Heló~
Ez egy terveim szerint hosszabb regény lesz, a filmek/sorozatok világát alapul véve, de elegendő hozzá csak a filmeket ismerni, minden mást igyekszem megmagyarázni a történeten belül. A jogok Cressida Cowellt (How to... sorozat) és a DreamWorks Animationt (Dragons filmek) illetik.
Köszönet Kijának a címért és az előolvasásért, és Susie-nak az előolvasásért~
Jó olvasást~

Dreki hvíslarann

Run boy run! They're trying to catch you
Run boy run! Running is a victory~

#Prológus

Olyan kicsire húzza magát össze egy sziklahasadékban, amennyire csak tudja, szinte mozdulni sem mer. Kapkodva lélegzik, reszket, a szemeit szorosan lehunyva tartja. A zizegés megőrjíti, mintha a hasadék falához szegezné, egyetlen másodpercre sem hagyja nyugodni. Vagy alszik, rémálmokat látva éles fogakról és rengeteg tűzről, vagy vacogva igyekszik elhitetni magával, hogy hamarosan felébred, és ez csak egy lázálom, az a rettenetesen hosszúra nyúló fajta, amiről mégiscsak sejti, hogy nem valóság, amiből hamarosan ködös, szürke, nyirkos és hideg reggelre ébred az ágyán egy szál takaróba csavarodva, hideg verítékben fürödve. Fogalma sincs, mennyi ideje koncentrál erre, mert inkább még egy küzdelmes, hosszú nap, mint az, ami itt vár rá.
Valami meleg fuvallat összeborzolja a haját, megdermed és megfeszül, a reszketése is abbamarad. Nyugodt, egyenletes légzés hangját hallja, míg ő visszatartja az övét. Nem kell sok, hogy mégis kiszakadjon belőle a levegő, zihálva pillant fel fél szemmel, zöldarany szemek néznek rá egészen közelről. Semmi mást nem lát, csak ezt a tekintetet. Ennél jobban nem tudna a sziklához préselődni, ennél távolabb nem tud kerülni ettől a szörnyetegtől. Itt lenne a vége?
Megérinti valami, összerezzen, mert nagyon-nagyon furcsa érzés, mintha valaki végigsimítana a vállán, csak éppen érintés nélkül. Nem tudja elszakítani a pillantását a zöldarany tekintet látványától, ami hirtelen egészen kedvesnek, mi több, értelmesnek tűnik, s az érintés megismétlődik, mire furcsa nyugalom szállja meg, egészen ellazul tőle, s a sárkány lassan hátrébb húzódik, haloványan mintha elégedettséget érezne, ahogy az orrával felé lök egy halat, ami a sziklapadlón hever. Enyhe bátorítás, ahogy reszkető kézzel felé nyúl, fogalma sincs, mióta nem evett semmit, lehet, hogy a nyers hal nem a legjobb, de most nem válogathat. Na persze, még így borzalmas az íze, de legalább életben marad.
A sárkány halkan mormog, ahogy ismét közelebb jön, színtiszta kíváncsiság az a semmi-érintés, körbeszaglássza, de mást nem tesz, csak visszahúzódik és tüzet lehel egy közeli sziklára, amitől ő egy pillanatra halálra rémül, majd megnyugszik a kellemes melegtől. Zavartan bámul a sárkány után az izzás fényénél, amikor az távozik.

