*****
Azt hiszem, a cím magáért beszél...
Szereplők: Pierre LaManche - Kathy Reichs könyveiben Temperance Brennan főnöke.
Vivian Blackadder – egykori NCIS-ügynök, szerepelt a JAG 8x20-21-ben.
Jamie Kenton – FBI-ügynök, szerepelt a Bones 1x15-ben
Minden szereplő, helyszín stb. Hart Hanson és Kathy Reichs tulajdona.
*****
PROLOGUS
Április volt. A hóból már csak az erdő árnyékosabb részein lehetett látni foltokat. A természet ébredezett. A fák ágain apró rügyek várták a meleg déli szellőt, madarak cikáztak fürgén az ágak között, ügyet sem vetve arra a néhány emberre, akik behatoltak területükre. Az erdő ezen részén egyébként nem sokan jártak. Autóút vagy ötven méterre húzódott, a kijelölt turistaút pedig lejjebb vitt, vagy tíz méterrel. Volt egy másik is, de az jóval felettük, a sziklás domboldalon vezetett.
A földből már látszottak az új hajtások friss-zöld csúcsai, amik nagy nehézségek árán, minden akadályt leküzdve törték magukat felfelé, az éltető Nap irányába. Bármi is volt az az akadály, újszülött erejük nem ismert lehetetlent. Akár göröngy, akár kő. Vagy- mint ebben az esetben-, csont. Kissé különös volt ugyan az apró juharfa-hajtásnak, de nem törődött vele. Tette, amit genetikailag belekódoltak. Nőtt.
A csontok kissé rendezetlenül ugyan, de minden valószínűség szerint teljes számban hevertek a nyirkos talajon. A gyakorlott szemnek meg sem kell számolnia ahhoz, hogy tudja: kettőszáz-hat darabot fog belőlük találni. Legalábbis, aki már olvasott anatómia-könyvet. Az Ember anatómiáját. Mert az egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ezek a csontok egy valaha élt ember földi maradványai…
.
- Biztos, hogy odaszóltak a Jeffersonian-be? – kérdezte a magas, sötét hajú férfi a mellette álló vörös hajú nőtől.
- Persze – vonta meg az a vállát. – Mit türelmetlenkedsz, Seeley?
A férfi elhúzta a száját:
- Igazán igyekezhetne már a fickó. Megsértődnek, ha bármihez hozzányúlunk, ők meg tojnak időben ideérni. Egész nap kényelmesen ücsörögnek a laborjaikban a mikroszkópjuk felett, nem csoda, ha derogál nekik, hogy kitegyék a lábukat.
- Nem hittem volna, hogy LaManche-t egyszer le fogod fickózni! Ahhoz túlságosan is tisztelettudó vagy – nézett rá csúfondárosan a nő.
- Nem ő jön – rázta meg a fejét Seeley. – Valami Brennan-t, a helyettesét, vagy asszisztensét küldik, mert a Doki beteg.
- Élvezd ki, hogy neked nem az irodádban kell ülnöd! Itt vagy a természet lágy ölén, tavaszi szellő lengedez, csicseregnek a madarak… – válaszolta a nő éneklő hangon.
- …friss csontváz ékesíti a földet… – folytatta a férfi hasonló stílusban. – Hát nem látszik, hogy élvezem?! Ötven méteres körzetben ismerek minden fát, Blackadder, mert már fél órája mást sem teszek, csak élvezek!
- Ó, igazán? – vágott vissza a nő és jelentőségteljes pillantást vetett a férfi öve alá. – Hát, csak ne fogd vissza magad. A kártya is azt mondta reggel, hogy a mai nap különleges fordulatot hoz az életedbe.
A férfi zavarba jött, mikor ráeszmélt, legutóbbi szavai milyen kétértelműen csengettek. Aztán megrázta a fejét:
- Nagyon jól tudod, mire gondolok, Blackadder. A kártyavetésben pedig, már ezerszer elmondtam, hogy nem hiszek.
