A kandalló előtt ülök, kezemben egy bögre langyos teával, a lángokba bámulok, és gondolkodom. Gondolkodom rajtad, ahogy már napok óta teszem. Már elkészültem a vacsorával, így megengedhetem magamnak, hogy lazítsak egy kicsit. Tudom, hogy szereted, ha meleg vacsorával várlak, és olyan jólesik látni a hálás csillogást a szemedben. Mindig megvárlak, minden áldott este, bármilyen későn is jössz haza a munkából.

Mostanában azonban egyre későbben jársz haza. Néha úgy érzem, azt szeretnéd inkább, ha nem találnál ébren. Mintha nem fogadnád olyan szívesen az üdvözlő ölelésem, és az azt követő gyengéd csókot, mint előtte. Régebben úgy simultál ilyenkor a karjaimba, mint egy hosszú útról hazatért kis galamb. De most… sokkal merevebb vagy, ahogy kibontakozol a karjaimból, és inkább a konyhába sietsz, mondván éhes vagy… kerülöd a tekintetem, és én tudom, hogy valamit titkolsz.

Miért nem mondod el nekem, Harry? Hisz tudod, bármit elmondhatsz, nem tudnék rád haragudni. Még akkor sem, ha… ha beleszerettél valaki másba. A szívem mélyén annyira érzem, hogy ez történt. De nem kellene hazudnod. Nekem sem, és legfőképp magadnak. Miért félsz? Hisz sosem állnék a boldogságod útjába. Ha azt kérnéd, elengednélek. Nem bírom már sokáig nézni, ahogy szenvedsz.

Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó, ezért egy halk sóhajjal leteszem a bögrém, és eléd megyek. Próbálok mosolyogni, és úgy érzem, talán sikerül. Nézem, ahogy leveszed a talárod, és a fogasra akasztod. Egy pillanatig engeded, hogy megöleljelek, majd elhúzódsz, és ahogy napok óta mindig, a konyha fele indulsz. Egy kis ideig nem mozdulok, csak nézek utánad. Nem tudom, meddig bírom még ezt. Talán ez a nap… talán még néhány…

Végül utánad megyek, csak útközben összeszedem a bögrémet. Bár nem sok kedvem van a benne lévő rég kihűlt löttyhöz, kell valami, ami leköti a figyelmem, miközben te némán vacsorázol.

Mikor végzel, udvariasan megköszönöd, de már állsz is fel, hogy indulj fürödni.

- Harry, kérlek, várj! – szólok utánad, és felállok én is. Megállsz, de nem fordulsz meg, ezért mögéd lépek, megfogom a karod. Mélyen belélegzem az illatod. Úgy szeretnélek magamhoz ölelni, de tudom, ez most nem az a pillanat. – Nem akarod elmondani, hogy mi bánt? – kérdezem halkan.

Lehajtod a fejed, és én már ebből tudom, hogy hazudni fogsz. – Nincs semmi baj, Remus. Csak fáradt vagyok. Túl sokat dolgozom mostanában. A hajsza a még megmaradt halálfalók után egyre keményebb, és én tényleg elfáradok. Most szeretnék fürödni, és ágyba kerülni, ha nem baj.

- Dehogy, menj csak – mondom halkan, és befele lenyelek néhány könnycseppet. Nézem, ahogy elmész, majd visszafordulok az asztalhoz. Néhány pálcaintéssel rendet teszek, majd visszaülök a helyemre.

Elgondolkodom. Mindenféle régi emlék jut eszembe. Régi… ugyan. Hisz még alig egy éve, hogy egymásra találtunk. A háború után történt, a magány, a veszteség, a fájdalom óráiban. Akkor én már egy ideje rádöbbentem, hogy szerelmes vagyok beléd, de eszembe sem jutott, hogy ezt bármilyen formában a tudomásodra hozzam. Hogy is tehettem volna? Hisz ki voltam én? Egy csóró, mindenhonnan kitaszított vérfarkas, aki úgy gondolta, hogy jobb lett volna elesnie a háborúban, hisz úgysem hiányzott volna senkinek. Szíves örömest cseréltem volna bárkivel az áldozatok közül, akiket mind siratott a családjuk. Engem senki sem siratott volna, hisz nem volt senkim.

