A világ Rowlingé, így a hozzá kapcsolódó jogok is őt illetik. Én csak kölcsönvettem a szereplőit, anyagi haszon nélkül, néhány visszajelzés reményében.

Három fejezetből fog állni, egy ma, egy holnap, egy holnapután és Fine. Együtt tennének ki egy tisztességes novellát; nem azért szedtem szét, hogy több véleményt kapjak. *optimista és azt hiszi, ír majd neki valaki* Hanem mert szerintem (lehet, hogy tévedek), kell szünet a részek között, hogy késleltetve legyen a csattanó. (Vagyis, amit annak szánok.)

A következő két fejezet azért hosszabb lesz, rendes fejezetméret. :-)

Történeteim

– … mert ebben az átkozott házban nem lehet élni – válaszolta a fiú ingerülten, aztán feltépte az ajtót, és kirohant a kavargó hóesésbe.

– Ordítottad? – motyogta a kisfiú a takaró alól. Sápadt arcocskáján lázrózsák égtek, smaragdszín szemei egészségtelen fénnyel csillogtak. A szénfekete tincsek csapzottan tapadtak a halántékához, eláztatta őket a veríték és a hidegvizes borogatás.

– Ordítottam – hagyta rá a férfi mosolyogva. Mérhetetlenül fáradt volt, a mozdulatai suták és ólmosak, mégis türelmesen cserélgette a kendőt a kisfiú homlokán… közben pedig mesélt. Részben azért, hogy – míg a gyerek talán elalszik végre – ő maga ébren tudjon maradni.

– És utána mit csináltál? – Harry hangja azonban élénk volt, bár rekedt és sípoló a torokgyulladás miatt. – Hiszen tél volt, nem igaz? Tél közepe.

Sirius nem ment messzire – ahogy sosem tette. Leült a padra, a teret megvilágító indadíszes vaslámpa alá, háttal a háznak, dacosan-dideregve összehúzta magát, amilyen kicsire csak lehetett, és várt – ahogy mindig, ha elkapta a pillanatnyi őrület. Nem sokkal később nyílt az ajtó, és a láthatatlan házból narancsfény ömlött a hótakaróra. Karcsú, fekete alak sietett botladozva Sirius felé.

A fiú inkább érezte, mintsem hallotta közeledni. Tudta, mikor ér oda hozzá, hogy meddig álldogál némán és mikor szólal meg mégis…

– Ne marháskodj! Gyere be! – Regulus hangja fáradt volt, hideg és megvető.

Sirius búsan emelte rá a tekintetét. A fivére a pad mellett toporgott, a karjait szorosan maga köré fonva, és szigorúan, haragvón nézte őt. Az arca… olyannyira hasonló volt az övéhez… szinte mintha tükörbe pillantott volna. Ébenfürtök keretezte márvány a hópelyhek szűnni nem akaró táncában…

Hallgatott, és Sirius nagyon is jól tudta, hiába várná, hogy még egyszer kinyissa a száját olyan jelentéktelen valaki kedvéért, mint amilyen ő volt.

Pedig sok mindent akart mondani, ez tisztán látszott a vonásain, a szemében. „Mire jó ez a cirkusz, újra és újra, te tökelütött idióta? Mernél egyszer tényleg elmenni… akkor megérné. Kelj már fel onnan! Süket vagy? Mozdulj végre, mert a kurva életbe is, én magam cipellek be!"

Igazából persze nem azt szót használta; nem volt gyerek fülének való.

– … mert isten uccse' én magam cipellek be!

– Ezt nem gondolhatta – jelentette ki a kisfiú mély meggyőződéssel.

– De bizony, hogy ezt gondolta!

– Nem úgy értem… Hanem Isten…

– Ó, igen… – hajtotta le a férfi a fejét legyőzötten. – Szemfüles vagy. Nem, valójában tényleg nem így fejezte volna ki; sokkalta rondábban.

A kisfiú még mindig szúrósan figyelte őt a takaró rejtekéből.

– Mindegy, mert végül is, nem mondott semmit.

Sirius szomorú képpel állt fel, az öccsét azonban az érzései nem foglalkoztatták, csak az érdekelte, hogy a fiú jobb belátásra tért, és engedelmeskedik neki. Komoran bólintott, majd sarkon fordult és a ház felé indult. Sirius nehézkes léptekkel követte.

– Miért voltak nehézkesek a lépteid?

– Mert nem akartam visszamenni.

– Akkor miért mentél? – nyaggatta Harry.

– Muszáj volt… Képtelen lettem volna másként tenni.

Az anyjuk az előszobában várt rájuk. Végigmérte Siriust, de nem szólt egy szót sem. Felhúzta az orrát, mintha valami undorító, zavaró dolog került volna eléje, majd ránézett Regulusra, és – ha a szigor nem is – a grimasz eltűnt az arcáról. Sirius megsemmisülten hajtotta le a fejét, tökéletesen értette az anyja és a testvére közt folyó hangtalan párbeszédet. Sirius, a reménytelen, a nyűg, az ostoba, a selejt… „Életemben először lennék büszke rá, ha tényleg elmenne." „Nem fog, te is jól tudod, anya." Az asszony bosszúsan sóhajtott, aztán otthagyta őket.

Regulus ellépett a bátyja mellől, és feljebb emelte az állát, tényleges így se volt magasabb ugyan Siriusnál, de annak érezhette magát, és annak is tűnt, pillanatnyilag mind a saját, mind a testvére szemében.

Úgy vonult el, akár holmi győzedelmes vezér; Sirius még sokáig állt tétován az ajtó mellett, majd leverten felkullogott a szobájába.

A víz, amit a nagy, piros lábasban hozott be jó egy órája, mostanra egészen felmelegedett. Kifacsarta a kendőt, még utoljára, de aztán meggondolta magát, és inkább visszadobta a vízbe.

– Főzök teát – jelentette ki hirtelen ötlettel, és rögtön fel is állt, hogy a konyhába menjen.

A kisfiú elfintorodott. – Már rosszul vagyok tőle.

A férfi csitítóan végigsimított a homlokán. – A láztól vagy rosszul.

– Ez jó… – sóhajtott Harry – a kezed… olyan jó hideg.

Ő pedig elmosolyodott, és a tenyerét, aztán a kézfejét a fiú arcához érintette néhány pillanatra – balról, majd jobbról… Harry elégedetten hunyta le a szemét.