Előzmények: Függ a hangulattól; Szélrózsa
Megjegyzések: A történet prológusa az előző részhez hasonlóan tartalmaz nagyobb vonalakban egy összefoglalást, miről is szóltak eddig az első részek. Elméletileg érthető lesz így ez a folytatás is, vagy legalábbis igyekszem, hogy ne feltétlenül legyen „kötelező" elolvasni hozzá a Szélrózsát :)) Az ismert rész és az új infók kicsit vegyesen vannak, de körülbelül fele-fele arányban megoszlanak. Jó olvasást!
Figyelmeztetések: OC POV, nulla romantika, AU, OOC (de ez utóbbi fogható két előzménnyi "jellemfejlődésre")
Prológus
Nyilván ha valaki végre nagykorúvá válik, és szabadon használhatja a mágiát, nem akarja a pályafutását egyből azzal indítani, hogy nemzetközileg körözött bűnöző lesz belőle.
Én sem akartam. De Aria Matthews képe ott virított az újság hátoldalán, ami, mint kiderült, majdnem olyan előkelő helyett jelentett, mint az első, közvetlenül Harry J. Potter és Bellatrix Lestrange arca között. Az arcok varázstalan módra megdermedve meredtek a külvilágba, én pedig nem tudtam, hízelegjen vagy sértsen engem az a tény, hogy egy szökött, pszichopata sorozatgyilkos némbernél is őrültebbnek néznek.
Úgy döntöttem, előbbi lesz, azután kihajítottam az újságot a kukába. Most nagyot csalódtam Denemben, hogy még mindig nem sikerült elintéznie azt, hogy leghűségesebb kis szukáját a legalitásba emelje a törvény keze által – bár lehet, az imidzsének igenis jót tett az, hogy pórázon tudhatott egy eszelőst. Meg pszichológiai hadviselés, ugyebár. Valószínűleg nincs az az ember, aki nappal egy sikátorban szívesen összefutna Lestrange-dzsel.
Vagy ami azt illeti, bárhol máshol.
Kényelmesen figyelmen kívül hagytam a tényt, hogy velem ugyanannyi lelkesedéssel találkozna bárki, aki nem ismert korábban személyesen – nos, a többség. Ki tudja, mennyire volt hihető a legutóbbi rémhír velem kapcsolatban…
De akkor is Harry vezette a versenyt, toronymagasan. Feketemágus-tanonc meg minden.
Mi lehettünk valószínűleg az Ebrithyl, Maiike és a Roxfort büszkeségei. Még a RAVASZ vizsgák előtti nemzetközi karrierindítás.
Fantasztikus.
Kifejtem. Roppant egyszerű szituációról van ám szó, mert mint kiderült, az egyszerűség jobban eladható, mint a bonyolult, szövevényes cselekmény, ami a hírcsatornákat és újságokat illeti – az emberek a valóság hallatán hajlamosak összeesküvés-elméletre gyanakodni és kiröhögni.
Technikailag nagyon régen kezdődött, valami jóslattal, ami félig elveszett, félig nem, és sajnos a mi időnkre vonatkozott. A valóságban kezdődött azzal, hogy ötödik év elején a „saját biztonságom érdekében" kénytelen voltam átiratkozni a Roxfortba.
Esetleg ott, hogy akkor még a hangulatomtól függött az időjárás. Látszólag egy teljesen használhatatlan és ártalmatlan képesség, csak, mint kiderült, az aktuális brit Sötét Nagyúrnak ettől függetlenül felkeltette az érdeklődését. Talán több is lehetett a háttérben – sosem tudjuk meg.
A lényeg, hogy rövid úton deportáltak Írországból, egyenesen oda, és itt jöttek a képbe Harryék. Az Arany Trió, akik nem tudták, mikor nem kell beleütni az orrukat mások dolgába, így mondhatni kissé rázósan indult az ismeretségünk.
Hosszú sztori röviden: kiderült, hogy a fent említett jóslat mellett még jó pár döntött úgy, hogy ideje pont most beteljesülnie, ráadásként velünk. Mert elméletileg én voltam Ég Leánya, Harry pedig Föld Fia – csak hogy kimaxolhassuk a nevetséges neveket. Ez jelenthetett sok mindent, ha sikerült volna kiteljesednie ennek a kapcsolatnak, a valóságban azonban annyi volt az egész, hogy tisztában voltunk a másikkal, és az én fejemben tartottunk traccspartit, sőt, még a pálcáinkkal is képesek voltunk beszélgetni. Meg volt egy mellékhatása is: nem igazán voltunk kompatibilisek a Roxfort védelmi rendszerével.
