Gyűlölöm a vihart. Már egészen kiskorom óta. Nem tudom, miért, de így van. De, igazából tudom. De ez egy másik történet.
Odahaza, mikor még kicsi voltam és a szüleimmel éltem, mindig a takaró alatt viseltem csak el az ilyen éjszakákat. A Rokfortban aztán persze megszoktam, hogy a falak olyan vastagok és rendíthetetlenek, hogy nincs az a vihar, ami árthatna nekik, de mégis ébren töltöttem az ilyen éjszakákat. Nem nyugtatott meg sem a kastély biztonsága, sem az, hogy még négyen alszanak mellettem a szobában, és még vagy ezren szanaszét a kastélyban, minden égzengésre megborzongtam.
Most is így van ez, és még az is rátesz egy lapáttal, hogy szinte egyedül vagyok a főhadiszálláson. A fiúk az Odúban vannak még, hisz csak holnap este kell visszatérnünk a kastélyba, de én meguntam. Meguntam azt, hogy reggeltől estig kviddicseznek, vagy ha épp nem azt, akkor a kertet manótlanítják. Egyik idétlenebb elfoglaltság a másiknál. Óvodás gyerekeknek való, nem majdnem felnőtt varázslóknak. Néhány napig segítettem Mollynak a konyhában, de az állandó sopánkodása már kezdett az agyamra menni, így arra hivatkozva, hogy néhány beadandó házit még nem írtam meg, nyugalmasabb helyet kerestem, és végül ma reggel itt kötöttem ki.
Akkor még itt volt Kingsley és Mordon is, meg még néhány eddig ismeretlen varázsló, de ők estefelé elköszöntek, és mentek a dolgukra. Nem maradt itt más, csak Piton és én.
Ahogy magunkra maradunk, ő visszavonul a szobájába, és nem kerül elő egy pillanatra sem. Gondolom, egy másodpercig sem akar kettesben maradni egy idegesítő griffendélessel. Igazán rontotta volna a hírnevét. Én sem sokat foglalkozom a jelenlétével, találok egy jó könyvet, elbújok a szobámba, és egészen addig jól el is vagyok vele, míg szakadni nem kezd az eső. Reménytelenül nézek ki az ablakon, de úgy tűnik, egy egészen reggelig tartó eső vette kezdetét. Leteszem a könyvet, és úgy döntök, ideje lassan ágyba kerülnöm. Gyorsan elmegyek fürödni, és elvackolom magam az ágyamba. Két vastag takarót is magam köré csavarok, hisz ebben a házban a falakból árad az elutasító hideg, égjen bármilyen nagy lánggal a kandalló.
Próbálok az eső monoton kopogására koncentrálni az ablakpárkányon, és ez egy idő után elzsongít annyira, hogy kis híján el is alszom. Ekkor hallom meg a távoli morajlást, ami előre jelzi a közelgő égzengést. Arról nem is beszélve, hogy arra már biztos, hogy a ház imádott úrnője is fel fog ébredni. Hurrá. Nem tudtam, mi hiányzik még a boldogságomhoz. Ennek ellenére nem mozdulok. Bízom abban, hogy ha nem reagálok semmit, a probléma magától is meg fog oldódni. Persze naiv ábránd. A következő dörgés sokkal közelebbről hallatszik. A fejemre húzom a takarót, és várom az elkerülhetetlent. Van még néhány dörgés, ami mintha barlang mélyéből hallatszana, de nem telik bele negyed óra, és akkorát reccsen az ég, hogy beleremegnek az ablakok. És persze abban a pillanatban meghallom a földszintről a varjúra emlékeztető kárálást is.
- Átkozott sárvárűek, bemocskoljátok nemes családunk… - satöbbi, satöbbi… mint egy elakadt lemezjátszó. Eleinte magamra vettem a hülyeségét, de már régóta nem. A nagy és nemes múltú Black család… olyan, amilyen. Inkább fordulna magába.
Sóhajtok, és úgy döntök, hogy mivel Piton inkább egy hangfogó bűbájt dob az ajtajára, ahelyett, hogy felkelne és elhallgattatná, kénytelen leszek én felkelni. Egy pillanatra ér csak a hideg padlóhoz a meztelen talpam, mielőtt jó meleg papucsba bújnék, de ez is elég, hogy beleborzongjak. Így inkább magamon hagyom az egyik takarót, és mint valami lepedőbe burkolt mugli kísértet, kibattyogtok a folyosóra.
A lépcső közepén ég egy fáklya, annak halvány fényénél lebotorkálok a földszintre. Ahogy a banya meglát, még hangosabb sárvérűzésbe kezd, de csak bosszúsan elé rántom a függönyét.
