1
1. fejezet: Viharos tekintet
- Gah! Szedd le rólam! Szedd már le!
Dr. Rodney Mckay kétségbeesetten ugrált az idegen falu utcakövein, a lábszárára tapadó dologtól próbálva megszabadulni.
Az utca egy pillanatra elcsendesedett, ahogy minden arc a zaj felé fordult, megbámulni a hirtelen látnivalót. Mckay intő mozdulatot tett kezével csapattársai felé, megmentést várva. Azonban nem kapott csak két minden szimpátiát nélkülöző kárörvendő vigyort Sheppardtól meg Beckett-től, egy fájdalmas, diplomatikus mosolyt Teylától, és egy pislogás-mentes tekintetet Ronontól - utóbbi rögtön vissza is fordult az asztal felé, hogy további rombolást vigyen véghez a falusiak által felállított ünnepi büféasztal kínálatában, amit a csapat és főleg az orvos érkezésének tiszteletére állítottak fel.
Mckay gyorsan felmérte a helyzetet, vagyis mérlegelte a közte és a minden jótól roskadozó asztal közötti távolságot, meg azt a munkát, amit abba kell majd fektetnie, hogy elérjen odáig. Nyögve közelebb vonszolta magát az ínycsiklandozó sültekhez és hívogató süteményekhez, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a valahonnan térde magasságából érkező vidám kacajok hangjait. Az asztalhoz támaszkodva már-már a süteményekre vetette magát, a legvégső pillanatban azonban Dex, megkaparintva az utolsó három darabot tányérostul, kettőt rögtön a szájába tömött. Mckay már nyitotta volna a száját, hogy panaszkodjon, de aztán úgy is felejtette, mikor a bozontos harcos letérdelt előtte, és az utolsó sütit a lábába csimpaszkodó kislánynak nyújtotta, aki mellesleg érkezésük után 10 perccel foglalta el jelenlegi helyét, és fogása az óta sem lanyhult.
- Bwee! – sikoltotta a kislány, és egyik pufók kezét már nyújtotta is zsákmánya után. Mckay tett egy kísérleti mozdulatot a szabadulásra, kihasználva az alkalmat, hogy fogvatartója figyelmét más irányba terelték, de Dex morgására inkább feladta és mozdulatlanná merevedett. A kis ember miután megtömte magát, ragadós kezét egy mozdulattal Mckay nadrágjába törölte. Dex büszkén vigyorgott rá.
Mckay visszaborzadt.
- Oh, fuj! Már megbocsáss, de… Alezredes! – megfordult és mérgesen eltrappolt, bezárva fülét a vidám sikolyokkal szemben, amik akkor keletkeztek, mikor bal lábára lépett.
- Le, le, le! – kántálta teljesen hiába, Sheppardig vonszolva magát – Segíts már, ez az izé magától nem fog lejönni rólam! Szükségem lesz a felszerelésből pár dologra, mondjuk kötélre, meg esetleg egy kis sóra valamelyik elsősegélydobozból.
Sheppard a szemét forgatta.
- Rodney, ez egy gyerek, nem házatlan csiga!
- Könnyű neked! Nem a te nadrágodat rondítja össze! – pillantott sandán az éppen említett ruhadarabra nyáladzó gyermekre. Ő édesen felmosolygott rá, miközben barna szemében rajongás csillant.
- Ee vuv oo… - szótagolta.
Sheppard egy lépést elhátrált, látva Mckay arckifejezését.
- Azt hiszem, akkor ideje mennünk – fordult legszebb mosolyával a falu vezetői felé – Öhm, mit mondtál, merre is van az a hely, amit ti „Ősi Gyógyító Teremnek" neveztek?
010101010101010101010101
A hegyre felfelé vezető úton Mckaynek volt rá ideje, hogy kifejtse véleményét gyerekek iránti érzéseiről, a gyereknevelésről, a személyes tér megsértéséről, meg arról, hogy milyen nehéz rendes mosodát találni a Pegazus Galaxisban. Épp a hazai mosodákról tartott kiselőadást, amikor egy dombot megkerülve eléjük tárult az elhagyatott ősbástya.
- Nahát – suttogta áhítattal, feledve minden korábbi szentbeszédet.
A hely – az Atlantiszi adatbázis szerint egy Ős orvosi kutatóközpont – egykor kiterjedt komplexus lehetett hosszan elnyúló fehér falakkal és szárnyaló ormokkal. A fák azóta magasra nyúltak, benőve az udvar nagy részét, de még a növényzet sem rejthette el az egykori perzselődés jeleit, vagy a fegyverek ütötte lyukakat a kőtörmelékeken.
10000 éves elhagyatottság sem pusztíthatta el a helyet – megtették helyette a lidércek.