Aztán megláttalak téged… a fájdalmat, a veszteséget a szemedben, amit senki más nem vett észre. Láttam, mennyire gyűlölöd az egész helyzetet. A hálálkodók tömegét, az idióta kérdéseket, a rivaldafényt, azt, hogy senki nem érti meg úgy a történteket, ahogy te.

Pár nappal a csata után, egyik délután a parkban találtam rád. Az egyik elhagyott padon ültél, és üveges szemekkel meredtél a semmibe. Csak akkor vetted észre, hogy ott vagyok, mikor leültem melléd. Gyanakodva kaptad fel a fejed, azt hitted, valaki megint azért jött, hogy nyaggasson, hogy hülye kérdéseket tegyen fel, vagy, hogy a gyengélkedőre küldjön.

De nekem eszem ágában sem volt beszélni. Csak átkaroltam a vállad, és magamhoz húztalak. Lassan a vállamra hajtottad a fejed, és a könnyeid végre áttörték azt a gátat, amit addig olyan erősen tartottál. Sokáig sírtál, és én nem sürgettelek. Tudtam, hogy az elmúlt hét-nyolc év minden fájdalmát időbe kerül elengedni. Figyelemmel kísértem életednek ezt az időszakát, és tisztában voltam azzal, hogy min mentél keresztül. Tudom, hogy mindig bátran néztél szembe az embertelen elvárásokkal, az ezer veszéllyel, de azt is tudtam, hogy ezek nem múltak el feletted nyomtalanul.

Mikor csillapodott a sírásod, magadra akartalak hagyni, mert az elmúlt napokban úgy éreztem, erre vágysz. Csendre, békére, magányra. Felálltam a padról, de te a kezem után kaptál, és visszahúztál. Lassan kezdtél el beszélni, eleinte csak összefüggéstelenül, de aztán mindent elmondtál. A háborúról, a végső csatáról, úgy, ahogy te látod… az érzéseidről, a fájdalmadról… és én nem szóltam közbe. Közben sokszor fakadtál sírva újra meg újra. Kimondhatatlanul fájt a szívem érted, és bármit megadtam volna, azért, hogyha ezek a dolgok nem veled történtek volna meg. De az emlékeidet nem tudtam semmissé tenni, a fájdalmat nem tudtam eltüntetni, talán csak enyhíteni egy kicsit.

Késő éjszakáig beszélgettünk akkor, és mindkettőnk lelke egy kicsit megkönnyebbült. A tiéd azért, mert végre beszélhettél az érzéseidről valakinek, aki nem forgatja ki, aki nem csak a hőstettet látja benne, hanem mögötte az embert is. Az enyém főleg azért, mert láttam némi életet visszatérni az eddig tompán üres szemedbe. Olyan volt ez nekem, mint egy végtelenül hosszú hajnal után meglátni a felkelő nap első sugarait.

Nem sokkal éjfél előtt indultunk vissza a kastélyba, de én továbbra is átkaroltam a vállad, és te az oldalamhoz simultál. Kimondhatatlanul jó érzés volt ez nekem, de nem akartam semmi mögötteset belemagyarázni. Csupán meg akartam adni neked azt a támogatást, amire úgy éreztem, szükséged van. Ez volt minden, amit tehettem érted, de tudtam, hogyha bármit is tehetek, meg kell tennem.

Pár nappal később ugyanazon a padon ültünk, mikor megcsókoltál. Te… engem. Sosem hittem abban, hogy ez bekövetkezhet, mégis megtörtént. Azt hiszem, mikor szétváltunk, én sokkal jobban megijedtem a dologtól, mint te.

- Bocsáss meg, Harry – suttogtam lehunyt szemmel, majd felálltam, és elmenekültem. Szinte éreztem, ahogy értetlenül nézel utánam, de akkor el kellett futnom. Talán a saját érzéseimtől ijedtem meg, nem tudom. Sosem gondoltam arra, hogy az érzéseim esetleg egyszer viszonzásra lelhetnek, és ez most félelmetes volt. Az összes aggályom eszembe jutott, amik végigkísérték az életemet, amik miatt mindig is egyedül voltam.

Hisz mit adhatnék én bárkinek? Mit oszthatnék meg bárkivel? Azt a néhány szakadt rongyot, amim van? A kitaszítottságomat? Az emberek megvetését? Nem, te nem ezt érdemled.

