Lélekutak

Átnézte: szefi

Műfaj: enyhe ill. pre-slash, inkább hurt / némi comfort, angst, az ötödik könyvtől AU.

Figyelmeztetés: szereplők halála; erőszakos, durva jelentek; utalás nekrofíliára; felnőtt tartalom.

A műben említés történik azonos nemű szereplők kapcsolatáról is. Amennyiben ez a téma számodra sértő vagy visszataszító, kérlek, ne olvass tovább.

Fontos!: A regény megértéséhez elengedhetetlen a dőlt- és az állóbetűs írásmód, valamint az egy csillagos (x) ill. a három csillagos (xxx) fejezetelválasztók közti különbség figyelembe vétele.

Nyilatkozat: A Harry Potter univerzummal kapcsolatos minden jog J.K. Rowling, és a vele szerződésben álló különböző kiadók és filmstúdiók tulajdona. Nekünk semmiféle anyagi hasznunk nem származik belőle.

Tartalom: Hőseink mindig boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ezzel az volt az egyetlen bökkenő, hogy az „amíg" általában a kívánatosnál rövidebb ideig tartott.

Az író megjegyzése: Elég sok olyan fanfictiont olvastam, amelyben kiderült, hogy Perselus és Harry lélektársak. Viszont a legtöbb történetben ez nagyjából úgy esett meg, hogy egymásra néznek, és „Nahát, lélektársak vagyunk!", vagy ami még ennél is rosszabb, azonnal kiolvassák egymás tekintetéből, hogy lélektársak. Az igaz, hogy a lélek felismeri a másik lelket, de az nem egészen így történik. Az érzés olyan, mintha a levegő vibrálna, mintha telítve lenne elektromossággal, amely bármelyik percben kisülhet. És elég csak egy véletlen, köznapi érintés, és valahogy az ember egész teste beleremeg, mintha az annak előtte a levegőben érzett feszültség átfutna rajta. Az érzés leírhatatlan. Viszont, még mindig nem esett szó arról, hogyan és mitől lesz két emberből lélektárs...

Lélekutak

Déjà vu. A kifejezés francia eredetű, szó szerint: „már látott dolog". Az értelmező szótár szerint: „emlékezeti csalódás; az az érzés, mintha egy jelen idejű esemény korábban már megtörtént volna a résztvevőivel vagy szemlélőivel".

Ám a kifejezés puszta jelentése még nem ad választ a jelenség okára. E tekintetben a vélemények megoszlanak.

Vannak, akik semmi többnek nem tartják, mint a fentebb említett emlékezeti csalódásnak, tudatunk tréfájának. Sokan vannak azonban, akik egészen más nyomon járnak. Szerintük a déjà vu nem csupán olyan, mintha az esemény megtörtént volna, hanem valójában meg is történt...

xxx

1. fejezet: Harry és Perselus

Harry örült, hogy vége az utolsó órának is. A tanárok RAVASZ-lázban égtek, és irdatlan mennyiségű feladattal halmozták el őket. Még az egyébként gyengekezű Flitwick professzor is bekeményített. Harry felment a toronyba, a holmiját lepakolta a ládája tetejére, aztán végigdőlt az ágyán, hogy rövid időre lehunyja a szemét. Úgy gondolta, fél óra szunyókálás jót fog tenni mielőtt okklumencia- és védelmi technika órára megy Pitonhoz.

Visszagondolt a kezdeti időkre, amikor a nyugodt szendergés elképzelhetetlen lett volna okklumenciaóra előtt, inkább a körmét rágta volna idegességében egy félreeső sarokban. Hetedéves korára azonban rájött, Piton olyan kutya, amelyik ugat, de nem harap. Persze, állandóan töménytelen házpontot vont le, és egy percre sem hagyott fel vele, hogy maró megjegyzéseket tegyen mindenkire, de ezek általában azért fájtak annyira, mert az áldozat elevenébe találtak. Igaztalanul – rajta kívül – ritkán bántott bárkit is. Ezt a felismerést követően, tulajdonképpen pazarul szórakozott a férfi próbálkozásain. Mikor Piton ezt észrevette, utána többnyire békén hagyta. Jellemző, nem is ő lenne, ha nem fosztana meg ettől a kis szórakozástól is – morogta magában. Persze, ezután is rengeteget vitatkoztak, és bár a vitáik igen... hm... szenvedélyesek voltak, hiányzott belőlük a rosszindulat, a régen jellemző harag és gyűlölködés.

