Prológus

Meleg volt. Pont, ahogy szerettem. Bár az is igaz, a felhők fölött levegőt nem kaphattam, így nem érezhettem a bőrömön a szél markáns érintését, a-hogy körbeölel, mint egy gondoskodó anya, de még így is érezhető volt a kint kavargó fehér gomolyagok hője. Ahogy néztem a kint lévő dolgokat, azt hittem ennél nem lehet veszélyesebb semmi. De tévedtem.
Az igazság az, hogy még hat éves koromban kezdődött minden. Sokszor idegességemben a tárgyakat mozgattam, olykor még az ablakokat is kitör-tem. A szüleim gyakran szörnyként kezeltek, mert nem tudták igazán, hogy létezhet ilyen. Babonás, hívő emberként, még ördögűzőt és hívtak hozzám, természetesen csalódniuk kellett, mikor minden folytatódott.
Nyolc éves lehettem – tisztán nem emlékszem -, amikor elhagytak. Illetve, nem igazán mondhatnám elhagyásnak. Kitessékeltek az ajtó elé, majd hir-telen bevágták előttem. Szerencsémre, valaki telefonált a szüleimnek, de akkor még nem tudtam ki, s azt mondták, hogy valahova el kell mennünk.
Nem emlékszem sem az útvonalra, sem az épület, sőt, most hogy így bele gondolok, szinte semmire nem emlékszem. Kiszálltunk a kocsiból, majd az épület felé sétáltunk – furcsamód, erre a jelentéktelen dologra teljesen em-lékszem. Felnéztem a monumentális épület legtetejére: S.H.I.E.L.D. Ez volt ráírva.
Mintha azt mondták volna, hogy különleges vagyok, s hogy velük kell tar-tanom. A szüleim akkor nem engedték volna, hogy elvigyenek. De csak az-után, hogy azt mondták más vagyok. Különleges.
De elhoztak. Tán, ostobaságnak tűnhet, de a szívem a lehetőséget elkapva, hatalmasat dobbant. Amikor kézen fogtak, s kivezettek, valahova, ami még mindig nem tiszta nekem, hogy hol is volt, utolsó pillantásom a szüleimre, nem volt se nem fájdalmas, se nem szomorú. Mindössze figyeltem a ször-nyetegeket – mert azok voltak -, akik eldobtak volna, azért mert nem olyan vagyok, mint ők.
Azóta hosszú évek teltek el, felnőttem, lelkileg inkább, mint testileg, meg-próbáltak kiképezni, segíteni, hogy kordában tarthassam a dühöm. S most itt ülök, tizenhat esztendősen, egy igazi repülő erődben, egy Légi Camelot-ban, s azon kívül, hogy melegem van, nem éreztem semmit.
Mellettem Natasha, ó a drága Natasha, aki velem volt, abban a nyolc év-ben, amit itt töltöttem, megbiccentette a fejét felém, majd elmosolyodott.
- Ennyire azért nem csodálatos – mondta nevetve, de nem értettem, hogy mi volt ilyen vicces. – Csukd be a szád!
Hirtelen eszembe jutott, hogy a szám már jó ideje tátva maradt, de, nem is nagyon érdekelt. Gyorsan összezártam ajkaimat, nehogy megint megszólal-jon. Gyakran sokat tudott beszélni. Nagyon sokat.
- Számomra csodálatos – szólaltam meg végül. – Mond csak, amit kértem, Fury-tól, megtette?
- Persze – mosolyodott el. – Bár eléggé furcsa kérés, a S.H.I.E.L.D fejétől az, hogy rendezzenek be egy kosárlabda pályát ide.
Elég fiús lány voltam, így Natasha nem csodálkozott el a kérésemen, csak jól szórakozott rajta. Néha olyan volt, mintha Fury-t az ujjaim köré csavar-tam volna, s bábuként, bármit megtett volna nekem.
- Ugyan kérlek – mondtam, miközben megigazítottam a nyakamon a feke-te, Chicago Bulls-os pólót. – Camelotban is volt lovagló pálya. Arthurnak szüksége van a mozgásra.
