Theowyn of HPG: The Enemy Within című művének fordítása
A bétázásért köszönet Zizikének, Theatressnek és Pereknek
Bevezetés
A nyár dereka csaknem elhagyatottan találta a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolát.
Minerva McGalagony szaporán haladt keresztül az üres termeken a pince felé menet, amelynek még a nyári hőségben is sikerült épp olyan hűvösnek és nyirkosnak maradnia, mint amilyen a tél derekán szokott lenni. McGalagony enyhén megborzongva szorosabbra vonta maga körül a talárját. Léptei visszhangoztak a nyomasztó csöndben. A kastély többi része elhagyatottnak tűnhetett, de a pince egyesen lakatlannak érződött. Úgy tűnt, nyáron még a kísértetek is elkerülik. De McGalagony tudta, hogy a hely magányosságáról látszólag megfeledkezve ugyan, de még most is van itt egy ember. Megállt egy faajtó előtt, és fürgén bekopogott.
- Jöjjön be - hangzott az elfojtott válasz.
McGalagony benyitott az ajtón, és ott találta Perselus Pitont, amint szemöldökét ráncolva, feszült figyelemmel meredt az asztalán bugyborékoló bájitalra.
- Perselus, most néztem át a következő évi osztálynévsorokat. Nem látom Mr Potter nevét a hatodéves hallgatóinak listáján.
- Így igaz – mondta Piton, miközben – kollégáját pillantásra sem méltatva - felírt valamit a jegyzeteibe.
- Megkérdezhetem, miért nem? – érdeklődött McGalagony hűvösen.
Piton lecsendesítette az üstje alatt a tüzet, majd szembefordult vele.
- Csak a legtehetségesebb tanulókat veszem be a RAVASZ szintű osztályomba – mondta. – Mr Potter nem tartozik közéjük.
- Kiválót kapott a bájitaltan RBF-jére.
- Lehetséges, mégsem veszem be a csoportomba.
A két tanár, mintegy az akaratok csendes csatájaként, egymásra meredt. Végül McGalagony szólalt meg, erősen uralkodva a hangján.
- Perselus, azt még elnézem, hogy megfélemlíti a diákjaimat, de ha valóban azt hiszi, hogy hagyom, hogy puszta rosszindulatból romba döntse Mr Potter jövőjét, rá fog jönni, hogy nagyot téved.
- Á, értem, szóval a híres Potter-bűbáj végül magát is elvarázsolta – mondta Piton gúnyosan.
- Ne sértegessen – csattant fel McGalagony. – A fiú kivívta magának a jogot, hogy bekerüljön a csoportjába. Nincs alapja arra, hogy kizárja.
- Meg vagyok döbbenve, hogy egyáltalán folytatni kívánja bájitaltan tanulmányait, tekintettel a megszokott hitvány teljesítményre – mondta Piton.
- Auror szeretne lenni, és maga is jól tudja, hogy ehhez RAVASZ-szintű bájitaltan vizsga szükséges.
- Auror – horkantott Piton. – Természetesen. Az ember azt hinné, hogy mostanra már eleget harcolt sötét varázslókkal, de feltételezem, hogy a hírnév és a dicsőség csábítása egyszerűen túl nagy. Miért nem tesz mindannyiunknak egy szívességet, Minerva, és tanácsolja a fiúnak, hogy legyen inkább profi kviddicsjátékos? Az bizonyára elegendő számú rajongót biztosítana a fiú egójának?
- Valóban ezt gondolja, Perselus? Ego? Az még nem merült fel magában, hogy Potter esetleg azért döntött így, elég ésszerűen, mivel számára az egyetlen lehetséges módja a túlélésnek az, hogy auror legyen?
- Az apján nem segített.
McGalagony szemei felvillantak, és ajkait vékony vonallá préselte össze.
- Szavamat adtam Mr Potternek, hogy mindent, ami a hatalmamban áll, meg fogok tenni annak érdekében, hogy auror váljék belőle, és szándékomban áll megtartani ezt az ígéretet.
- Sajnálatos módon annak eldöntése, hogy kit veszek fel a csoportomba, nem áll hatalmában – mondta Piton.
McGalagony halványan elmosolyodott.
- Nem, de mint az iskola igazgatóhelyettese, eléggé megkeseríthetem az életét. Már csak két év, Perselus, és a fiú elmegy. Én maradok. Valóban az ellenségévé akar tenni?
Piton szemei összeszűkültek, amint az előtte álló nőt tanulmányozta.
- Nos, rendben – mondta. - Elfogadom Mr Potter jelentkezését a RAVASZ szintű csoportomba. De ha nem tudja teljesíteni az elvárásaimat, kirakom.
McGalagony felsóhajtott, tudván, hogy ez a legtöbb, amit Pitontól várhat.
- Ez elég tisztességes – mondta. Megfordult, és elindult, de az ajtónál megtorpant.
- Tudja, Perselus – mondta visszapillantva Pitonra – azt gondoltam volna, mostanra már jobban kiismerte a fiút.
Kiviharzott a teremből, maga mögött hagyva a mogorván utána meredő bájitaltan tanárt.
1. fejezet: Nyár
Harry megcélozta pálcájával a lábainál kuporgó sápadt fiatalembert.
- Crucio – sziszegte.
A fiatalember sikoltozott és vonaglott a földön. Harry érezte, amint ajkai kegyetlen mosolyra görbülnek, majd vonakodva elengedte áldozatát.
- Talán most már készségesebb leszel azzal az információval kapcsolatban, amit kérek – mondta mély, baljósló hangon.
- Kérem! – zokogta a fiatalember. – Nem tudom, hol van! Esküszöm! Megmondanám, ha tudnám! Esküszöm! Igazat mondok!
Harry a fiatalember szemébe nézett, és tudta, hogy ez az igazság. A bolond semmit nem tudott.
- Nos jó – mondta Harry. – Hiszek neked. Újra rászegezte pálcáját a remegő emberre.
- Adava Kedavra!
Zöld fény tört elő Harry pálcájának hegyéből, és mellkason találta a fiatalembert. Az elesett, és mozdulatlan maradt, üres tekintete rettegéssel és döbbenettel teli.
Harry levegőért kapkodva riadt fel. Elképzelni sem tudta, ki lehetett az a fiatalember, akinek a kínzását látta, de azt tudta, hogy Voldemort valahol éppen most ölte meg őt. Harry felkapcsolta az ágy melletti lámpát, felkelt, és nyugtalanul járkálni kezdett a szobában.
Még csak három hét telt el a tanév vége óta, de eddig úgy tűnt, ez lesz Harry életének legrosszabb nyara. Tavaly nyáron frusztrálta az, hogy semmiféle információt nem kapott Voldemortról. Csak most döbbent rá, hogy milyen szerencsés is volt akkoriban. Vigyázz, mit kívánsz! Még a végén valóra válik - gondolta keserűen.
Mióta Voldemort visszatérése nyilvánosságra került, a halálfalótámadások száma robbanásszerűen megnőtt. A Reggeli Prófétában szinte mindennaposak voltak a cikkek kínzásról, gyilkosságról és eltűnésekről. Alig múlt el éjszaka úgy, hogy a Sötét Jegy meg ne jelent volna az égen. De Harrynek nem volt szüksége a Reggeli Prófétára. Voldemorttal való mentális kapcsolata miatt első sorból nézhette a borzalmakat.
Harry most jobban sajnálta, mint valaha, hogy előző évben nem dolgozott keményebben az okklumencia óráin. Akkoriban annyira ki volt éhezve az információra, hogy nem akarta elzárni egyetlen forrását. Azonban miután végignézte a halálfalók újjáéledését, megértette, hogy miért tartotta Dumbledore rossz ötletnek, hogy megengedje a víziók folytatódását. Harry szinte biztos volt benne, hogy ebbe bele fog őrülni.
Nem tudom így folytatni. Valamit tennem kell – gondolta elkeseredetten Írhatna Dumbledore-nak, de mi haszna lenne? Az igazgató semmit nem tehet érte itt a Privet Drive-on. Mint ahogy Ron, Hermione vagy Lupin sem, akik az egyedüli emberek voltak, akikhez Harry úgy érezte, hogy segítségért fordulhat. Siriusra gondolt, és megérezte az ismerős fájdalmat a mellkasában. Tudta, hogy a keresztapja sem segíthetett volna neki, de már Sirius létének a tudata is megnyugtató lett volna.
Sirius halála hatalmas űrt hagyott Harry életében, amiről nem tudta, hogyan tölthetné ki. Sirius volt Harry egyetlen igazi családja, és természetesen az egyetlen olyan családtag, aki valaha is törődött vele.
Persze Harrynek sok jó barátja volt, de ez valahogy nem volt ugyanaz, bár nem igazán tudta volna megmagyarázni, hogy miért. Egyszerűen tény volt, hogy egyetlen más felnőtt sem adta meg neki azt az osztatlan figyelmet és feltétel nélküli segítséget, mint Sirius. Senki más nem viselkedett úgy, mintha az apja lenne. Csaknem tizenhat évesen Harryt bosszantotta az a felismerés, mennyire igényli még mindig ezt a fajta törődést.
