Ez a történet egy közös ötletből született, és a papírra vetése is közösen történik. A szerzőtársam pedig nem más, mint a hihetetlenül tehetséges és egyedi stílusú MargieM. Ő írja a páratlan számú fejezeteket, én pedig a páros számúakat.

Tartsatok velünk, garantált szórakozás következik!

Teresa Lisbon nagyot sóhajtva rogyott le a székére. Teljes napját azzal töltötte, hogy egy szökevényt üldözött. Alig ért el az egyik helyre, ahol látni vélték, ám valójában nem jár ott, már hívták is a következőről. Ez a hátránya, ha valaki híreset és szépet keresnek a hatóságok. Még csak tovább sem tudta hárítani az alja munkát, mint ahogy azt gyakran tette, mivel a csapat is ugyanezzel töltötte a napot.

Azonban fáradozásai nem voltak teljesen hiábavalóak, hiszen elkapták a férfit. Az igazat megvallva semmi mást nem akart tenni, mint hazamenni, venni egy hosszú, forró fürdőt, és aludni. Nem is csak egy éjszakát, legalább egy hetet.

Sajnos azonban ezt nem tehette meg. Még nem.

Miközben előszedte a kitöltetlen papírokat még nagyobbat sóhajtott. Annak ellenére, hogy ideje nagy részében imádta a munkáját, és nem cserélte volna el semmi másra sem, ilyenkor mindig elgondolkodott, hogy tényleg megéri-e ez neki. Szüksége van arra, hogy a napjait unalmas papírokkal fejezze be, egy jó könyv, vagy tévézés helyett? Azonban eddig mindig arra jutott, hogy ez így a legjobb. S végül most is ezt a következtetést vonta le. Ha egyszer majd úgy érezné, hogy nincs rá szüksége, nem éri meg, akkor egy nappal sem maradna tovább itt.

Kivett egy tollat az asztali tolltartóból és nekiállt. De nem telt sok idő, és a szavak már szinte összefolytak a szeme előtt. Éppen azon gondolkodott, hogy halassza-e másnapra a papírok befejezését – vállalva a kockázatot, hogy még kevesebb ideje lesz rá, vagy, hogy egyáltalán nem tudja befejezni – vagy megpróbáljon újra a papírokra koncentrálni, amikor meghallotta a telefonját.

Már este nyolc óra is elmúlt, nem tudta ki keresheti ilyen későn. Ennek ellenére előásta a készüléket. Lopva, szinte félve a képernyőre pillantott.

Tommy.

Már csak ezt hiányzott. Az öccse csak akkor hívta, ha vészhelyzet állt elő. Vagy rosszabb. Esetleg abban az esetben, ha szívességet akart kérni, de ez igen ritka volt, mivel Tommy-ba is jutott bőven a Lisbon családi büszkeségből.

Újabbat sóhajtva – lehet, hogy beteg lesz? – megnyomta a fogadás gombot.

- Tommy?

- Reese! Ezt nem fogod elhinni!

- Ettől tartottam. – a nő hangja csak suttogás volt

- Nem, nem, ezt tényleg nem fogod! Készen állsz?

- Természetesen. – Nem, nem állok!

- Megnősülök!

Az idősebbik Lisbon egy pillanatra levegőt sem tudott venni nagy meglepetésében. Mikor legutóbb látta az öccsét, ami bizony nem volt túl régen, még csak barátnője sem volt. Vagy, ha volt is, akkor sem a tipikus feleség-alapanyag kellett, hogy legyen, abból ítélve, hogy hagyta Annie-t az apjával szökevényeket fogdosni.

- Marie-nek hívják. Képzeld, pont olyan makacs, mint te.

Lisbon még mindig nem tudott szóhoz jutni. Valahonnan érezte, hogy nem igazán hasonlít erre a Marie-re, akármit is mond az öccse.

