Csillagtalan, komor éjszaka köszöntött a birtokra, pedig még javában augusztus volt. Az eget takaró, sűrű felhők gomolyogva keringtek a Roxfort kastély sötétbe vesző sziluettje fölött.
Perselus Piton tekintete, amellyel az épületre nézett fel, az időjárást tükrözte: az épületre, ami otthona volt diákként és tanárként egyaránt, oly sok éven át.
Egy pillanatra a csillagvizsgáló-torony felé tévedt a pillantása, és megmagyarázhatatlan jeges érzés markolt a szívébe, amit korábban még sosem érzett - a veszteség és a bűntudat sajátos egyvelegét.
Igen, bűntudatot érzett, mert alig két hónappal korábban megmentett egy idős embert a rá váró szenvedésektől. Már átkozta magát, amiért megtette. Nem volt egyetlen nyugodt éjszakája sem június vége óta. Újra és újra látta magát, amint kimondja a gyilkos átkot, ami kioltotta mentora életének egyre halványodó fényét. A férfi életének pislákoló szikráját, aki hitt benne és a lelke mélyében lakó jóságban, amit mindig gondosan elrejtett mindenki elől. Egyedül ő tudta, ki is valójában Perselus Piton. Egyedül ő törődött vele, bár ebben kételkedett, mióta teljesítette az igazgató utolsó kívánságát.
Újra látta lidérces álmaiban Lily fiának szemében a gyötrő fájdalmat, a bosszú izzó lángját, a gyilkos szándékot, amivel meg akarta akadályozni, hogy társaival együtt elhagyhassa a birtokot.
Nagyot sóhajtott, majd ez a sóhaj fájdalmas nyögésbe végződött, amikor meglátta, hogy az igazgatói iroda ablakában fény gyullad.
Tudta, hogy nagy vetélytársa, volt tanára és kollégája Minerva McGalagony lett az iskola új igazgatója. Minden újság erről írt.
Összeszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy most a barátja után még a frissen, kemény munkával, kitartással és érdemmel megszerzett pozíciójától is meg kell fosztania az asszonyt. Az asszonyt, aki előtt a gyerekkora olyan volt, mint egy nyitott könyv, s aki mindig kiállt mellette diákévei alatt – vagyis majdnem mindig.
Ha tehette volna, azonnal sarkon fordul, s messziről elkerüli az iskolát, de nem tehette meg. Ha nem is tudtak róla, de kollégáinak és diákjainak szükségük volt rá, akárcsak Potternek, Weasleynek és Grangernek.
- Csak nem tétovázol, Perselus? – sziszegte egy hátborzongató hang a fülébe.
Egy kéz súlya nehezedett a vállára. Még viszonylag vastag talárján keresztül is érezte a belőle áradó hideget.
Lassan megfordult, és belenézett Voldemort kígyószerű arcába. Szinte el is felejtette, hogy a fekete mágus is elkísérte. Pár lépésre tőlük az Imperius átokkal sújtott Pius Thicknesse toporgott, akire nem pazarolta a figyelmét.
Belenézett Voldemort vörösen izzó szemeibe, s lecsillapította háborgó lelkét.
- Nem, Nagyúr. Csak azon gondolkodtam, milyen intézkedéseket fogok bevezetni igazgatóként.
Pár másodpercig farkasszemet néztek egymással, majd Voldemort elfordította róla a tekintetét, és megveregette a vállát.
- Nagyon helyes. Valóban nagy céljaid vannak. Most menjünk, mert gyorsan el szeretném intézni ezt az ügyet.
Perselus kimérten biccentett ura felé, aki előzékenyen előre engedte.
Bár a közöny hideg álarca mögé rejtette valódi érzelmeit, attól még nagyon is érezte a lelkében tomboló vihart. Mikor belépett a kihalt bejárati csarnokba, döbbenten konstatálta, hogy senki sem figyelt fel az érkezésükre, pedig ha McGalagony a kastélyban van, akkor a többiek is visszatértek már a jól megérdemelt nyaralásból. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán el sem mentek, hiszen kinek lett volna kedve üdülni, amikor mindenidők leghatalmasabb fekete mágusa hatalma csúcsára került.