Harry megrázta a fejét, hogy elűzze ezeket a gondolatokat. Semmi értelme a búslakodásnak. A szülei és Sirius halottak, tehát saját magára kell támaszkodnia. Pillanatnyilag módot kell találnia arra, hogy ezeket a víziókat az ellenőrzése alá vonja. Három hónapon át tanult Pitonnal okklumenciát. Ez alatt az idő alatt biztosan tanulnia kellett valami használhatót. Visszagondolt arra, amit tanára mondogatott neki. Ürítsd ki az elméd. Uralkodj az érzelmeiden. Pitonnal eltöltött órái során felfedezte, hogy ezt könnyebb mondani, mint megtenni, de meg kellett próbálnia.
Harry leült az ágy szélére, lehunyta a szemét, és megpróbált ellazulni. Lassan, mélyeket lélegzett, és megpróbált semmire sem gondolni. Koncentrálj a légzésre. Be. Ki. Be. Ki. Jónéhány perccel később Harry kinyitotta a szemét. Határozottan nyugodtabbnak érezte magát, de nem volt benne biztos, hogy ez segít majd meggátolni a víziókat. Sajnos pillanatnyilag ez volt minden, amit tehetett. Visszamászott az ágyba, lekapcsolta a lámpát, és újra a légzésre irányította figyelmét. Álomba merült, melyet ezúttal szerencsére nem zavartak víziók vagy rémképek.
---
Másnap reggel csakúgy, mint máskor, Harry hat órakor kelt, és nekikezdett azoknak a buta feladatoknak, amelyeket nagynénje adott neki. Délre befejezte a virágágyások gyomlálását és az ablakmosást, majd összeütött magának egy szendvicset, és visszavonult a szobájába, hogy a házi feladatán dolgozzon, vagyis inkább a saját magának feladott, tanterven kívüli házi feladatát csinálja. Miután Harry megismerte a jóslatot, miszerint vagy meg kell ölnie Voldemortot, vagy meghal a keze által, és túltette magát a kezdeti döbbeneten, szinte megszállottan fejlesztette védekező képességeit.
Még mindig elég büszke volt mindarra, amit ő és iskolatársai elértek a DS találkozókon a tavalyi tanév során, de ráébredt arra, hogy amit tanított nekik, az sosem lenne elég Voldemort ellen. Harry tudta, hogy a gonosz varázslóval való összes korábbi összecsapásában mindig csak véletlenül menekült meg a haláltól. Ha egyszer majd ki kell állnia és harcolni vele, a győzelemhez többre lesz szüksége, mint puszta szerencsére.
Következésképpen a nyári szünidő első hetében írt Lupinnak, és arra kérte volt SVK tanárát, hogy küldjön neki néhány haladó szintű védekezési módszerekről szóló könyvet. Lupin csaknem azonnal válaszolt, elküldve neki egy vaskos kötetet: Beatrice Arronby „Átkok és ellenátkok teljes könyve" című művét.
Harry megdöbbent, amikor felfedezte, hogy mennyiféle különböző átok létezik, különösen haladó szinten. Soknál azt kívánta, bárcsak ismerte volna őket egy hónappal ezelőtt, amikor a Mágiaügyi Minisztériumban a halálfalók ellen harcolt. Más részük annyira egyértelműen fekete mágia volt, hogy libabőrös lett tőle a háta.
A könyv néhány illusztrációjával kapcsolatos ellenérzését leküzdve elkezdte memorizálni mindazokat az átkokat és ellenátkokat, amelyeket hasznosnak gondolt, és gyakorolta is őket.
Harry tudta, az nem lesz elég, ha csupán varázsigéket olvas, és elhatározta, hogy annyira tökéletesíti a reflexeit, hogy az átkok és ellenátkok széles skáláját gondolkodás nélkül ki tudja szórni. Persze valójában nem szórta ki az átkokat. Miután előző nyáron majdnem kicsapták, nagyon vigyázott arra, hogy egyáltalán ne varázsoljon. Erre gondolva a Dursleyéknél végzett kerti munka közben keresett egy megfelelő faágat, pálca formájúvá faragta, és órákon keresztül képzeletbeli párbajokat vívott Voldemorttal és halálfalóival.
Azonban valószínűleg túl sokat rágódott Voldemorton, ugyanis aznap éjjel – dacára a folyamatos okklumencia gyakorlatoknak – a víziók visszatértek.
Harry csendesen siklott a földön miközben füst szállt fel az éjszakai égbe egy házból, amit lassan elemésztett a tűz. Sötét talárt és maszkot viselő alakok gyülekeztek egy idős férfi és nő körül, akik a látható kínzások ellenére dacosnak tűntek. Amint feléjük mozdult, kinyújtotta a nyelvét, és a vér ízét érezte a levegőben.
- Nem fogtok visszamenni az aurorokhoz – mondta az egyik fekete taláros alak. – Mire végzünk, egyetlen auror sem marad életben.
Az idős pár farkasszemet nézett a halálfalóval, de Harry érezte a félelmük szagát, és ez megrészegítette. Egyenesen feléjük indult, és érezte, hogy amint megpillantják őt, félelmük magasabbra hág. Aztán visszahúzódott, és lecsapott.
Mikor Harry a kevés és zaklatott alvás után felébredt, élénken éltek elméjében az éjszaka borzalmai. Hangulatán a Reggeli Próféta érkezése sem javított. A főcím a következőt harsogta: „Halálfalók szöktek meg az Azkabanból!", és a cikk részletesen leírta azoknak a halálfalóknak a szökését, akiket csupán egy hónapja fogtak el a Mágiaügyi Minisztériumban.Harry átkozódott. Nem mintha nem várta volna, hogy ez így lesz, de mégis bosszantó volt, különösen az a gondolat, hogy Lucius Malfoy szabadon kószál. Nagyon is ínyére volt az a tény, hogy Malfoy be van zárva az Azkabanba. Ami pedig a legrosszabb, ez a szabadulás kétségkívül egy újabb támadássorozatot jelent, melyet kénytelen lesz álmában végignézni, miközben nem tehet semmit, hogy megakadályozza azt. Harry megborzongott, és kinyitotta az újságot, remélve, hogy talál majd valamit, ami eltereli figyelmét a vízióiról.
Futólag átlapozta, amíg el nem ért a szerkesztői oldalhoz. Az majdnem annyira lehangoló volt, mint a halálfalók szökéséről szóló hírek. A legtöbb rovat csupán kéztördelés volt, és nyíltan vagy burkoltan hozzá fordultak megváltásért.
„A Kis Túlélő, aki nem egy, hanem négy alkalommal menekült meg Tudjukki elől…" „A fiatalember, az egyetlen reménységünk…„ „Egyszer már legyőzte Tudjukkit. Újra képes lesz rá!"
Az egyetlen disszonáns hang Averill Pembroke-hoz tartozott. Ő volt a Reggeli Próféta főszerkesztője, és úgy tűnt, Harry számára nem tartogat mást, csupán megvetést.
„Bármely varázsló, aki hisz abban, hogy egy egyszerű fiú le tudja győzni Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén, Szent Mungó-beli ápolásra szorul!"
Harry nem volt benne biztos, hogy a két ellenkező vélemény közül melyiket találja zavaróbbnak, miközben félrelökte az újságot. Hirtelen bezártnak érezte magát a szobájában. Magára kapott egy pólót és egy farmert, és lesietett. Petunia néni megpróbálta megállítani egy listányi idétlen házimunkával, de Harry egy pillantás nélkül elszáguldott mellette, és elhagyta a házat. Gyönyörű reggel volt, de Harry észre sem vette. Csak sétált, minden különösebb cél nélkül, mintha csak a közötte és a Privet Drive 4 közötti távolság valamilyen módon csökkentené az elméjét emésztő víziókat.
Késő délután volt, mire Harry hazaért, és még csak ki sem nyitotta az átkokról szóló könyvét. Ehelyett az okklumencia gyakorlásának szentelte idejét. Egyre inkább képes volt az elméjét lenyugtatni, de kissé kételkedett abban, hogy ezáltal valóban sikerül a víziókat visszaszorítani.
Nem igazán bízott abban, hogy Piton bármi hasznosat tanított neki. Mégis, a gyakorlás nem árthat, és semmiféle más ötlete nem volt arra, hogyan szüntethetné meg Voldemorttal való mentális kapcsolatát. Késő éjszakáig fennmaradt, és végül egyfajta végzettudattal eltöltve bújt ágyba. Csaknem azonnal elaludt, és aznap éjjel nem gyötörték víziók, bár rettenetes rémálma volt Siriusról, amint az keresztülzuhan a Misztériumügyi Főosztályon található függönyön, ami mindent számításba véve nem volt sokkal jobb.
---
Három hét telt el, amikor is megérkezett a takaros kék boríték. Vernon bácsi nézte át a postát, és kinyitotta a borítékot, miközben Harry lerogyott egy székre a reggelizőasztalnál.
- Nézd Petunia! – mondta Vernon, miközben átnyújtotta a levelet feleségének. – Nyertünk egy nyereményjátékon, amire beneveztél.