Emiatt is történhetett az, hogy tavasszal Voldemort könnyedén megostromolta a sulit. Én nem igazán vettem részt a védekezésben, mivel a faluban próbáltam életben tartani egy rakat gyereket egy falka vérfarkassal szemben, de Harry emlékei kellő pontossággal szolgáltattak információt az… eseményről.
Izgalmas volt, mondhatni. És még csak nem is a sztori csúcspontja.
Mindenesetre hogy mi értelme volt azon kívül, hogy az egyik jóslat pontját is kipipálhattuk, nem tudni. Voldemort vagy teljesen megkattant éppen, és mindent beleadott azért, hogy eltörölje Harryt a Föld színéről, vagy…
Igen, van vagy. Épp csak senki sem tudja, mi jön utána, ez valójában csak egy unalmas délután eredménye, amikor Maya, Mione és én összeültünk, és elszálltunk a messzeségbe az összeesküvés-elméleteinkkel.
A végeredmény persze az lett, hogy bár Voldemort látszólag nem járt sikerrel, és a védelmi rendszert is helyrehozták úgy-ahogy, nekünk mennünk kellett, ha nem akartuk öt perc alatt visszaamortizálni az egészet.
Természetesen a külföldi iskolák sorsa nem számított. Ami szomorú, hogy úgy tűnt, ezek után Voldemortot se érdekli annyira, hogy esetleg tanév közben hajtson végre akciót, vagy csak simán rájött, mennyire nevetséges ősellenségnek tekintenie egy tizenévest.
(De persze az is benne volt a pakliban, hogy Dumbledore-é volt e becses szerep, és Denem csak lelkes rovarirtóként csótánynak nézte Harryt.)
Tehát mentünk Amerikába, miután leszavaztak minden más ötletet. És megtaláltuk a Harmadikat.
A Harmadikat, akit Trelawney egyik jóslata említett, aminek a „születésénél" sikerült jelen is lennem, és aki szintén nem úszta meg a maga kis szerencsétlen nevét, a Vizek Gyermekét. Ha az én kapcsolatom Harryékkel kissé zűrösen indult, akkor a miénk Seth Marlow-val egy nyüglődésnek.
Egy óvodás nyüglődésének, ráadásként.
A mai napig nem tudnám megmondani, pontosan mi késztette végül arra, hogy feladja az egész passzív-agresszív ellenállást, és… csatlakozzon. De a végeredmény a lényeg, nem igaz?
Még annak ellenére is, hogy az ősellensége szintén betársult piciny csapatunkba. És ősellenség alatt, mint kiderült, nem pusztán egy gyerekkori háborúskodást kell érteni, hanem teljesen elemi szintre redukálható gyűlöletet, mert míg Seth lazán pózolt az aktuális vizes fiúként, addig Maya Tylerről szemrebbenés nélkül közölte egy vén szipirtyó, hogy ő a tűz. Csak így simán. Minden hangzatos cím nélkül, ami a mi esetünkben elmaradt.
Mert mi továbbra is hárman voltunk: elődeink nem csípték Maya elődjét, vagy valami ilyesmi. Kicsit zavaros, mert a banya ragaszkodott ahhoz, hogy mi követtünk el ilyesmit, holott már az elején letisztáztuk, hogy ez nem reinkarnáció.
Se inkarnáció. Se időutazással egybekötött visszafiatalodás a jövőbe. Vagy jövőbeli időutazás a múltba.
Mindenesetre… nem mondtuk el Mayának. Egyrészt, mert amúgy se tudott volna senki ezzel kezdeni semmit, másrészt…
Másrészt nem számított, ha nem tudtunk rajta változtatni. Az égvilágon senkit sem érintett, főleg Mayát nem.
Tényleg nem.
Vissza a sztorihoz.
Szóval… viszonylag nyugis évünk volt. Tinidrámázással meg Disney-madarakkal meg állandóan dumáló pálcaszellemekkel. Nekem, bár a szellemekből kijutott mindhármunknak. Menet közben kiderült, hogy a hőn áhított gyógyítói életcélom valami mágikus mutáció miatt örökre elérhetetlenné vált – minden regenerációs bűbájom darabolt a gyógyítás helyett –, így valahogy elkeveredtem a szertartásmesterséghez. Sok nyelvvel, rúna- és írásrendszerrel, és persze Regulus Blackkel.
