-Orvost! – ordított Teal'c, miközben igyekezett megtartani a holtsápadt Danielt.

-Orvosi egységet az indító csarnokba! – ismételte meg a kérést Hammond tábornok a hangos bemondóba, már-már olyan fehér arccal, mint a doktor…

------------------------------------------------- pár perccel ez előtt ----------------------------------------------------------

-Bejövő féregjárat! – hallatszott vidáman David őrmester mester hangja. – A csk-1 azonosítója! – mondta, már közel sem annyira jó kedvel. – Tábornok, a csk-1-et csak 2 óra múlva várjuk!

-Tudom, őrmester. Rendeljen el teljes készültséget az indító csarnokba! – majd, szinte csak magának, csendben hozzá tette. – Adja Isten hogy épségben térjenek haza.

---------------------------------------------------------- most---------------------------------------------------------------------

Fémes dobbanásokkal, Hammond lerohant a csigalépcsőn, egészen az indítócsarnokig.

-Carter őrnagy és O'neill ezredes? Hol vannak? – arcára az apai aggódás nyomait lehetett látni.

-Nem tudjuk, még nem jöttek át. – hallatszott Daniel elhaló hangja, aztán elájult.

A féregjárat kezdett instabillá válni, majd egy sikítást hangzott fel, és nagy robajjal Sam átesett a kapun. Janet azonnal odasietett, és óvatosan felsegítette a földről. Látszólag nem volt semmi baja, azt leszámítva, hogy minden porcikájában reszketett, és libabőrös volt a félelemtől.

-Őrnagy, mi történt? – kérdezte Hammond, és a hangja, talán csak egy pillanatra, de meg remegett.

Carter csak a fejét rázta. Janet szorosan magához ölelte a lányt, aki úgy szedte a levegőt mintha csak sírna, de egyetlen könnycsepp sem gördült le az arcán. Samantha Carter nem az a nő, aki bármilyen helyzetben is kimutatja az érzéseit. Még akkor se ha…

Daniel mintha egy pillanatra magához tért volna Teal'c karjaiban, de aztán újra eszméletét vesztette.

-Sajnálom őrnagy, de meg kell kérdeznem. – kezdett bele Hammond tábornok - O'neill ezredes… Van még rá valami esély hogy… Mert ha nem, a járatot be kéne…

-Igen, van! – vágta rá Sam, s egy kicsit több érzelemmel a hangjában, mint amit szeretett volna, így elárulta, mennyire rossz állapotban van.

Ekkor, hirtelen a járatból nyilak repültek át, több katonát meg sebezve. Majd ezeket nagyobb kövek követték.

-Íriszt bezárni! – ordította el magát Hammond tábornok! – Most!

-Ne! – sikoltotta el magát Carter. – Tábornok nem teheti! Él! Utánunk jött, csak… csak lemaradt.

Őrnagy, nem veszélyeztethetem a parancsnokság személyzetét, egy ember miatt!

-De Jack…

-Davis őrnagy, íriszt bezárni! Ez parancs!

Cartert már a sírás kerülgette, de minden erejével megpróbálta visszatartani. Viszont egy apró könnycsepp mégis utat tört magának, és lassan gördült az arcán, mikor meglátta, hogy az írisz nagy fogai szépen lassan becsukódnak a féregjárat előtt. Ekkor, az utolsó pillanatban Jack keresztülesett a fém lapokon, és a feljárón hangos puffanással landolt. Egy orvosi csapat azonnal odarohant, s feltették egy hordágyra. Carteren, aki ebből az egészből nem látott semmit, kezdett eluralkodni a félelem. Mint ha az események lassítva történtek volna meg. Nem volt tisztában azzal, hogy mi megy végbe, hogy miért rakják fel az ágyra, s tolják el. És akkor hirtelen megértette. Az ezredes oldalából egy lándzsa állt ki, és erősen vérzett. Samet elfogta a hányinger, s mintha a világ forogna körülötte. Aztán megszűnt számára minden, s mindenki, csak a férfit látta, és hófehér arcát, amiből szinte minden vér kifutott már. Abban a percben minden elvét feladta, és mindent, amiben hitt. A gát átszakadt, és forró könnyei végig futottak az arcán. Semmi mást nem akart most csak odarohanni hozzá és… De Janet karjai visszafogták, s minden küzdelem hiábavalónak bizonyult. Mélylevegőt vett, s felsikoltott:

-Jack! – azzal lerogyott a földre

folytatás jön (apám, én talán jobban izgulok mint ti) :)