Amikor benyitott a pince-tanterembe, mindenre fel volt készülve, csak arra nem, amilyen látvány fogadta. Piton asztalán és az asztal körül a padlón rendezett halmokban iratok álltak, mindegyik tetején lajstrom a kupac tartalmával. A professzor bőszen körmölt egy darab pergamenre, Harry köszönésére fel sem nézett, csak úgy vetette oda: – Készüljön, Mr Potter, rengeteg dolgunk van mára, időnk viszont semmi.

– Miért? Mi történt?

– Ssshh!

Ezek után Harry csöndben várt. Piton hamar befejezte az írást, a pergament feltekerte és lepecsételte.

– Örülök, hogy ma korábban jött, Mr Potter. Az igazgató úrnak írtam egy rövid összefoglalót arról, hogyan halad a tréningje; mi az, amit már rendben elsajátított, és mi szorul még fejlesztésre. Ez – kivett egy másik feltekert pergament a fiókjából, és Harrynek nyújtotta – egy jegyzék, azokról a könyvekről, amelyeket feltétlenül javaslok a tanulmányai kiegészítésére, valamint egy örökös engedély a könyvtár zárolt részébe, mivel az ajánlott irodalom nagyobb része ott található.

– De uram...

– Kérem, ne szakítson félbe. Mint mondottam, kevés az időnk. Az okklumencia-tanulmányait feltétlenül folytatnia kell. Ezt is megírtam Dumbledore professzornak, és kértem, hogy tegye félre az üggyel kapcsolatos ellenérzéseit, és személyesen foglalkozzon magával.

– De professzor úr...

– Kértem, hogy ne szakítson félbe!

– Én meg azt kérdeztem, hogy MI TÖRTÉNT?! – Harry kifakadására Piton elhallgatott, és meghökkenve meredt rá. – Bocsánatot kérek, amiért kiabáltam, professzor úr, de szeretném tudni, hogy miért van olyan érzésem, mintha végrendelkezne?

– Mert épp azt csinálom. Végrendelkezem.

– De miért? Mi történt? – ismételte egyre elkeseredettebben, remélve, hogy végre választ kap erre az egyetlen nyomorult kérdésre.

– Mert a Sötét Nagyúrnak – minden jel szerint – elege lett a bújócskából, és valószínűleg az én egyre gyengébb kifogásaimból is, mert megparancsolta, hogy a hűségemet bizonyítandó, a következő alkalommal, amikor szólít, legyek kedves önt átnyújtani neki. Nem ilyen udvarias kifejezést használt, de az a lényegen nem változtat. Miután nem szándékozom teljesíteni a kívánságát, elég csekély esélyt látok arra nézve, hogy tovább folytathassam az oktatását, Mr Potter. Viszont, mivel az említett találkozót követően minden bizonnyal még inkább kívánni fogom a Sötét Nagyúr bukását, igyekszem biztosítani, hogy ön a lehető legjobban felkészülhessen a tett végrehajtására.

– Mi-mikor lesz az a találkozó? – dadogta Harry. El sem tudta képzelni, hogy lehet Piton ilyen nyugodt.

– Ma este. Bármikor hívathat. Ezért bátorkodtam említeni, hogy kevés idő áll rendelkezésünkre.

– De ez tiszta őrület! Ha tudja, hogy meg fogja ölni, ne menjen oda! Halálvágya van, vagy mi a fene?!

– Potter, muszáj odamennem, mert lehet, hogy valahogy mégis ki tudok mászni ebből a kutyaszorítóból, és a Rend számára elengedhetetlenek az információk, amelyeket szerzek.

– Szarok a Rendre!

– Potter! Nyelvezet!