- De te nem vagy Arthur, mi meg nem vagyunk Camelotban! – hangja va-lamiért feszültté vált. – Fel kéne nőnöd.
- Az unalmas – vetettem oda neki, s megfordítottam a számban a rágót. - Ahogy az is, hogy nem tudsz végre egy kicsit gyerekként viselkedni.
Felálltam és ellépdeltem Natasha mellől.
- Denise – kezdte mondani, habár nem igazán szándékoztam rá figyelni. -, valami történt. Mi a baj?
- Semmi – virítottam fel igazán ördögi mosolyomat. Natasha viszont nem mosolygott. – Most mi van?
- Semmit nem érzel azzal kapcsolatban, hogy Barton…
- Nat – Ismét leültem mellé, s az arcára néztem. A keze lassan találkozott az enyémmel. Megszorítottam, ahogy egy jó baráthoz illik. -, biztos jól van, ne aggódj! Barton ügyes. Majdnem olyan jó túlélő, mint te.
- Mint én? – húzta fel a szemöldökét. A mozdulat nehezen ment neki, és nem is állt neki valami előnyösen.
- Megismétlem – mondtam. – MAJDNEM annyira jó túlélő, mint te. – e-meletem ki a szót, mindatom elején. Natasha elmosolyodott. Régen láttam ilyen szépnek. Ilyenkor látszott rajta, mennyire életvidám is tud lenni.
Amióta Barton eltűnt, amikor az a skandináv gyerek idejött és ellopta a kockánkat, a Tesseractot, azóta semmi nem ugyanolyan. Barton eltűnt, Nat magába fordult, Fury önkénytelenül is felhúzza az agyam. De, az is lehet, hogy csak én vagyok ilyen ideges.
- Natasha! – üvöltött fel valaki. Megállapítani már nem tudtam ki, de hogy nem olyan, akit szívesen láttam volna, az biztos.
Lassan megfordultam.
A Kapitány. Nála jobb ember nem is jöhetett volna. A katonás járásával, a komoly, kemény arcával, ami azt sugározza: tisztelegj! Minden mozdulatá-val, csak engem irritált. Jó katona volt. És annál jobb ember.
Sokakat mentett meg. A világháború hőse volt. Egy igazi hős. Olyan aki életeket ment és csillogó ruhában járja a világot. Mind ösztönzött, s mind harcolt, miközben őt ösztönözték.
Mindössze az a gond, hogy pont nem érdekelt, hogy ilyeneket csinált. Ne-kem néhol teljesen elegem lett belőle. Körülöttem ő volt az egyedüli, aki teljesen karót nyelt volt.
- Szervusz, kiskatona! – mondta nekem, miközben gyengéden megöklözte az államat. Rámosolyogtam. Annál jobban még sohasem fájt a mosolygás.
Puszta szeretet. Szokta mondani Nat. Talán azért csinálja, mert tényleg kedvel. De attól nekem nem lesz jobb. Belibben ide, kihúzott háttal, s nem csinál semmit, csak állba bokszol. Velem nem célszerű ezt csinálni.
- Bármi fejlemény? – kérdezte végül, miután az összes monitort végignéz-te, noha tartalmukból semmit sem értett meg. Nevetnem kellet volna azon a komikus jeleneten, amint próbálja megérteni a dolgokat, a rövidítéseket, a monogramokat, a táblázatokat, a diagramokat. Miért nem nevettem?
- Semmi – mondtam végül a nevetést visszafojtva. – Ugyanaz, mint húsz perccel ezelőtt. Hát nem érdekes?
- Mi? – kérdezte Steve, amitől majdnem a falnak mentem. Egyáltalán nem érti a szlengjeimet. Miért is értené?
- Semmi – mondta helyettem Natasha, mikor meglátta, hogy kissé ingerült arcomon elhelyezkedő ajkaim, szavakért kiáltva elváltak egymástól. – Csak azt akarta mondani, hogy ugyanott tartunk. Nincs egyezés.