Sheppard állt az élre, fegyverét készenlétben tartva, ahogy óvatosan közelítettek a főépület felé. Az előudvar tele volt szétszóródott roncsokkal, amik egykor lidérc dárdák lehettek, ám ezt mostanra elég nehéz volt megállapítani. A létesítmény környékén még kivehetőek voltak a magas tornyok, amelyek egykor a légvédelmi fegyvereket rejtették magukban.
A tudósok láthatóan nem adták olcsón az életüket a vég előtt.
A bejáratnál megtorpant és próbálta nem figyelembe venni a válla felett türelmetlenül átkukucskáló Mckay-t és Beckett-et. Mielőtt az Ősök elhagyták volna Atlantiszt, minden elérhető orvosi eszközt magukkal vittek, ami nem volt a helyére hegesztve. És ők most egy olyan épület előtt álltak, amely egykor csodálatos gyógyító eszközökkel volt telezsúfolva. A tudósok, Beckettel az élen, szinte már toporogtak türelmetlenségükben, alig várva a pillanatot, mikor betehetik oda a lábukat, hogy körülszaglásszanak kicsit.
Előrelépett, mire talpa alatt azonnal üvegdarabok és különféle törmelékek reccsentek a száraz levelek mellett. Félig azt várta, hogy jelenlétükre a fények felvillannak és a hely életre kel, csakúgy, mint Atlantisz tette, de semmi ilyesmi nem történt. Csak árnyékok, moha meg penész várta őket.
Mckay és Beckett, könyökkel utat vágva maguknak besiettek a szobába, izgatottan diskurálva közben. Teyla és Dex jóval visszafogottabb tempóban közeledtek, hogy észrevegyenek minden veszélyt.
A „doktorok", beszéd közben egy elzárt belső ajtóra akadtak, mire Mckay azonnal munkához látott, letépve az irányítókonzol tetejét és a belsejében kotorászva, hogy megbütykölhesse a zárat. Sheppard közelebb oldalazott, és majdnem nyakát szegte egy formátlan tárgyban, ami előtte, a földön hevert. Lábával megbökdöste a mohlepte dolgot, ijedten oldalra lépve, mikor annak egy része levált, és napvilágra került a fehér csont, éles fogakkal a szájában.
- Megvan! – közölte Mckay a szoba túlsó végéről, ahol végre feltárult a másik ajtó.
Sheppard bólintott, de komor pillantása még egy darabig a vigyorgó lidérc-koponyán nyugodott.
010101010101010101010101010101
- Még mindig itt van – suttogta Carson Beckett, ahogy pillantását végigjártatta egy sor kórházi ágyon, körülvéve mindenféle diagnosztizáló szerkezettel. Beckett egyik műszertől a másikig szaladt, és miközben letörölte a mindent sűrűn belepő porréteget, szeme úgy csillogott, mint izgatott kisgyereké karácsony reggelén.
- Átkozott legyek, ha tudom, mire valók ezek a holmik, de működőképesnek látszanak. Nézd csak, Rodney, ez nem úgy néz ki, mint egy hordozható…
Sheppard agya lassan kizárta a számára úgysem érthető technikai bla-blát, miközben odasétált Dex mellé, aki éppen egy csaknem mumifikálódott alakot bámult az egyik kórházi ágyon.
A férfi visszahajtotta a takarót, ami nagy adag port ásított magából a mozdulatra.
- Nézd – bökött a páciens mellkasán tátongó lyukra.
Sheppard nagyot nyelve eltűnődött rajta, hogy a lidérc vajon azelőtt, vagy azután táplálkozott áldozatából, hogy az a kórházi ágyban kötött ki. Nyugtalanító rémképeket látott maga előtt az egykori jelenetről: táplálkozó lidércekről, meg rémült emberekről, aki a folyosón rohanva próbálnak biztonságba jutni. Körülnézett, és rögtön meg is látta a többi ágyon fekvő, takarókkal lefedett holttesteket, és szétszórt tetemeket a padlón, melyek közt egyaránt akadt Ős és lidérc.
- Mért nem pusztították el a lidércek ezt a helyet a támadás után? – kérdezte, hangosan gondolkodva.
- Talán döntetlen lett a harc kimenetele – felelte Dex – Nem túl gyakori, de hallottam ilyen esetekről is.
Teyla beleegyezően bólintott – Az ősök biztosan visszatértek volna a halottaikért, ha képesek lettek volna.
Izgatott kiáltások irányították mindenki figyelmét a szoba túlsó végébe, ahol Mckay és Beckett egy, két ágyat összekötő fura Ős eszközt tanulmányoztak, melynek közepén egy irányítópanel helyezkedett el.
És a panel éppen felizzott Beckett keze alatt.
010101010101010101010101010101
- Mit tettél? – kérdezte Mckay egyszerre ijedten és izgatottan.