– Tőlem pontokat is levonhat, ha akar! Maga is tudja, hogy ebből most sehogy sem fog tudni kimászni! Nagyon jól tudja, hogy öngyilkosság odamenni! Mi a fenéért akar hősködni? Állandóan nagyra van a mardekáros ravaszságával, és közben folyton a Griffendélt gúnyolja az esztelen vakmerőségük miatt, miközben maga is pont azt csinálja! Ész nélkül rohan a halálba!

– És szerinted, ó Nagy Bölcs, mit kéne tennem?! Átnyújtsalak aranytálcán?

– Nem, de ha mindenáron oda akar menni, talán van még annyi időnk, hogy kiterveljünk valamit. Még mindig hasznosabb időtöltés, mint a végrendelkezés. Itt a köpenyem, azzal esetleg kezdhetnénk valamit.

– Csak nem képzeled, hogy odaviszlek?! Potter, neked végképp elment a maradék eszed is?!

– Miért ne? A Prófécia szerint, csak én ölhetem meg. Viszont a maga segítsége nélkül nem tudom megtenni. Maga nélkül nem is juthatok a közelébe. Nem fogok itt várni, ölbe tett kézzel, amíg ő kegyeskedik idefáradni. Nem fogok itt ülni, mint a vágásra szánt barom. Sokkal inkább mennék én hozzá, mert akkor legalább a meglepetés az én oldalamon áll.

– Az lehet, de egy ilyen hirtelenből jött rajtaütésben olyan sok az előre láthatatlan tényező, hogy sokkal valószínűbb, a végén téged ér meglepetés, és nem biztos, hogy pozitív.

– Sebaj, professzor, maga legyen nyugodtan pesszimista, majd én maga helyett is bizakodom.

– Mr Potter, a pimasz hangot továbbra sem tűröm.

– Rendben, uram. De elkezdhetnénk végre az érdemi munkát? Ha már tényleg olyan kevés az időnk?

– Már elkezdtük, mert amíg te szájalsz, Potter, én gondolkodom. Azt mondtad, hogy nálad az az istenverte köpenyed?

– Igen. Magánál meg, gondolom, van egy kis százfűléfőzet – vigyorgott Harry.

– Mire gondoltál?

– Arra, hogy egy kicsit növelni kéne a meglepetés erejét.

– Hmm. Van benne valami. De nem lesz elég, ha hajjal, vagy ilyesmivel keverjük. Erősebbnek kell lennie, és az sem árt, ha valamivel tovább tart a hatása.

– És azt mivel lehet elérni? Valamivel, ami erősebben magában hordozza a személy esszenciáját? Mire gondolt, professzor? Nem szívesen válnék meg a kisujjamtól, de ha muszáj...

– Több komolyságot, Potter! Vér vagy sperma is tökéletesen megteszi.

Harry kitartotta a karját Pitonnak. – Momentán nem vagyok sperma-adományozó hangulatban.

Piton drámaian az égre emelte a tekintetét, ami hatásosabb lett volna, ha nem lett volna útban jópár emelet. – Egyelőre tedd le a karod. Majd mindkettőnktől veszek néhány csepp vért, de csak akkor isszuk meg a főzetet, ha megérzem a hívást.

– Mi a terve, professzor?

– Terv? Inkább nevezném felületesen átgondolt öngyilkossági kísérletnek. Na, lássuk. Ezzel a főzettel, elvben, mindkettőnk fogja érezni a hívást – te azért, mert a testemmel együtt a Jegyet is megkapod, én pedig azért, mert a Jegy nem csak a testünkhöz kötődik, hanem a varázserőnkhöz és a lelkünkhöz is.

– De hát az szörnyű!

– Az. Ennek megfelelően, szintén elvben, nem szabad, hogy gondot okozzon átjutnunk a Nagyúr védővarázslatain. Ez viszont csak abban az esetben igaz, ha a Nagyúr a védővarázslatokat kizárólag a Jegyre hangolta. Ha a Jegyen kívül, például vérvarázslatokat is szőtt a védelembe, akkor kettőnk közül csak az juthat át, amelyikünkben éppen akkor az én vérem csordogál.