Mint mondtam, tinidráma. Halottnak hitt ex-halálfaló pont ilyen. Az, hogy a végén még a tanárom is lett, csupán picike csavar a nagy egészben. Vagy valami ilyesmi.
Technikailag kihúztuk egészen tavaszig.
Gyakorlatilag csak Karácsonyig se.
Most sok nagybetű következik. Adott volt a Szélrózsa, mint egy iránytű oda, ahol a Tudás van. Adott volt a Kulcs ehhez a Tudáshoz, amit a Szélrózsával, egy picike Kockával lehet beazonosítani. Adott volt Voldemort, és a mániája, hogy mugli-apokalipszist zúdítson a világra.
A húgom volt a Kulcs.
Denem elrabolta és megölte.
Azt hiszem… nos, nem hiszek semmit. Őszintén szólva az ezt követő pár hónapot még mindig nehéz felidéznem. Márciusra már egészen jól voltam, azt tudom, de előtte… hát, nem véletlenül buktam be a bájitalmesteri vizsgámat.
De az univerzum kivételesen kegyes volt, és jól időzítette a dolgokat: a varázsvilág csak tavasszal bukott le. És amikor ezt mondom, azt úgy értem, hogy gyakorlatilag az összes muglitaszító bűbáj és rejtővarázslat felmondta a szolgálatot, hála a mágikus impulzusoknak, amiket az a hely kezdett el sugározni, ahol Samet feláldozta Denem.
Mert ugyebár a Tudás a mugliké. Az, hogy emiatt töménytelen mennyiségben szabadult ki a mágia, összeomlasztva a legtöbb elektromos rendszert, védőbűbájt és úgy átmenetileg kissé leamortizálva a civilizációt, mellékes, lényeg, hogy tudják. És ez egy dolog, mert miért akarta volna Voldemort, hogy rájöjjenek? Nos, a mellékhatás kárpótolhatta.
Mert jött a Betegség. Ahogy az egy jó apokalipszishez illik.
A Betegségre az elején mindig emlékeztetett a tévében egy napi huszonnégy órában ott virító vörös grafikon.
A mugl… varázstalanok nem bírták a megnövekedett mágiaszintet. Létezett egy elmélet arról, hogy ez olyasmi, mint a radioaktív sugárzás, és egyszerűen a többség nem reagál jól rá. Annyira, hogy belehal. Vagy kómába esik. Vagy újabban kezdtek megjelenni fura mutációk, amikre eddig még nem volt példa, de azokról nagyon okosan senki sem volt hajlandó tudomást venni, mert ugyebár ha úgy teszünk, mintha az a kanadai srác nem fejlesztett volna ki spontán önkéntelen legilimenciát, akkor igazából nem is történt meg. Az a lány nem tud repülni seprű nélkül, mert nyilván lehetetlen.
Azok az izék, amikről a városokban pletykálnak, meg nyilván féleszűek szüleményei.
Szóval… ez volt a nagy helyzet. Némelyik kormány alkalmazkodott a helyzethez, némelyik… nem. Eleinte. Nem értettem a politikához, de arról kifejezetten tudtam, hogy baljós jel, ha Lucius Malfoy még mindig a mágiaügyi miniszter, jelenleg épp a többség kedveli, pedig már egyre kevésbé jópofizik a varázstalan miniszterelnökkel. Mert anno még ezt csinálta. Hihetetlen, mi?
És a legrosszabbat még nem is említettem. Mert igen, volt rosszabb is, miért ne lett volna? Murphy lecsapott, Tom Gomold képében.
Nem vicc. Mi már csak azért is Denemként utaltunk rá, mintha így kicseszhetnénk vele, meg amúgy is, a világnak gőze se volt arról, hogy nem csak egy a sok aranyvérű közül ott a háttérben, akik pénzzel próbálnak politizálni… vagy fene se tudja. Hermione naprakészen tartotta magát a világ dolgaiban, amennyire képes volt erre, kijavított minket, ha úgy hozta a helyzet, sőt, néha (egyre gyakrabban) meglepően pontos jóslatokat adott le a közeljövőre nézve, de én speciel sosem kértem, hogy avasson bele a titkokba, és amúgy se fogtam volna fel. Ő tudta, egyikünk se igazán volt képes ezzel kezdeni bármit is, így annyiban hagytuk.