- Fogd már be, valaki aludni szeretne! - förmedek rá, mire még próbálkozik félrecsapni a függönyt, de stabilan tartom, így beletörődik, hogy erre az éjszakára némaságra van ítélve.
Végül úgy döntök, hogy nem megyek vissza a szobámba, hanem készítek magamnak egy bögre teát. Nincs még késő, így miután végzek, letelepszem a szalonban, és elkortyolgatom. A vihar egyre vadabban tombol odakint, az eső csak úgy szakad, és valamikor a szél is rákezd. Egy idő után az ablakhoz sétálok, az egyik vállammal a széléhez támaszkodom, és csak nézem a szakadó esőt. Nem tudom, honnan vettem ehhez a bátorságot, de csak nézem a vakító villámokat, ahogy kísérteties fénnyel világítják meg a várost. A párkányra teszem a bögrémet, és összébb húzom magamon a takarót. Egy darabig gyönyörködöm a természet vad erőiben, de aztán elmerülök a gondolataimba. A jövő elég nyomasztónak tűnik ahhoz, hogy legyen mit gondolkodni rajta.
Nem tudom, mennyi idővel később lépteket hallok, így felnézek. Még éppen időben ahhoz, hogy lássam Piton arcán a csalódást, amiért nem üresen találja a helyiséget. Azzal a lendülettel fordult volna vissza, mikor utána szólok.
- Professzor úr!
Kelletlenül áll meg, megfordul, de nem néz rám.
- Nem kell elmennie. Én már… eleget néztem. Átadom a terepet - mondom, és elindulok kifele. Mikor melléérek, még egy grimasz kíséretében hozzáteszem - Ha újra visítani kezdene - intek az állammal a letakart kép fele -, megtenné, hogy elhallgattatja?
A szemem sarkából látom, hogy összehúzza a szemét. Nem tudom eldönteni, hogy a pimaszságom hatására, vagy csak azért, mert nem ijedtem meg a jelenlététől. Gondolatban vállat vonok, és megyek tovább.
- Granger! - szól utánam, mikor már elhaladok mellette. - Maradhat - mondja, de már a hangján hallom, milyen fintorral ejti ki ezt a szót, és ahogy visszanézek rá, látom, hogy nem tévedtem. - Két ablak van - teszi hozzá megvonva a vállát. - És még a teáját sem itta meg.
Kis időre eltöprengek, hogy mennyire gondolja ezt komolyan, de ő talán hosszúnak ítéli ezt az időt, mert bosszúsan megrázva a fejét becsörtet a szalonba. Néhány másodpercig még értetlenül nézek utána, de aztán veszek egy nagy levegőt, és visszasétálok a korábbi helyemre. A teám maradéka már rég kihűlt, így dobok rá egy melegítő bűbájt. Nem tudom biztosan, de mintha egy elismerő villanást láttam volna a szemében, miközben a pillantását le nem vette volna az esőről, amiért ezt így pálca nélkül, nonverbálisan meg tudtam csinálni. Egy pillanatra frászt kapok, hisz kiskorú varázsló nem varázsolhat a Roxforton kívül, de Piton meg sem rezdül, a minisztérium pedig képtelen megállapítani, hogy én voltam, hisz Piton itt áll mellettem másfél méterre. Arról nem is beszélve, hogy a főhadiszálláson annyi védelmi bűbáj van, hogy valószínűleg észre sem veszik. Végül gondolatban vállat vonok, és visszafordulok az ablak felé.
Egy jó fél órát ácsorgunk így egymás mellett, míg egy újabb hatalmas égzengés rázza meg a házat. Kis híján eldobom a bögrémet, pedig számítottam rá, a villám elég közel szakította fel az éjszaka sötét függönyét.
Piton rám néz, és egy kis, gúnyos szikrát látok villanni a szemében.
- Fél?
- Szánalmas, igaz? - kérdezek vissza cinikusan, miközben tudom, mit gondol rólam. A bátor griffendéles megijed egy kis esőtől. És még ez akar szembeszállni Voldemorttal? Akar a fene. De van más választásom, mint, hogy segítek Harrynek, amiben csak tudok?
- Mindannyian félünk valamitől - von vállat végül, és visszafordul az ablak fele. Nem tudom hova tenni ezt a tőle szokatlanul normális választ, így zavaromban inkább belekortyolok a teámba, ami időközben megint kihűlt. Elhúzom a számat, és visszateszem a párkányra.