Másnap reggeli után félve odajöttél hozzám, és kértél, hogy bocsássak meg. Azt mondtad, soha többé nem fogsz ilyet tenni… hogy megbántad.

- Tényleg megbántad, Harry? – kérdeztem, és te megláttad a szememben a komolyságot, a kérdésem valódi lényegét.

- Nem, Remus. És soha nem is fogom megbánni. De ha neked ez…

Nem hagytam, hogy befejezd. Hívtalak, hogy menjünk ki a parkba sétálni, de önkéntelenül is a padunk fele indultunk mindketten. Sokáig beszélgettünk, végül én is feltártam az érzéseimet. Elmondtam neked, hogy milyen régóta szeretlek, és hogy pont ezért kérlek, hogy alaposan gondold meg, mit teszel. Nem akarom, hogy olyat tégy, amit később megbánnál. Kértelek, hogy ne keverd össze a barátságot, a hálát, amit a támogatásom miatt érzel, a szerelemmel. Megígértem neked, hogy akkor is melletted maradok, ha csak a barátságomra tartasz igényt.

- Nem, Remus. Tudom, hogy mit érzek – mondtad a szemembe nézve, és én szinte elvesztem a gyönyörű, smaragdzöld szemed ragyogásában.

Még napokig képtelen voltam hinni neked. Azt hittem, hogy csak szükséged van valakire, aki melletted van, aki megért. Hogy amit érzel, csak ragaszkodás… hogy kapaszkodni akarsz valakibe, aki az életet jelképezi ebben az őrült káoszban.

Aztán ahogy egyre inkább magadra találtál lelkileg, és még mindig ragyogó szemekkel súgtad, hogy szeretsz, lassan elhittem. Elhittem, hogy számomra is létezhet boldogság, mégpedig melletted.

Sokszor temettek maguk alá a saját kétségeim, hogy nem lenne szabad ezt tennem veled, de olyankor mindig mellettem voltál. Átöleltél, és a fülembe súgtad, hogy téged nem érdekel, hogy vérfarkas vagyok, hogy húsz évvel idősebb vagyok, hogy szegény vagyok, mint a templom egere, olyannak szeretsz, amilyen vagyok. Csak annyit kérsz tőlem, hogy szeresselek. És én lassan ezt is elhittem.

A következő néhány hónapot a kastélyban töltöttük, hiszen mire a következő tanév elkezdődik, rendbe kellett hozni az épületet, és a környéket. Kemény munka volt, hisz a csata a kastély nagy részét romba döntötte, és mindketten kivettük a részünket a helyreállításból. Esténként mindig holtfáradtan zuhantunk ágyba, de az időnként együtt töltött éjszakák földöntúli boldogsággal töltötték el a lelkem.

Úgy emlékszem az első közös éjszakánkra, mintha csak tegnap lett volna. Emlékszem, egy kicsit féltél, amikor a szobám ajtaja becsukódott mögöttünk, de ahogy a karjaimba zártalak, és gyengéden megcsókoltalak, elpárolgott ez az apró bizonytalanság. Feltétel nélkül bíztad rám magad, hogy vezesselek egy olyan úton, amin még soha nem jártál, és én mindent megtettem, hogy boldoggá tegyelek. Ahogy magunkhoz tértünk a mindent elsöprő gyönyör pillanatai után, azonnal a szemedet kerestem, de a ragyogó smaragdokban nem láttam mást, mint boldogságot, és az édes fáradtság homályos ködét. Megnyugodva öleltelek magamhoz, és aznap éjjel mindketten egy addig ismeretlen boldogsággal a szívünkben merültünk álomba.

Augusztus közepén McGalagony felajánlotta mindkettőnknek az SVK tanári állást. Először neked, de te visszautasítottad, mert ragaszkodtál ahhoz, hogy auror legyél. Aztán nekem, de én is visszautasítottam, mert úgy éreztem, hogy ha te a városba költözöl, veled kell mennem. Mikor nemet mondtam az ajánlatra, még nem tudtam, hogy fogadnád az ötletet, de végül egy este rákérdeztem. Boldogságot láttam ragyogni a szemedben, és még abban a percben megállapodtunk abban, hogy összeköltözünk.