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, már vagy öt perce az igazgatói irodát lezáró kőszörny előtt toporog, és mindenki rá vár.
- Perselus, a jelszót! – susogta Voldemort a parancsot.
A bájitalok mestere csak ekkor jött rá hol van.
- Cukorpenna – vetette oda a kőszörnynek, de az meg sem mozdult. Remek gondolta. Valószínűleg az új igazgatóhoz új jelszó dukál.
Lehajtotta a fejét, és a lehető legalázatosabban válaszolt mesterének.
- Attól tartok, McGalagony professzor megváltoztatta a régit. Ez a szokás, Nagyúr.
Voldemort bosszúsan kifújt, majd felemelte varázspálcáját.
- Nincs nekem felesleges időm találgatni. Expulso!
A kőszörny hatalmas robajjal millió apró darabra robbant szét. Perselus pedig újfent bosszankodhatott, hogy szokás szerint ő lesz az, aki ura után rendet tehet.
McGalagony professzor komor arccal nézegette a Roxfort Névkönyvét. Az idei elsős évfolyamban volt a legtöbb mugliszületésű diák. Újabb probléma, ami miatt főhet a feje. Újabb álmatlan éjszakák.
Az utóbbi két hónapban szinte alig aludt valamit. A felelőssége sokkal nagyobb lett: nem elég, hogy ő írta meg a leveleket a diákoknak, még ő vette át Dumbledore halála után az igazgatói posztot és a Főnix Rendjének vezetését is.
Akaratlanul is hátrapillantott a válla fölött a békésen szuszogó Dumbledore portréjára.
Mennyivel könnyebb lenne, ha öreg barátom még mindig élne! Keserűen felhorkant. Barát? Milyen barát az, aki nem osztja meg a küszöbön álló háborúra vonatkozó terveit azzal, aki még a legféltettebb titkát is ismeri? Milyen barát az, aki a legnagyobb szükségben magára hagyja a másikat? Az utolsó gondolatra megrázta fejét, s meg is fedte magát. Nem. Ezt nem róhatom fel neki. Nem ő akart meghalni.
Visszafordult a könyv felé. Most tudatosodott csak benne, hogy még nem talált tanárt az átváltoztatástan posztra és az igazgatóhelyettesire sem. Még egy gonddal több, s a lista csak bővülni látszott. Cseppet sem volt szerencsés három nappal tanévkezdés előtt.
Megfordult a fejében, hogy talán benne van a hiba. Lehet, hogy nem kezelem jól a helyzetet?
Gondolatait hatalmas robaj szakította félbe. A kastély is beleremegett a hangorkánba.
A régi idők igazgatói és igazgatónői felriadtak képkereteikben. Dippet professzor még ki is esett ijedtében a karosszékéből.
- Minerva! – hallotta a háta mögül Albus figyelmeztető hangját.
- Tudom – pattant fel a boszorkány a székből. Fenyő pálcáját harcra készen az iroda ajtajára szegezte.
Pár másodpercig semmi sem történt. A portrék sutyorogva fordították el a figyelmüket a bejáratról, de az igazgatónő smaragdzöld szeme egy pillanatra sem tévedt másfelé.
Biztos volt benne, hogy ezt a belépőt a kastély legtávolabbi pontján is jól hallották. Sőt, talán még Roxmortsban is.
Voldemort előzékenyen a mozgó csigalépcsőre mutatott. Perselus eleget tett a néma parancsnak, és ráállt az első lépcsőfokra. Remek, legyek én az első, akit a boszorkány megátkoz!
Szinte egy örökkévalóságnak érezte, amíg felért az igazgatói ajtajához. Bevárta a Nagyurat és Thicknesse-t, s csak azután nyitott be a tágas helységbe.