- Semmit! Egyáltalán semmit! – csattant fel Beckett és mint mindig, ha ideges volt, akcentusa még kivehetőbbé vált. Nem is csoda, hiszen egyre több kapcsoló villant fel egy olyan műszeren, amiről még azt sem tudta, micsoda.
Mckay szeme mohón csillogott.
- A szoba biztos valamilyen tartalék energiaforráshoz is csatlakozik.
- Aye – értett egyet Beckett, akinek figyelmét teljesen lekötötte az immár zümmögő szerkezet – Minden jól szervezett kórháznak van tartalék rendszere arra az esetre, ha szükség lenne rá.
Mckay elkönyökölte a doktort az útból, és az irányítópanelt kezdte vizslatni, miközben a kezében tartott gépen futó adatokat figyelte. Beckett elhátrált, egészen, amíg hátul az egyik ágynak nem ütközött. Grimaszolva az ott heverő halottra nézett. Annak megritkult haja szétterült azon, ami a párnából megmaradt, fehér csontkezei pedig tenyér alakú foltot szorongattak tunikáján. Bánatosan lecsüggedt szájjal fordult a másik ágyon heverő alak felé. Fura, de ez le volt kötözve, a csuklóin, mellkasán és bokáin, meg a fején…
- Oh egek – lépett közelebb borzadva a rég halott Lidérc fejéhez, akit az Ősök egykor a diagnosztizáló asztalhoz szegeztek – Rodney. Mit gondolsz erről?
Mielőtt a férfi felelhetett volna, a masina hümmögése eggyel magasabb hangsávba hatolt, a kijelzőn pedig minden jel zöldre váltott. A csapat visszahőkölt, amint sziporkázó fénypászta hagyta el a gépet és kezdte szkennelni az ágyakon heverőket. Először az Őst, aztán a Lidércet.
- Ez nem jó – jegyezte meg Mckay, nagyra tágult szemmel, amint a gép egy utolsó, csalódott sípolással befejezte munkáját. Egy pillanatnyi csend támadt, aztán az Ős ágya feletti sugár kiszélesedve, tetőtől talpig végigmustrálta Mckayt, aki tovább kántálta: „Nem jó, nem jó, nem jó, nem jó."
- Hogy állíthatjuk le? – csattant Sheppard hangja, aki máris megcélozta fegyverével a szerkezetet, de félt bármit is tenni, amíg csapattársa a szkennelő sugárban tartózkodik. Körbejárta a gépet, hátha közelebb tud férkőzni.
- Fogalmam sincs – Beckett idegesen rácsapott az irányítópultra – Állj már le, te átkozott kenyérpirító!
Teyla odaugrott mellé és megpróbálta elvonszolni onnan, a férfi azonban félrelökte, nem akarván magára hagyni Rodney-t. Ekkor újabb sugár tört elő, a lidérchullát figyelmen kívül hagyva, ezúttal Teylát véve célba. Beckett átkozódva rávetette magát, próbálva biztonságba húzni, de a sugár mindkettejüket beburkolta.
Dexből vadállati morranás tört elő, és pisztolyát előkapva a szerkezetre célzott vele, miközben a fény egyre élesebb és élesebb lett.
- Ne! – kiáltotta Sheppard, de későn, mivel a férfi máris meghúzta a ravaszt. A szerkezet szikrákat és fényesőt hányva szétrobbant. Mckay, Teyla és Beckett sikolyai elvesztek a végső sivítást hallató gép hangjában, a szoba pedig vakító fehérségbe borult.
Sheppard arra eszmélt, hogy a padlón térdelve tapogatózik, és a csapata után kiáltozik. Könnybe lábadt a szeme és agya máris újra és újra lejátszotta fejében az előbbi robbanást.
- Rodney? – szólongatta a másikat, köhögve a panelból szivárgó fehér füsttől. Hallotta Dexet a közelben, amint a férfi talpra kecmergett, Teyla és Beckett nevét szólongatva.
- Ugyan már Mckay! – próbálkozott újra – Beszélj hozzám.
Ujjbegyei ismerős SGA egyenruhát tapintottak, keze pedig összezárult egy üres kabátujjon. Mikor vette le Mckay a kabátját? Közelebb rángatta magához a holmit, csodálkozva annak súlyán – túl nehéz volt egy üres kabáthoz képest, de túl könnyű ahhoz, hogy Mckay legyen.
Újra a batyuért nyúlt, de visszahőkölt, mikor az gyengéden felnyögött. Mi a fene? Megbökdöste a ruhával betakart gombolyagot. Az nyikkant egyet és riadtan félrehúzódott. A mostanra végleg ijedt férfi végre megnézte magának a ruha nyakkivágásából kikandikáló fejet, és szemtől szembe találta magát egy nagyon kicsi fiúval. Egy kisfiúval, akinek barna haja, kék szeme és viharos tekintete volt.