – kérdezte közben.
- Ha gondolja – volt a nő válasza.
- Meglátogatunk egy régi barátot – ecsetelte tervét.
Civil öltözetbe bújt, s nemsokára már a Központi Város megszokott tömegében sétáltak.
Útközben csak egyszer álltak meg, egy virágosnál. Hófehér csokrot és egy szál rózsát vett. Utóbbit átnyújtotta a nőnek.
- Na, de… miért?
- Születésnapra.
- De nem is most van – tiltakozott.
- Akkor nem vettem semmit.
- Köszönöm.
Ezután csendben sétáltak – a temetőig. Kísérője kissé hátra maradt. A csokor a sírra került, s Mustang akaratlanul is elmosolyodott a feltörő kedves emlékektől.
„- Láttad már az új képeket az én kicsi drágámról?
- Kérlek, nem hagynál békén egy kicsit? – sóhajtott fáradtan. Hátradőlt a székében, behunyta a szemeit. Mikor ismét kinyitotta őket, színes fénykép lebegett a szeme előtt. Anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá, eltolta a férfi kezét.
- Na, még meg sem nézted! – a mindig vigyorgó arcon most enyhe csalódott arckifejezés ült.
- Ne nézz így rám! – mordult rá. – Menj vissza a dolgodra!
- Készen vagyok mára mindennel – vigyorodott el újra, zöld szemei csillogtak.
- Akkor meg mit lopod itt a napot?! Indíts haza a családodhoz! – intett az ajtó felé.
- Nem kell kétszer mondanod – indult kifelé. – Ja, és Roy! – állt még meg az ajtóban.
- Hm? – fel sem pillantott az iratokból.
- Este majd ugorj be. Gracia isteni finom pitét ígért desszertnek!
- Persze – mosolyodott el."
Elviselné most is. Sőt, bármit megtenne azért, hogy újra itt legyen…
Ez a délelőtt a végletekről szól. A jó és a rossz emlékekről, a múltról és jelenről. Mert semmi nem tökéletes.