A látványtól azonnal megkövült, mintha sóbálvány átkot szórtak volna rá.
Minerva McGalagony az íróasztala mögött állt ugyan, de a megjelenése ettől nem lett kevésbé fenyegető. Jól látta, ahogy az asszony tekintetéből eltűnik a kezdeti döbbenet, s határtalan gyűlöletnek adja át a helyét. Sosem látott még ilyen gyűlöletet ezekben a szemekben.
Meg fogja átkozni, ebben biztos volt. El is felejtette, hogy nincs egyedül.
Látta, ahogy Minerva szólásra nyitja a száját. Lehunyta a szemét és várta az átkot, az átkot, ami talán megszabadítja a gyötrő lelkiismeret furdalástól.
Nem volt átok.
Kinyitotta a szemét. McGalagony még mindig rá szegezte a pálcáját, de nem Perselusra, hanem valahova a férfi háta mögé nézett. Az bájitaltan-tanár megborzongott, amikor Voldemort elhaladt mellette suhogó talárjában, s lassan megközelítette a nőt, aki le sem vette a tekintetét a kígyószerű arcról.
Voldemort megkerülte az íróasztalt. Hideg kezét rátette az asszonyéra, és szelíden lejjebb nyomta, miközben tolakodóan közel hajolt hozzá.
- Nem lesz szükség fegyverre – suttogta Minerva fülébe.
- Mit akartok?
Perselus nem is csodálkozott a tanárnő hangjában érződő utálaton. Ő is utálta Voldemortot… és saját magát is.
A Sötét Nagyúr kaján jókedvvel pillantott fel Dumbledore portréjára. A festett varázsló összeszűkült szemmel követte egykori diákja minden mozdulatát.
Minerva már azt hitte, nem is kap feleletet a kérdésére, de végül Voldemort mégis kegyeskedett válaszolni neki.
- A Roxfortot.
A nő felháborodottan kapott levegő után.
- Ezt nem teheted meg, Denem!
A mágus felszisszent gyűlölt nevét hallva.
-De igen. Megtehetem. – Visszasétált Perselushoz és a vállára tette a kezét. – Mától Perselus Piton lesz az iskola új igazgatója.
Minerva szeme haragosan összeszűkült, és ismét felemelte a pálcáját, de ezúttal Voldemortra mutatott a pálca hegye.
- Csak a holttestemen keresztül.
Voldemort hanyagul intett a kezével, mire a fenyőpálca kiugrott a boszorkány kezéből és a varázslóéban landolt.
- Csábító ajánlat, kedvesem, de nem fogadhatom el - ellenben egy-két sárvérű diák hullájával, vagy Harry Potter fejével.
Perselus előre lépett, s megköszörülte a torkát, véget vetve a McGalagony és Voldemort közötti szóváltásnak - pedig az asszony már épp sértéseket akart vágni a fekete mágus fejéhez.
Minden szem rászegeződött, és ő roppant kényelmetlenül kezdte érezni magát. Kiszáradt a torka, de erőt vett magán, hogy elmondja, amit akar.
- Minerva, kérem, ne nehezítse meg a saját helyzetét – igyekezett, hogy hangja cseppet se tűnjön könyörgőnek, inkább szenvtelennek. – Tudja, hogy a Nagyúr nem szereti, ha ellent mondanak neki.
- Bökje ki, mit akar! Ne köntörfalazzon! – vetette oda a szavakat a fiatal férfinak.
- Rendben – sóhajtott fáradtan Piton, s urának árgus tekintetétől kísérve kicsit közelebb lépett az íróasztalhoz. – Szükségem van magára az iskolában. Igaz, hogy nem lesz sem igazgató, sem igazgatóhelyettes, mert a Carrow testvérek fogják az utóbbi tisztet betölteni, de csak ön tud beszélni a többi tanár fejével. Úgy gondoltam, hogy betölthetné a közvetítő szerepet köztem és a kollégák között. Ráadásul nehéz manapság jó átváltoztatástan-tanárt találni.
