Parázs

Írta: Vathara

Fordította: Mallorn85

Szerzői megjegyzés: Minden ami Avatar, nem az enyém. (Mintha bárki kételkedett volna.) Időben egy-két nappal a „Theft Absolute – Abszolút lopás" után kezdődik, de még mielőtt összefutnak azzal az idiótával akinek a dao-ját a Kék Szellem ellopja. Fair figyelmeztetés, hogy ebben az AU-ban Iroh kevésbé a Szeretet Mártírja, sokkal inkább Nyugalmazott Nagymenő. Egy jó tábornok sem fog – nem számít mennyire békésen nyugdíjazott – elereszteni egy kiképzés alatt álló tisztet anélkül, hogy némi józan észt ne verjen bele. Plusz a sárkányok sokkal jobban bele lesznek bonyolítva a történetbe és az egész „a tűz élet" rész sokkal nagyobb szerepet kap.

Ford: magyar szinkronba, fordításba belehallgattam. Ha komolyabb eltérés lenne a dolgok között, akkor bocsi, hivatkozom a fordítói szabadságra (már ha létezik ilyen). Sajna 'idomár' és 'idomítás'-nál én sem találtam jobb kifejezést (egyenlőre).

A tompa nyögés ébresztette fel a gyenge hajnal előtti fényben.

Ellenség? Bekerítve? Rajtaütés?

Zuko csendes, mély lélegzetet vett, készen arra, hogy halálos meglepetést zúdítson bárkire, akinek sikerült a közelükbe ólálkodni-

Senki. A Föld Királyságának éje csendes volt. Csak a csupasz táboruk rejtve az úttól, a madarak bosszantóan vidám csiripelése, a levegő furcsa, füves szaga szén füst, vagy a só nélkül….

És egy újabb, álmosan mormogó panasz Bácsika pokróca felől.

Zuko sóhajtva kieresztette a lélegzetét, együttérzően összerezzenve. Hetek teltek el, mióta a Zhao felbérelte kalózok kirobbantották a saját hajójából és a mélyebb sebei közül néhány, nagybátyja minden erőfeszítése ellenére, hogy kitisztítsa őket és távol tartsa tőlük a fertőzést még mindig sajgott. Ami csak még nehezebb lett míg az óceánon sodródtak készletek nélkül. A tutaj alatt fogott hal és az alkalom adtán felbukkanó jéghegyekből kipattintott víz csak annyira tellett.

És most számkivetettek voltak, akik egy bozótos üregben aludtak tűz nélkül. Ha ő sajgott, Bácsika valószínűleg egy meleg forrásban való hosszú, nyugtató merítkezésről álmodott.

Persze. Mintha a legutóbbi olyan jól sült volna el.

Zuko felnyögött és megszorította orrnyergét, megpróbálva blokkolni annak emlékét, ahogy visszaterelte majdnem-pucér bácsikáját a hajójukhoz, a lezúzott földidomárokkal a nyomukban. Ha soha többé nem kell ezt látnia, az is túl korai lenne.

…Ma már nem alszom vissza. Fenébe.

Soha nem volt mély alvó. Nem, mióta-

Aludj, és az emberek eltűnnek. Aludj, és a világ darabjaira hullik és semmi, amit teszel nem rakja rendbe többé….

-Már régóta nem. A hajójukon nem volt probléma. Annyira. Most, menekvés közben, viszont….

Fájdalmas mordulás. Zuko megdermedt. „Bácsikám?"

Csend. Sóhaj. „Öreg csontok, Kisöcsém. Ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy a következő városban találunk majd egy jó puha ágyat." Kuncogás. „Vagy legalább egy istállót. Nem olyan rossz a széna, ha rendben van tartva."

Aha. Amilyen az ő szerencséje? A következő város teli lesz a Tűz Népe katonáival, vagy veszett Föld Királysági fajankókkal, vagy ott lesz Azula. És ha a szellemek különösen csípős kedvükben vannak, mindhárom lesz. „Először el kell jutnunk a következő városig," felelte Zuko kurtán. „Fordulj meg." Nem volt olyan jó, mint Bácsika – senki sem volt, Azulán és a Tűz Úron magán kívül – de ezt meg kellett hogy tudja csinálni.

Vagy legalább, ha mégsem, Bácsikának csak a ruhája perzselődik meg. Annyival meg tudnak birkózni.

Lassan összedörzsölte kezeit, tenyér alig érintve tenyeret bizsergető, körkörös áramlásban. Óvatosan emelte a hőt, egyenletesen tartva, ahogy szétválasztotta kezeit, soha nem jutva egészen lángig….

A tűz jó volt. De néha – mondjuk, mikor beszorultál víz alá, jég alá – a hő jobb volt.

