Már megint a kastély parkjában ülök egy elhagyatott padon és sírok. Ezt teszem már napok óta minden délután. Végtelenül kétségbeesettnek és reménytelennek érzem magam. Két hete zajlott a végső csata, az emberek élete lassan-lassan kezd visszazökkenni egy normális kerékvágásba. Mindenkié, kivéve az enyémet.

Hisz hogy nyugodhatnék meg, mikor a szerelmem azóta is kómában fekszik a Szent Mungóban? Nehéz volt belátnom, de képzett, sok évtized gyakorlattal rendelkező gyógyítóknak halvány fogalmuk, hogy segíthetnének rajta. Valami ismeretlen, sötét átok találta el, és ők a mai napig nem találtak semmi segítséget. Azzal védekeznek, hogy Voldemort rengeteg olyan ősi varázslatot szedett elő a varázslótörténelem mélységes mély kútjából, amiről a most élő varázslók még csak nem is hallottak. Nem beszélve azokról a sötét dolgokról, amiket saját maga talált ki és fejlesztett tökélyre. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy úgy tűnik, Ron számára nincs már remény. Én legalábbis napról napra adom fel a reményt, hogy valaha is felébredhet. Embertelenül fáj ez a tudat.

Az első napokban nem mozdultam el tőle, éjjel nappal fogtam a kezét, nem ettem, nem ittam, nem aludtam. Öt nap után azonban a gyógyítók kidobtak, mondván tönkreteszem magam ezzel a viselkedéssel. Mondanom sem kell, nem jöttem haza, hanem a kórház földszinti folyosóján róttam a kilométereket, várva, mikor jön el a reggel, és mehetek be újra Ronhoz. Néhány ilyen éjszaka után azonban én is beláttam, hogy ezzel senkinek nem segítek, így visszajöttem a Roxfortba, hisz semmi más nem jutott eszembe, ahova mehetnék. Néhány nappal később aztán Harry felajánlotta, hogy költözzek hozzá, mert bérelt egy kis lakást Londonban, de úgy gondoltam, hamar kiakadna, ha nap mint nap ott bőgnék az orra előtt, így inkább nemet mondtam.

Harry is sokat van bent Ronnál, és látszik a szemén, hogy végtelenül aggódik érte. Engem is próbál vigasztalni, de saját tapasztalatból tudja, hogy ilyenkor a szavak nem segítenek semmit.

Időközben McGalagony, látva a reménytelen helyzetemet, felajánlott nekem egy állást a kastélyban. Mivel Piton halott, és Flitwick professzor nyugdíjba ment, választhattam a bájitaltan és a bűbájtan között. Mondanom sem kell, a bájitaltant választottam. Ennyivel tartozunk Pitonnak, és ez a komolyabb tárgy, a bűbájtannal más is boldogulhat. Amúgy meg egy pillanatra belegondolva, hogy Piton milyen mérges lenne miattam, még elmosolyodni is képes voltam. És így legalább otthonra is találtam, legalább emiatt nem kellett aggódnom.

Így délutánonként, mikor kidobtak a kórházból, kijöttem ide a parkba, és sírtam. Nem mintha ez bármire is megoldást hozott volna, de a kórházban már nem mertem, mert mindenáron nyugtató bájitalokat akartak belém traktálni, és nekem semmi kedvem nem volt hozzájuk, ezért inkább csak itthon engedtem szabadjára az érzéseimet.

- Hermione… - érinti meg valaki gyengéden a vállam, de mivel nagyon el voltam gondolkodva, majd kiugrom a bőrömből. Mikor felnézek, Remus Lupin aggódó borostyán szemével találom szemben magam. - Jól vagy, kislány?

Bólintok. - Persze, Remus.

- Biztos?

- Fenét - adom meg magam, de azt hiszem, enélkül is pontosan tudja. Pontosan tudja, mi játszódik le bennem, úgy érzem, érzi a fájdalmam, már messziről is. Pont azért képes átérezni más szenvedését, mert ő maga is rengeteget szenvedett már életében.