Pár percig még ácsorogok ott, de a vihar helyett a szemem sarkából már Pitont vizslatom. Ő viszont úgy áll ott, mint egy rendíthetetlen kőszobor, dacolva a viharral. Nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel, így végül halkan jó éjt kívánok neki, és felmegyek a szobámba.
Egy kis ideig úgy tűnik, távolodni kezd a vihar, így visszabújok az ágyamba, és a távoli morajlást hallgatva Pitonon gondolkodom, meg azon, amit mondott. Mindannyian félünk valamitől… Talán még ő is? Ezt nehéz lenne elhinnem. Sok mindent gondoltam már róla, főleg sok rosszat… na jó, közel sem annyit, mint a többiek… Tényleg. Sokszor csak megforgattam a szemem, mikor a többiek szidták, és inkább nem mondtam semmit. Mikor pedig tanárként szidták, sokszor kedvem lett volna kiállni mellette, hisz tudtam, a mi érdekünk, hogy olyan szigorú legyen, ha nem akarja, hogy felrobbantsuk a pincét és egymást. Persze nem tettem meg, hisz tudom, egyedül maradtam volna a véleményemmel. De azt, hogy félne valamitől is, azt soha nem feltételeztem. Ez valahogy… emberi érzéseket tételez fel róla. Egy kicsit furcsa őt ilyennek látni… el kell mosolyodnom rajta.
Kis híján elalszom már, mikor a vihar a városhoz közeli hegyekbe ütközve visszafordul. A morajlás, ami már majdnem úgy hallatszott, mintha a föld mélyéről jönne, újra kivehetővé válik. Csak bosszúsan megcsóválom a fejem, felülök az ágyban, és a támlájának támasztom a hátam. Ennyit arról, hogy ezen az éjszakán akár csak egy szemhunyásnyit is aludni fogok, gondoltam magamban. A szobám ablakán lévő súlyos sötétítőfüggönyt már a vihar kezdetén elhúztam, így a villámlásból nem látok semmit, de éppen emiatt minden dörgés váratlanul ér.
Így váratlanul ér az a minden eddiginél nagyobb égzengés is, amihez tartozó villám talán csak két háznyi távolságban csapott le. Aki megélt már ilyet, tudja, milyen hanghatással bír járni. Úgy ugrok ki az ágyból, hogy nem is vagyok tudatában, mit teszek. Felugrok, aztán kirohanok a folyosóra. Ott aztán meg is torpanok, hisz ugyan hova mehetnék? Pitonhoz? Ha egyáltalán feljött már a szalonból, ha meglátna az ajtaja előtt cidrizni, úgy vágná rám az ajtót, csak úgy csattan. Ácsorgok egy kicsit a folyosón, de a hideg padló szinte marja a lábamat, így a középen futó szőnyegre ugrok, aztán teszek néhány tétova lépést Piton szobája fele, ami alig csak néhány ajtónyira van az enyémtől. Megtorpanok az ajtó előtt, és egy percig fülelek befelé, de semmiféle zaj nem szűrődik ki. Biztos alszik, gondolom magamban. Mégis csak küldött egy hangfogó bűbájt a szobájára, és próbál pihenni. Jó neki. Lehet, hogy nekem is ezt kéne tennem. Inkább, mint hogy itt állok hajnalban Piton ajtaja előtt reszketve egy jéghideg folyosón. És különben is… nem is tudom, mit várok tőle. Hiányzik nekem néhány durva beszólás a gyerekes félelmeimet illetően? Dehogy hiányzik. Márpedig Piton alapjáraton is elég nyers tud lenni, hát még, ha a legszebb álmából ébresztik. Egy pillanatra felrémlik előttem az a villanásnyi emberi megnyilvánulása, de aztán megcsóválom a fejem. Ő nem ilyen… sosem lesz ilyen, sóhajtok, és visszaindulok a szobámba.
Már éppen nyúlnék a kilincs után, mikor meghallom a hátam mögött a hangját.
- Mitől ijedt meg, Ms. Granger? - kérdezi, és bár a hangját majdnem elnyomja egy újabb dörgés, azért észreveszem, hogy halk és nyugodt, mint odalent volt egy órával ezelőtt. Ránézek, a lépcső tetején áll, ki tudja már mennyi ideje, és valószínűleg végignézte az előadásomat, amit itt a folyosón produkáltam egy szál pizsamában. Persze ebből semmi nem látszik rajta, a tekintete olvashatatlan, mint mindig.
- Én csak… én… - kezdek dadogni, de persze értelmes válasz nem jut eszembe. Még arra sem, miért akartam hozzá futni, hát még arra, hogy miért gondoltam meg magam. Egy gúnyos kis félmosollyal felvonja a bal szemöldökét a dadogásomra, de csak ennyi a reakció.