Remek. Sikerült végigmondania, s nem is tűnt föl senkinek mennyire szívén viseli egykori tanártársai sorsát.
McGalagony azonban kemény diónak bizonyult. Felszegte állát és már-már lenézően tekintett az előtte álló három varázslóra.
- Mondhatom, nagy bátorságra vall, hogy harmadmagával jelenik meg az irodámban, Piton. – Perselusnak feltűnt, hogy a boszorkány nem tegezi, s nem használja a keresztnevét. Végül is mit vártam? Megöltem a legjobb barátját. Az igazgatónő makacs tekintete a bájitalmestert fürkészte. – Mi lesz, ha nem fogadom el a feltételeket?
Nem Perselus volt az, aki válaszolt a kérdésre, holott hozzá intézte szavait a boszorkány.
- Ha nem működsz együtt, kedvesem, akkor naponta kivégeztetek egy diákot – miközben beszélt Voldemort visszatért Piton mellé. Olyan természetességgel ejtette ki ezeket a szavakat, hogy McGalagony professzor önkéntelenül beleborzongott.
Hosszasan mérlegelte a lehetőségeit, majd nehezére esett ugyan, de biccentett.
- Rendben van. Elfogadom az ultimátumot, de cserébe békén hagyod a diákjaimat.
- Ez nem ultimátum, hanem ajánlat – javította ki Voldemort az asszonyt, majd hanyag mozdulattal visszadobta neki a pálcáját. – Perselus még ma este beköltözik az igazgatói lakosztályba te, pedig visszatérsz a régi szobáidba. Mától nem vagy több ebben az iskolában csak az átváltoztatástan-tanár. Megértetted?
A tanárnő dühösen összehúzott szemmel ugyan, de bólintott.
Voldemort halálfalójához fordult.
- Rendezkedj be! Holnap este várom az első jelentésedet.
Perselus igyekezett lelkesedést csalni az arcára.
- Kérésed számomra parancs, Nagyúr.
Jól hallotta, ahogy McGalagony az orra alatt motyogja a „talpnyaló" és az „undorító féreg" szavakat.
- Helyes. Gyerünk, Pius! Rengeteg még a dolgunk.
Voldemort sarkon fordult és elhagyta az irodát, Thicknesse engedelmes kiskutya módjára követte.
Piton utánuk ment, hogy kikísérje őket, és rendbe hozza a kőszörnyet egy reparóval. Miután végzett a javítással kiadta az új jelszót, majd visszatért az irodába. McGalagony még mindig az asztal mögött állt.
Minerva és Perselus kettesben maradtak – vagyis majdnem kettesben. Minden portré lélegzetvisszafojtva figyelte, hogy mi fog történni. Mind érezték az asszony erős és meglehetősen ingerülten kavargó mágiáját. Dumbledore azon imádkozott nehogy a boszorkány elveszítse a fejét és megölje a varázslót, de ilyesmi nem történt. Csak álltak egymással szemben, és méregették a másikat.
Dumbledore-hoz hasonlóan Piton is fohászkodott rideg álarca takarásában, de ő azért, hogy minél előbb vége legyen néma párbajuknak. Nem bírt sokáig a vádló szemekbe nézni. Hosszú, óráknak tűnő percekig a levegő sem mozdult körülöttük. Végül a nő adta fel a küzdelmet. Elfordította tekintetét a férfiról, meglendítette a pálcáját, majd elindult az ajtó felé. Mikor elhaladt Piton mellett gúnyosan odavetette neki:
- Eltávolítottam a dolgaimat a szobájából. További jó munkát, igazgató úr.
Perselusnak életében nem fájtak még úgy szavak, mint ezek. Nem volt bennük semmi sértő, de a gúny minden egyes betűben ott lapult. Nem fordult hátra, amikor a nő becsapta maga után az ajtót, csak felpillantott Dumbledore portréjára. Néhány képlakó dühösen rásziszegett, de nem törődött velük.