Csillámló levegővel az ujjai körül Zuko fájó izmokat kezdett gyúrni.

„Hmm." Bácsika meglepettnek hangzott, nem elégedetlennek. „Kisöcsém?"

„Trükkös," préselte ki Zuko tartva a forró-de-nem-égető-t míg csomókat és húzódásokat kutatott fel. Ha lehunyta a szemeit, majdnem el tudta képzelni, hogy látja őket; halvány réz, ahol a test természetes tűz-áramlásának olvadt aranynak kéne lennie. „Nem vagyok túl jó ebben."

„Ah. Hát. Akkor, feljebb."

Néhány perc, és le kellett állnia. A reggeli hiányától és a nem elég alvástól a koncentrációs készsége csapzott volt és nem akarta felgyújtani a nagybátyját.

… Hát, hacsak nem megint elveszett az a hülye lótusz-kő.

Iroh bácsi felült, ahogy elmozdult, elgondolkodó arccal. „Érdekes alkalmazása a sebkezelésnek, Zuko herceg."

„…Nem alkalmazás volt. Annyira." Zuko a hajnalba meredt, megpróbálva összeegyeztetni az utat, amin jártak Föld Királyság térképekről való emlékekkel. Térképek, amik immár elvesztek a hajójával és átkozott Zhao-

„Fogd a kezem!"

Zuko megrázta a fejét, megpróbálta nem látni a dühöt és az elszörnyedést azokban a szemekben. Kinek kellett még több bizonyíték, hogy a szellemek pikkeltek rá? Még egy ellenséget sem volt képes megmenteni….

„Kisöcsém?"

„Csak – valami, amit Anya csinált," bökte ki. „Mikor megpróbáltam tartani az iramot Azulával és – nem ment." Mikor újra kudarcot vallottam. Fájdalmasan. „Jó ideje nem gondoltam már bele… mehetünk már?"

„Ah, szóval út közben eszünk? Fiatalok, olyan sietősek…." Az átható pillantásra Iroh csak mosolygott. „Nem lesz semmi bajom, Kisöcsém. Roppant nagy jót tettél egy vénember hátával."

Semmi más. Agninak hála. Zuko megkönnyebbülten kezdett tábort bontani. Ursát említeni mindig kockázatos volt. Említsd csak meg és Bácsika lehet, hogy beszélni akar róla. És az egyszerűen csak… fájt.

Iroh lassabban követte, egy lángnyelvet lehelve ütött-kopott tábori üstjükre egy kis reggeli teáért. A gőzbe bámult, mintha az ködként válna szét, hogy feltárja a jövőt. Vagy a múltat.

De ugyanakkor, ez volt Iroh és a tea. Mindig.

Többet kellett volna beszélnünk apám halála előtt, Ursa. Hagyva, hogy unokaöccse vegye át a vezetést, Iroh a gondolataiba mélyedve ballagott. Sokkal könnyebben tartotta az iramot, mint azt jogosan várhatta volna, egy újabb durván töltött éjszaka után. Lehetett egyszerűen a mély hő maradozó jóléte, Agni tudja, sok fájdalmat elsimított. És mégis…

Beszélnünk kellett volna, bizony.

De az idő soha nem tűnt megfelelőnek. Már a kezdetektől.

„Iroh herceg, jönnie kell…"

Az éjszaka legsötétebb őrségén tápászkodott fel ágyából, Ursa úrnő egyik bátrabb szolgálója által keltve. A történet úgy ömlött a cselédlányból, mint zivatar vize a tetőről. Ozai örököse, végre megszületett, de nem a szerencsés délben, hanem éjfél elátkozott óráján. Csecsemő és anya egyaránt kimerült a küszködéstől, elhagyatva a leendő apától, miután az orvosok kijelentették, hogy a gyermek aligha éli meg a hajnalt. Ursa úrnő kedélyének hirtelen fellobbanása, hogy kidobta a haszontalan úgynevezett orvosokat, hogy annyi fát követelt, ami elég a fél palota lángra gyújtásához, aztán hogy mindenkit elküldött….

Nem tudta hibáztatni a személyzetet az óvatosságukért. Ozai házassága, csakúgy mint az övé egy olyan család leányával köttetett, amely ismert volt a tűzidomári vitézségéről, hogy minél jobban biztosítsák az életerős utódokat Sozin örökségéhez. És a tűz a szenvedélyből kapta az erejét. Ursa úrnő lehet, hogy általában gyengéd lélek volt, de hogy ha… felzaklatták….

Az ajtó zárva volt, de ő tudta hogy lehet megkerülni. Csendben hatolt be, éberen, mintha egy ellenséges erődbe lopakodott volna.

Legalább nem ég semmi sem.