- Pedig ma reggel...
- Igen, tudom! – vágott a szavába a férfi. - Csak nem értem, hogy jön össze ez a kettő: a halál és a szerelem! Tudod, mikor az elsőn a Szívkirálynő volt, esetleg hittem volna. De mikor a másodikon a kaszás zörgő csontvázát megláttam...!
- Csontvázunk már van – mutatott a földre a nő. A férfi sötéten ránézett:
- Megmondanád, ennek mi az értelme?! Szerelmes leszek a halálba? Vagy a halál belém? Vagy... megvan! Szerelmes leszek, utána meghalok. Na, szerinted melyik változat dobja fel a napomat? Áh... - legyintett mérgesen -, azért sem hagyom, hogy elrontsd a kedvem. A hétvégén Parkerrel leszek. Na, ezt miért nem mondta a kártya?!
A nő elgondolkodva figyelte. Aztán megszólalt:
- Már régóta meg akartam kérdezni. Hogy lehet az, hogy már majdnem egy éve társak vagyunk és csak két hete tudom, hogy van egy fiad?
- A magánélet és a munka...- kezdte a férfi, de nem tudta továbbmondani.
- Cseszd meg, Seeley! Öt hónapig jártunk ez idő alatt! Hogyhogy nem zavart, hogy elmostad a határokat?!
- Jól van! - próbálta a férfi enyhíteni a feszültséget. - Nem tudom! Fogalmam sincs! Talán mert... - ekkor a tíz méterre felhúzott kordonnál zajló jelenet kötötte le a figyelmét. Az ott álló őrrel vitatkozott élénken egy fiatal nő. Huszonöt körülinek nézte, barna haja lófarokba volt kötve.
- Mi az? - fordult meg Blackadder is. - Csak nem az új barátnőd? Hogy talált meg?
- Dehogyis! Bár az igazat megvallva, nem jönne éppen rosszkor... - nem tudta továbbmondani. Ami utána történt, a pillanat töredéke alatt lezajlott. Seeley teljesen automatikusan rántotta elő a fegyverét és habozás nélkül a nőre fogta, míg lassan feléje lépkedett.
- Dobja el a fegyvert! - üvöltött rá, míg az agyán átsuhant a gondolat, hogy a kártya esetleg mégis igazat mondott a kaszással kapcsolatban...
A nő ekkor feléje fordult. Jobb keze még mindig fel volt emelve, ujjai továbbra is a fegyvert szorították, amiből alig néhány másodperce a lövést leadta. Bal karját mereven az oldalához nyomta, egyébként meg sem rezzent. Pillantásuk találkozott. És ekkor történt, amit Seeley soha de soha, senkinek nem fog bevallani, míg csak él, hogy ettől a pillantástól megrezzent a kezében tartott félautomata fegyver. A szürke szemek rezzenéstelenül viszonozták a férfi pillantását. Felsőbbrendű, hideg nyugalommal. Mindez csupán egy ezredmásodpercig tartott, aztán újra biztos kezekkel markolta a fegyverét. Pedig még nem tért magához a meglepetéstől. Meglepődött, mert a nő tekinteteben nyoma sem volt félelemnek.
- Dobja el a fegyvert! - ismételte. Ekkor már érzékelte a környezetében történteket. Hallotta, hogy egy autó megállt az úton és néhány ember a cserjésen keresztül a tetthelyhez igyekszik.
- Dobja el maga! - válaszolta ekkor a nő. Selymesen mély hangja volt, kicsit unott felhanggal. Seeley tudta, hogy nem tévedett. Ahogy a tekinteteben, úgy a hangjában sem volt semmi ijedtség.
- Én csak a munkámat végzem! - válaszolta önkéntelenül a férfi, és fogalma sem volt, mi történt vele. Mintha bocsánatkérés lett volna...? A fenébe! - gondolta. - Ennyire nem lehet nőhiányom, hogy ne tudjak egy FBI ügynökhöz méltóan világosan gondolkodni!