– Tehát, ötven-ötven százalék az esély: vagy bejutunk, vagy nem.

– Nagyjából, de azt is figyelembe kell vennünk, hogy parancsot kaptam, vigyelek magammal. Tehát, megint csak elvben, a védelem át kell, hogy engedjen mindkettőnket. De ez még nem minden. Mivel azért kaptam ezt a parancsot, mert a Nagyúr gyanakszik rám, és arra számít, hogy nem fogom teljesíteni, vagy megpróbálom elárulni és ellenséget hozni a nyakára, lehet, hogy a védelem kizárólag azokat engedi át, akik viselik a Jegyet, vagyis kettőnk közül azt, akin éppen a Jegy van. Persze az előbbiek alapján, az is előfordulhat, hogy engem sem enged be közvetlenül. Minden attól függ, hogy a Nagyúr paranoiás vagy felvágós hangulatban van-e az adott időpontban.

– Tapasztalatom szerint, inkább felvágós szokott lenni.

– Az én tapasztalatom szerint, viszont inkább paranoiás. Mindegy, a lényeg, hogy nem tudhatjuk biztosan, átjutunk-e a védelmen.

– Oké. Legyünk optimisták, tegyük fel, hogy simán bejutunk. Mit csinálunk, ha már bent leszünk?

– Itt jön a képbe a köpeny. Az ál-Harry, vagyis én, a köpeny alatt lesz, azzal az indokkal, hogy csak így tudtalak észrevétlenül kihozni az iskolából. Így elkerülhetjük, hogy a többi halálfaló közbeavatkozzon, mielőtt a Nagyúr elé kerülhetnél.

– Ez eddig oké, de nem lenne baj, ha valahogy tudnánk egymás között kommunikálni anélkül, hogy mások észrevennék.

– Elméletben lehetséges, de rengeteg gyakorlásba telik, míg két ember képes annyira összehangolni a legilimenciáját és az okklumenciáját, hogy ne csak érzéseket, képeket, hanem konkrét gondolatokat tudjanak átadni egymásnak. A másik probléma ezzel kapcsolatban, hogy neked minden erőddel igyekezned kell, hogy a Nagyurat kizárd, nehogy még mielőtt akcióba léphetnénk, rájöjjön a mesterkedésünkre. Mivel mindketten tudjuk, milyen gyenge okklumentor vagy, nem hiszem, hogy amellett képes leszel olyan finom operációra, amelyet az elméink közötti kommunikáció megkívánna.

Harry megvetően horkantott. – Nem tudom, honnan veszi, hogy gyenge okklumentor vagyok. Szerintem, egyedül magát nem tudom kizárni, mindenki mást könnyűszerrel. Még Dumbledore professzort is. Voldemorttal sincs gondom hatodik év eleje óta, ennek ellenére maga folyton ezzel piszkál. Biztos valami más oka van, hogy magával nem boldogulok. Az elméink közötti közvetlen társalgásnak pedig – véleményem szerint –, mindenképpen kéne adni egy gyors próbát, mert veszteni valónk nincs, viszont kifejezetten előnyünkre válna. Egyébként is, évek óta kotorászik az agyamban, ismernie kell annyira, hogy legalább maga tudjon nekem üzeneteket küldeni. Végül is az a fontosabb.

– Rendben. Arra kell ügyelned, hogy mikor belépek az elmédbe, ne védekezz, hanem inkább aktívan engedj be. Figyelj, mert ha egyáltalán sikerül, biztos, hogy szemkontaktus nélkül nem fog menni.