- Aljas gazember! – prüszkölt Dilys Derwent, de Dumbledore egyetlen megrovó pillantással elhallgattatta.
- Kérlek, hagyjatok magunkra! – intézte szavait a többi portréhoz.
- De… - Dippet éppen ki akarta fejteni a véleményét arról, hogy az ember (ebben az esetben portré) nem áll le társalogni a gyilkosával, amikor Dumbledore ellentmondást nem tűrő tekintete beléfojtotta a szót.
- Négyszemközt szeretnék Perselusszal beszélni.
A portrék morogtak ugyan, de teljesítették a kérést. Mikor az utolsó igazgató is elhagyta a vásznát, Piton kifakadt:
- Ezt akarta!
Dumbledore bűnbánó ábrázattal megrázta a fejét, de a varázsló már nem nézett rá. Az íróasztalhoz sétált és lerogyott a székre, ahol korábban Minerva ült.
A névjegyzék még mindig nyitva volt. Csak egy pillantást vetett rá, mielőtt becsukta volna.
Dumbledore égszínkék szeme követte minden mozdulatát.
- Ez is a tervével járt, igaz? - Olyan csendesen szólalt meg, hogyha nem mozog a szája, a Dumbledore-portré akár azt is hihette volna, hogy valamelyik igazgató tért vissza a keretébe. – Miket beszélek? Persze, hogy ez is a terv része volt sőt, tudtam is róla. Tudtam, mit vállalok, ha engedek a zsarolásának, de egészen eddig igyekeztem nem foglalkozni vele.
- Ne emészd magad, fiam! Nemes célért cselekszel.
Perselus felhorkant.
- Nemes?! – indulatosan fordult a portré felé. – Ez attól függ, kinek a szemszögéből nézzük. Potter és én nem így érezzük. Legalábbis gondolom, hogy ő sem így érzi. Neki kész rémálom lehet, ahogy nekem is egyre nehezebb a gyilkosság tudatával élnem, és továbbra is játszani a hűséges kutya szerepét.
Dumbledore elmosolyodott. Perselus saját magára vonatkozó megjegyzését elengedte a füle mellett. Csak a Harryre vonatkozó rész maradt meg benne.
- Szóval mégis aggódsz érte.
- Nem aggódom!
- Persze-persze – legyintett a festett mágus.
Piton majd felrobbant a méregtől, de igyekezett lenyugtatni magát.
- Fel akarja áldozni, holott én arra esküdtem fel, hogy akár az életem árán is, de megvédem. Lily fia nem ezt érdemli. Neki még élnie kell, s nem a világ sorsán rágódnia.
- Ha minden jól megy, akkor nem hal meg. Ha a terv működni fog…
- A terv már elbukott – vágott Dumbledore szavába. – Elbukott akkor este a csillagvizsgáló-toronyban, amikor Draco lefegyverezte.
- Apró hiba, ami egy kis furfanggal kiküszöbölhető.
- Elegem van az ostoba fecsegéséből. Lefekszem – állt fel Perselus. A lépcsősor tetején lévő magánlakosztály felé indult, ami immár az ő tulajdonában volt. Nem nézett hátra a portréra, úgy vágta be maga után az ajtót.
Nekidőlt a tömör fának, és nagyot sóhajtott. Úgy érezte örökkévalóság lesz a háború és az az idő, amit kollégái megvető pillantásainak kereszttüzében kell majd eltölteni talán évekig.
Talárját hanyagul dobta le a nappali egyik piros foteljára, majd átvágott a helységen és bement a fürdőbe.
Megnyitotta a mosdó csapját. Hallgatta a víz csobogását, majd mikor úgy találta, hogy kellemesen langyos, megmosta az arcát. Nem akart a fürdéssel vesződni. Túlságosan fáradt volt ahhoz. Csak egy ágyra vágyott, ahol kipihenheti magát. Ám mikor végre lefeküdt, nem jött álom a szemére. Életében először rettegett. Rettegett a reggeltől és a találkozástól régi kollégáival.