Nos, mi. Mások… nem annyira, de erről később. Ront pont eléggé idegesítette.
De ez más tészta.
Eleinte úgy tűnt, stabilizálódik a helyzet. A mágikusan kezelt technológia remekül szuperált, a hálózatok ismét beindultak egy-két nagyobb összeomlás után, és minden mintha beállt volna egy stagnáló, de bombabiztos állapotba. Mágia és tudomány? Ötvözve? Ez lett volna talán valami nagyszerű, sci-fi-szerű új civilizáció bölcsője, ahol mindenki békében él egymás mellett, és senki se próbálja kiirtani a másikat valami faji (mágia) alapú megkülönböztetési rendszer alapján.
Igen, szép lett volna.
Csak aztán újra minden akadozni kezdett. Összeomolgatni.
Szétesni. Meg még pár, amortizációt leíró szó, mert a hőn áhított sci-fitől egyre messzebb kerültünk.
Szerintem kezdtünk egy elcseszett Középföldére hasonlítani, Hermione megcáfolt, hogy a gőzgépek továbbra sem elektromossággal működnek, így esély sincs rá, hogy visszazuhanjunk a középkorba.
Kár. Még akkor is, ha így a begyepesedett aranyvérű népség lett volna előnyben. Nem mintha a technológiaváltás folyamata alatt nem így lenne majd.
Meg… kicsit kezdett zavaróvá válni a folyamatosan növekedő mágiaszint. A fejfájásaim ismét állandósultak, legalábbis.
Voldemort tervének utóhatásai pedig sajnos nem merültek ki a végtelen politizálásban és a muglik elpusztításában. Nálunk legalábbis.
Ha volt pozitív hatása, az az, hogy teljesen felborított minden eddigi hierarchiát, ami hármunk közt kialakult. A helyzet ugyanis úgy állt, hogy én álltam legalul, és mivel az én agyam volt minden egyes átkozott beszélgetés helyszíne, hogy úgy mondjam, kicsit közel voltam az őrülethez. Kicsit? Konkrétan a végén kiesett egy fél óra az életemből – és csak azért ennyi, mert a többire nem találtam bizonyítékot. Lehet, többet is elhagytam, lehet, csak ekkor tetőzött be a stressz hatására. Ki tudja? Mindenesetre ez már a múlté – ahogy az időjárás irányítása is az lett. A képesség, amit alig egy éve nagy nehezen az irányításom alá vontam, eltűnt. Ami eléggé demotiváló tudott lenni, pláne akkor, amikor úgy az életkedvem nem is nagyon létezett. Ellenben mind a hárman „megtanultunk" egy teljesen „új" nyelvet, és a mágiaérzékelés szerencsére maradt, így ekkor nem kellett új „állás" után néznem, de…
A pálcaszellemeink, Maggie, Soul és Lissel átmenetileg bekómáztak, a véletlen mágiaviharok mindenkit kikészítettek, ja, és mellesleg ekkor lettünk nemzetközileg körözött bűnözők, mert valaki képes volt a nyakunkba varrni teljesen hihetően egy halom gyilkosságot, amit igazából tényleg mi követtünk el még decemberben, amikor a húgomért indítottunk mentőakciót. Sajnos úgy tűnt, manapság a boszorkányokból és varázslókból bármit kinéznek, de állítottak egy halom példát, hogy a hatalom korrumpál, a mágia hatalom, így logikailag a mágia minden baj oka. Egyes mugl… varázstalanok szerint. A varázsvilág szemében meg felnőttek voltunk, onnantól meg mindegy volt.
Már ha még létezett varázstalan és varázsvilág így külön.
Azt hinné az ember, miután az amerikai tanévünket egy epikus meneküléssel zártuk, megúszva a letartóztatást, akkor nincs is más dolgunk, mint bujkálni a törvény elől, ami a technológia romlásával és a mágiazavarokkal egyre könnyebbé vált, de nem.
Dumbledore erre nyilván nem számított, mint jövőképre, mielőtt hagyta magát megöletni Nott által, mindenesetre itt volt a meló, amit emlékek formájában sózott ránk a halála után, hogy még reklamálnunk se lehessen: horcruxok.
Hurrá. Háromszor is.
És akkor visszatértünk történetünk kezdetéhez: Angliába. A Grimmauld térre. Mert vicces ám abban az országban azoknak az embereknek az orra előtt sasszézni, akik körözött bűnözőt csináltak a boszorkányból.