Petunia néni enyhén összeráncolta a szemöldökét.
- Nem emlékszem, hogy nyereményjátékra neveztem volna be.
- Nos, bizonyára megtetted – mondta Vernon bácsi kolbásszal teli szájjal. – Ma estére nyertünk egy vacsorát három fő részére a Chez Vous-ban. Az az a francia hely a Romney Stadionnál, ugye?
- Igen – Petunia néni szeme felcsillant a finom vacsora gondolatára. – Úgy hallottam, nagyon jó hely.
Mindketten megfordultak, és Harryre meredtek, aki érdeklődés nélkül követte végig a változást.
- Most figyelj, fiú – figyelmeztette Harryt Vernon bácsi, villájával felé bökve. – Csak néhány órára megyünk el, és nem szeretnék semmi vicces ügyet, amíg távol vagyunk. Megértetted?
- Nem fogom lerombolni a házat, amíg nem vagytok itthon – mondta Harry, miközben beleharapott pirítósába.
- És nem akarom, hogy bárki a fajtádból errefelé kószáljon – morogta Vernon bácsi lötyögő állkapoccsal.
- Ne aggódj. Senki, akit ismerek, nem akarna ide jönni – Harry nem törődött azzal, hogy titkolja megvetését.
- Hálásnak kellene lenned, amiért itt lehetsz! – mondta Veron bácsi vörösödő fejjel. – Még van képed tiszteletreméltó emberekre fintorogni!
- Elnézést – mondta Harry minden őszinteség nélkül. Lenyelte az utolsó falat pirítósát, felállt, és távozott, maga mögött hagyva a hangtalanul füstölgő Vernon bácsit.
Miután visszaért a szobájába, Harry tűnődve üldögélt, és képtelen volt eldönteni, hogy átkokat vagy inkább okklumenciát tanuljon. Felsóhajtott; nem volt meggyőződve arról, hogy bármelyik a hasznára válik majd. Hedvig lágyan huhogott, miközben leszállt mellette. Harry gyengéden megsimogatta, de ez kevésbé enyhített búskomorságán.
Lehangoltan feküdt az ágyon, és a plafont bámulta, amikor egy apró bagoly repült be a nyitott ablakon, és körözni kezdett a szobában. Harry nem tehetett róla, de elvigyorodott Ron baglyát, Pulipintyet látva, bár Hedviget szemmel láthatóan bosszantotta az érkezése. Visszarepült az ülőrúdjára, miközben Harry lelkesen felállt, és megkaparintotta a levegőből a piciny madarat és a túlméretezett csomagját. Harry elsőként a levelet nyitotta ki, amelyről kiderült, hogy egy születésnapi üdvözlet. A következő állt benne:
Boldog Születésnapot, Harry!
Remélem, hogy a muglik nem túl szemetek veled! Itt az Odúban elég csendes az élet most, hogy Fred és George többnyire nincsenek itt. De annyira jól megy a boltjuk az Abszol Úton, hogy még Anya is megbékélt, és azt mondja, ez a legjobb dolog, amit tehettek. Születésnapi ajándékként elküldték neked legújabb találmányukat. Talán kipróbálhatnád Dudleyn. Ginny szintén küldött neked ajándékot, bár nem volt hajlandó elárulni, mi az. Lányok!
Biztos vagyok benne, hogy olvasod az újságokat, úgyhogy nem kell mondanom, mennyire feszültek a dolgok. Habár az egész kicsit aránytalanná vált. (Tudod) Voldemort mindenütt kísért. Ez igazán buta dolog! Persze mindannyian jól vagyunk, szóval ne aggódj. Csak vigyázz magadra.
Ron
Harry lassan kiengedte a levegőt. Ron talán félre akarja söpörni az egészet azzal, hogy nem több, mint kellemetlenség, de Harry túl jól tudta, hogy milyen szörnyűek a halálfaló-támadások. Ő itt a mugli világban el volt szigetelve Voldemort tombolásától, különösen a Privet Drive-on, ahol Voldemort hozzá sem érhetett. Szörnyű lehetett Ronnak és a családjának, hogy a történések közepén vannak, főleg mivel a Weasley-k közismertek voltak arról, hogy kedvelik a muglikat és a mugli születésűeket. Harry érezte, amint a gyomra összeszorul félelmében, és erősen szorította Ron levelét, tudván, hogy most az egyszer legjobb barátja valószínűleg nagyobb veszélyben van, mint ő. Harry adott egy jutalomfalatot az izgága kis bagolynak, majd a csomagra irányította figyelmét. Rontól, nem túl meglepő módon, egy kviddicsről szóló könyvet kapott. Az ikrek küldtek neki egy csomag Weasley-féle Színpompás Cukorkát, melyek színes kis zselészemek voltak, és aki megevett belőlük egyet, az határozatlan időtartamra garantáltan olyan színűre változott, mint a megevett édesség. Harry elvigyorgott a gondolaton, hogy odacsúsztat Dudley-nak egy zöldet. Ginny ajándéka egy egyszerű barna papírba csomagolt dobozka volt. Harry kinyitotta, és egy ónból készült amulettet talált egy láncon. Az amulett egy kutyafejet ábrázolt, amely hátborzongatóan ismerősnek tűnt. Egy rövid, Ginny kézírásával írt jegyzeten ezt olvasta:
Ő mindig veled lesz.
Harry a szavakra meredt, majd visszanézett az amulettre. Kivette a dobozból, és gyengéden tartotta a tenyerében, mutatóujjával végigsimítva a finoman vésett formát. Egy pillanat múlva mélyet lélegzett, és ingujjával megtörölte a szemét. A láncot a nyaka köré kanyarította, az amulettet pedig az inge mögé dugta. Harry a többi ajándékát a padlódeszka alá rejtette, azzal az ősi mágiáról szóló könyvvel együtt, amit Hermione küldött neki jópár nappal ezelőtt. Végül leült, hogy levelet írjon Hermionénak. Nem volt könnyű; nem akarta, hogy érződjön, mennyire aggódik Ron miatt, de tudni akarta, ha a lány bármi olyanról hallott, amiről ő nem.
Szia Hermione!
Még egyszer köszönöm a születésnapi ajándékot. Épp most volt itt Puli az Odúból. Ron azt mondja, a dolgok elég csendesek arrafelé, de kíváncsi vagyok, hátha te hallottál tőlük valamit Voldemortról. Ron nem mondott sok mindent, és úgy érzem, eléggé a sötétben tapogatózom.
Harry
Ez így rendben lesz, gondolta. Hermione azt hiszi majd, egyszerűen csak kihagyva érzi magát. Odaadta a levelet Hedvignek, aki eltűnt az ablakon át.
---
Dursleyék hat órakor indultak vacsorázni, miután sötéten figyelmeztették Harryt, hogy nehogy „bármit csináljon", amíg nincsenek otthon. Harry fontolóra vette, hogy minden kulcslyukba rágógumit ragaszt, ahogyan egyszer Hóborctól látta, de aztán úgy döntött, hogy nem érné meg. Letelepedett a nappaliban lévő kanapéra átkokat tanulni, majd lefekvés előtt még átfutott az okklumencia-gyakorlatain.
Semmiféle borzalom nem fenyegette, még a Sirius haláláról szóló rémálom sem. Ehelyett a szomszédokról álmodott, a környező utcákról, amelyek az itt töltött nyarak alatt ismerős környezetté váltak.
Sötét volt és hideg. Az utcai lámpák megvilágították a néptelen utcákat és a házak üres homlokzatát. Elsétált a Magnolia köz mellett, elhagyta a játszóteret, és megállt a Privet Drive sarkán. Elnézett az utcán a négyes szám felé, majd a bal szeme sarkából valami mozgásra figyelt fel. Egy alak lépett elő az árnyékból. Sötét talárba volt burkolózva, és csendesen közeledett felé. Bármilyen vészjósló volt a jelenés, Harry nem érzett félelmet, és amikor a férfi megszólalt, Harryt megborzongatta a felismerés.
- Minden készen áll, Nagyúr – mondta csendesen Lucius Malfoy – A házat körülvettük. Ezúttal nem menekül meg a fiú.
- Harry érezte, ahogyan mosolyra húzódik a szája. – Jó, Lucius – mondta hideg, sziszegő hangon – Nagyon jó. Ideje, hogy megszabaduljunk Harry Pottertől.
Mikor Harry kinyitotta a szemét, túlságosan rémülten ahhoz, hogy sikítson. Teljes bizonyossággal tudta, hogy amit az imént látott, nem álom volt. Voldemort jön érte. Kiugrott az ágyból, és megragadta a szemüvegét és a pálcáját. A sebhelye máris fájdalmasan lüktetett. Kirohant a szobájából, majd le a hallba.
- Ébredj fel! – dörömbölt kétségbeesetten Dudley ajtaján. Továbbszaladt nagynénje és nagybátyja szobájához, és megismételte a dörömbölést.
- Ébredjetek fel! Ki kell jutnotok a házból!