Bár jelentős mennyiségű hamu volt félrekotorva a kandalló egyik oldalán. Egy kis, egyenletes tűz még mindig égett a másikon, a lángok elhajolva, hogy-

Iroh mozdulatlanná dermedt, lélegzetet is alig merve venni.

Ursa közvetlenül a tüzet szegélyező köveken ült, ügyet sem vetve a laza ruháját szennyező koromra és füstre. Szemeit lehunyta a legteljesebb összpontosításban és a kezei….

A kezei lángokba burkolóztak.

Arany. Zöld. Ibolya. Mint napfény tavaszi erdőn át.

Lángok, amiket először magán futtatott át, röviden, erőt lélegezve be. Aztán, lassan és maradozón az ölében összekuporodott csöpp alakon. Minden mosdatásnyi tűz egy kicsivel több kéket űzött el a gyermek bőréről, könnyítette a légzését görcsös erőlködésből egészségesebb csuklásokká.

Óvatosan, mérhetetlenül örülve, hogy egyedül van, Iroh melléje térdelt. Ha szerencséje volt, ha ez valóban az volt, aminek tűnt, akkor amaz túl mélyen volt a gyógyító transzban, hogy észrevegye.

De hogy lehetséges ez? Láttam már vízidomárokat gyógyítani, de tüzet?

Végre, teli torokból jövő sírás. Ursa felnyitotta szemeit, előreroskadva-

Mindkettejüket elkapta. „Ha a krízis elmúlt, húgom, talán mindkettőtöknek ágyban lenne a helye?"

Ursa elfehéredett. „Láttad…."

„Amint egy anya törődik a fiával," jelentette ki Iroh szilárdan. "Szóval. Ez az unokaöcsém?"

„Zuko." Felemelte állát és egy kis szín is visszatért az arcába. „A neve Zuko."

„Zuko," bólintott Iroh. „Lu Ten örülni fog, hogy reggel találkozhat az unokatestvérével." Lepillantott a félig lehunyt szemekbe, amik fényes, igazi Tűz Népe arany-

Arany?

A kezeiben tartotta Lu Tent hetekkel a fia születése után, még mindig eldöntetlen csecsemő-kék szemekbe nézve. Csak hónapokkal később, növekedéssel és idővel kéne bármely gyermeknek mutatnia mely elemhez születtek.

„Én is így születtem."

Meglepve pillantott fel öccse feleségére.

„A családom nem említette volna. Nem azzal, ahogy Azulon Tűz Ura kezdeményezte a megállapodást… anyám azt mondta olyan volt, mint megpróbálni kikölteni egy követ." Ursa a fiára mosolygott, keserédesen. „De elég erős voltam, hogy éljek. És ő is."

„Azt látom." Iroh kérdőn felvonta szemöldökét. „De hogyan?"

„Egy régi legenda." Felpillantott. „Ő nem tudhatja."

Nem volt szükséges megkérdezni, hogy ő ki. Fivére nem viseltetett túl jó szívvel a titkok iránt. Vagy azon dolgok iránt, amiket nem tudott előre megjósolni, és nem tudott irányítani.

„Amint azt a fivéremnek mondani fogom," felelte Iroh szilárdan, „Csak egy anyát láttam, aki ott ült a fiával, ahol a tűz melege a leginkább a javukra válhatott." A legnyájasabb arccal pillantott rá. „De nem tagadhatom, egy ilyen technikát roppant szívesen megtanulnék."

„Végül is megpróbálhatjuk…."

Meg is próbálták, emlékezett most vissza Iroh a porban cammogva. Többször is. Megtanulta hogyan használja a hőt, hogy megelőzze a fertőzést és segítsen a testnek meggyógyítani magát; olyan fortélyokat, amik életbe vágóvá váltak tizenhárom évvel később, mikor a királyi orvosok biztosak voltak benne, hogy Zuko el fogja veszteni a szemét és a hallását, talán az életét is.

De akkor is, csak bátorítani tudta a testet. Soha nem volt képes úgy megjavítani, ahogy Ursa tette; átformálni a láng leglényegét magának az életnek energiájává. És soha nem árulta el, milyen legenda vezette tanítóit egy ilyen ritka technikára. Bár, utazásait tekintve és azt, amit látott, kitalálhatta.

Arany és zöld és ibolya, gondolta Iroh, ellépve egy darázs elől. Sárkánytűz.

Láng, amiről azt hitte Zuko, mint jómaga, egyszerűen képtelennek bizonyult használni. Vagy soha nem volt ideje megtanulni; idomítása későn érett – olyan apró gyermek volt – és még csak tíz éves volt, mikor Ursa eltávozott.