- Vagyis a skandináv boss sehol - mondtam mosolyogva. – Steve felvonta a szemöldökét. Neki sem állt jól ez a mozdulat.
- Boss? Az meg micsoda? – kérdezte, s csak annyit vettem észre, hogy Nat már a fejét fogja.
- Tudod, a netes játékokban a főellenségek, akiknek nagyobb a… - hadar-tam gyorsan valamit, de rájöttem, hogy Steve nem tudja mi az a net, hogy mi az a játék, s azt meg főleg nem, hogy mi az a főellenség. – Vagyis, aka-rom mondani, semmi.
Steve bólintott.
Hirtelen dr. Banner lépett be. Gyűlik a Csipet-csapat. gondoltam. Vajon kinek van még kedve berontani? A dr. ijedtebb léptekkel jött be, nem volt valami könnyen barátkozó. De ő volt Hulk. Ez sokat számított.
Amikor bejött intettem neki. Visszaintett. Ő sem volt valami érdekes tár-saság, de élveztem a vele való cseverészést. Kedves volt, visszahúzódó, én meg bunkó és élre törő. Valahogy kiegészítettük egymást, akkor is, ha nem is voltunk csapat.
- Doktor! – állt fel Natasha. Ő volt az, aki elhozta dr. Bannert, nem mintha nem félt volna tőle, mint mi többiek, de talán jó ötletnek tartotta, a jó kap-csolat ápolását, így talán, ha arra kerül a sor, őt nem zúzza Hulk apró, por-szemcsékké. Nem volt ostoba ötlet, az szent.
- Hol tart a gamma sugárzás mérésénél doktor? Van bármi fejlemény? – kérdezte Steve. A doktor mélabúsan megrázta fejét.
- Sajnos nehezebb, mint hittem – mondta. – Jó ideig el fog tartani, amíg meg találom a Tesseractot. Szóval. Nincs fejlemény.
- Mily meglepő! – csaptam össze a tenyeremet, mint aki jól végezte a dol-gát. – Még valami értelmes kérdés Kapitány?
Hirtelen magamon éreztem a teremben lévő összes ember tekintetét. Nem zavart. Figyeljenek csak. Én attól csak erősebbnek érzem magam.
- Denise – kezdte Natasha. Hangjában éreztem a dorgálás előszelét. – Kér-lek, moderáld magad!
- Hö? – kérdeztem vissza. Erre már nem válaszolt, s nem volt szándékom-ban tovább érdeklődni. Steve felhúzott szemöldökkel állt előttem, a doktor nem is igazán tudta, ez most mi volt, de Natasha, ő volt a legrosszabb. A szeme úgy nézett rám, mintha a legfőbb ellensége lennék. Pedig nem igaz-án mondtam semmi rosszat.
- Denise, minden rendben? – kérdezte Coulson, aki mindvégig mellettem állt. Arca egy perccel ezelőtt még a hatalmas Amerika Kapitány felé volt, szemei a hőst pásztázták. Csodálta őt, csodálta az erejét, csodálta a dolgok-at, amiket megtett, s amiket meg akart még tenni. s amiket meg tudna tenni. Rajongó kislánynak tűnt mellette.
- Persze – mondtam, habár tudtam, hogy saját magamnak is hazudtam.
Felálltam és elindultam. A kabinom felé. Ott nyugalmam van. Legalábbis egy időre.

Csak feküdtem az ágyon, a plafont bámultan, ahogy szoktam. Néhányszor úgy tűnt, félek valamitől, de a plafonon lógó pókón kívül senki sem volt a társaságom. A kezem a nyakam alatt volt, s végül úgy elzsibbadt, hogy úgy éreztem, meg kell ráznom.
Szánalmas látványt nyújthattam.
Amikor felkeltem, azt hittem órák teltek el. Felnéztem az órára. Tíz perce vagyok itt. Steve hamarosan megy újra megkérdezni a nyilvánvalót.