Néhány nappal később már a közös otthonunkban zárhattalak a karjaimba. Nem sokkal később megkaptad az annyira áhított állást, és időnként én is találtam valami munkát, ami ha rövid időre is, de rendbe hozta az önérzetem. Hiába mondtad ugyan, hogy téged nem zavar, ha nincs munkám, hogy neked bőven elég, ha gondoskodom rólad, azért a büszkeségemen mindig csorbát ejtett ez a dolog.

De ettől eltekintve boldogok voltunk, több, mint egy évig. Te voltál az életem értelme. Olyan boldog voltam veled, mint még soha azelőtt. Minden este alig vártam, hogy hazaérj, és tudtam, hogy sietsz haza hozzám.

Egészen pár nappal ezelőttig. Eleinte még nem is igazán tűnt fel a dolog. Azt hittem, hogy tényleg csak sok a munkád, hogy bent kell maradnod egy hosszú nap után még a papírmunkát is elintézni. De aztán feltűnt sok más apró jel is. Az, hogy kerülöd a tekintetem, hogy elhúzódsz az ölelésem elől, hogy szinte menekülsz előlem. Eleinte magamnak sem akartam beismerni, de végül kénytelen voltam… valami megváltozott. A kétség, a félelem satuként szorította össze a szívem, és szorítja még most is. Tudom, hogy kimondhatatlanul fog fájni, ha elveszítelek, de ez az állapot semmivel sem jobb. Rettegéssel várni a pillanatot, mikor hazaérsz, és összefacsarodott szívvel nézni utánad, ahogy a konyhába indulsz. Hogy itt vagy mellettem, de mégis olyan távoli vagy, mintha egy földrész választana el bennünket.

Végül úgy döntök, mára elég az önmarcangolásból. Lassan felkelek, elmegyek fürödni, majd próbálok a legkisebb zajjal bemenni a hálószobába, és úgy lefeküdni, hogy ne ébresszelek fel. Tudom, hogy pihenned kell. Még ha az nem is igaz, hogy a munkád miatt vagy fáradt, tudom, hogy érzelmileg téged is kikészít, akármi is bántson. Neked sem lehet könnyebb, mint nekem. Hisz, ha valóban… ha valóban valaki mást szeretsz, embertelenül őrlődhetsz az érzéseid között. Nem mered nekem elmondani, és a hazugság emészt belülről. Nem tudom, hogy segíthetnék. Talán egészen nyíltan rá kellene kérdeznem. Talán megteszem. Holnap… vagy valamikor. Csak ne rettegnék úgy a választól.

Pedig tudom, hogy ha elmennél, neked csak jobb lenne. Normális életet élhetnél, talán egy kedves lánnyal, családod lehetne, gyerekeid… normális életed. Hogy mi lenne velem? A lelkem talán belehalna. Hisz nélküled semmi értelme tovább élni. Talán megkísértene az öngyilkosság gondolata, de nem tenném meg. Miattad. Tudom, egy életen át gyötörne a bűntudat, és én ezt nem akarom. Azt akarom, hogy ha elmész, megérje neked. Hogy boldog legyél.

De most elhessegetem ezeket a gondolatokat, megpróbálok pihenni. Előtted kell kelnem, hogy megcsináljam a reggelit, mire felébredsz. Így lassan nyugtalan álomba merülök, és nem csak azért, mert a farkas álma mindig éber, most a saját emberi gondolataim sem hagynak nyugodni. Vajon mit hoz a holnap? Nem tudhatom. Talán pár napig még a karomban tarthatlak, de talán már holnap elveszíthetlek… Csak Merlin a megmondhatója mikor következik be.

~~ o ~~

Pár órával később arra ébredek, hogy nem fekszel mellettem, álmomban is hiányoltam a közelséged. Egy pillanatra elfog a rettegés, de aztán felfedezem, hogy az ablakban ülsz. Már az első nap óta ez volt az a hely, ahova menekültél, ha bármi bántott. Néha megbűvölted az ablakot is, hogy más képet mutasson, mint a külvárosi kis utca, néha pedig csak figyelted azt a néhány embert, aki időnként erre jár. Most is megbűvölted a képet, bár az ablakban látható lankás domboldal ugyanolyan hóborította volt, mint az eredeti utcakép.

Bizonytalanul ültem fel az ágyon. Tudtam, ha most odamegyek hozzád, ez a mindkettőnk számára kínzó helyzet így vagy úgy véget ér. De végül mégis úgy döntöttem, hogy erőt veszek magamon, és odamegyek hozzád. Tudtam, hogy segítenem kell valahogy, hisz egyedül nem leszel képes megoldani ezt a helyzetet.

