A reggeli müzlim határozottan érdekesebb volt, mint az, amiről anyám beszélt. A téma ugyanis a közelgő esküvőjéhez kapcsolódott, mint minden esetben. Unottan hümmögtem, már rég feladtam, hogy ráébresszem, mekkora baklövést készül elkövetni.

– Figyelsz rám, Draco?

– Az esküvőről beszéltél – vágtam rá határozottan a jónak vélt választ.

Közben elfordítottam a tálamról a tekintetemet, és felnézve a szépen sminkelt arcon némi csalódottságot véltem felfedezni. Belém hasított a gondolat, hogy talán végre más volt a terítéken, de azonnal semmivé foszlottak a reményeim.

– Az eljegyzésről!

– Az is lesz? – Az étvágyam ezzel el is ment.

Hátradőlve néztem az órára, ami jelezte, hamarosan indulnom kell a suliba. Mostanság igazán szerettem oda járni, bár soha nem voltam éltanuló, de addig sem kellett kettesben maradnom egy szem szülőmmel.

– Három hete szervezem a partit, ami holnap lesz, és te azt kérded, „az is lesz"?! – csattant fel idegesen.

Fáradtan sóhajtottam, mert éreztem a közelgő veszekedés előszelét. Persze, elejét vehettem volna, de a diplomáciai érzékem múlt idővé vált, mióta úgy tűnt, komplett családot kapok. Habár, amíg ki nem mondják az igent, addig még bármi történhet.

– Az apád miatt van, igaz? Kicsim, ő már öt éve meghalt, nem várhatod el tőlem, hogy örökké egyedül maradjak – kezdett bele a második kedvenc témámba.

Bosszúsan löktem hátra székemet, és kaptam fel táskámat, miközben dühösen morogtam vissza.

– Nem vagy pszichológus, szóval ne akarj elemezni!

– Draco… – próbált közbevágni, de tudomást sem vettem róla.

A felháborodás megállíthatatlanul tört ki belőlem:

– Remus Lupin! Hozzá akarsz menni?! De miért? Pénze szinte semmi, egy átkozott könyvelő, ráadásul a suli lúzere a testvérem lesz miattad!

– Harryre gondolsz?

– Miért, van más nevelt kölyke is rajta kívül? – érdeklődtem gúnytól csöpögő hangon.

Aztán már léptem is volna ki a bejáraton, de a hangja még utolért.

– Este a Dumbledore nevű étteremben eszünk, és hidd el, ha megismered Harryt, rájössz majd, milyen édes fiú.

Ettől aztán igazán viszketni kezdett a kezem a gitárom után, hogy kiéljem rajta a felgyülemlett frusztráltságomat. Legnagyobb bánatomra ennek a kívánalmamnak nem tehettem eleget. Ellenérzéseim jelzéseként csaptam be az ajtót magam mögött, és indultam el a gimi irányába. Csalódottságom az egekbe szökött, pedig még nyolc sem volt. Egyszerűen semmivel sem tudtam anyámra hatni. Hiába próbáltam először finoman, aztán már nyíltan szétválasztani őket. Minden kísérletem hatástalannak bizonyult. Remus Lupin – zakatolt a fejemben a név, és magamban átkoztam az alakot, aki három hónapja bukkant fel az életünkben, Harry Potterrel egyetemben. Utálkozva fintorogtam a gondolatára is, hiszen állandóan halkan motyogott maga elé az órákon, és soha meg nem vált volna hosszú ujjú felsőitől. Valószínűleg baromi jó klímával rendelkezik, mert napfényes időben is képtelen volt lazítani ruházatán.

Ha tehettem, inkább tudomást sem vettem róla, bár valami különösen irritált benne. Igaz, egyelőre még nem jöttem rá, mi az. Első látásra megszületett bennem az utálat. Mélyebb értelmet nem is próbáltam találni érzéseim hevességének. Hiszen mi más lehetne ez, mint a gyűlölet?

Élénken élt bennem a pillanat, mikor Harry Potter megjelent, mint új diák. A friss hús érkezése évközben mindig nagy újság. A lányok álmodoznak, hogy oltári pasi lesz majd az illető, a srácok pedig pont az ellenkezőjéért imádkoznak, és hőn remélik, minimum egy bikinimodellel szívhatnak egyazon levegőt. A csajok igénye végül nem teljesült. A várt Adonisz helyett egy túlzottan sovány fiút kaptak, aki láthatóan félt bármerre is nézni, helyette kitartóan meredt a padló irányába. Egyedül csak az órákon tűnt úgy, hogy van benne némi élet, amúgy szellemként keringett a suliban. Habár úgy tűnik, pár hete egész jóba lett Weasleyvel. A két vesztes – gondoltam megvetően.

Érdekes, de már a kezdet kezdetén megvoltak az ellenérzéseim, pedig akkor még Lupin sem volt a képben. Lehet, ösztönöm súgta meg előre a bajt, vagy egyszerűen a szemmel látható gyengesége miatt néztem le. Igazából nem is akartam sokat töprengeni rajta, mert egyszerűbb volt utálni, mint mélyebb értelmet találni. Aztán persze érkezése után két héttel bekövetkezett a katasztrófa. Két szó: szülői értekezlet. Itt kezdődött a románc, mely sajnos azóta kiirthatatlanul burjánzott. Hála ennek, elég erős az esélye, hogy új apám, valamint egy soha nem volt testvérem legyen.