Valami furcsa érzés ragadott magával. De egy pillanat múlva vége lett. Nem éreztem ilyet, mióta véletlenül eltörtem egy ügynök sípcsontját, de az sem volt szándékos. Ilyenkor úgy érzem használnom kell az erőmet. Utálat-os egy érzés.
Felkeltem, s az apró kabinomban lévő fürdőszobába mentem. Egy apró csap volt, ami igazán kellett nekem. Zsebemből előhúztam az apró dobozt, amit kaptam, kivettem belőle egy pirulát, mely fekete volt, mint az éjszaka, s visszaraktam rá a tetejét.
Hányinger futott rajtam végig miután lenyeltem. Régóta nem volt rá szük-ségem. Akkor most miért?
A kabin ajtajánál lévő, kis számítógépbe bepötyögtem valamit, amitől az ajtó kinyílt. Az ujjlenyomatom ott maradt a betűknél, amiket megnyomtam.

Lassan sétáltam le, cipőm kopott orra néha ismét megrövidült, s hirtelen megérkeztem vissza, Natasháékhoz. Steve épp most jelent meg.
- Bármi fejlemény? – kérdezte mély, ugyanakkor nagyon is selymes hang-ján. Vissza kellett nyelnem a nevetést.
- Nem – kezdte Natasha, de az egyik képernyő felsípolt. – De! Stuttgart, Németország! – kiáltotta, s hangjában furcsa örömöt vettem észre.
- Akkor most oda megyünk? – kérdezte, miközben megigazítottam a póló-mat. Natasha megrázta a fejét.
- Nem, te itt maradsz.
Leesett az állam.
- De miért? – kérdeztem, miközben a képernyőre pillantottam.
- Csak nem és kész! – szögezte le Nat. Tágra nyitottam a szemeimet. Pár másodpercig csak néztem, nyitott szájjal, értetlenül, várva azt, hogy valami rendes választ kapjak, de hiába. Nem mondott semmit, csak nézett rám, a szemei izzottak, s furcsa módon, sosem láttam még ilyen ingerültnek.
- Veletek akarok menni – mondtam, egy kislány könyörgésével a hangom-ban. Natasha nem hatódott meg. Bár nem tudom mit vártam tőle.
- Nem jöhetsz – felhúzta a cipzárját. – Steve, indulhatunk?
A gép készen állt, Natasha pedig beült, merev arccal, egy szót sem szólva. Steve ösztönzésül megöklözte az államat, s ezt most az egyszer tudtam ked-ves gesztusként kezelni. Elmosolyodtam.
Steve a régi ruháját vette fel, amit még akkor hordhatott, mikor Amerika Kapitány lett, de elég modernnek tűnt. Visszanézett rám. Tisztelgett. Én is visszatisztelegtem.
Coulson megfogta a vállamat és arrébb húzott.
- Reméljük sikerül elkapniuk Lokit – mondta, s a hangjában hallottam va-lamit, amit eddig még soha. Talán félelem lehetett, de nem tudtam, hisz ez-előtt, nem láttam rajta soha. Olyan kedves és aranyos volt mindig, de most, valahogy megváltozott.
Amikor beszálltak a gépbe, azt hittem ők is elhagytak. Talán tévedtem. De szerencsétlenségemre, az ember, semmiben nem lehet teljesen biztos.
- Loki tényleg olyan veszélyes? - kérdeztem Coulsont szemrebbenés nélkül.
- Nem tudom, de - sóhajtott egyet. -, biztos nem lesz egyszerű visszaszerezni tőle a Tesseractot.
- Értem - mondtam és felindultam a lépcsőn. Coulson mögöttem lépdelt.
Natasháék már elrepültek, a gépbe nem tudtam beszökni, mégis...bárcsak megtettem volna. Sóhajtottam egyet.
- Loki - suttogtam olyan halkan, hogy a mögöttem sétáló Coulson még ne hallja meg. - Mintha hallottam volna már ezt valahol…

7