Nem jött válasz, így Harry felrántotta az ajtót. A szoba üres volt, s aznap éjjel nyilvánvalóan senki nem aludt az ágyban. Harry összeráncolta a szemöldökét, és visszarohant Dudley szobájához, amely szintén üres volt. Hol lehetnek? Elmentek vacsorázni, de mostanra már biztosan haza kellett volna érniük.
Bárhol is voltak, nyilvánvalóan nem a házban, ébredt rá Harry, ahogy lefelé menet minden egyes szobába benézett. A folyosón a falnak támaszkodott, megkönnyebbülve, hogy legalább Dursleyéknek nem kell szembenézniük Voldemorttal.
Egy árnyék suhant át a nappali ablaka előtt, mire Harry szorosan megmarkolta a pálcáját, szája pedig kiszáradt. Csendesen az ablakhoz osont, és kikukucskált a függönyök közötti résen. Csupán két taláros figurát tudott kivenni a kert két oldalán az árnyékban rejtőzve. Lélegzetvisszafojtva hátrált vissza az ablaktól, és a konyha felé indult. Olyan óvatosan, amennyire csak tudott, kilesett az ablakon, és észrevett még három alakot. Harry kiengedte a visszafojtott levegőt, és kihátrált a folyosóra, ahol ismét a falnak támaszkodott. Tehát igaz. Itt vannak, és ő csapdába esett.
De hogyan történhetett ez meg? Voldemort elvileg nem képes őt bántani, amíg a rokonai házában van. Nyilvánvalóan talált egy kiskaput – gondolta Harry keserűen. Harry tudta, hogy a Főnix Rendje is figyeli a házat. Valaki biztosan látta, amint Voldemort és halálfalói megérkeznek, és hívott segítséget. Hacsak Voldemort meg nem ölte őket, még mielőtt riadót fújhattak volna – emlékeztette egy pesszimista belső hang. Sem Lucius Malfoyon, sem Voldemorton nem látszott, hogy aggódnának, hogy valaki elkapja őket.
„És nem élhet az egyik, amíg él a másik…" – idézte fel Harry a jóslat szavait. Ha az volt a végzete, hogy vagy megölje Voldemortot, vagy meghaljon a keze által, Harry tudta, hogy melyikre tippeljen az adott pillanatban. Voldemort és halálfalói bekerítették, ő pedig itt állt egyedül, mezítlábasan és pizsamában.
Nos, nem fog harc nélkül meghalni. Harry arrébbment a folyosón, hogy tisztán lássa a bejárati ajtót, de még meghallja, ha valaki a konyhán keresztül próbálna meg bejönni. Érzékeit a végső határokig kiélesítette, megpróbálva észrevenni a legkisebb kintről jövő hangot vagy mozdulatot is. Aztán meghallotta. A lassú, kimért lépések hangját, amint a járdán közelednek, feljönnek a lépcsőkön, odaérnek a bejárati ajtó elé. Harry szíve vadul vert. A lépések megszűntek. Majd minden figyelmeztetés nélkül, és Harry legnagyobb döbbenetére a bejárati ajtó lerobbant a zsanérjairól. Harry a pánikot leküzdve száguldott vissza a konyha felé, miközben egy természetellenesen magas és vékony férfi átlépte a Privet Drive 4. küszöbét. Harry a sötétben nekiment az asztalnak, és feldöntött egy széket.
- Harry – Voldemort hangja jeges nyilallást küldött le Harry gerince mentén. – Nincs értelme a futásnak. Nézz inkább szembe velem, és halj meg férfiként.
Harry hallotta, amint Voldemort végigmegy a folyosón. Kirúgta a hátsó kertbe vezető ajtót, majd gyorsan és csendesen visszaosont az étkezőn át a nappaliba. Visszapillantott a folyosóra, és hallotta, amint Voldemort a konyhából a hátsó ajtóhoz hívja halálfalóit. Harry hangtalanul elsiklott a bejárati ajtó maradványai mellett, fel a lépcsőkön. Épp elérte a szobáját, amikor hallotta, hogy Voldemort visszajön a folyosóra.
- Tudom, hogy ott vagy fent, Harry. Sehová nem futhatsz.
Többé már nem volt értelme az óvatosságnak. Harry felrántotta az ablakot, és felmászott az ablakpárkányra. Hallotta, amint a lépések gyorsan közelednek a lépcsőn fölfelé. Elkeseredetten nézett jobbra-balra. A tető meredeken emelkedett a feje fölött, és nem volt párkány, csak egy eresz, amiről fogalma sem volt, hogy vajon elbírná-e a súlyát. Éppen kapaszkodót keresett a tetőn, amikor inkább érezte, mint hallotta, hogy valaki megjelenik mögötte. Hátrapillantott a válla fölött, és Voldemortot látta, amint rászegezett pálcával a hálószobájában áll.
Ösztönösen cselekedett. Balra kipenderült az ablakon, és a tetőhöz lapult, éppen, amikor egy zöld fénysugár becsapódott mellette. Felkúszott az ablaka feletti oromzatra, és várt. Egy pillanattal később a torz fej kibukkant az alatta levő ablakból.
- Stupor! – kiáltotta Harry, de úgy tűnt, Voldemort felkészülten várta, és időben visszaugrott a szobába. Az átok nem talált célba, és Hary hallotta Voldemort hideg, üveges kacagását.
- Jól csináltad, Harry! Valóban jól! De nem győzhetsz!
A tető közvetlenül Harry rejtekhelye mellett hirtelen felrobbant. Harry elvesztette az egyensúlyát, elesett, és elkezdett lefelé csúszni a tetőn. Átbukfencezett a peremen, és gondolkodás nélkül elkapta az ereszt, hogy megállítsa az esést. Lába a levegőben lógott, amint az eresz éles pereme a tenyerébe vágott. Pálcája valahol alatta, a hortenziabokrok között hevert. Hallotta, amint szaladó alakok gyűlnek össze alatta. Halálfalók. Pillanatnyi belenyugvással hunyta le a szemét, majd felnézett, egyenesen a rávicsorgó szörnyeteg arcába. Voldemort felemelte a pálcáját, de ekkor két szürke szőrcsomó száguldott át a tetőn, és fújva, karmolva vetették magukat az arcába. Voldemort átkozódott, és a macskák felé csapott.
- Harry! – szólította egy hang lentről.
Harry lenézett, és megdöbbenve látta, hogy Remus Lupin áll alatta.
- Harry, gyere le onnan! Engedd el!
Harry lepottyant a tetőről, és a bokorban ért földet. Lupin megpróbálta lábra állítani, de Harry ellenállt, s kétségbeesetten tapogatózott körbe a földön.
- Meg kell találnom a pálcámat! Leejtettem!
Voldemortnak sikerült leráznia a macskatámadást, de közben újabb alakok jelentek meg az udvarban, és elkezdtek átkokat lövöldözni rá. Piros és kék szikrák íveltek át Harry feje fölött, miközben ő és Lupin a pálcája után kutattak a sötétben.
- Ez nevetséges – mondta Lupin. – Invito pálca! – Harry pálcája azonnal előrepült egy közeli bokorból, és Harry hálásan ragadta meg.
- Gyerünk – mondta Lupin, maga előtt tolva Harryt. Legörnyedve futottak, közvetlenül a ház eleje mellett. Befordultak a sarkon, így az első udvarban dühöngő csata kikerült a látóterükből. Lupin megállt, és felkapott egy rozsdás festékeskannát.
- Ez egy zsupszkulcs – mondta Lupin. – Fogd meg!
Harry erőtlenül megfogta a kanna fülét, míg Lupin határozottan megragadta az alját.
- Aardvark – mondta Lupin, és Harry érezte azt a kellemetlen rántást a köldökében, ami elárulta neki, hogy a zsupszkulcs működésbe lépett. Egy pillanattal később a Grimmauld tér 12. előtti ápolatlan téren állt.
- Gyerünk, Harry, befelé veled – mondta Lupin.
Harry tétovázott. Sirius halála előtt volt utoljára a Grimmauld téri házban, és nem volt biztos abban, hogy éppen most tudná kezelni azokat az emlékeket. Úgy tűnt, Lupin megérti, és Harry vállára tette a kezét.
- Gyerünk, Harry – mondta gyengéden. – Sirius meg akart volna bizonyosodni arról, hogy itt vagy, biztonságban. Emellett, gondolom, tudod, hogy nem térhetsz vissza Little Whingingbe.
Harry bólintott, és követte Lupint a házba. Az ugyanúgy nézett ki, mint amilyennek emlékezett rá. Mrs Black portréja még mindig a bejárati ajtó mellett lógott a falon, és Harry vigyázott, nehogy felébressze, miközben követte Lupint a konyhába. Gombóc nőtt a torkában, ahogyan előjöttek az emlékek az utolsó alkalomról, amikor a házban járt, így elhessegette őket.
- Szóval a Rend még mindig ezt használja főhadiszállásként? – kérdezte.
- Igen – válaszolta Lupin. – Sirius rám hagyta a házat, így továbbra is ezt használjuk. Még mindig feltérképezhetetlen, és nagyjából a legbiztonságosabb hely, amit találtunk. – Lupin habozott, látszott rajta a bizonytalanság. – Rád hagyta volna, de úgy gondolta, nem tartanál igényt rá a Black család történelmével terhelve.