- Tudom. Látszik rajtad. Hogy van Ron?

- Rosszul. Az orvosok azt mondják, ha nem jönnek rá a megoldásra, néhány napon belül meg fog halni - erednek el újra a könnyeim, mire Remus finoman magához ölel, és próbál vigasztalni.

- Nézd, nem ígérhetem neked, hogy minden rendben lesz... nem vagyok látnok, hogy tudjam, mit hoz a jövő - mondja megnyugtatón simogatva a hátam. - De azért próbálj meg bízni... Légy erős, és ez talán neki is segít. Hidd el, erőt merít abból, hogy te mellette vagy.

- Átkozott sötét varázslatok! - fakadok ki elhúzódva tőle. - Hogy képes valaki ilyet kitalálni?

- Nem tudom, Hermione. Az emberek rengeteg gonosz dologra képesek, ezt neked kell a legkevésbé bemutatni. De most sajnálom igazán, hogy Perselus is meghalt.

- Piton? Miért? Mi köze ehhez?

- Ő profi volt sötét varázslatokban, Hermione. A kisujjában volt az egész… ebben nőtt fel, ebben élte a fél életét. Biztos vagyok benne, hogy neked is tudna segíteni.

- Ugyan miért segítene nekem?

Remus elmosolyodik futólag. - Hát még mindig nem fogadtad el, hogy ő nem az volt, akinek hitted? Nem az volt, akinek sokan hitték.

- Még nem volt időm ilyesmivel foglalkozni - mondom, és valóban ez az igazság. Még semmin nem volt időm gondolkozni. Sem a háború végén, sem azon, hogy mindebben milyen szerepe volt Pitonnak vagy bárki másnak.

- Tudom.

- Te kedvelted Pintont? Annak ellenére, ahogy veled bánt? - nézek rá őszintén csodálkozva.

- Kedveltem? Nem tudom… azt sem állítom, hogy ismertem… nem hiszem, hogy volt olyan ember, aki igazán ismerte. De volt egy rövid időszak, mikor beszélgethettem vele úgy, hogy nem hajtott el a fenébe, és olyankor normális volt. Ez nagy kiváltság volt nála. És volt benne segítőkészség, ha nem is mutatta. Legalábbis a diákjai bármikor, bármivel fordulhattak hozzá, és mindent megtett értük.

- Most már el tudom hinni róla. Régen nem így volt.

- Gondolom.

- Azt mondod, valaki, aki ismeri a sötét varázslatokat, talán segíthet? - kérdezem tűnődve, és közben már zakatol az agyam, hogy hogyan használjam fel ezt az információt.

- Talán… de ezzel ingoványos talajra eveznél, és nem aratnál egyöntetű sikert az emberek között.

- Tudom. És különben is, honnan kerítsek most valakit… az ilyen emberek nem írják a hátukra, hogy feketemágus vagyok, ők inkább elrejtőznek, hogy soha senki ne találhasson rájuk.

- Igen. Őket csak valakin keresztül találhatod meg. Olyanon keresztül, aki ismeri őket.

- Hát ezzel nem segítettél sokat - sóhajtok reménytelenül.

- Ismersz te ilyen embert. Bár igazából azt hiszem akármelyik mardekároshoz fordulhatnál.

- Mardekárosok… melyik állna szóba egy magamfajtával?

- Nem tudom… és nem is akartalak rábeszélni erre az őrültségre. Csak egy hirtelen ötlet volt. Szeretnék segíteni… de lehet, hogy ezzel csak még nagyobb bajba keverlek, pedig nem akartam.

- Tudom. És azt hiszem, meg is fogom próbálni. Más lehetőségem úgysincs ezen kívül, csak ülhetnék Ron mellett és végignézhetném, ahogy meghal. De ez nem lenne igazán griffendéles, igaz?