Felkeltem az ágyról, és halkan odasétáltam melléd. Annyira a gondolataidba voltál merülve, hogy csak akkor vettél észre, mikor a válladra tettem a kezem. Egy pillanatra rám néztél, majd tekinteted visszatért a hóborította tájképre.

- Harry… - szólítottalak meg halkan. – Harry, kérlek, mondd el, hogy mi történt! Bízz bennem! Tudnom kell!

Nem nézel rám, csak fájdalmasan sóhajtasz. – Én… megismerkedtem egy kedves lánnyal a minisztériumban. Együtt vacsoráztunk pár napja, és… azt hiszem… beleszerettem.

Fel voltam készülve erre a válaszra, de mégis olyan, mintha egy tőrt döfnél a szívembe. De a következő pillanatban már újra tudok rád figyelni. Nem tudom, mi ad erőt ehhez, de most is te vagy a legfontosabb, ahogy mindig.

- Harry…

- Bocsáss meg, Remus… én… annyira sajnálom! – hajtod a fejed a felhúzott térdedre.

- Nem kell bocsánatot kérned, Harry – mondom halkan, visszanyelve a könnyeimet. - És nem kellett volna félned tőlem. Elmondhattad volna már napokkal ezelőtt. Láttam, hogy emészted magad valami miatt, és…

- Nem akartam neked fájdalmat okozni. Nem ezt érdemled tőlem.

- És miből gondoltad, hogy ha halogatod, akkor kevésbé fog fájni? – kérdezem csendesen.

- Én… nem tudok mit mondani, Remus. Amit tettem, arra nincs mentség – mondod lesütött szemmel, és én látom, hogy ugyanúgy szenvedsz, mint én.

- Semmi baj, Harry… figyelj rám! Most jobb lenne, ha megpróbálnánk pihenni egy kicsit. Reggelig mindketten átgondolhatjuk, hogy mit szeretnénk tenni vagy mondani. Ha szeretnéd, reggel beszélhetünk róla, de ha nem akarsz, azt is megértem. Ha úgy érzed, hogy úgy könnyebb lenne, reggel már nem találsz itt.

Döbbenten kapod fel a fejed. – Remus, ne! Én nem akarom, hogy elmenj! Főleg nem így!

- Rendben, akkor maradok, és reggel beszélünk – teszem csitítóan a karodra a kezem. - De most feküdj le, és próbálj pihenni. Próbálj megnyugodni. Látod, elmondtad, és én nem haraptam le a fejed. De most… szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Inkább… kimegyek a kanapéra. Jobb lesz így.

Nem válaszolsz, így lassan elfordulok, és kifele indulok a szobából. Közben hallom, ahogy felállsz az ablakból.

- Remus…

Megállok, lassan feléd fordulok. Odajössz hozzám, látom, hogy újra és újra a bocsánatomért akarsz esedezni, de én ezt nem akarom hallani. Odalépek hozzád, és magamhoz ölellek. Tudom, talán utoljára. Megnyugtatóan megsimogatom a hajad, mint egy rettegő kisgyereknek. Tudom mennyire féltél. Féltél attól, hogy össze fogod törni a szívem. Ez így is történt, de nem terhelhetlek még ezzel is.

- Nem kell bocsánatot kérned, Harry. Én nem haragszom… követned kell a szíved. Ha boldog leszel, én nem állok az utadba. Ez így helyes. És most feküdj le szépen – elengedlek, még letörölök egy könnycseppet az arcodról, majd elfordulok, és kimenekülök a szobából.

Ahogy becsukom magam mögött az ajtót, hirtelen nem érzek semmit, csak hatalmas ürességet. Mintha a lelkem egy részét kitépted volna azzal az egyetlen mondattal. Leülök a kandalló melletti fotelba, fellobbantom a lángokat. Tudom, hogy ezen az éjjelen már egy szemhunyásnyit sem fogok aludni, és szinte biztos vagyok benne, hogy te sem. Holnaptól minden megváltozik, és nekem fogalmam sincs, hogy mit kezdek az életemmel. Az nem sokáig aggaszt, hogy hova fogok menni, vagy miből fogok megélni… az elmúlt húsz évben is mindig megoldottam valahogy. De hogy mit kezdek a hiányoddal, a maga alá temető fájdalommal és magánnyal, arról fogalmam sincs. Az elmúlt egy évben te töltötted ki a gondolataimat, minden percemet, és ez most megszűnik. Tudom, hogy elcsépelten hangzik, de nélküled nincs értelme az életemnek. A háború előtt még volt más is… a harc a jóért, az életért, a varázsvilágért. Volt egy cél, amitől időnként hasznosnak érezhettem magam. De mióta a háború véget ért, csak te voltál, és most elveszítettelek. Az egyetlen dolgot, ami még értelmet adott az életemnek. De az elkövetkezendő tengődésnek nem tudom, mi adhatna értelmet.