- Bejön? - sétál felém, és ahogy mellém ér, fel kell néznem rá, hisz majd egy fejjel magasabb nálam.
Egy pillanatra átfut rajtam a gondolat, hogy ettől az invitálástól most nagyon meg kéne ijednem, legalábbis látom magam előtt Harry és Ron reakcióját, ahogy a fejükhöz kapnak, hogy önszántamból kettesben maradtam a rettegett bájitaltan tanárral. Ők biztos megkérdőjeleznék az épelméjűségemet. De ők nincsenek itt… nem hallják ezt az átkozott vihart, és nem látják, hogy… hogy Piton egyáltalán nem olyan, mint szokott. Én valahogy semmi ijesztőt nem érzek most a lehetőségben, hogy kettesben maradjak vele. Inkább a megnyugvás, a biztonság ígéretét hordozza.
- Szabad? - kérdezem szinte csak suttogva.
- Ez az éjszaka már úgyis el van rontva - sétál el mellettem a szobája felé, így tétován utána indulok, és belépek a szobájába. Hirtelen lesz természetellenes csend, ahogy becsukom magam mögött az ajtót, így a gyanúm, miszerint leszigetelte a szobát, bebizonyosodik.
- Üljön le - sandít rám, és kisvártatva két bögre teával fordul felém. - Ez jót fog tenni - teszi elém az egyiket.
- Mi ez? - nézek rá fürkészőn, de csak bosszúsan sóhajt. Mintha az bosszantaná, hogy azt hiszi, azt feltételezem róla, hogy meg akar mérgezni.
- Nem teljesen mindegy, Ms. Granger? Most már így is, úgy is megissza - néz rám összeszűkült szemmel.
Nem mondom, hogy ezzel a kijelentéssel megnyugtatott, továbbra is gyanakodva forgatom a bögrét a kezemben, míg ő bele nem kortyol a sajátjába. Végül bizalmatlanul ugyan, de követem a példáját. Először a tea illatát érzem meg… mint a tavaszi rét illata, aztán, ahogy belekortyolok, megállapítom, hogy gyógynövény íze van, de ettől meg egyáltalán nem olyan szörnyű, mint vártam.
- Ez nem is rossz - mosolyodok el halványan.
- Nem minden bájitalnak rossz az íze - sandít fel rám.
- Tudja - tűnődöm el -, lehet, hogy azért van, mert mugli származású vagyok, de… az az előítéletem, hogy minden gyógyszer, minden gyógytea, minden bájital keserű.
- A leggyilkosabb mérgek a legédesebbek, ezt soha ne felejtse el, Ms. Granger! - figyelmeztet.
- Észben fogom tartani - bólintok rá, majd kis időre hallgatásba burkolózunk.
- Árulja el nekem - sandít fel rám úgy tíz perccel később -, miért fél a vihartól?
Hogy elodázhassam a választ, belekortyolok a teámba, de végül vállat vonok.
- Gyerekes butaság.
Ismét rám sandít, tudom, hogy tudja, nem vagyok őszinte. De azt is tudom, hogy nem fogja erőltetni. Ha nem akarom elmondani, hát tartsam meg magamnak. A kandalló lángjaiba bámul, egy laza kézmozdulattal feljebb szítja a tüzet, mikor észreveszi, hogy megborzongok, és témát vált.
- Miért hagyta ott azt a két… - nem talál olyan jelzőt, amit a helyzetnek megfelelőnek ítélne, így megint csak fintorog egy sort, én pedig elnevetem magam.
- Mert egy hete úgy viselkednek, mint a hároméves gyerekek.
Felkapja a fejét, gyanítom leginkább azon, hogy nevetek, de aztán megint elhúzza a száját.
- Nem csak egy hete.
Ezen csak tovább mosolygok, aztán megcsóválom a fejem.
- Ez a manótlanítás egyszer jó móka… újdonság… de aztán… - csak vállat vonok. - És különben is… eléggé fájdalmas a harapásuk.
- Miért ide jött? - jött azonnal a következő kérdés.
- Nyugalomra vágytam.
- Ez a hely az utolsó - néz körül -, ami a nyugalom szóról eszembe jut.
- Tudom - sóhajtok. - De nem igazán jutott más eszembe.
- Akkor még nem sejtette, hogy én is itt leszek, igaz, Granger? - kérdezi egy csipetnyi gúnnyal.
- Ez a hely - nézek körül én is -, nem a maga jelenlététől nyugtalanító, professzor úr - cáfolom meg a hitében. - Az évek alatt a falakba ivódott a gonoszság. Onnan árad.