- Hát talán igaz. De… légy óvatos. Nem akartalak butaságba belerángatni.

- Ugyan. Vigyázni fogok. És különben is… nem lehet rosszabb, mint a háború.

Csak sóhajt, és erre nem mond semmit. Mit is mondhatna? Tudja, hogy megjártuk a poklot oda-vissza, és ennek a fájdalmán nem enyhít semmi.

- Jössz vacsorázni? - kérdezi inkább szelíden megsimogatva a karom, de csak nemet intek a fejemmel. - Ahogy akarod. De azért ne maradj kint sokáig. Senkinek, Ronnak sem segítesz azzal, ha tönkreteszed magad

Bólintok, mire csendben magamra hagy. Elgondolkodom azon, amit mondott. Ha egy feketemágus valóban tudna segíteni, vállalnom kell a kockázatot. Ronért bármit be kell vállalnom. Tudom, hogy ő is megtenné értem. Felállok a padról, majd mivel a birtokra még nem került vissza a hoppanálásgátló bűbáj, egy hirtelen elhatározással a Malfoy birtok határára hoppanálok.

~~ o ~~

Úgy állok a Malfoy kúria lépcsőjén, mint valami űzött vad, és percekig gyűjtöm az átkozott griffendéles bátorságom, ami mindig akkor hagy cserben, amikor a legnagyobb szükségem van rá. Előbukkannak a múltból a régi rémképek, azok a szenvedések, amiket itt éltem át, mikor az az idióta Bellatrix megkínzott, és még rengeteg más is. De végül mégis belátom, hogy ennyit meg kell tennem Ronért, hogy legyőzzem az emlékeimet. Hisz mi az nekem, ha Malfoy elküld a jó fenébe, ahhoz képest, hogy a szerelmem haldoklik? Ennyit ki kell bírnom érte. Bekopogok.

Legnagyobb meglepetésemre maga Draco nyit ajtót, de azonnal látom az arcára kiülő utálatot.

- Mit keresel itt sárvérű? - dörren rám.

Nagyot nyelek, mielőtt válaszolnék, és hiába fogalmaztam meg vagy ötvenszer magamban, hogy mit fogok neki mondani, most cserbenhagynak a gondolataim.

- A segítségedre van szükségem, Draco!

- Az enyémre? - kérdezi gúnyosan. - Akkor neked már rég rossz lehet. Mit akarsz?

- Szükségem van egy sötét varázslóra! Kérlek, segíts!

- Ne röhögtess Granger! Azt hiszed, egy ilyen trükkel csőbe húzhatsz?

Megértem, hogy ezt gondolja. Hogy az a célom, hogy tőrbe csaljam, hogy bemártsam az aurorok előtt valamivel. Hogy ha már úgy néz ki, megússza a háborúban vállalt szerepét, legyen valami, amivel elítéltethetem.

- Nem, Draco… ez most komoly… Ron… haldoklik… az orvosok már lemondtak róla. Azt mondják, három napon belül megáll a szíve. Egy sötét átok találta el, és csak egy igazi sötét varázsló segíthet rajta! Csak egy feketemágus tudhatja, mi ez az átok! - az arcomon patakokban folynak a könnyek, és ettől talán ő is belátja, hogy nem őt akarom bajba keverni, hanem tényleg szükségem van a segítségére.

- Várj itt! - adja ki az utasítást olyan hangon, mint aki az állandó parancsolgatáshoz van szokva, és tulajdonképpen így is van. Én is engedelmeskedek neki, mint szinte mindenki, csak leroskadok a lépcsőre, és várok. Várok türelmesen… három nap hosszú idő… egy világot lehet megváltani háromszor huszonnégy óra alatt… én most mégis úgy érzem, csupán egy pillanat, és én képtelen vagyok bármit is tenni.

Egyre inkább belelovalom magam a kétségbeesésbe, mikor hallom a hatalmas mahagóni ajtót nyílni a hátam mögött.

