Prológus
A nevem Atar Absolon Voldemort. Apám, a Sötét Nagyúr immáron harminc éve uralja Angliát, és a világ nagy részét. A Nagy Csatában apám megölte Harry Pottert, s kiirtották a fehérmágusok nagy részét. Nem kegyelmeztek senkinek és semminek. Aztán nyolc évvel később megszülettem. Anyám belehalt a szülésbe, mert gyenge volt. És a gyengék nem érdemlik meg az életet. Apám maga nevelt, és tanított, így, mikor felnőttem a leghatékonyabb, és a leghűségesebb halálfalója lettem. A legjobb. A legeslegjobb.
Az életem egyszerű alapokon mozgott: szolgáltam apámat, hű voltam uramhoz, és méltón viselkedtem a nevemhez. Ha betartottam, hatalmat kaptam. Ha nem, kínzást. Egyszerű szabályok. Legalábbis azt hittem, amíg apám elő nem állt a legújabb feladatával.
Kopogtatás ébresztett fel. Lassan kinyitottam a szememet, és hangosan felnyögtem. A fejem fájt, és a mellettem lévő lány hangosan szuszogott. Egy pillanat alatt betódultak a fejembe a tegnap esti események: huszonkét éves lettem, ünnepség, bor és Mary. Igen. Talán az ital egy kicsit sok volt. Túl sok. Megráztam a fejem, majd erőt vettem magamon, és legördültem az ágyról. Magamra kapva a taláromat ajtót nyitottam.
- Mit akarsz? – mordultam a küszöbön álló szolgára.
- A Kegyelmes Úr hivatja, uram.
- Mondd meg neki, hogy azonnal megyek! – válaszoltam, és becsuktam az ajtót.
Ha bárki más hivatott volna, elküldöm a szolgát. De apámról volt szó. Voldemort nagyúrról.
- Kifelé! – dörrentem rá az ágyamban fekvő lányra, aki erre sértődött képpel kiviharzott a szobából, és olyan szavakat morgott maga elé, amit egy kisasszony nagy ritkán ejt ki. Gúnyosan elmosolyodok rajta, hiszen pontosan tudhatta, nekem csak egy éjszakára kell.
Egy pillanat alatt rendbe szedtem magam, aztán pár perc múlva már apám ajtaja előtt vártam a soromra, hogy bebocsátást nyerjek a trónterembe. Hamarosan az ajtók kinyíltak, jelezve, szabad az út.
- Áá, Atar! – nézett fel a könyvéből az uram.
- Apám! – szertartásosan térdre ereszkedek, majd megcsókolom a talárja szegélyét. – Hivattál?
- Igen. Kelj fel, Atar! Feladatom van számodra. A fülembe jutott egy igen érdekes információ: Manchester környékén állítólag egy fehérmágus bujkál.
- Talán valamelyik vezető, apám?
- Nem igazán – húzta el a száját. – Hajdanán tehetséges sárvérű volt, de ma már minden bizonnyal csak egy roncs. Halottnak hittem, s bár kétlem, hogy gondot okozna, még feltüzelheti a népet. Azon a környéken amúgy is túlságosan lázonganak az emberek.
- Legyilkoljunk egy-két korcsot, ha már ott vagyunk, uram? – kérdeztem színtelen hangon.
- Nem. Egyedül mész, és muglinak álcázod magad. El kell vegyülnöd a pórnép között, hogy ne sejtsenek semmit, csak így akadhatsz a nő nyomára. Azt akarom, hogy találd meg nekem, és hozd ide. Élve. Holnap indulsz, készülj fel tehát az útra!
- Igenis, apám – szótlanul fejet hajtottam, és elindultam az ajtó felé, de félúton megtorpantam. – Mi a neve?
- Hermione Granger.
Némán ültem a lovamon, és küldetésen járt az eszem. Korábban is kaptam már feladatokat, hol ennek kellett a nyomára akadnom, hol azt megölnöm, mégis, éreztem, hogy ez más lesz, mint a többi. Hermione Granger. Valahogy furcsán csengett a neve. Hermione Granger. Az biztos, hogy sokszor fogom még ezt a nevet kiejteni a számon.
Egy utolsó pillantást vetettem otthonomra, a Roxfortra, aztán megböktem lovamat, és útnak indultam a szakadó esőben, hogy elvegyüljek a pórnép között, koszos muglinak álcázva, és megkeressek egy sárvérű nőt. Igen, minden bizonnyal ez eddig a legcsodálatosabb küldetésem. Én Voldemort nagyúr fia és legjobb halálfalója leereszkedem a korcsok közé…