- Én is azt tenném, ha hagynák! - Ez úgy hangzott, mint egy fenyegetés. Seeley nem ilyen választ várt.
- Helló, Dr. Brennan! Van valami probléma? - Seeley a közeledő férfira nézett. Alacsony volt, a Jeffersonian overallját viselte... és kétséget kizáróan a nőhöz beszélt!
- Remélem, nincs Hodgins! - válaszolta a nő és leengedte fegyvert tartó jobb kezét.
- Maga...? - nézett Seeley a nőre. - Maga Dr. Brennan?
- Én.
Semmi mosoly, gúnyos mellékzönge. A legegyszerűbb, legközönségesebb szócska a világon.
- Nos..., Hát... a fegyverét sajnos el kell vennem! - nyújtotta kezét a pisztoly felé, míg gondolatban adott magának egy taslit. „ Mióta mondom, hogy sajnos?!?!"
Dr. Brennan szó nélkül átadta azt, majd így szólt:
- Igyekezzünk, mert eső lesz.
- Ezt meg honnan tudja? - csúszott ki a férfi száján.
- Kiabált a szamár – felelte a nő és a férfi szemeibe nézett.
Ő elvörösödött, de önkéntelenül így szólt:
- Ordít a szamár. Úgy értem... Nem kiabál... - megrázta a fejét. Ez egyre rosszabb lesz!
- Az mindegy. Mind a kettő hangos. És egyiknek sincs semmi értelme.
Elfordult.
- Hodgins! Kezdjük! - és megkerülve a két ügynököt, a csontváz felé tartott. Seeley elébe vágott:
- Én Booth ügynök vagyok, ő pedig a társam, Vivian Blackadder...
- Tudom – állt meg a nő egy pillanatra, de aztán továbbindult.
- Honnan? - hallatszott mögüle Booth méltatlankodó hangja.
- Rá van írva a kabátjukra – szólt vissza a válla fölött a nő, sebességéből mit sem veszítve.
A két ügynök egymásra nézett. Booth megrázta a fejét:
- Ez... ez a nő... ez... - sóhajtva letett a folytatásról, legfőképp azért, mert fogalma sem volt, hogyan folytassa. Vivian elmosolyodott:
- Na, mi van? A csontos néni elvitte a nyelvedet? Úgy látom, még mindig meg tudsz lepni, Seeley. Még soha nem láttalak ilyen szótlannak!
- Szamárnak nevezett! - csattant fel a férfi.
- Tudod, ebben a pillanatban úgy is nézel ki! - válaszolta Vivian, alig tudva elfojtani kitörni készülő nevetését.
Az őr lépett hozzájuk:
- Ne haragudjon, Booth ügynök. Azt hittem, valami egyetemista akar az újságjának egy kis szenzációt halászni. Én... én csak mondtam neki, hogy nem jöhet a kordonon túlra.
- Rendben, Nigel, majd valahogy elintézzük – veregette meg Booth az őr vállát. Az fejét csóválva ment vissza kijelölt posztjára.
- Szóval ezzel a lövéssel csak fel akarta hívni magára a figyelmet – szólalt meg Vivian és nem bírta elleplezni hangjában az elismerést.
- Hát, ez sikerült is neki – bólogatott Seeley elgondolkodva. A nő féloldalról ránézett:
- Igen. De még mennyire, hogy sikerült! Te rögtön felfigyeltél rá...
- Vivian, hagyd abba!
- Jól van! De érzékeny valaki! Gyere, nézzük meg, hogy dolgozik a „fickó"! - mondta, megnyomva az utolsó szót. De Booth nem törődött vele. Beleegyezően bólintott és elindultak a csontváz felé.