Túlságosan fájnak ezek a gondolatok, így inkább megpróbálok gondolatok nélkül bámulni a táncoló lángokba. Időnként sikerül, ilyenkor talán még levegőt venni is tudok, nem nehezedik mázsás súlyként a mellkasomra a fájdalom. De ez csak egy-egy pillanatig tart, majd minden gondolat visszatér, és újult erővel árasztja el az elmém.

Fogalmam sincs, hogy jön el a reggel, de egyszer csak arra ocsúdok, hogy a nap első sugarai beköszönnek az ablakon. Nagy levegőt veszek, és próbálok felkészülni arra a pillanatra, mikor kilépsz az ajtón.

Végül inkább felállok, és a konyhába megyek. Teát főzök, és öntök két bögrébe, majd visszatérek a nappaliba, és a kanapéra telepszem. A két bögrét leteszem az asztalra, és várok.

Szinte hallom, ahogy nagy levegőt veszel, mielőtt kilépsz az ajtón. Elég egy pillantást vetnem rád, és látom, talán rosszabb éjszakád volt, mint az enyém.

- Szia! – köszönsz bátortalanul.

Próbálok megereszteni egy halvány, bíztató mosolyt, de azt hiszem, nem sikerül. – Szia! Gyere, igyál egy teát. Még meleg, segíteni fog.

Lassan odajössz, és leülsz mellém. Ujjaidat a bögre köré fonod, és szinte látom, hogy jólesik a valószínűleg jéghideg kezednek a tea melege. Belekortyolsz. – Köszönöm – mondod lesütött szemmel.

Csak bólintok, és tudom, megint nekem kell elég erősnek lennem ahhoz, hogy a tárgyra térjek. – És most… hogyan tovább, Harry? – kérdezem halkan. – Én… bármikor kész vagyok elmenni, ha úgy akarod.

- Nem akarom, hogy elmenj. Majd én… Susanne-nak van egy szép lakása, nem messze az aurorparancsnokságtól… odaköltözöm hozzá.

- Harry… - szakítlak félbe. – Ez a ház a tiéd, és nem lenne helyes, ha továbbra is itt maradnék, ha már nincs közünk egymáshoz.

- Gondolkoztam ezen, Remus. Én mindenképp elmegyek innen, de neked nem lenne hova menned.

- Majd megoldom valahogy, miattam nem kell aggódnod.

- De igen, aggódom… és eladni semmiképp sem akarom ezt a házat. Úgyhogy maradj! Tudom, hogy szeretsz itt lakni, és én szeretném, ha valaki olyan élne itt, aki fontos nekem.

- Harry, én ezt továbbra sem tartom jó ötletnek. Ha itt maradok, az lenne a minimum, hogy lakbért fizessek, de te nagyon jól tudod, hogy szinte sosem kapok munkát, ha pedig véletlenül mégis, akkor sem olyan fizetéssel, hogy egy ilyen házat megengedhessek magamnak.

- Remus, hogy gondolhatsz arra, hogy egy vasat is elfogadnék tőled ezért?

- Mert így lenne fair.

- Remus… hogy vagy képes… ilyen tárgyilagos lenni? Hogy… - néhány könnycsepp gördült le az arcodon, amit eddig olyan erősen visszatartottál. Odanyúlok, és gyengéden letörlöm.

- Harry… az elmúlt napokban volt időm felkészülni erre. Volt időm mindent végiggondolni. Hisz alig töltöttünk együtt talán napi fél órát, míg megvacsoráztál. Egész nap, egész éjjel gondolkodhattam… rajtunk. Mire erőt gyűjtöttél, és elmondtad, én már elfogadtam, ami történt. Ne hidd, hogy nem ejtettem könnyet, ahogy most te… csak te nem láttad. Nem akartam, hogy lásd. És most nem arra van szükséged, hogy még én is sírjak a válladon, és hisztizzek. Nagyobb szükséged van a támogatásomra.