Harry zsibbadtan bólintott. – Örülök, hogy neked adta. Igaza volt. Én nem tudtam volna, mit kezdjek vele.
Harry visszasüllyedt a hallgatásba, Lupin pedig aggódva ráncolta a szemöldökét.
- Hozhatok neked valamit, Harry? Teát?
- Köszönöm, nem kérek, professzor úr.
- Nem vagyok többé a tanárod, Harry. Kérlek, szólíts csak Remusnak.
- Rendben, Remus - mondta Harry leheletnyi mosollyal. – Figyelj, meg kell találnom a nagynénémet és a nagybátyámat. Elmentek vacsorázni, de már órákkal ezelőtt haza kellett volna érniük, és nem tudom, hol vannak.
- Ne aggódj, Harry, biztonságban vannak – mondta Remus.
- Honnan tudod? – kérdezte Harry szemöldökét ráncolva.
- Hmm, nos, rendeztünk nekik egy kis szellemvasutazást ma estére – válaszolt Lupin enyhén bűntudatos kinézettel.
- Micsoda?
- Mi intéztük nekik a ma esti vacsorát, Harry – mondta Remus. – Aztán Confundus átokkal megbűvöltük az autójukat, így képtelenek voltak hazatalálni. – Remus nem tudta elfojtani a vigyorgását. – Egész éjszaka össze-vissza fognak autókázni a házat keresve.
Harry rámeredt egykori tanárára, és érezte, amint a tarkóján felborzolódik a szőr.
- Akkor ti vártátok ezt az egészet?
- Igen – bólintott Remus. – Hírt kaptunk arról, hogy Voldemort ma este utánad jön.
- ÉS ENGEM NEM FIGYELMEZTETTETEK!?– tört ki Harry.
- Nem tudtunk, Harry.
- Miért nem? Elég időtök volt arra, hogy a nagynénémet, a nagybátyámat és Dudley-t eltávolítsátok az útból!
- Túl gyanús lett volna! Voldemortnak azt kellett gondolnia, hogy rajtaütésszerűen ér téged, máskülönben veszélyeztettük volna az információforrásunkat.
- Majdnem meghaltam – dühöngött Harry.
Remus grimaszolt egyet. – Az az én hibám volt. Azt vártuk, hogy aludni fogsz Voldemort érkezésekor, nem pedig a bejáratnál állsz majd. Éppen azelőtt hoppanáltam a hálószobádba, mielőtt Voldemort berobbantotta a bejárati ajtót. Majdnem megállt a szívem, mikor észrevettem, hogy te már lent vagy. Amikor hallottam, hogy kirúgod a hátsó ajtót, azt hittem, kirohantál, így a hátsó udvarba hoppanáltam. – Remus önmagától undorodva rázta meg a fejét. – Nyugton kellett volna maradnom, és hagyni, hogy a többiek, akik már odakint voltak, elintézzék a dolgot. Mire megértettem, mi történt, és visszaértem a ház elé, te már a tetőről lógtál. Hála Istennek, hogy Minerva ott volt.
- Úgy érted, McGalagony professzor?
Remus elmosolyodott.
- Igen, ő és Arabella Figg macskája, Mrs. Tibbles elég sokáig lefoglalta Voldemortot ahhoz, hogy kijuttassunk téged onnét. Fogadni mernék, hogy hagyott rajta pár mély karmolást is.
Harryt megdöbbentette a gondolat, hogy az a tomboló szőrgombolyag, amely megtámadta Voldemortot, valójában kimért házvezető tanára volt. Elhessegette a gondolatot.
- Honnan tudtátok, hogy jönnek ma este? –kérdezte Harry, de gyanította, hogy már tudja is a választ.
- Biztos vagyok benne, hogy tudod, honnan kapjuk az információt Voldemortról és a halálfalóiról, Harry – mondta Remus agyafúrtan.
- Piton – mondta Harry megvetően. – Nos, akkor nem lep meg, hogy majdnem megöltek. Csodálkozom, hogy egyáltalán vette a fáradságot, hogy figyelmeztessen titeket.
- Harry! – Remust láthatóan megdöbbentette a viselkedése, de Harry nem törődött vele.
- Gyűlöl engem, Remus, és soha egy alkalmat sem mulaszt el, hogy ezt kimutassa! Miatta halt meg Sirius, és biztos vagyok abban, hogy ez őt nem rázta meg különösebben! Hidd el, ha lehetősége lenne rá, inkább engem is holtan látna!
Remus elsápadt, de mielőtt megszólalhatott volna, egy ismerős, vontatott hang vágott közbe.
- Túláradó a hálád, Potter – mondta Piton az ajtóban állva, hangjából gúny csöpögött. – Tekintve, hogy az életemet kockáztattam azért, hogy megmentsem a tiédet, el sem tudom mondani, mennyit jelent ez nekem.
Harry lassan szembefordult a bájitaltanárral. – Bármilyen kockázatot vállalt, azt nem értem tette, szóval ne csináljon úgy, mintha szívességet tett volna nekem – mondta. – Én jobban tudom.
- Nem tudsz semmit! Csak éppen túl arrogáns vagy ahhoz, hogy észre vedd!
- Ma éjjel csaknem megöltek egy olyan házban, ahol a Sötét Nagyúr elvileg nem férhetett volna hozzám. Ha annyi mindent tud, árulja el, hogy tehette ezt mégis?
- A véred, Potter – mondta Piton. – Ez volt az alapja annak a mágiának, amely megvédett téged anyád nővérének otthonában. Senki, akinek nem ugyanaz a vér folyik az ereiben, nem tudott volna oda azzal a szándékkal belépni, hogy bántson téged. De a Sötét Nagyúrnak már ugyanaz a vér folyik az ereiben, amint bizonyára emlékszel.
Harryben felidéződött az emlék, amikor a temetőben egy sírkőhöz kötözve várta, hogy felhasználják Voldemort feltámasztásához. Féregfark elővett egy tőrt, és megvágta a karját.
- Az több, mint egy éve történt – mondta Harry. – Miért tartott neki olyan sokáig, hogy utánam jöjjön?
- Tavaly augusztusban hagytad ott a nagynénéd és nagybátyád házát, csupán két hónappal a visszatérése után. Ő még mindig gyenge volt, még nem nyerte vissza az erejét, és tudta, hogy a Rend figyeli őt. Várni akart addig, amíg úgy érezte, hogy biztos a győzelme.
- És eszébe sem jutott, hogy ezt elmondja nekem? – szűrte át Harry a szavakat összeszorított fogain keresztül.
Piton egy pillanatig tétovázott, majd így szólt:
- Egészen a legutóbbi időkig nem tűnt nyilvánvalónak, hogy rájött, hogyan tudja kijátszani az otthonodat védő varázslatokat.
- Valóban? Biztos benne, hogy nem csak egyszerűen nem akarta, hogy tudjak róla?
- Ha meg akarnálak ölni, Potter, nem állnál most itt.
- Fejezzétek be, mindketten – szakította félbe a vitát Remus, belépve kettejük közé. – Harry, késő van, menj fel lefeküdni. Nyilvánvalóan nem tudsz tisztán gondolkodni mindazok után, amin keresztülmentél ma este.
Harry tiltakozni kezdett, de Remus tekintete láttán abbahagyta.
- Azt mondtam, menj – mondta Remus mély hangon, és Harry rájött, hogy kár lenne vitába szállni vele.
- Rendben – mondta Harry, majd méltóságteljesen elhagyta a konyhát, és fellépkedett a lépcsőn. Megtalálta a szobát, ahol az előző évben lakott, és levetette magát az ágyra. Nem telt el hosszú idő, amikor lágy hangokat hallott lentről, és a bejárati ajtó nyílt, majd csukódott. Néhány pillanattal később kopogtak ajtaján.
Harry egy pillanatig fontolgatta, hogy alvást színlel, de úgy döntött, hogy az gyávaság lenne.
- Gyere be! – szólt ki.
Mikor Remus belépett a szobába, teljesen úgy nézett ki, mint egy apa, aki önfejű gyermekét készül megdorgálni. De nem a szemében látszódó harag volt az, ami elszorította Harry torkát, hanem a csalódottság.
- Nos – kezdte Remus –, megmagyaráznád a viselkedésedet?
- Mit magyarázzak rajta?
Remus felsóhajtott, és leült a másik ágyra.
- Harry, tudom, hogy Perselus Piton nem a kedvenc személyed. Az enyém sem. De muszáj provokálnod? Belehaltál volna, ha udvarias vagy? Tényleg sokat kockáztatott azért, hogy ma éjjel megmentse az életedet.
- Dumbledore-ért és a Rendért tette, nem miattam.
- És mi a különbség? Te még mindig életben vagy, ő pedig nem érdemli meg, hogy sértegesd.
- Ő sosem aggódik amiatt, hogy megsért valakit. Élvezi.
- Tehát le akarsz süllyedni az ő szintjére?
- Az ő hibája, hogy Sirius meghalt.
