Eső
Bárcsak én lehetnék az Eső, és akkor Te lennél a Föld… Akkor nem kellene oly sokat várnunk rá, hogy szívünk ismét találkozzon, s újra úgy öleljük egymást, mint rég… Hiába teltek el hosszú, végtelennek tűnő évek, hiába van velem az öcsém, ha te nem vagy itt. Úgy érzem, mindaz a fáradtság és áldozat hiábavaló volt, hisz' a Sors ismét elszakított minket egymástól… Pedig mennyi idő, fájdalom és ellenségeskedés után jöttünk rá, hogy életünk semmit sem ér a másik nélkül.
„ Egy alacsony, tizenéves fiú futott végig az utcán, szakadó esőben. Néhány idősebb ember, a meleg szoba ablakából kissé aggódva tekintett a bőrig ázott fiú után, ám ez a pillanatnyi érzés rögtön elmúlt, ahogy a kandalló melege gyengéd ölelésbe vonta őket…
A fiú csak futott, nem törődve a testét érő hideg cseppekkel. Lábai remegtek, csakúgy, mint lelke, s a szíve. Mikor feleszmélt, már a parkban, a fák oltalmazó takarásában állt, s próbálta összeszedni magát.
Az ég tovább ontotta könnyeit. Ma volt az évfordulója a tragédiának, mely emberek életét változtatta meg, legfőképp egy testvérpárét. Szörnyű dolgot cselekedtek, mely kihatással volt a további életükre, s hiába próbálták ezt helyrehozni, a Sors minduntalan ellenük dolgozott… Az idő egyre fogyott, a kezdeti lelkesedés lassan elmúlt, ám az áldozatok száma egyre csak nőtt…
Lehajtott fejjel állt az esőben, keserédes emlékei pedig egy percre sem hagyták nyugodni…
Régi mosolyok, gyengéd ölelések, kedves szavak, bódító illatok, melyek tovatűntek az esővel…
Bűnei ólomsúlyként nyomták vállát, s ő úgy érezte, lassan, de biztosan halad a Sötétség felé.
Megölte az anyját…
Megölte a testvérét…
Megölte az alezredest…
Hány embernek kell még bűnhődnie az Ő hibája miatt?
Arcát a kezébe temette, és lassan eresztette ki a benntartott levegőt.
Szédült.
Az eső elnyomta a halk léptek zaját, melyek megnyugvást, reményt ígértek a fiatal fiúnak.
A szürke félhomályban kissé elmosódott a kék egyenruha, s a sötét haj…
Villámlott.
Mintha álmából ébredt volna, a fiatal összerezzent, s a dörgés után torkában dobogó szívvel meredt a távolba.
Óvatos érintés a vállán, halk, mélyen zengő, gyengéd szavak.
Lassan fordult meg, hogy szembetalálja magát azzal az emberrel, akit a legutolsók közt gondolt volna, hogy ott áll.
Arany tekintet kapcsolódott a sötétkékbe. Erős karok fonták át a karcsú testet, s bíztató ölelés törte át a gátat, mely eddig kordában tartotta a felgyülemlett, viharos érzelmeket.
Hosszú percekig, vagy talán órákig álltak ott egymás karjaiban, szerető ölelésben. Az eső alábbhagyott.
- Acélkám… bőrig áztál… - suttogta gyöngéden az ezredes, s ajkait a szőke ajkaihoz érintette. Nem volt sem követelőző, sem durva, csupán éreztetni akarta társával, hogy itt van, hogy van, akinek fontos, aki vigyáz rá… „
És most itt ülök az ablakban, nézem az Esőt, s azt kívánom, bár veled lehetnék. Hiába volt az a nap olyan szomorú, melankolikus, mégis életem legszebb napja volt… Hisz akkor, és ott a szívünk összeért, egy láthatatlan, az acélnál is erősebb kötelék alakult ki, sorsunk összefonódott.
Egy világ választ el minket egymástól. Nem lehet szavakkal leírni, hogy mennyire vágyom a hangodra, az érintésedre, arra a sötét, perzselő tekintetre… S a legrosszabb az egészben az, hogy tudom, hogy Te is szenvedsz.
Mindig is szerettem az esőt.
Hiszen az eső lágy ölelésében ismertük meg egymást…
… és az eső elmossa a könnyeket, a végével megszűnnek a fájdalmak.