Fejezet

Felnyílt a cella ajtója. A fény beáramlott én pedig pislogtam párat, hogy a szemem hozzászokjon az új fényviszonyokhoz. Nem is tudom már mióta voltam ide bezárva. Az érzékeim hozzászoktak a sötéthez és a csendhez. Minden nap bejött egy őr, hogy kaját adjon. Amihez hozzá sem tudtam nyúlni a leláncolt kezeim miatt. Ha egyszer kijutok innét - Amire igen kevés az esély - gyökeresen átformázom a börtönöket. Közbe az ajtó újra lecsukódott és a terembe visszaszállt a sötétség. Nem sokáig birtokolta az uralmat mert az illető gyertyát gyújtott. A fény megvilágította az arcát így megláthattam ki az. Az arcán könyörületlen vigyor húzódott végig.. A bátyám volt az.

- Nocsak Arthur… Kit látnak szemeim… Remek viszontlátás nem gondolod? Számomra legalábbis az… - vissza akartam szólni, de túl régóta beszéltem. A nyelvem összeakadt és azt ami kijött a számon a beszédhez hasonlítani is bűn lenne a beszédhez. Scott vigyora szélesebbre húzódott majd a mellkasomra taposott. Lejjebb hajolt és felemelte a fejemet. Ellenkeztem és minél jobban a padlót akartam bámulni, de erősebbnek bizonyult és rákellet néznem.

- Szeretnél kiszabadulni innét? Milyen hülye kérdés, nyilván szeretnél… Megadhatom neked a szabadságodat… Ha nem hallgatsz rám akkor biza feleszel akasztva mint egy közönséges suhanc… – a vigyor az arcán még szélesebbre húzódott. Ez megőrült. Totálisan megörült.

- Vagy akár csatlakozhatsz hozzám is. Közösülj velem. Alkossunk együtt egy világméretű birodalmat. Kiszabadítalak te pedig cserébe beköltözöl a házamba.. Nos? - lejjebb hajolt, olyannyira , hogy az arca már szinte az enyém előtt volt. A kezem ökölbe szorult de azonnal el is ernyedt. Végiggondoltam, majd szinte azonnal meg is ráztam a fejem. Ezen egyáltalán elgondolkodtam?! Inkább akasszanak fel mint egy suhancot és gyalázzák meg a holtestemet minthogy közösüljek vele… Viszont ott akkor döbbentem rá a magatehetetlen helyzetemre. A kezeim megvoltak láncolva, vagyis ha olyas valamit mondok ami neki nem tetszik akkor bármit megtehet velem. Senki nem jár erre, nem hallanának meg minket. Teljesen kivagyok számára szolgáltatva. Ha úgy dönt itt helyben átvágja a torkom a holtestemet legkorábban is csak holnap reggel találják meg…

Nincs választásom. Ha túl akarom élni muszáj elfogadnom az ajánlatát, hiába kedvezőtlenek a körülményei. Lassan megszólaltam.

- Legyen.. - a hangom rekedt volt és mély. Látszott rajta, hogy régóta nem beszéltem. Majd legfeljebb egy este átvágom a torkomat. Még mindig jobb mint az akasztás. Levette a csizmáját a mellkasomról, majd megszólalt.

- Azért.. Másra nem is számítottam. - eloldozta a láncokat amik a kezeimet a falhoz rögzítették. Magamhoz kaptam a kezeimet és elkezdtem őket masszírozni. Már szinte teljesen vörösek voltak és akkor láttam csak, hogy mennyire elvörösödtek. Scott kinyitotta az ajtót és kiment.

- Siess.. Nincs kedvem rád várni egész nap. - kint rágyújtott egy szivarra.

- Oké.. - feltápászkodtam és kiléptem a fényre. A ruhám szakadt volt én pedig koszos és büdös.

- Pfuj Arthur.. Ha hazaértünk rögtön lefürdesz… És kapsz új ruhát… - kifújta a füstöt, én pedig csendben mentem utána. Furcsa.. Egyáltalán kiengednek minket így az országból? A kérdésemre a választ megkaptam mert ahogy haladtunk a francia katonák félreálltak az utunkból. Jobbnak láttam nem kérdezősködni, így csak követtem a bátyámat. Egy kikötőbe értünk ahol Francois várt minket egy hajón állva. Tudhattam volna, hogy végig benne volt az egészben.

- Nocsak, nocsak. Úgy látszik Arthur elfogadta az ajánlatot. Itt a megígért hajó, nektek pedig jó szórakozást… - vigyorodott el, majd lelépett a fedélzetről, én pedig követtem Scottot a brit földekre vezető hajóra…

1. fejezet vége