- Granger! - szólal meg mögöttem Draco még mindig gúnytól csöpögő hangja. Felém nyújt egy kis darab pergament. - Fogd! És ha valami nem úgy sül el, ahogy szeretnéd, ne engem vádolj! Ő egy feketemágus… nem tör világuralomra, mint Voldemort, de azért megvannak a saját mocskos dolgai.

- Köszönöm, Draco - nézek rá hitetlenül.

- Ne köszöngess, hanem tűnj el a birtokomról - villan rám a szeme, és nekem most sincs más választásom, mint engedelmeskedni.

Lassan sétálok a kavicsos úton a birtok kapuja fele, mert meg vagyok győződve róla, hogy a kerítésen belül úgysem tudok hoppanálni, pedig, az egyetlen lehetőségem, hogy időt spóroljak, ha egyenesen a megadott címre megyek. Tudom, hogy késő este van már, de talán az illető… lepillantok a kis fecnire a kezemben… Julian Writly… talán nem hajt el a fenébe.

Ahogy kilépek a Malfoy birtok kovácsoltvas kapuján, csak egy pillanatra koncentrálok a megadott címre, és máris érzem, hogy a kellemetlen vákuum magába ránt, és néhány pillanattal később már egy ismeretlen helyen állok.

A ház, ami elé érkeztem nagy, de nem óriási. Szépen gondozott kert veszi körül, ami számomra elég furcsa. Be kell vallanom, arról a szóról, hogy sötét varázsló, a mai napig gyerekkorom vasorrú bábája jut eszembe, aki egy elhagyatott erdő mélyén él, valami összetákolt kalyibában, és legyen akár nő, akár férfi, végtelenül öreg, ráncos, igénytelen, fogatlan, púpos, és talán még ezen kívül is millió visszataszító tulajdonsággal rendelkezik.

Remeg a lábam, ahogy elbaktatok a bejárati ajtóig, de hát, ha valamikor, most össze kell szednem a bátorságom. Végül sikerül, és bekopogok.

A férfi, aki ajtót nyit, a legkevésbé sem felel meg az előbbi leírásnak. Harmincas évei közepén járhat, szőkésbarna haján meg-megcsillan a fáklyák rebbenő fénye. Átható ezüst szeme kíváncsian fürkész, de a tekintete nem ellenséges, inkább kíváncsi.

- J-jó estét… é-én… Julian Writlyt keresem - nyögöm ki végül remegő hangon, és biztos vagyok benne, hogy ebből le is szűrte, hogy be vagyok rezelve. Nem lehet neki újdonság, hogy valaki reszketve áll az ajtajában, mert erre egyáltalán nem reagál, csupán halványan elmosolyodik, és szélesebbre nyitja az ajtót.

- Megtalálta, kisasszony. Fáradjon beljebb! - a hangja is megnyerő, lágy, és kellemes. Némi hezitálás után belépek az ajtón, és megint ledöbbenek. Sehol nem látok koponyákat, denevéreket, fekete macskákat, varangyos békákat és egyéb gusztustalan dolgokat, amiket elképzeltem. Egy teljesen normális, mondhatni barátságos házba lépek be. Csupán egy végtelenül jeges fuvallat érinti meg a lelkem, ahogy bezáródik mögöttem az ajtó. Az utolsó menekülési lehetőségem ajtaja… de aztán ez az érzés pillanatok alatt szertefoszlik, és én újra körülnézek. Leolvashatja az arcomról a kellemes csalódást, mert újra elmosolyodik. - Megkínálhatom egy teával? - kérdezi, de én úgy elmerültem a gondolataimban, hogy nem válaszolok. Beljebb invitál egy nappalinak tűnő helyiségbe, és az egyik kényelmes fotelre mutat. - Foglaljon helyet, kisasszony. Nem válaszolt a kérdésemre… elfogad egy teát?