Önkéntelenül is rábólint, hisz ő is érzi. A Black család egész múltja, minden gonosz cselekedete itt van. A levegőben, a padlóban, a falakban… hiába takarítottuk ki pincétől a padlásig, és dobtunk ki mindent, ami mozdítható, mikor Sirius felajánlotta a Rendnek. Valahol, valahogy mégis itt maradt a múlt.
- Megírta a bájitaltan esszéjét? - kérdezi fel se nézve a lángokból.
- Még júliusban, professzor úr - válaszolok automatikusan, mire csak megforgatja a szemét. Tudom, megvan a véleménye a tudálékosan eminens Hermione Grangerről. Ő az egyetlen, aki sosem értékelte az igyekezetemet, aki soha nem szólított fel az óráin, még akkor sem, ha senki más nem jelentkezett.
- Miről írt? - kérdezi megadóan.
- Arról, hogyan lehet felhasználni az unikornis szarvát és szőrét a bénító, kábító és gyengítő varázslatok leküzdésére a bájitalokban.
- Gondolt valaha arra, hogy bájitalmester legyen? - sandít rám egy pillanatra, de mire én is ránéznék, a pillantása már visszatért a tűzhöz.
- Tessék? - kérdezem megütközve.
- Igaz, el is felejtettem, aurori szerepben szeretnének tetszelegni - mondja gúnyosan. - Az majd hájjal kenegeti a túlméretezett egójukat.
- Mi csak… - kezdenék valamiféle magyarázatba, de aztán csüggedten sóhajtok. - Az meg is kell élni.
- Mindig ilyen kishitű, Ms. Granger?
- Nem, általában nem - rázom meg a fejem.
- Azt jól teszi. A remény erőssé tesz - mondja, de a hangja színtelen, érzelemmentes. Mintha ő maga már nem reménykedne semmiben.
- És még mi az, ami erőssé tesz, professzor úr?
- A bosszúvágy. A bizonyítási vágy - sandít rám megint egy pillanatra. - A bűntudat.
- A bűntudat? Az hogy tesz erőssé? - nézek rá csodálkozva.
- Majd megtudja - sóhajt elutasítón. - Bár… kívánom, hogy ne tudja meg! - sóhajt újra, egy pillanatra kiesve a szerepéből, majd újra magára erőltetve azt az érzelemmentes arcot, rám néz. - És most már igazán hagyhatna aludni.
- Rendben, professzor úr! - adom meg magam. - Azt még elárulja… hogy mit ittunk?
- Ez egy enyhe nyugtató hatású tea. Segít majd elaludni - avat be a részletekbe, mire megint elmosolyodom.
- Köszönöm, professzor úr!
Válaszként még bólint, de látom, érzem, szeretne már magára maradni a gondolataival, így kifele indulok, de miután kinyitom az ajtót, visszanézek rá.
- Volt egy kutyám - kezdek bele halkan. - Úgy kilenc éves lehettem akkor. Az ablakból néztem a vihart, ahogy ma este is. A szemem láttára csapta agyon a villám.
Felnéz rám, egy pillanatra valami halvány sajnálatfélét látok megvillanni a szemében, de a következőben már újra lezárja magát, és a tekintete visszatér a tűzhöz.
- Jó éjt, professzor úr! - köszönök el tőle halkan, majd beteszem magam mögött az ajtót, és visszamegyek a szobámba.
Bebújok az ágyamba, alaposan körülbástyázom magam a takaróimmal, miközben rádöbbenek, hogy a jótékony csendben töltött órácska alatt a vihar is elhagyta a várost, majd elgondolkodom ezen a beszélgetésen. Mintha nem is az a Piton lett volna, akit az elmúlt években ismertem. Persze nem hazudtolta meg önmagát, hisz gúnyos volt és csipkelődő, de mégis… más volt. Nem volt bántó, nem volt lekezelő… jó, nem annyira, mint szokott, és ami most a leginkább jó volt, nem volt ingerült, nem robbant azonnal minden szóra, ahogy korábban. Elgondolkodó volt és csendes. És a hangulata megmagyarázhatatlan módon egybeesett az enyémmel. Furcsa volt, de abszolút pozitív. Kellemesen csalódtam benne. De persze azt is tudom, hogy ha holnap este újra találkozunk a kastélyban, újra ugyanolyan lesz, mint régen. Az idegesítően mardekáros, kiállhatatlan és igazságtalan bájitaltan tanár. Ezen aztán jót mosolygok, aztán hála az elcsendesülő viharnak, és Piton nyugtató teájának, lassan álomba merülök.