Harry érezte, ahogy a professzor megérinti az elméjét. Az érzés egyáltalán nem hasonlított a durva behatolásokra, mint amelyeket az okklumenciaórák során tapasztalt. Inkább kellemes, megnyugtató érzéssel töltötte el az idegen jelenlét a tudatában. – Ne ábrándozz, Potter, hanem koncentrálj! – Meghökkenésében elkerekedett a szeme, amire Piton gúnyos mosollyal válaszolt. A tapasztalás semmihez sem volt fogható. A gondolat egyszerűen megjelent az elméjében, de nem mint a sajátja, inkább mint egy sugallat. Egészen máshogy képzelte. Azt hitte, Piton hangját fogja hallani a fejében. – Ne légy nevetséges, Potter! Már hogy hallhatnád a hangomat, amikor nem a hangszálaimon átáramló levegő segítségével szólok hozzád?! A tudatod egy idő után hozzákapcsolhatja a hangomat a gondolathoz, de ahhoz biztos több gyakorlásra lenne szükség.

Harry erősen a mondandójára koncentrált. – Nekem úgy tűnik, működik a dolog. Mindkét irányba, ha minden igaz. És nem is kellett összpontosítanom a gondolatokra, maga egyszerűen kiolvasta.

Nincs olyan, hogy gondolatolvasás! Hányszor mondjam még?! – pattant a gondolat az elméjébe, olyan intenzitással, hogy meg volt róla győződve, Pitonnak egészen vörös lehet a feje az ingerültségtől. És ekkor belé hasított: valamikor, a befelé való koncentrálás közben, lehunyta a szemét. – Micsoda? – firtatta a jelenlét a fejében.

Csukott szemmel is hallom magát – ismételte meg nyomatékkal a gondolatot. – Nincs szükségünk szemkontaktusra.

Azért nem szeretnék belőle rendszert csinálni. – Meglepő módon sértődöttséget, zavarodottságot és értetlenséget érzékelt a sugallatban.

– Jó, ennyi elég lesz – hallotta most már Piton igazi hangját.

Kinyitotta a szemét. – Mi lehet az oka, hogy ez ilyen könnyen sikerült?

– Nem tudom, de elméleteket gyártani később is ráérünk. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy az okklumenciádat a Sötét Nagyúrral szemben mindenáron fenn kell tartanod, ami még nehezebb lesz a Jeggyel a karodon.

– Jó, értem. Akkor az észrevétlen kommunikációt kipipálhatjuk. Mi van még?

– Például, nem tudjuk, vajon hányan lesznek jelen rajtunk kívül. Remélem, tisztában vagy vele, hogy ennél tovább nem igazán tervezhetünk. A pillanatnyi helyzetből adódóan, villámgyorsan kell majd döntenünk. Ha bejutottunk a Nagyúrhoz, nem lesz sok időd, amint lehetőséghez jutsz, azonnal cselekedned kell. Onnantól tiéd a főszerep, nekem legfeljebb annyi jut, hogy fedezlek, és megpróbálok életben maradni, hogyha valami nem az elvártnak megfelelően alakul, időben kihozhassalak. Még mielőtt áthaladnánk a védelmen, megidézem a patrónusomat, és elküldöm segítségért, de ezzel együtt is csak magunkra számíthatunk. Sokat gondolkodtam rajta, mi lenne a legjobb módszer a Nagyúr végleges eliminálására. A leghatékonyabb egy gyors Adava Kedavra lenne.

– Ezen már én is sokat töprengtem. Kissé ódzkodom a főbenjáróktól.

– Ez érthető. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán végre tudnál-e hajtani egy megfelelő erősségű halálos átkot.

– Meg tudom csinálni – suttogta Harry, majd kicsit hangosabban hozzátette: – Gyakoroltam. – Piton elszörnyedve, tátott szájjal meredt rá. Nem szólt egy szót sem, így Harry folytatta. – Patkányokon. Azt képzeltem, hogy Féregfark az. Tudja, Pettigrew. Higgye el, meg tudom csinálni.

Mivel a professzor továbbra is némán bámulta, Harry zavarában félrefordította a fejét. Pár másodperc múlva Piton megköszörülte a torkát. – Értem. Ezek szerint, ez a probléma is megoldódott. Amondó vagyok, most készítsük elő a vért, hogy amikor a Jegy égni kezd, minden készen álljon.

Harry szó nélkül kitartotta a karját. – Annyira furcsa, olyan déjà vu érzésem van. Tisztára, mintha már indultunk volna ugyanígy, együtt csatába.