Mintha álomból ébrednék, megrázom a fejem. - Köszönöm, nem.

A mosoly ott marad az arcán, csupán az egyik szemöldökét vonja egy árnyalattal feljebb. - Nagyon helyesen teszi. Legyen mindig ilyen óvatos… soha semmit ne fogadjon el egy olyan rossz hírű embertől, mint én. Most pedig gondolom, szeretne rátérni a látogatása okára.

- A segítségére lenne szükségem…

- A segítségnek ára van… nagy ára… - néz rám, és most komoly az arca, és a szeme is. - Hajlandó megfizetni?

-I-igen - nyögöm ki reszketve, de még így is próbálok több magabiztosságot mutatni, mint amennyit valójában érzek.

- Hajlandó bármit megadni, amit kérek? - néz rám továbbra is fürkészőn.

- Még nem is tudja, hogy miről van szó - vetem ellen, kicsit magamra találva.

- Nem fontos. Az árat már tudom… nos?

- Rendben - adom meg magam, mire egy kicsit gúnyos félmosollyal egy bájitalos üvegcsét vesz elő a zsebéből, és leteszik kettőnk közé a kis asztalkára. Persze azonnal felismerem, és a következő pillanatban már fel is ugranék, hogy otthagyjam, de ő továbbra is komolyan néz rám. - Ha most elmegy… akkor talán nem is olyan fontos az a szívesség, amit kérni szeretett volna tőlem.

Ez ütött. Tényleg nem olyan fontos nekem Ron élete, hogy ennyit megtegyek érte? Hisz mit nekem egy éjszaka… a becsületem… egy ember életéért cserébe? Túl fogom élni… ennél sokkal rosszabb dolgokat is túléltem már… rengeteg crutiatus átkot… ez nem lehet olyan szörnyű.

- És mi a garancia arra, hogy beadja nekem az ellenszert? - nézek rá, némileg undorodva magamtól, hogy egyáltalán megfordul a fejemben, hogy beleegyezek ebbe az őrültségbe. De nincs választásom, és ő ezzel tökéletesen tisztában van. És ki is használja a lehetőséget.

- Csupán a szavam, kisasszony. Jelen pillanatban nem adhatok önnek más garanciát.

- És arra, hogy utána segít nekem?

- Szintén. Nem bízik bennem? Nagyon helyesen teszi - most is az a kedves, elnéző mosoly játszik a szája sarkában, mint amikor beinvitált. - De jelen esetben nincs választása. És ha jól sejtem… fogy az ideje. Minél előbb gondolja meg, annál előbb segíthetek önnek.

- Valóban így van - mondom, és felveszem az üvegcsét az asztalról. - Azért ne legyen velem…

- Nem bántani akarom - néz rám végtelen komolysággal, és én nem tudom miért, de hiszek neki. Kihúzom a dugót a fiolából, és egy hajtással kiiszom a tartalmát. Egy minden eddiginél kedvesebb mosoly játszik az arcán, és ahogy ránézek, már nem is értem, mit vaciláltam ennyit. Tudat alatt még valahogy sejtem, hogy ez a gondolat csak a bájital hatása, de aztán lassan ez a kétség is elenyészik.

Már nem is értem, hogy ez a gondolat miért nem magamtól jutott eszembe. Hogy odalépjek hozzá, és megcsókoljam. Felém nyújtja a kezét, és én habozás nélkül fogom meg, és ülök át mellé a kanapéra. Átkarolja a vállam, és megcirógatja az arcom.

- Tudod, hogy kimondhatatlanul gyönyörű vagy? - súgja, mire enyhén elpirulva lesütöm a szemem. - Egy igazi istennő… hogy tudnék neked ellenállni?