- Nem is örülsz? – kérdezte Tommy, amikor már kicsit hosszúnak és kínosnak találta a csendet

- De, de én örülök, - válaszolt kicsi talán túl gyorsan is Lisbon – csak-

- Csak? Mindig van egy csakod!

- Nem, én csak szeretném, ha átgondolnád a dolgot, mielőtt valami olyat csinálsz, amit megbánsz.

- Ezt most miért mondod? Még csak nem is ismered. Miért ítélsz el mindenkit, még mielőtt esélyük lenne, hogy bebizonyítsák, milyen értékesek? – Értékesek? Itt tényleg nagy a baj…

- Én nem ítélem el, csak ne-

- Megint csak. Nem kell mindig magadból kiindulnod.

- Hogy érted azt, hogy „Magadból kiindulnod"!?

- Attól, hogy neked utoljára akkor volt pasid, amikor még Reagan volt az elnök, nem kéne azt hinned, hogy mindenki örök magányra van ítélve!

- Ez nem igaz! Nekem most is van pasim! – Lisbon a szája elé kapta a kezét, mikor ráeszmélt mit mondott, de már késő volt, a szavak elhangzottak

- Na és Tommy miért is hívtál? – próbálta elterelni a témát egy kis csend után

- Meg akartalak hívni téged, és a plusz-egy-fődet az esküvőre. Már ha hajlandóak vagytok eljönni.

- Persze hogy elmegyek! Csak nem gondolod, hogy kihagynám?

- De hozd el a barátodat is, szeretném, ha lenne alkalmunk beszélni vele. – Tommy hangjából ugyanaz az aggódás hallatszott ki, ami korábban nővéréjéből – Tudod, ritka az olyan alkalom, hogy minden Lisbon együtt van.

- Ebben teljesen igazad van. És miért nem küldtél egy sima meghívót?

- Nem akartam, hogy sokkoljon a hír, és nem is lett volna idő rá.

- Ezt hogy érted?

- Az esküvő a hétvégén lesz…

- De hát ma már szerda van!

- Vagy most tartjuk, vagy jövő júniusban.

- Oké. – a nő hangja lemondó volt, tudta, értelmetlen küzdeni – Át tudod küldeni, hogy pontosan mikor és hol?

- Persze. Szia.

- Szia.

Lisbon letette a telefont. Legszívesebben felállt volna, és a falba verte volna a fejét. Volt még két napja, hogy keressen egy pasit, vagy egy kibúvót a nem létezőnek. Nem is értette miért mondta, amit mondott. Egyáltalán, mi van akkor, ha nincs pasija? Miért zavarja ez annyira? Eddig is megvolt férfiak nélkül, ezután is meglesz.

A telefonja halkan pittyent egyet. Megjött Tommy e-mailje. Felvette a telefont az asztalról, és megnyitotta a levelet. Pontos időpont, helyszín, és menü.

Lépjünk csak vissza!

Helyszín.

Chicago. Chicago! Már csak ez hiányzott a tökéletes boldogságához. Órákat repülhet, hogy ott legyen egy esküvőn, amit ellenez, és kimagyarázhassa egy olyan férfi hiányát, akit sosem ismert. Mindezt az összes létező rokonával körülvéve…

Ahogy lejjebb görgette, látta, hogy Tommy még azt is felajánlotta, hogy megveszi a repülőjegyeket.

Talán nem csak Mr. Rejtélyest, hanem magát is ki kéne mentenie az esküvő kötelezettsége alól… Közel sem lenne a legelegánsabb megoldás, és Tommy-val szemben sem lenne fair, de neki határozottabban könnyebb lenne.

Egy pár percig még ült az asztalánál, mereven bámulva valami olyat a levegőben, amit senki más nem látott, aztán úgy döntött, hogy visszatér a papírmunkához. Az egyetlen egy dologra jó, mégpedig arra, hogy annyira kifárassza az emberi agyat, hogy annak már gondolkodni se legyen ereje. Márpedig, jelen esetben, a nem gondolkodás nagyon is jó stratégia lehet. Igaz, csak egy ideig.