– Hmm – dünnyögte Piton, miközben egy kis ezüstkéssel megvágta Harry ujját, a kicseppenő vért egy fiolában felfogta, majd ledugaszolta. A saját kezével ugyanígy járt el, azzal a különbséggel, hogy az üvegcsét Harrynek nyújtotta, hogy segítsen tartani. – Ha megérzem a hívást, a vért azonnal a bájitalhoz adjuk, és megisszuk. Ezek speciális fiolák, a vér nem fog megalvadni bennük. Ha az átváltozás végbement, együttesen hoppanálunk a megadott helyre. Közben erősen a hívásra kell majd koncentrálnunk, úgy juthatunk a gyülekezőhelyhez legközelebbi hoppanálási ponthoz. Onnan gyalog kell megtennünk az utat a védelmi zónán át a célig.

– Azon gondolkozom, hogy valamit kéne csinálnunk a pálcáinkkal, nehogy idő előtt lebukjunk. Mert az enyémet Voldemort azonnal felismeri, és nagyon valószínű, hogy rögtön el is fogja kérni – mármint az ál-Harryét –, amint a színe elé kerülünk.

– Igen, ez elképzelhető. Talán káprázatot kéne vonni a pálcáink köré, hogy a te pálcád úgy nézzen ki, mint az enyém, és vica versa. Azzal az idő előtti lebukást elkerülhetjük.

– Az igaz, de még mindig nem megoldás arra nézve, hogyha Voldemort elszedi az ál-Harry pálcáját, akkor magánál nem marad semmi... – Hirtelen a homlokára csapott. – Ó, hogy ez előbb nem jutott eszembe! – Harry viharos gyorsasággal kotorászni kezdett a táskájában.

– Micsoda?

– Pillanat, itt kell lennie valahol... Megvan! – kiáltotta, és diadalmasan feltartott egy varázspálcát, amely szakasztott mása volt a tizenegy hüvelykes magyalpálcának.

Piton kétkedve méregette a kincset. – Ezt honnan szerezted?

– Ez egy csali-pálca, a Weasley ikrek találmánya. Az egyik varázstrükkjük. Teljesen úgy néz ki, és olyan érzetet kelt, mint egy igazi pálca. Csak éppen varázsolni nem lehet vele, mert amikor az ember használná, azonnal valami egészen más tárggyá változik. Ne próbálja ki, mert visszafelé nem működik, de arra jó, hogy egy darabig félrevezessük vele Voldemortot, ha el akarja venni. Talán még a figyelmét is el lehet vele terelni néhány másodpercre, ha ki akarja próbálni, és a pálca, mondjuk, fogpiszkálóvá változik.

– Hmm, ügyes. Viszont egyvalami még hiányzik. Vetkőzz.

– Tessék?!

– Mozdulj már! Gondoltál rá, milyen nevetségesen néznél ki az én testemben és a saját ruhádban? – kérdezte a professzor, miközben elkezdte kigombolni a talárját.

– Oké, de mi lesz, ha visszaváltozunk?

– Akkor már nem kell adnunk a tökéletes megjelenésre. Csak arra kell ügyelnünk, hogy a ruhánk harc közben ne akadályozzon, teljesen mindegy lesz, hogy nézünk ki, de amíg Voldemort előtt vagyunk, sokkal nehezebb lenne fenntartani egy tökéletes káprázatot vagy átváltoztatást, egyébként is valószínűleg észrevenné.

– Talán mégiscsak előbb át kéne változnunk, legalábbis nekem, mert egy kicsit gyakorolnom kéne a mozgását. – Harry kezdte megérteni, milyen egyéb nehézségekkel járhat a feladat, hogy meggyőzően eljátssza Piton szerepét. Egészen biztos volt benne, hogy senki más nem képes olyan suhogó talárral végigvonulni egy folyosón, mint Piton.