A csontváznál a négy ember elmélyülten dolgozott. Hodgins földmintákat gyűjtött üvegekbe, a vele érkezett egyetemistáknak látszó fiatalok fényképeket és feljegyzéseket készítettek Dr. Brennan irányítása szerint. A nő csak egy pillanatra nézett fel, mikor a két ügynök odaért, de aztán folytatta a munkát.
- Mi van LaManche-sal? - szólalt meg Booth, nem is tudva, kinek címezze a kérdést. Hodgins vette a fáradságot, hogy válaszoljon:
- Eltörte a lábát.
- Csonttal él, csont által vész? - Booth nem hagyhatta ki az élcet. Jutalma négy pár lesújtó pillantásból állt. Nagyot sóhajtott. Ezek az emberek szárazabbak, mint az előtte heverő csontok... Vivian próbálta helyes irányba terelni a beszélgetést:
- Találtak valamit, ami elárulja, ki ez?
- Nő. Az arccsontja alapján kaukázusi. Életkora hetven-nyolcvan év közötti. Osteoporosis-ban szenvedett.
- A halál oka? - Booth egyre türelmetlenebb lett. Brennan felnézett:
- A Jeffersonian laborjában, miután alaposan megvizsgálom a maradványokat, meg fogom mondani.
- És addig? Legalább valami ötlet?
- Én itt nem ötletezek. Hanem tényeket gyűjtök.
- Rendben. Akkor mondjon néhányat.
- Nos... Disztális epifízist látok a jobb radiusnal. A humerus elszakadt a scapulatol..., aztán...
- Gratulálok! Több az értelmetlen szó ebben az egy mondatban, mint egy tányér betűlevesben!
- A tények megállapításában nem tévedhetek! - húzta össze a szemöldökét a nő.
- Hát, egyszer szívesen látnám, amikor téved – vágott vissza a férfi.
- Itt... itt van valami, ami esetleg segíthet – állt fel Hodgins, kezében egy fekete tárgyat tartva. - A test alatt volt, félig eltemetve. Műbőr, talán épen maradt benne valami.
Blackadder kesztyűt húzott, átvette a női táskát, majd a benne lévő tárgyakat egyenként Booth-nak adta.
- Marilyn Simpson. 1925-ben született. Idén lenne 79 éves – szólalt meg az rosszkedvűen. - Itt egy fénykép – megfordította. - Sok szeretettel a három fiad és a hét unokád.
Megcsóválta a fejét:
- Szegény nagyi! Már nem süt vasárnaponként süteményt az unokáinak...
- Ismerte? - nézett Brennan a férfira.
- Nem! - válaszolta az meglepetten.
- Akkor honnan veszi, hogy vasárnaponként süteményt szokott sütni?
- Nem... nem ő, hanem úgy általában minden nagymama. Úgy értem, a nagymamák nagy része vasárnaponként süteményt süt, és ezért... - de Brennan már nem figyelt rá. A csontokat nézte összehúzott szemekkel.
- Mi... mit csinál? - szólalt meg Booth zavarodottan. Hodgins szólalt meg:
- A csontokkal beszél. Haver, ne tudd meg, mit ki nem tud szedni belőlük! Nálatok, az FBI-nál sem ismernek ennél jobb vallató módszert!
- Azok nem mi vagyunk, hanem a CIA! - vetette oda Booth.
- Hohó, tehát elismered a CIA brutális vallató módszereit!
- Nem ismerek el semmit! - visszakozott a férfi. A társához hajolt és halkan megszólalt:
- Egyre szimpibb nekem ez a te kártyavetéses hókuszpókuszod...
- Azt mondja, az egyik fényképen a gyerekei vannak? - szólalt meg Brennan újra.
- Aha – nyújtotta felé Vivian a képet. De Brennan nem vette el.
- Ennek a nőnek biztosan nem voltak unokái. De gyerekei sem. Nézzék meg a csípőcsontját. Ez a nő még soha életében nem szült!
.
.
Folytatása következik!
Remélem, tetszik! Kattintsatok a lenti zöld téglalapra és írjátok meg a véleményeteket! Köszi!