- Háború van, Harry. Emberek halnak meg. Senki nem hibás.
- Te talán meg tudsz neki bocsátani, de én nem fogok.
Hosszú szünet következett, amint Remus szomorúan szemlélte Harryt.
- Tisztában vagyok vele, hogy nem tudom megváltoztatni a véleményed – mondta Remus. – Siriusét sem tudtam soha, pedig Isten a tanúm, én próbáltam. De azt reméltem, hogy az ő halála megtanított téged valamire. Hosszasan és keményen el kell gondolkodnod arról, hány életet vagy még hajlandó feláldozni ennek a gyűlöletnek az oltárán.
Remus felállt, és távozott, lágyan húzva be maga mögött az ajtót.
Harry hánykolódott és forgolódott, majd nyugtalan álomba merült, melyet álarcos alakokról és kegyetlen, magas hangú nevetésről szóló képek töltöttek meg.
---
Mire Harry másnap felébredt, a nap már magasan járt a tiszta égbolton. Feküdt az ágyában, és azokon a dolgokon gondolkodott, amelyek előző éjszaka történtek. Kíváncsi volt, hogy vajon Petunia néni és Vernon bácsi hazajutott-e, és vajon látja-e még őket valaha. Ő teljesen elégedett lenne azzal, ha nem, és amúgy sem nagyon tudta elképzelni, hogyan lakhatna újra a Privet Drive-on.
Harry ábrándozását egy, a gyomra felől jövő hangos korgás szakította félbe, így felkelt, és elindult lefelé, hogy reggelit keressen. A ház nagyon csendes volt. Úgy tűnt, senki más nincs ébren. Harry rájött, hogy nem is tudja, van-e egyáltalán valaki más a házban rajta és Remuson kívül.
Mikor a konyhához ért, Harry felfedezte Remust, amint a tűzhelynél egy fazék mellett álldogált. Az illat még kitartóbb korgásra késztette Harry gyomrát.
- Á, Harry! Kíváncsi voltam, vajon átalszod-e az ebédet is.
- Hány óra van?
- Majdnem dél. Jól aludtál?
- Jól – mondta Harry őszintén. Azonban azt gyanította, hogy Remus nem így volt vele. A férfi elgyötörten nézett ki, de úgy tűnt, legalább megbocsátotta Harry múlt éjszakai komiszságát Pitonnal szemben.
- Ülj le, bizonyára farkaséhes vagy – mondta Remus.
Hozott Harrynek egy nagy tál házi készítésű levest, és egy tányér szendvicset.
- Ez nagyon finom! – mondta Harry, miután hozzálátott az ételhez. – Nem is tudtam, hogy tudsz főzni.
- Csodálatos, hogy mit meg nem tanul az ember, ha évekig egyedül él – mondta Remus, miközben csatlakozott hozzá az asztalnál. – Sirius azt mondogatta, hogy ezzel járulok hozzá leginkább a Rend ügyeihez. – Elvigyorodott, aztán megdermedt, és egy aggódó pillantást vetett Harryre.
- Minden rendben – mondta Harry. - Nem bánom, ha beszélünk róla. Igazából még segít is.
- Harry, ha bármit tehetek, hogy segítsek, tudod, hogy csak kérned kell.
- Tudom – mondta Harry. – Nyelt egyet, hogy eltűnjön a gombóc a torkából, és témát váltott. – Van itt valaki más?
- Pillanatnyilag nincs. Dung járt itt korábban, és elhozta az összes holmidat. Apropó, a Mágikus Katasztrófák Osztálya jó munkát végzett. Rendbehozták a házat, visszahelyezték a bejárati ajtót, és kitörölték az összes szomszéd emlékeit. A nagynénéd és a nagybátyád sosem fogják megtudni, hogy valami gond volt. Hagytunk nekik egy cetlit azzal az üzenettel, hogy elutaztál egy évre, de elérhető vagy.
- Jobban örülnének, ha nem lennék - mondta Harry. – Ideköltözik Ron és Hermione?
- Később, mikor közelebb kerülünk az iskolakezdéshez. De mindenki jön-megy majd errefelé, úgyhogy ne aggódj; nem leszel csupán velem összezárva.
- A te társaságod sokkal jobb, mint Dursleyéké – mondta Harry. – De azt hiszem, ez nem sokat mond.
Remus nevetett.
- Jut eszembe, Tonks itt lesz vacsorára. Itt tölti az éjszakát, szóval ha bármire szükséged van, csak fordulj hozzá. Nem olyan jó szakács, mint én, de biztos vagyok benne, hogy jól meglesztek.
- Te nem leszel itt? - kérdezte Harry.
Remus a pillanat törtrészéig habozott, majd elmosolyodott.
- Ma éjjel telihold van, Harry.
Harry elvörösödött zavarában.
- Sajnálom, Remus. Nem vettem észre.
- Nincs okod bocsánatkérésre – válaszolt Remus halványan elmosolyodva. – A legtöbb ember nem követi annyira figyelemmel a holdfázisokat, mint én. A dolgozószobámban töltöm az éjszakát.
- Akkor hát Farkasölőfű-főzetet iszol?
- Igen. Az utóbbi hónapok növekvő halálfaló-aktivitását tekintve Dumbledore úgy gondolta, túlságosan terhes lenne, ha időnként napokat töltenék cselekvőképtelenül.
- Ki főzi meg?
- Kedvenc bájitaltan tanárod, természetesen – mondta Remus huncut vigyorral.
- Piton?
- Szükségtelen ennyire elszörnyedned, Harry. Ő az egyik legjobb bájitalkeverő a környéken. Emellett rendtag, miáltal rengeteg kínos kérdést elkerülünk.
- Te bízol benne?
- Természetesen. Miért ne bíznék benne? – mondta elutasítóan. Felállt az asztaltól. – Most figyelj. Ma ne foglalkozz semmivel, csak pihenj, és szedd össze magad. Nekem van pár órányi munkám, de ha bármire szükséged van, csak szólj.
Harry nem örült, hogy Remusnak Pitonra kell támaszkodnia a Farkasölőfű-főzet miatt, de nyilvánvaló volt, hogy Remus nem szándékozik ezt tovább vitatni. Figyelte, ahogyan volt tanára a könyvtár felé veszi az irányt, majd elindult, hogy összeszedje holmiját a bejárati csarnokban.
Harry boldog volt, mikor észrevette, hogy Mundungus Fletcher mindent elhozott, beleértve a születésnapi ajándékait is, amelyeket a padlódeszka alá rejtett a Dursley-házbeli szobájában. Mindent felhurcolt a szobájába, és a következő órát kipakolással töltötte. A délután hátralévő része tanulással telt, egészen addig, míg Remus kopogott az ajtaján.
- Harry, az éjszaka további részében a dolgozószobámban leszek.
- Van valamire szükséged? – kérdezte Harry.
- Nem, rendben leszek. Reggel találkozunk.
Harry tanult még egy kicsit, míg egyszer csak zajt hallott lentről. Követte a fazekak és serpenyők csattogó hangját, míg megtalálta Tonksot, négykézláb, fejét egy konyhaszekrénybe dugva.
- Szia Tonks – mondta Harry.
- Szia Harry! Van valami ötleted, hogy hol tartja Remus a nagy fazekakat?
- Ööö… Nem igazán.
- Spagettit akartam csinálni, de csak serpenyőket találok.
Valaki kopogott az ajtón.
- Várunk valaki mást? – kérdezte Harry.
Tonks vállat vont.
- Meglehet. Az ember sosem tudhatja, ki bukkan fel errefelé. – Visszament, hogy tovább kutasson a szekrényben, míg Harry kinyitotta az ajtót. Meglepetésére és nagy örömére Mrs Weasley állt az ajtóban.
- Harry, drágám, hogy vagy? – kérdezte, miközben megölelte, és egy puszit nyomott az arcára.
- Jól vagyok – mondta Harry. – Habár nem vártuk Önt. Minden rendben van?
- Ó, igen, minden rendben. Nem maradok sokáig. Csak a telihold, meg az a borzasztó ijedség, amiben tegnap éjjel volt részed… Egyszerűen csak be akartam ugrani, és megbizonyosodni, hogy semmiben nem szenvedsz hiányt.
- Nem tudja esetleg, hogy hol tartja Remus a nagy lábasokat?
Miközben Mrs Weasley követte őt vissza a konyhába, Harry elmagyarázta, hogy Tonks vacsorát szeretne csinálni. Az asszony vetett egy pillantást a rendetlenségre, és azonnal felajánlotta, hogy főz. Harry és Tonks megterítettek és beszélgettek, amíg Mrs Weasley elkészítette a vacsorát. A Varázsszem Rádió be volt kapcsolva, és Harry egyszer csak saját nevének említésére kapta fel a fejét.
- Nos, Mr Pembroke – mondta a VSZR műsorvezető – ön nem hiszi, hogy Harry Potter a válasz Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén visszatérésére?
- Természetesen nem – mondta Pembroke éppen olyan fennhéjázó hangon, amilyet Harry mindig is elképzelt hozzá. – Korunk legnagyobb varázslói képtelenek voltak legyőzni Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén. Nevetséges azt gondolni, hogy egy egyszerű fiú képes lenne rá.