Olyan gyengéden, olyan finoman csókol meg, mint talán még soha senki, és én egy boldog sóhajjal adom át magam ennek az érzésnek. Csókunk lassan szenvedélyessé válik, és nem sokkal később Julian bevezet a hálószobájába, és szelíden elfektet az ágyon. Reszketek a vágytól, ahogy lassan lefejti rólam a ruháimat, és már attól végigfut rajtam a gyönyör, ahogy a csókjaival bebarangolja a testem. Régóta együtt vagyok már Ronnal, de vele ilyet soha nem éreztem. Egyszerűen megőrülök azért, hogy még többet kaphassak ebből a csodából. Julianból… valóban gyengéd velem, de ugyanakkor kimondhatatlanul érzéki… megőrjít… időnként türelmetlenül sürgetni próbálom, de ilyenkor szelíden visszafog. Pontosan tudja, mit mikor akar, és mindenben tökéletes az időzítése. A végletekig fokozza a vágyaimat, és csak azután teljesíti a kérésemet, hogy végül mindketten elmondhatatlan magasságokba szálljunk, ahogy a testünkben szétrobban a gyönyör.
Miután visszatértünk a valóságba, hozzábújok, a vállára hajtom a fejem, és úgy alszunk el, hogy gyengéden magához ölel, és én hosszú ideje nem aludtam már ilyen békésen.

Reggel, mikor felébredek, még mindig a karjaiban tart. Megcirógatom az arcát, de ő gyengéden megfogja a kezem, majd az éjjeliszekrénye fiókjából elővesz egy újabb kis bájitalos fiolát, és megitatja velem. Egy pillanat alatt múlik el a varázs, és én kimondhatatlanul zavarba jövök, és máris érzem azt az önmagamtól való undort, ami egy pillanatra tegnap este is elfogott. Julian egy pillanatig valamiféle szomorú pillantással méreget, majd megszólal.

- Kimegyek, amíg felöltözik - mondja, és valóban magamra hagy.

Libabőrős leszek, ha az elmúlt éjszakára gondolok. Dracónak igaza van, ez a férfi valóban egy igazi feketemágus, és bár nem lép a világ elé, nem akarja leigázni az emberiséget, azért nem hazudtolja meg a lényét. A következő pillanatban azonban eszembe jutnak az éjszaka képei… az eddig soha nem tapasztalt érzések… a gyönyör, amit eddig még sosem élhettem át… aztán szinte azonnal el is szégyellem magam emiatt. Hisz csak a bájital miatt csináltam… és csak azért, hogy ezzel segíthessek Ronnak. Merlin… neki ezt sohasem szabad megtudnia. Gyorsan kiugrom az ágyból, és magamra kapkodom a ruháimat. Mintha még a meztelenségem tudata is égetne.

Vennem kell néhány nagy levegőt, mielőtt kilépek a szobából. A férfi a nappaliban vár rám, és mikor odaérek, elém jön.

- Mehetünk, kisasszony?

- De… azt sem tudja, hogy hova… hogy miért…

- Ön rám bízta magát az este - mondja gyengéden megfogva a kezem, de én csak az utolsó pillanatban tudom megállni, hogy ne rántsam el. - Ideje, hogy én is megtegyem ugyanezt. Vezessen! - ezüst pillantása fogva tartja az enyémet, de néhány pillanat után észbe kapok, hogy mennünk kell, nem szabad, hogy több időt vesztegessünk. Megfogom a karját, és közvetlenül Ron kórtermébe hoppanálok vele.

A varázsló elengedi a kezem, és látom, hogy már a teljes figyelme Roné. Hosszú ideig figyeli, és nekem fogalmam sincs, hogy mit csinál, de időnként érzem valami óriási erejű varázslat működését. Közben azonban libabőrös a tarkóm, és néha érzem ugyanazt a hideg fuvallatot, amit tegnap este, és ebből tudom, hogy amit csinál még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető tisztának.

- Szükségem van a vérére, kisasszony - szólal meg egy jó negyed óra múlva, és én megriadok.

- Hogy… micsoda? - kérdezem megrémülve.