Feltételezted, torkollta le magát Iroh. Soha nem kérdezted. Ismered az öcsédet. Zuko lobbanékony és hamar gerjed haragra, de nem bolond. Egy gyógyító, mint a Tűr Úr örököse? Megbocsáthatatlan.

Igen. Az lenne, nemde?

És roppant érdekes volt, ahogy Zuko reagált arra a fiatal gyógyító-növendékre, Song-ra. Elgondolkodott, most az egyszer, még ha noszogatva indult is….

Nem mehetünk haza. Azula úgy hazudik, ahogy lélegzik, de még ő sem merne úgy bebörtönözni minket, ha az nem a Tűz Úr akarata lenne.

És amint Azula kezére kerül, unokaöccse meghal. Azula akart lenni az örökös; szomjazott rá és Ozai áldására, ahogyan a sivatagi utazók szomjaznak. Csak Zuko száműzetése – Zuko élete – állt közte és mindaközt amit kívánt.

Látta őket harcolni. Zuko habozna. Azula nem.

Nem mehetünk haza. De az unokaöcsémnek erre magának kell rájönnie.

Persze, miféle nagybácsi lenne, ha nem segítene?

„Bácsikám?" Sásból készült kalapja alól Zuko mélységesen mély gyanakvással méregette őt.

Iroh ártatlan meglepetésbe simította a tervezgetés minden jelét. „Csak azon gondolkodtam hogyan juthatnánk ahhoz az ágyhoz, kisöcsém. És talán valamiféle készletekhez is."

„A királyi család tagjai vagyunk. Oda kell adják amit akarunk!"

…Ez lehet, hogy több időbe fog telni, mint gondoltam. Bár egy része egyszerűen csak fájdalom volt és sértett büszkeség; unokaöccse mindig méltányos volt a szállítmányozóikkal. Még ha egy kissé hajlamos is volt csontig lealkudni az árakat. Ami, ha azt vesszük, hogy sokan azok közül, akik hajlandóak voltak üzletelni velük felfújták a követeléseiket, csak mert Zuko száműzött volt, így volt rendjén. „Esküdt ellenségeiknek, Zuko herceg? Lehet hogy Föld királysági parasztok, de nem ostobák."

Zuko öklei összeszorultak, tűz tőrei lángoltak fel, mielőtt összerezzent és titokban kioltotta őket.

„De vannak módjai a kérésnek," folytatta Iroh könnyedén, mintha a botlás lényegtelen lett volna. Elvégre biztonságos látatlanban voltak… és nagyon is jól tudta, hogy csak egy pontig lehet megtagadni a szellemek ajándékait fájdalom nélkül. „És ha van mivel cserélnünk, nagyon is jól járhatunk." Az út mentét kémlelte. „Na mármost, ha találnánk pár szép, csiszolt követ…."

„Megőrültél?"

Hmm. És néha unokaöccse túlságosan is gyorsan kapcsolt.

„Én nem – elkapnak – lelepleznek minket Tűz Népeként és – senki sem fog cserélni velünk hogy forró köveket használjunk rajta-!"

„Nem tudhatjuk, míg meg nem próbáljuk," vont vállat Iroh. „Szerintem nagyon is megéri. És tudnod kéne, hogy az emberek azt látják, amit szeretnének látni." Felderült. „Ah! Azt hiszem látok egy jót."

„…Csak ne legyenek mérgező kövek."

A hétköznapi kvarc-kavicsot zsebre téve Iroh bánatosan felkuncogott. Unokaöccsének minden oka megvolt az aggodalomra. A vadászat és a gyűjtögetés talán nem tartoztak a készségei közé, de egy trónörökös tanult mindenről, amit a Tűz Népe bányái termeltek. Beleértve, szükségből, a pompás és halálos rubint arzént, iszonyatosabb nevén sárkányvért. „Ne aggódj. Tudom mit csinálok, ezúttal."

„Remélem." Halk, sokkal halkabb, mint hallani szokott lobbanékony unokaöccsétől. „Megrémítettél, Bácsikám." Zuko nyelt egyet. „Ne csináld még egyszer. Kérlek."

Több-be, mint hittem, töprengett Iroh. De talán nem olyan sokba mint féltem. „Óvatos leszek," nyugtatta meg a fiatal herceget. „Nézd! Ez valamiféle patak lehet, mikor a téli hó megolvad…."

Elnyomva egy sóhajt, Zuko letért az útról, hogy segítsen neki kavicsokra vadászni.

Egy újabb jelöltet kémlelve Iroh elmosolyodott, ahogy lehajolt, hallgatva a morgó panaszkodást, mint halk zenét. „Kövek… őrület… soha nem fog működni…."

De mégsem mondott nemet. És Zuko megtette volna, ha nem lett volna legalább hajlandó megpróbálni.

Egyszerre egy lépés.