- De Harry Potter nem akármilyen fiú. Ő A Fiú, Aki Túlélte, és az utóbbi pár évben több alkalommal megmenekült Tudjukki elől.
- Mindeddig szerencséje volt, és kétségtelenül segítettek neki. De most, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén visszanyerte az erejét, csak idő kérdése, hogy…
Mrs Weasley kikapcsolta a rádiót.
- Micsoda szemét! Nincs jobb dolguk, mint ülni, és olyasmiről vitatkozni, amiről semmit sem tudnak! Ne is figyelj rá, Harry!
Harry bólintott, de csak egy gyengécske mosolyt sikerült az arcára erőltetnie, és a konyhában alábbhagyott a jókedv. Azonban hamarosan kész lett a vacsora. Harry és Tonks leültek enni, de Mrs Weasley nem csatlakozott hozzájuk.
- Sütöttem egy kis süteményt későbbre – mondta, miközben összeszedte a holmiját. – A tűzhely mellett van.
- Csak nem megy máris el? – kérdezte Harry.
- Attól tartok, haza kell mennem Arthurhoz és a gyerekekhez. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan mindannyian találkozunk. Most pihenj egy kicsit, Harry. Itt biztonságban vagy.
Egy utolsó mosollyal és egy öleléssel Mrs Weasley távozott, és Harry megmagyarázhatatlanul magányosnak érezte magát.
Lerázta magáról az érzést, és csatlakozott Tonkshoz az asztalnál. Evés közben Tonks a Rend legutóbbi akcióiról mesélt, legalábbis azokról, amelyek nem voltak bizalmasak. Közel sem voltak olyan hatásosak, mint ahogy Harry remélte. Leginkább a halálfalók és szimpatizánsaik azonosításáról volt szó. Ez szükséges munka volt, de nem az a fajta, amely a közeljövőben életeket ment majd meg.
Harry udvariasan hallgatta, de jóllehet tavaly nyáron minden szavát itta volna, és bármilyen lehetséges módon részese szeretett volna lenni a történéseknek, most úgy találta, hogy nem igazán érdekli a dolog. Korán lefeküdt, nem annyira a testi fáradtság, hanem inkább az érzelmi kimerültség miatt.
---
Harry újabb gyönyörű napra ébredt, az ablakon átáramló napsugarakkal. Ez a legkevésbé sem vidította fel. Az ágyban fekve Averill Pembroke hangját hallotta a fejében. „Korunk legnagyobb varázslói képtelenek voltak legyőzni Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén. Nevetséges azt gondolni, hogy egy egyszerű fiú képes lenne rá."
Pembroke egy kellemetlen alak volt, de igazat mondott. Ha a Dumbledore-hoz hasonlók nem tudták legyőzni Voldemortot, milyen esélyei vannak neki, Harrynek? A Privet Drive-on történt támadás emlékképei kúsztak hívatlanul az elméjébe, azzal a reménytelen bizonyossággal együtt, hogy meg fog halni Voldemort keze által, és semmit sem tudott tenni, hogy ezt megállítsa.
Harry kiugrott az ágyból, és lement a földszintre, remélve, hogy a mozgás majd sakkban tartja a gondolatait. Remust találta a konyhában, aki egy csésze teát dajkált. A férfi sápadtnak és kimerültnek, de máskülönben sértetlennek tűnt.
- Jó reggelt, Harry. Boldog születésnapot!
Harry meglepődött. Elfelejtette, hogy születésnapja van.
- Köszönöm, Remus. Hogy érzed magad?
- Jobban, mint ahogyan kinézek. Ülj le, készítek valami reggelit.
- Meg tudom csinálni.
- Nonszensz! Születésnapod van!
Remus nekilátott a reggelikészítésnek, míg Harry megterítette az asztalt. Harry észrevette, hogy bár Remus láthatóan mereven mozgott, azért úgy tűnt, elég jól van. - Egyél és aztán öltözz fel, Harry – mondta Remus, amikor leültek enni. – Ma elmegyünk az Abszol útra. A reggeli postával megérkezett az ezévi könyveid listája. – Remus egy pergamenlapot nyújtott át Harrynek. Csak két új könyv szerepelt rajta: természetesen a hatodéves Bűbájtan, és egy haladó szintű Átváltoztatástan jegyzet.
- Valami más is érkezett számodra – mondta Remus, átnyújtva egy hivatalos kinézetű levelet, mely a Minisztérium Oktatásügyi Osztályától jött.
Harry szíve nagyot dobbant. Ez bizonyára az RBF eredménye. Kinyúlt a levélért, mély lélegzetet vett, és kinyitotta.
Kedves Mr Potter!
Örömmel értesítem, hogy az alábbi RBF-vizsgákat sikeresen teljesítette:
Asztronómia - Elfogadható
Legendás lények gondozása - Elfogadható
Bűbájtan - Várakozáson felüli
Sötét varázslatok kivédése - Kiváló
Gyógynövénytan - Elfogadható
Mágiatörténet - Elfogadható
Bájitaltan - Kiváló
Átváltoztatástan - Várakozáson felüli
Üdvözlettel:
Addlebert Dunce
Oktatási Osztály
Harry megkönnyebbülten felsóhajtott. Csupán az utolsó két tárgy volt az, melyek miatt igazán aggódott. Fel kellett vennie az átváltoztatástant és a bájitaltant, ha bármi reményt szeretne arra, hogy auror váljék belőle, és mind McGalagony, mind Piton magas érdemjegyeket követeltek az RBF-en. Különösen a bájitaltan miatt aggódott, de mivel Piton nem volt a közelben, hogy összezavarja, láthatóan elég jól sikerült.
- Jó hírek? – kérdezte Remus.
Harry vigyorgott, és megmutatta neki a levelet.
- Ez csodálatos, Harry! Ügyes vagy! Én azt mondom, ez dupla ünneplésért kiált! Mit szólnál, ha, miután összeszedtük az iskolai felszerelésedet, beugranánk Florean Fortescue-hoz a legnagyobb fagylaltra, amijük csak van?
- Az nagyszerű lenne – mondta Harry lelkesen. Kiszabadulni a házból, pont erre volt szüksége. Befalta a reggelije maradékát, felöltözött, majd elkísérte Remust egy közeli teázóba, ahonnan Hopp-porral az Abszol Útra mentek.
Harrynek nem tartott sokáig, hogy az összes felszerelését beszerezze. Évek óta csinálta ezt, és pontosan tudta, mit akar, és azt hol kaphatja meg. Rámosolygott a fiatalabb gyerekekre, kétségkívül elsőévesek, akik láthatóan az első bevásárló-körútukon voltak az Abszol Úton. Minden egyes kirakatnál megálltak, tágra nyílt szemmel bámulva a bent található csodákat, míg szüleik hiábavalóan próbálták őket sietségre ösztönözni.
Persze, gondolta Harry savanyúan, e tekintetben Remus majdnem ugyanolyan rossz volt. Először kíváncsi volt, vajon volt tanára hajlandó lesz-e a kirándulásra ennyire hamar telihold után. Amiatt is aggódott, hogy Remus esetleg unalmasnak találja majd az olyan földhözragadt dolgok beszerzését, mint pennák és pergamen, de úgy tűnt, Remus élvezettel követi Harryt boltról boltra, megvizsgálva minden ritkaságot, kviddicsről és az elkövetkező iskolaévről beszélgetve.
Ő is magányos lehet – ébredt rá Harry. – Neki valószínűleg még jobban hiányzik Sirius, mint nekem.
- Azt hiszem, minden megvan – mondta Harry Remusnak, amikor kiléptek a Czikornyai és Patzából.
- Mi a helyzet a bájital-hozzávalókkal?
- Nem kaptam róluk semmiféle listát.
Remus egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét.
- Nos, feltételezem, Roxmortsban mindent megkaphatsz, amire szükséged van. Most úgy gondolom, itt az ideje, hogy szemügyre vegyük az Abszol Út legújabb üzlettulajdonosait.
Harry elvigyorodott. Pontosan tudta, kikre gondol Remus.
---
Az Abszol Út kilencvenhármas szám alatt található Weasley Varázsvicc Vállalat figyelemre méltó látvány volt. Az épület maga folyton változtatta a színét, narancstól lilán át a zöld egy igazán förtelmes árnyalatáig gyakorlatilag minden színben játszott, amit Harry meg tudott nevezni, és néhány olyanban is, amit nem. Az egyik emeleti ablakból egy óriási nyelv lógott, ki, mely alkalmanként kiöltődött a járókelőkre. Belülről pedig csengés, bongás és véletlenszerű robbanások hallatszódtak. Harry és Remus egymásra vigyorogtak, és beléptek.
Fred és George Weasley féltucatnyi elragadtatott gyerek között állt, akik halványan rémlettek neki, mint roxfortos diákok, bár fiatalabbak voltak nála, és nem griffendélesek.