- Őseink évezredek óta tudják, hogy a vér az élet kulcsa… ez az alapja sok ősi varázslat működésének. És ez most is így van. Megteszi ezt… érte?

- Bármit megtennék érte - mondom, de nem tagadhatom le, hogy egy óriási gombóc van a torkomban.

- Valahogy sejtettem - játszik újra egy mosoly a szája sarkában, miközben odalép hozzám, és már egy ezüst tőr csillog a kezében. Megragadja a karom, és mielőtt még elhúzhatnám, egy mély vágást ejt rajta. Feljajdulok, de figyelmen kívül hagyja a fájdalmam. Egy üvegcsét varázsol elő a semmiből, és abba csepegteti a karomból kiserkenő vért. Amikor megtelik, bedugaszolja az üveget, majd mielőtt ellépnék mellőle, újra elkapja a karom. A szemembe néz, és két ujját gyengéden végighúzza a sebemen. A fájdalom hirtelen megszűnik, és mikor lenézek a kezemre, látom, hogy a vágás eltűnt, és már csak az ujján csillogó apró, vörös vércseppek emlékeztetnek arra, hogy valaha is volt.

- Most pedig menjen ki! - mondja határozottan.

- De…- nem akarom Ront magára hagyni, tudni akarom mi történik vele.

- Menjen! - parancsol rám szigorúan. - Nem kell tudnia arról, ami itt történik.

Egy pillanatig még reszketve nézek rá, majd vetek még egy pillantást Ronra, és végül megsemmisülten kitámolygok a szobából.

Egy órát várakozok a folyosón, mondanom sem kell, hogy az őrület határán, és már-már azon vagyok, hogy berontok, és megnézem, mi folyik ott, mikor kinyílik a kórterem ajtaja.

- Most már bejöhet - mondja Julian, és látom az arcán, hogy bármit is tett, a végletekig kimerítette. Látom, nem sok tartja vissza attól, hogy összeessen.

Bemegyek mellette a szobába, ahol most borzasztóan hideg van, és alig akarom elhinni, hogy Ron magánál van. Odarohanok az ágyához, leülök mellé, és könnyekkel a szememben csak nézek rá, és végül megcsókolom. Érzem, hogy még gyenge, de végül összegyűjt annyi erőt, hogy visszacsókoljon. Amikor szétválunk, csak cirógatom az arcát, és csak percek után tudatosodik bennem, hogy Julian még itt van. Lassan felegyenesedem, és ránézek.

- Köszönöm, hogy segített - mondom neki könnyes szemmel.

- Ugyan - néz rám fáradtan, mégis valami megmagyarázhatatlan szomorúsággal a szemében - öröm önnel üzletet kötni. Ha esetleg máskor is szüksége lenne a szolgálataimra… csak keressen meg. Önnek olcsón megszámítom - mondja, majd egy fáradt mosollyal bólint, és kilép az ajtón.

Egy pillanatig még nézek utána, majd a figyelmem visszafordul Ron fele, aki látom, hogy kíváncsian néz rám.

- Ki volt ez? - kérdezi alig hallhatóan.

- Valaki, aki segített… ne törődj vele - mondom neki, miközben megfogom a kezét. - Most pedig aludj, még szükséged van a pihenésre.

Ron bólint, hisz bár magához tért, még hihetetlenül gyenge, így lassan lecsukódnak a szemei, és álomba merül. Álma azonban ezúttal gyógyító, és én érzem, hogy most már nem lesz semmi baj, ha sok idő is kell, hogy talpra álljon, meg fog gyógyulni. Rendbe fog jönni, és bár lehet, hogy én soha többé nem fogok tudni tükörbe nézni, ő legalább élni fog. És ez a legfontosabb. Hogy visszakapjam azt az embert, akit mindennél jobban szeretek. És úgy tűnik, hála Juliannak, visszakaptam. Ettől a gondolattól én is megnyugszom, és Ron kezét fogva végül én is álomba merülök.