– Nem kell aggódnod. Csak arra figyelj, hogy egyenesen tartsd magad és magabiztosan járj, a többinél úgy viselkedj, ahogy a legkényelmesebbnek érzed, hagyd, hogy a bájital vezessen. Például, ne akarj idegességedben mocorogni, mert én általában inkább megfeszítem a testem olyankor, de ezzel a vér tartalmú bájitallal nem is fogod kényelmesnek érezni a szokott viselkedésedet. Annál könnyebb dolgod lesz, minél inkább megpróbálsz gondolatban azonosulni velem.

A továbbiakban csendben vetkőztek. Piton grimaszolva meredt a több számmal nagyobb, rongyos farmernadrágra és pólóra, amikor Harry átnyújtotta.

– Nézze a jó oldalát, uram, legalább nem fogja szorítani, amikor visszaváltozik – biztatta Harry kaján vigyorral.

– Különösen, ha menet közben lefoszlik rólam.

Harry furcsán érezte magát a professzor keményített ingében, vastag gyapjú öltönyében, terjedelmes talárjában. Pár pillanatig feszélyezte a helyzet intimitása. A ruha még magában tartotta a férfi testének melegét. Meglepte, hogy nem érezte kellemetlennek az illatát.

– Ez is megvan. Most mit csinálunk?

– Várunk.

Mindketten leültek és saját gondolataikba merülve, némán meredtek maguk elé. Hirtelen ólomként nehezedett rájuk döntésük súlya.

Most, hogy a tervezés már nem kötötte le a figyelmét, Harry gondolatai önkéntelenül is sötétebb régiók felé vándoroltak. Ez az egész, légből kapott akció nagyon rosszul is végződhet. Eddig a Voldemorttal folytatott csatározásaiban a szerencse mindig az ő pártján állt. Vajon ma este így lesz-e? Előfordulhat, hogy Pitonnal együtt meghalnak. Lehet, hogy jobb lenne oda sem menni, hanem várni egy kedvezőbb alkalomra. De mi van, ha nem lesz kedvezőbb alkalom? Eddig mindig Voldemort volt a kezdeményező szerepében, úgy rángatott mindenkit, ahogy neki tetszett, és tényleg csupán a szerencsén múlott, hogy a találkozásaikat Harry aránylag épp bőrrel megúszta. Ha most nem lépnek, megint elveszítik kezdeményező pozíciójukat. Ha most nem lépnek, Piton egyértelműen lelepleződik, és azután, az információi nélkül, nemhogy a kezdeményezés nem lesz a kezükben, de még védekezni is csak sokkal kedvezőtlenebb helyzetből tudnának.

Muszáj most cselekedni.

Másrészről az is igaz, hogy eddig még soha nem küzdöttek Voldemort saját territóriumán. Ebből a szempontból felbecsülhetetlen előny, hogy Piton vele van. Eddig legtöbbször gyakorlatilag egyedül kellett szembenéznie a szörnyeteggel, miközben Voldemorttal mindig ott volt legalább egy, de inkább egy tucat, halálfalója.

De most Piton ott lesz vele, közvetlenül mellette, és ez valahogy jóleső érzéssel töltötte el, megnyugtatta. Viszont egyre erősítette benne azt a furcsa déjà vu-t, amelyet már azóta érzett, amióta elkezdték a készülődést. Kutatott az emlékei között, mikor lehettek hasonló helyzetben, de nem jutott eszébe semmi olyan szituáció, amely akár távolról is hasonlított volna a jelenlegire.

És ha meghalnak? Érdekes – tűnődött, a halál gondolata nem töltötte el félelemmel, mint ahogy várta volna. Ha meg kellene határoznia, mit érez, inkább szomorkás belenyugvásnak nevezte volna. Talán azért, mert már annyira véget akart vetni ennek az évek óta tartó, kegyetlen huzavonának. Elege volt már a folytonos feszültségből, hogy állandóan a háta mögé kelljen néznie, örökké támadásra várva. Belefáradt. Amiért mégis érzett egy kis szomorúságot, az csak amiatt volt, hogy még olyan sok mindent szeretett volna kipróbálni, ami eddig kimaradt az életéből. Amíg a többiek a korosztályából lányok után futkostak, randevúztak, éjszaka titkos légyottra szökdöstek az Asztronómia-toronyba; ő addig párbajozni tanult, okklumencia- és védelmi technika órákra járt, vagy a kórházban épült fel harcban szerzett sérüléseiből.