- Nos, ez az, amire a kastélyban való illetéktelen kóborlásokhoz szükségük van – mondta Fred, miközben rámutatott valamire George kezében, ami úgy nézett ki, mint egy szelet csokoládé. – 'Kaméleon Ropogós', egyike a legújabb találmányainknak. George, ha lennél olyan szíves, és bemutatnád?
George elvigyorodott, és beleharapott a szeletbe. Azonnal úgy látszott, hogy eltűnik szem elől, beleolvadva a mögötte álló polcokba.
- Mint látják, ez úgy működik, mint egy kiábrándító bűbáj. Egy szelet húszpercnyi csaknem-láthatatlanságot garantál. Persze nem kell az egészet egyszerre megenni. Egy apró falat is elég ahhoz, hogy valakit elgáncsoljanak a folyosón.
Hátul két fiú gyors pillantást váltott. – Egy tucattal veszünk belőle – mondta egyikük, miközben mindketten elkezdték áttúrni a zsebüket pénz után kutatva.
- És egy dobozzal abból a Hiányzó Teából – tette hozzá a másik, nyilvánvalóan cinkostársa a csínytevésben.
- Kiváló választás, uraim! Erre tessék – mondta George, aki újra láthatóvá vált. – Mindenki, aki vásárolni szeretne, kérem fáradjon az első pulthoz. És ne feledjék, hogy kényelmük érdekében katalógusunk is rendelkezésükre áll.
Az egész csapatnyi diák követte George-ot a pulthoz.
- Harry! – kiáltott Fred, észrevéve Harryt és Remust. – Üdvözlünk a Weasley Varázsvicc Vállalatnál! Kíváncsiak voltunk, mikor tisztelsz meg minket a jelenléteddel. Remus, hogy vagy?
- Jól vagyok – mondta Remus, miközben kezet rázott Freddel. – Harry most érkezett a nyár hátralevő részére, úgyhogy gondoltam, elhozom ide.
- Fred, ez pompás! – mondta Harry.
- Nos, mindent neked köszönhetünk, pajtás.
- Nem, ez nem igaz!
- Nélküled nem tudtuk volna megcsinálni. Te voltál a tőkéstársunk.
- Így van – mondta Remus huncutul csillogó szemekkel. – Emlékszem, hogy hallottam valamit erről. Azt kell mondjam, hogy felismered a jó befektetést, ha a szemed elé kerül, Harry.
- Én csak a pénzt adtam hozzá – mondta Harry kissé zavarban érezve magát. – Itt Fred és George a lángelmék, akik előállnak mindezekkel a jó ötletekkel.
- Lángelmék? – kérdezte George, aki csatlakozott hozzájuk, miután az összes diákot kitessékelte a boltból tekintélyes mennyiségű szerzeményükkel együtt. - Csak nem azt hallottam, hogy valaki lángelmékként emlegetett minket, Fred?
- Csakugyan azt hallottad, George. Persze Harry mindig is kivételesen éles szemű volt, nem úgy, mint a Roxfort-beli tanáraink. Ne vedd sértésnek, Remus!
- Nem veszem – válaszolta volt tanáruk egy elfojtott nevetéssel.
Kinyílt a bolt ajtaja, és egy Remus korabeli férfi lépett be rajta, talárjának válláról éppen egy jókora nyálfoltot törölve le.
- Segíthetek valamiben, uram? – kérdezte George.
- Nem, nem, köszönöm – mondta a férfi alig pillantva George-ra. Ehelyett Harry és Remus felé közeledett.
- Mr Potter, ugye? Harry Potter? Averill Pembroke a Reggeli Prófétától.
Harry a szemöldökét ráncolta. A legkevésbé sem vágyott arra, hogy egy riporterrel beszélgessen, különösen Averill Pembroke-kal nem.
- Tekintve részvételét azon drámai eseményekben, amelyek Tudjukki visszatérését harangozták be, mindenki önről beszél, Mr Potter – folytatta Pembroke. – Mégis, ön mindeddig teljesen elrejtőzött a nagyvilág szeme elől. Reméltem, hogy kapok öntől valamiféle reagálást arra a tényre, hogy láthatóan az egész varázslóvilág önhöz fordul útmutatásért.
- Úgy gondolom, mindenki csak megrémült, ennyi az egész. Ha valaki útmutatást akar, az forduljon Dumbledore professzorhoz a Roxfortban. Én nem tudok mit felajánlani.
- Tehát alaptalanok azok a pletykák, hogy ön személyesen áll szemben Tudjukkivel?
- Csaknem mindenki szemben áll Voldemorttal – mondta Harry. Egy szikrányi elégedettséget érzett, amikor látta, hogy Pembroke elsápad Voldemort nevének hallatán. Azonban a riporter nem rettent el.
- Szóval ön nem fél tőle?
- Nem, én nem félek tőle.
- Ez azt mutatja, hogy ön vagy nagyon bátor, vagy nagyon bolond, Mr Potter, különösen a legutóbbi események után.
Pembroke udvarias mosolya nem ért el a szeméig, és Harry megborzongott, ahogyan azokba belenézett. Nem tudta volna megmondani, honnan tudja, de biztos volt benne. Pembroke halálfaló volt.
- Még mindig életben vagyok – mondta Harry óvatosan. – És megmondhatja azoknak… - Harry a pillanat törtrészéig habozott, miközben Pembroke bal karjára pillantott - …akiknek beszámol, hogy szándékomban áll így is maradni.
Pembroke arckifejezése változatlan maradt, de tartása épp eléggé megmerevedett ahhoz, hogy Harry tudja, megértette az üzenetét.
Remus előrelépett.
- Úgy gondolom, ez elég kérdés volt mostanra.
- És ön…? – kérdezte Pembroke, nem törődve azzal, hogy elrejtse lenézését.
- Egy barát – mondta Harry, mielőtt Remus válaszolhatott volna.
- Csakúgy, mint mi – tette hozzá George, miközben barátságosan átdobta karját Pembroke vállán.
- És történetesen ez a mi boltunk – mondta Fred, a másik oldalon utánozva bátyja mozdulatát.
- És bármennyire is hiszünk abban, hogy a vendégnek mindig igaza van… - mondta George, miközben a riportert Harry felől az ajtó irányába vezették.
- …Ön nem vett semmit, és igazán úgy gondoljuk, hogy ideje távoznia – fejezte be George. Elérték az ajtót, és egy akkora lökést adtak Pembroke-nak, hogy épp csak sikerült elkerülnie azt, hogy elterüljön odakint az utcán.
- És ne jöjjön vissza – mondta George kedvesen, rácsapva az ajtót a tajtékzó férfira.
- Micsoda seggfej – mondta Fred.
- Apa elmesélte, mi történt a nagynénédék házában, Harry – mondta George tőle szokatlan komolysággal. – Tudjuk, hogy Remusnál rendben leszel.
- De ha bármire szükséged lenne… - kezdte Fred hasonló tónusban.
- Bármire a világon – vetette közbe George.
- Tudasd velünk. Komolyan gondoljuk – fejezte be Fred.
Harry rámosolygott az ikrekre.
- Csak vigyázzatok magatokra.
Fred és George elvigyorodtak.
- Ne aggódj miattunk, Harry – mondta Fred.
- Úgy van. Értünk hozzá, hogy vigyázzunk magunkra – helyeselt George.
---
Remus és Harry kora délután értek vissza a Grimmauld térre. Ígéretéhez híven, miután távoztak a Weasley Varázsvicc Vállalattól, Remus megvásárolta a legnagyobb fagylaltkelyhet Florean Fortescue-nál, és Harrynek enyhe hányingere volt, annak ellenére, hogy csak a felét sikerült megennie. Felment a szobájába, és éppen végzett iskolai holmijának bőröndbe pakolásával, amikor Remus hívta.
- Harry, tudnál segíteni egy percet a könyvtárban?
- Jövök! – kiabált vissza Harry. Lement, és benyitott a könyvtárba. – Miben tudok segíteni, Remus?
- Meglepetés!
Harry majd kiugrott a bőréből. A szoba tele volt emberekkel, akik mind tapsoltak, és mosolyogtak rá. Ott volt Mr és Mrs Weasley Ronnal és Ginnyvel együtt. Látta, hogy Hermione mellett Fred és George áll. Aztán ott volt Rémszem és Tonks, csakúgy, mint számos más rendtag, némelyiküket alig ismerte. Hermione és Ron kiváltak a tömegből, és odamentek hozzá.
- Boldog születésnapot, Harry! – mondta Hermione, majd hevesen megölelte.
- Mi ez az egész? – kérdezte Harry, mikor végre sikerült megszólalnia.
- Egy meglepetés-party, te tökfej! Mégis, mit gondolsz? – mondta Ron, miközben megveregette a vállát. – Gyerünk, vannak ajándékok, meg torta, meg mindenféle finomság.
Harry hagyta magát berángatni a szobába. Ronnak igaza volt. Egy egész hegynyi ennivaló várta, és egy csodás torta, amelyet Mrs. Weasley készített. És több ajándék volt, mint amennyit Harry egész életében kapott. De ami a legjobb, barátokkal volt körülvéve. Kétségkívül ez volt Harry eddigi legjobb születésnapja.