**dreki hvislarann**

Még a levegő is belerezdül az eget-földet rázó üvöltésbe, a könnyű vikinghajók recsegve csúsznak vissza a kavicsos fövenyről a vízbe, megremeg a föld és megnyílik a szikla, ahogy a hatalmas sárkány előtör a hegy gyomrából. Vikingek szólnak isteneikhez, nem veszik észre a hegy roncsaiból előkerülő másik alakot, aki körülnéz, elfintorodik, elhúzza a száját, kirázza a törmeléket a hajából és valamit morog maga elé.
Az éles füttyszót sem hallják meg, el vannak foglalva a parancs teljesítésével: a sziget másik oldalára meneküléssel. A füttyentésre válaszul érkező hangra a Szőrös Huligán Törzs tagjai zsigerből üvöltenek fel:
- Éjfúria!
- Hasra!
Újabb csendes sóhajok az istenek felé, de az éjfekete sárkány nem foglalkozik velük, sőt, ahogyan felbukkan, úgy el is tűnik egy pillanattal később. Amikor legközelebb megpillantják, a hegyméretű sárkány orra elé lebeg, és a hátán van valaki. Aprócska ember-alak, aki egy hosszú, vékony, mindkét végén lángoló botot forgat a kezében, ezzel elterelve a sárkány figyelmét az emberekről. Többen megtorpanva bámulják a jelenetet, Pléhpofa felüvölt:
- A katapultokhoz!
Hamarosan sziklazápor zúdul rájuk, az éjfúria hátrakapja a fejét, majd zuhanásba kezd, az alak a nyakára simul, tesznek egy kört, addig az óriási sárkány ismét az emberek felé fordul. Az éjfúria kiáltást hallat, közel repülve lángba borít egy katapultot és feldönt egy másikat, aztán valaki eltalálja egy bólával*, az rátekeredik a farkára és a halál istentelen ivadéka lezuhan, az alak a hátáról gurul pár métert. Egy pillanatra ott marad, majd felpattan, a botja egyik vége még mindig lángol, odaszalad az éjfúriához és leégeti róla a kötelet, visszaugrik a hátára és megint repülnek.
A hegyméretű sárkány ezalatt megindul az emberek csoportja felé, léptei alatt reng a föld és fodrozódik a tenger, az éjfúria rákiált, elsuhan mellette, majd megint elé lebeg, ám ezúttal a sárkány rá sem hederít. Amikor megpróbálják magukra vonni a figyelmét – az éjfúria meg az alak a hátán – feléjük kap a fogaival. Elröppennek a közelből, majd vissza, ám amikor az óriási sárkány megunja őket, tüzet lehel feléjük, a vízbe menekülnek előle. Gőz emelkedik fel szisszenve, párába borítva a környéket, és mielőtt a sárkány elérné az embereket valami belé csapódik, amitől majdnem az oldalára dől.
Az éjfúria ráüvölt, felröppen mellette, a másik dühösen ordítva utána, és a sárkányok hamarosan a felettük gyűlő komor felhőkbe vesznek, csak hatalmas szárnyak suhogása, mély morgás és fel-felcsapó lila lobbanások, az éjfúria éles kiáltásai, s aztán előrobbannak a felhők közül, a kis fekete és a hegynyi méretű sárkány zuhannak lefelé, a hatalmas tüzet fúj, de valami történik, mert hirtelen csapja szét a szárnyait, a szájában láng lobog és a földnek csapódik, a felkavarodó porban percekig semmi nem látszik.
Súlyos hamu és pernyeszag üli meg az egész Pokolszirtkapu környékét, halálos csend ereszkedik le, míg Pléhpofa meg nem töri:
- Mindenki a vízpartra! Nézzétek meg a hajókat! Bélhangos, Morgópóc, velem jöttök! – ezzel elindul a hely felé, ahonnan bűz árad és forróság, lángok és pikkelyek maradéka: ahová a hatalmas sárkány lezuhant.
- Nem akarok vészmadárkodni, de jobb lenne, ha eltűnnénk innen, amíg senki és semmi nem támad ránk – jegyzi meg Bélhangos.
- Valahogy egyet kell értenem vele – morogja maga elé Morgópóc. – Ha az a valaki meg az éjfúria ránk támad, esélyünk sem lesz.
- Az éjfúria rálőtte az összes lángját – veti hátra, ahogy kitartóan menetel előre. A bestia maradványai gyomorforgatóan terülnek el, éppen csak egy pillantást vetnek rá, fordulnának vissza, hogy a viszonylag tiszta levegőjű tengerparton a hajók maradványai felé menjenek, mikor nevetést hallanak.
Gyenge hangú, erőtlen gyerek-nevetést, de nevetést. Összenéznek, lopakodva megindulnak a hang irányába. Nem messze tőlük egy sötét szikla mellett hever az alak, akit korábban láttak az éjfúria hátán. Jobban megnézve tényleg csak egy gyerek: aprócska, vékony és épp mond valamit, egészen halkan csak, a hangjából ítélve fiú lehet, mikor megmozdul mellette a szikla – valójában az éjfúria feküdt eddig mellette. A sárkány rájuk mordul, talpra ugrik, a fiú is hasonlóan, és ahogy felnéz, az elöl túl hosszú haja alól elővillannak a zöld szemei, meglepetten bámul a három férfira, a sárkány mellette morog, majd elhallgat, ránéz, mintha nem értené.
- Hablaty...? – szólal meg Pléhpofa olyan hangon, mintha nem hinne a szemének.
Hablaty futásnak ered, el tőlük.

A cím: Sárkánysuttogó, a könyvek emlegetik így kedvenc szeplős vikingünket, én meg nagyon szeretem ezt a nevet.
A fejezet eleji idézet Woodkid – Run boy run c. dalából.

*Egy kötél, két végén nehezékkel, ilyennel lövi le Hablaty az első filmben Fogatlant.