- Remus… - látom a hitetlen csillogást a szemedben, hogy még mindig melletted állok. – Remus, te egy csodálatos ember vagy, ezt ugye tudod?

Tudom, hogy jót akarsz ezzel a mondattal, de ahogy minden szavaddal, ezzel is csak megforgatod a tőrt a szívemben.

- Nem, Harry… én csak egy utolsó senki vagyok. Ha tényleg csodálatos lennék, most nem kellene elmenned. Nem kellene máshol keresned valamit, amit én nem tudtam megadni neked. Ne… ezt nem szemrehányásként mondtam – teszem a térdedre a kezem, mikor látom, hogy közbe akarsz szólni. - Csak végiggondoltam ezt az egy évet, amit együtt töltöttünk, és próbáltam rájönni, hogy mit rontottam el. Hogy mi az, amire szükséged volt, és én nem vettem észre. De igazából lehet, hogy egyszerűen csak nem engem szánt melléd a sors, hanem egy kedves, aranyos lányt, akivel igazi családod lehet.

- Kérlek, ne keresd magadban a hibát – mondod vigasztalva, és gyengéden megfogod a kezem. Rád nézek, és látom, hogy komolyan gondolod. – Én boldog voltam veled – folytatod, és ahogy a szemembe nézel, tudom, hogy őszinte vagy. – Mindent megkaptam tőled, amire csak szükségem volt. Szerelmet, gyengédséget, barátságot, támogatást.

- De most már mindez nem elég – sütöm le a szemem, és kissé elfordulok.

- Én… nem értem, hogy történt… csak…

- Nem kell magyarázatot keresned – nézek rád újra. – A szerelemre sosincs magyarázat. És legfőképp nem kell nekem magyarázkodnod. Csak egy kérdésemre válaszolj, Harry! Boldog leszel?

Most te vagy, aki lesütöd a szemed. – Azt hiszem… azt hiszem, igen – mondod suttogva.

- Ez nekem elég, Harry Ez a lány biztosan jobban illik majd hozzád, mint én.

- Susanne kedves, mosolygós, aranyos lány… mindig megnevettet.

Hát igen, sejthettem volna, hogy ez a baj. Sosem voltam egy szívderítő társaság, a magam problémáival és nehézségeivel. Tudhattam volna, hogy a te fiatal szívednek vidámság kell és nevetés, főleg azok után, amiken keresztülmentél. Mintha olvasnál a gondolataimban, a karomra teszed a kezem.

- Remus, tényleg nem kell magadban keresned a hibát. Veled is sokat nevettünk, csak…

- Megértem, Harry. Jobb lesz neked, és ez a fontos.

Bólintasz, majd egy kis ideig nem szól egyikünk sem. Végül rám nézel.

- Remus, én tényleg szeretném, ha maradnál. Tudom, hogy… hogy összetörtem a szíved, és nekem is fáj ez az egész… de egy kicsit könnyebb lenne, ha… ha legalább tudnám, hogy fedél van a fejed fölött. Kérlek, fogadd el!

Minden zsigerem tiltakozik az ellen, hogy itt maradjak, ebben a házban, ahol boldog voltam veled, de olyan kérlelőn nézel, hogy nem mondhatok nemet.

- Rendben, Harry. Ha neked ettől könnyebb, maradok.

Kicsit megkönnyebbülsz. – Jól van. Azt hiszem – nézel körbe tétován -, ideje összeszednem a holmim, és…

- Harry… - vágok közbe végképp lesújtva – kérlek, ne kérd, hogy ezt nézzem végig. Én addig inkább elmennék valahova.

- Ugyan hova mennél a szakadó hóesésbe? – kérdezed újra aggódva. Hát nem érted? Már így is porig sújt a fájdalom, de ha végig kellene néznem, amint összepakolsz és kisétálsz, abba beleőrülnék.

- Képtelen lennék végignézni, Harry. Kérlek, gondold magad a helyembe…

- Igazad van, ne haragudj. Csak…

- Tudom. De jobb, ha most elbúcsúzunk – tétován felállok, és rád nézek. - Bár nem tudom, mit mondhatnék. Kívánom, hogy találd meg a boldogságod, Harry.