Nem félt a haláltól. Sokkal inkább töltötte el rettegéssel az oda vezető út gondolata. Ha választani lehetett, akkor egy gyors Adava Kedavra jobban vonzotta, mint a lassú kínhalál. És ha Voldemort rájön a turpisságra, lényegesen több esélyük lesz az utóbbira. Ahogy Pitonra nézett, a bájitalmester komor arckifejezése arra engedett következtetni, hogy az ő gondolatai is hasonló irányban járnak.

– Professzor úr, kérhetek öntől valamit?

– Mi lenne az?

– Előfordulhat, hogy a dolgok rosszul alakulnak, ahogy azt maga is mondta. Tudom, hogy azt is mondta, hogy akkor megpróbál kijuttatni minket, de ha mégsem sikerülne, kérem, ne hagyja, hogy elfogjanak. Én...

– Tudom, mit kérsz tőlem – vágott közbe Piton. – De nem lesz rá szükség. Egyébként sem biztos, hogy olyan helyzetben leszek, hogy megtehessem.

A professzor felállt, az íróasztaláról felvett egy kis dobozkát, és felpattintotta a tetejét. – Ezt induláskor akartam odaadni, de ha már az alkalom így adja magát... – Harry elé lépett és kitartotta neki a dobozkát. – Vedd el az egyiket. Speciális helyzetemből adódóan, én egyet mindig magamnál hordok, hogyha lelepleződnék, semmiképpen se tudjanak belőlem olyan információt kicsikarni, amely veszélybe sodorhatja a Rendet vagy szimpatizánsait.

– Mi ez? – forgatta Harry kezében az apró fémes fényű tárgyat.

– Ez egy méregkapszula. De a méregtől, ami benne van, az ember először csak tetszhalott állapotba kerül, így ha nagyjából egy hónapon belül megkapja az ellenmérget, még megmenthető. Természetesen, ennek alapvető feltétele, hogy vélt halála után a testét érintetlenül hagyják, például ne hamvasszák el vagy csonkítsák meg.

– Mi történik, ha eltemetik?

– Ha még időben megtalálják, megkapja az ellenmérget, és éli világát. De a halálfalókra és a Sötét Nagyúrra nem jellemző, hogy különösebb időt és energiát fecsérelnének az áldozataik tetemére. Leginkább otthagyják, ahol van. Elvégre, általában a céljukat az szolgálja legjobban, ha megtalálják őket. Viszont arra ügyelni kell, hogy a halálnak meggyőzőnek kell tűnnie.

– Értem. És hogyan működik?

– Erősen nyomd rá az egyik őrlőfogadra. – Harry úgy tett, ahogy Piton mondta. – Érezni fogod, hogy egy kicsit kijjebb áll, de egyébként felveszi a fogad formáját.

Harry a nyelvével óvatosan megtapogatta a kapszulát. – Nem nyílhat ki véletlenül ütésre, vagy ha ráharapok?

– Nem. Még nyugodtan rághatsz is vele. Kettős védelemmel van lezárva. Ha aktiválnod kell, erősen rá kell harapnod, és kimondanod az aktiválókódot, ami „viszlát".

– Szellemes.

– A méreg és az ellenméreg az én fejlesztésem, de a csomagolás, a védő és az aktiváló varázslatok az igazgató úr munkája, úgyhogy a jelszó is az ő humorérzékét dicséri.

Harry hálásan Pitonra mosolygott. – Köszönöm.

A professzor kihúzta az íróasztala fiókját, hogy a dobozkát a maradék kapszulákkal eltegye, amikor az arca megrándult, majd bal alkarját a mellkasához szorította.

Harry már talpon volt, és a fiolákból öntötte a vért a százfűléfőzetet tartalmazó palackokba, amikor tanára összeszorított foggal sziszegte: – Azt hiszem, indulhatunk, Mr Potter.

xxx

Folytatás...