Tom Rowle Denem

Előzmény

Késő délután van, az idő nyúlósan ködös, mintha visszatükrözné, és ezáltal, felerősítené a hangulatomat. Az év utolsó napját éljük, az 1926-os esztendő lassan elmúlik, érzem, vele múlok el én is. Életem tizennyolc éve nem sok szépet adott nekem – az a röpke boldog idő, pedig hazugságra épült. Nem bánom hát, ha ma éjjel majd mennem kell.

Gyenge vagyok. Nem, akkor voltam gyenge, amikor rákényszerítettem az akaratomat. De nem bántam meg, mintahogyan azt sem, amikor belátva bűnömet engedtem, hogy szabadon döntsön. Abban a percben elveszítettem. Amikor elhagyta az elméjét a homály, majdnem megölt – ha ő is varázsló lenne, talán meg is teszi –, de csak nézett rám rettegve. Ott akkor megértette, mi a különbség kettőnk között rájött, hogy a fizikai ereje eltörpül a mágia mellett. Soha nem érezte mekkora hatalma van felettem, de nem is akarta volna, ő csak félt.

Amikor júliusban elment, megszakadt a szívem, tudtam, nem élhetek nélküle, de mielőtt vége lesz, még valamit meg kell tennem.

Nagyon hideg van, a fűtetlen, kopott alagsori szobám, eddig védelmet biztosított, de eljött az ideje, hogy kilépjek ebből a zugból. A vég elkezdődött.

Lassan leszáll az éj. Elindulok, még biztonságba kell őt helyeznem – kint a sötéttel megjött a fagy is, a nyálka mely az égből szivárog, ráfagyott az amúgy is döcögős macskaköves útra.

Az egyensúlyom már nem a régi, a külsőmmel együtt a tartásom is megváltozott az elmúlt pár hónapban – enni sem ettem napok óta. Lassan megyek hát, időről-időre, valamelyik ház falának támaszkodva, olykor összegörnyedve a fájdalomtól. Hosszú az út London egyik feléből a másikba, de meg kell tennem, nem hagyhatom őt ebben a hidegben a sorára. Vastag, szürkére, kopott vállkendőmmel próbálom védeni, de már nem igazán tudom betakarni, sokkal nagyobbra nőttem, mint azt valaha gondoltam volna. De jól van – érzem –, az egész délután tartó ficánkolást abbahagyta, mintha tudná, hogy most valami történni fog.

Újabb fájdalom, mostanra állandósult a ritmusa, hogy eltereljem a figyelmem, beszélek hozzá.

Elmondom neki mit szeretnék – szeretném ha –, egészséges, okos felnőtté válna, ha szeretnék, és viszont szeretne. Ha emlékezne rám – bár tudom, hogy ez lehetetlen.

Már látom azt a házat, és ahogyan közelebb vánszorgok, már a nagy sötét kaput is, azt a kaput, ahonnan soha nem fogok a saját lábamon kijönni. Nem félek, várom a percet, amikor végre magam mögött hagyhatom rövid életem minden fájdalmát. Még ő sem elég erős, hogy itt tartson, de ez miatt nem érzek lelkiismeret furdalást, egészen eddig vigyáztam rá. Most pedig gondoskodom róla, hogy biztonságban, jó helyen legyen. Nem fogok neki hiányozni, nem ismer.

Itt vagyok hát, a kapuig vezető út az erőm nagy részét kivette. Muszáj összeszednem magam, mert még be kell fejeznem, abban bízom, hogy gyors lesz, nem kell már sokáig kitartanom.

Megdöngetem a kaput, nekitámaszkodom mellette a falnak, talán csak a makacsságom tart még talpon. Léptek zaja hallatszik bentről, nyikorogva tárul ki az ajtó. A nő, aki beenged, kortalan, szigorúarcú asszony – de amint végignéz, megenyhül a pillantása. Szó nélkül húz befelé. Félhomályos folyosókon vezet, megállítana a fájdalom, mely már a testem minden porcikáját átjárja, de nem teszem – itt én már nem számítok. Megállunk végre, ajtót nyit, bevezet egy apró, rideg szobába, az ablak alatt ágy, a falon feszület. Ha tudná, hogy az nekem semmit nem jelent. Lehajtja rólam a kendőmet, az érintése puha, megnyugtató, meg kér, feküdjek az ágyra, a tiszta lepedő régi emlékeket idéz bennem. Igyekszik megnyugtatni – de nem aggódom, felkészültem – magamra hagy, de csak azért, hogy nemsokára tiszta fehér gyolcsot és forró vizet hozzon.

A fájdalom változik, eléri azt a szintet, amit nem lehet csendben eltűrni, de uralkodok magamon, nem akarom, hogy a fájdalom hangjai kísérjék majd végig az életén. Valami meleg önti el a lábam, odanézek, de a testem lehetetlenné teszi, hogy ellássak odáig. A nő elsápad, kiabálva rohan ki a szobából, amikor visszajön, már nincsen egyedül. Érezni rajtuk a fezültséget, meg talán némi tehetetlenséget is. Fáradt vagyok, a fájdalom tompábbá válik, a hátamra fordítanak, egyikük elém ül, míg egy másik kíméletlenül a hasamba könyököl. Alattam egyre nő a meleg tócsa, kiabálnak, nyomnom kellene – de valójában nem igazán tudom, mit akarnak.

Egyszer csak vége, nyöszörgést hallok a lábaim felöl, odanézek – érdekes már nem korlátozza a pillantásomat a hatalmasra duzzadt hasam. Gyönyörű, bár vérben úszó gyermeket látok.

Kisfiam. A látvány még ad egy utolsó lökést a már alig pislákoló tudatomnak.

Felé nyújtom a kezem, a nő belehelyezi – a már tiszta gyolcsba tekert –, gyermeket.

A fülébe suttogom szavaim, ez mindenem, nincs más, amit ráhagyhatok.

– Az elmúlt hat hónap alatt, fel nem használt mágiám erősítse a véred erejét a rád áldozott vérem által. A viszonzatlan szerelmem fájdalma oldódjon fel benned, a neved által, mely mostantól Tom Rowle Denem.

Még éreztem, hogy a gyermekemet valaki kiveszi a kezemből, és ellep a jótékony sötét.

Merope Gomold 1908 – 1926 R.I.P.