Könnyes a szemed, majd a fénylő cseppek végigcsorognak az arcodon, ahogy te is felállsz. Bizonytalanul lépsz közelebb hozzám egy búcsúölelésre, mire én a karjaimba zárlak, és te a vállamra hajtod a fejed.

Egy hosszú percig állunk így, majd szelíden eltollak magamtól. Nem nézel rám, és én megértelek. Én is nehéz szívvel keresem a tekinteted, de tudom, hogy el kell mennem, hogy le tudd zárni életednek ezt a szakaszát.

- Ég veled, Harry! Merlin áldása kísérjen életed minden percében – adok egy puszit a homlokodra, majd határozott léptekkel kimegyek az előszobába. Magamra kanyarítom a melegnek egyáltalán nem nevezhető kopott taláromat, és kilépek a szállingózó hóesésbe.

A lábam öntudatlanul indul el valamerre. Anélkül járom a várost, hogy fel tudnám idézni, merre voltam két perccel ezelőtt. Csak rád tudok gondolni, és a metsző szélben a könnycseppek odafagynak az arcomra. Ennek ellenére tudom, hogy helyesen cselekedtem. Tudom, ki tudtam volna csikarni, hogy velem maradj, de mi értelme lenne, ha ezzel boldogtalanná tennélek?

Nem tudom, mennyi időre van szükséged, de nem akarok túl korán hazamenni. Nem akarlak már ott találni. Pedig már csontomig hatolt a hideg, a fogaim vacognak, de én csak újabb és újabb utcasarkokon fordulok be, és fogalmam sincs, hogy merre járok. Sok órája csatározok már a dermesztő széllel, mikor végre úgy döntök, hogy ideje visszaindulni. Tudom, még legalább egy óra, mire hazatalálok. Már így is lassan szürkületbe hajlik a téli késő délután.

Sötétségbe burkolva találom a házat, és kissé talán meg is könnyebbülök. Ahogy belépek, első látásra semmi nem változott. Tudom, hogy a személyes holmiidon kívül semmit nem vittél el. Egyelőre nem kínzom magam azzal, hogy belenézzek a minden valószínűség szerint üres szekrényekbe, inkább végighordozom a tekintetem azokon a dolgokon, amik ugyanolyanok, mint pár órával ezelőtt. A kép olyan, mintha még mindig velem lennél. Mintha most is csak várnám, hogy hazagyere a munkából. Aztán emlékeztetem magam, hogy már nem fogsz hazajönni. Hogy már egy másik életet élsz.

Végül rádöbbenek, hogy még mindig vacogok az egész napos fagyos sétától, így nagyra bűvölöm a tüzet a kandallóban, én pedig elmegyek fürödni. Beállok a forró zuhany alá, de még így is hosszú idő kell, míg testemben-lelkemben enged a fagyos hideg.

Az elkövetkező napok az eszmélés jegyében telnek. Próbáltam valahogy magamra találni, de nem ment könnyen. Próbáltam visszatalálni a régi kerékvágásba, mikor még a háború előtt abból állt az életem, hogy próbálok munkát keresni, és ha véletlenül találok, megpróbálom azt egy vagy két hónapnál tovább megtartani. Keserves élet, de nem adhattam fel. Valami erő mélyen belül nem engedte, hogy feladjam.

Néha messziről láttalak a városban. Ilyenkor összeszorult a szívem, és néhány napra újra maga alá temetett a fájdalom. Mikor ez az érzés elmúlt, nem maradt más, csak a fásultság. Megtanultam elfojtani az érzéseimet, figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, de tudtam, hogy ez így nem élet.

Mégsem adtam fel. Éltem az egyforma, üres napokat egymás után. Mintha várnék valamire, de magam sem voltam tudatában, hogy mire.

Múltak a hetek, a hónapok, és én azt hazudtam magamnak, hogy túl vagyok rajtad. Próbáltam egy normális életet élni, de magam sem vettem észre, hogy mennyire bezárkóztam. Csak akkor mozdultam ki a házból, ha éppen volt valami munkám. Nem voltak barátaim, nem tartottam a kapcsolatot senkivel.

Csak vártam. Vártam valami csodára, ami talán még helyrehozhatja az életemet. De ez a csoda csak nem akart eljönni.