Szerencsére a suliban egyelőre csak páran voltak tisztában ezzel a katasztrófával, viszont tudtam, már nem sokáig lehet titokban tartani. Ennek köszönhetően a gimiváltás gondolata egyre jobban kerülgetett, de a garázsunk egyelőre még nagyobb vonzerővel bírt, mint egy bentlakásos suli varázsa. Hiszen a zene segített, hogy megfeledkezzem az összes problémáról, és odalent ki is élhettem rajongásomat gitárom iránt. Töprengésemből a vállamra csapódó tenyér szakított ki.

– Na, mi a helyzet? Ez is egy olyan reggel volt? – érdeklődött Blaise vidáman.

– Melyik nem az? – kérdeztem vissza iróniától fűtött hangon. – Új piercinged van – állapítottam meg a szájánál lévő feltűnő csillogás láttán. – Hányadikat is rakattad be?

– Ebből nem lehet elég! Akarsz egyet te is? Az üzletben, ahol csináltattam, most féláron rakják be – röhögött fel gúnyosan, mert tudta jól, mennyire bírom a fájdalmat.

– Oké, miért ne? – egyeztem bele gondolkodás nélkül, ugyanis felötlött bennem, milyen poén lenne az esti vacsi egy új testékszerrel.

Meglepetten mért végig, majd szája vidáman megrándult.

– Ez a beszéd, végül is egy rock banda vagyunk, vagy mi a fene! Adnunk kell a külsőre. Egy tűvel átszúrják, vérezni sem fog nagyon, talán egy kicsit – jegyezte meg gonoszkodó éllel a hangjában.

Hallva, mivel jár a kis kiegészítő felhelyezése, már egyáltalán nem tartottam olyan jó ötletnek a dolgot. Sőt, gyerekesnek tituláltam még a lehetőségét is annak, ami egy perccel ezelőtt még oly csábító volt. Visszalépni azonban nem akartam... legalábbis nem egyből. Ezért próbáltam más irányba terelni a beszélgetésünket, hátha jegelhetjük a témát.

– Sürgősen találnunk kell egy embert – jegyeztem meg lehangoltan. – A fesztiválon minimum három tagú bandaként szerepelhetünk.

– Anyád szó nélkül engedi, hogy kihagyd az eljegyzési vacsit?

Döbbenten mértem végig, és ennek hangot is adtam.

– Te meg honnét tudsz erről?

– Az elmúlt hetekben másról sem beszélt, ha ott voltam nálatok – közölte fájdalmas arckifejezéssel. – Ha kérdésed lenne, csak kérdezz engem. A kaja amúgy egész jónak ígérkezik.

– Ezen csodálkozol? Két szakácskönyvét adták ki, és már írja a harmadikat. Amúgy meg este megemlítem majd neki ezt az apróságot.

– Szerintem nem fogja díjazni az ötletet.

– Meg kell értenie, hogy ilyen lehetőség nem mindennap adódik. Az, hogy bekerülhetünk egy másik banda helyére, fantasztikus kiugrás lehet számunkra. Vétek lenne parlagon hagyni.

– A gond ezzel csak az, hogy Pansy kilépett, miután a randizási ötletét kapásból visszautasítottad. Megjegyzem, jó testű kis csaj, szóval nem értem, mi volt a bajod. – Mivel látta elboruló tekintetemet, sietősen tért át az eredeti témára. – Szóval, a lényegre visszatérve, úgy mondtál igent a felkérésre, mintha teljes lenne a csapat. Ráadásul plusz embert sem találtunk az elmúlt napokban. Pár apró akadály tornyosul előttünk, de amúgy minden süti.

Felháborodottan mértem végig kishitű barátomat.

– Negatív vagy! A zsarolásnak pedig nem engedek, még ha a felhozatal dögös, akkor sem. Elvek is vannak a világon, Blaise. Különben is, a problémánk délutánra vagy legkésőbb holnapra megoldódik. A meghallgatáson ott lesz az a személy, akire szükségünk van. Utána pedig tarolni fogunk.

– Az önbizalmadból adhatnál nekem is. Végül is, a fellépésünk ideje még messze van, addig bármi történhet – tette hozzá a végén némileg vidámabban.

– Igen, talán anyám is ráébred, mennyire rossz döntést hozott Lupinnal kapcsolatban.

– Lehetetlent azért ne kívánj, Draco – nevetett fel, mire kapott egy mogorva pillantást.

További vitának azonban nem volt helye, mert megérkeztünk a sulihoz. Mielőtt beléptünk volna a területére, megkérdeztem tőle:

– Felkészültél?

– Aha! Ahogy látom, a sportklub tagjai képtelenek megszabadulni a hagyományoktól.

A tekintetemmel követtem, ahogy egy elsőst a focicsapat tagjai a kukába „tömtek". A látványosság nemigen bírt jelentőséggel, hiszen mindennapos volt, így a diákok nem is szenteltek neki túlzott figyelmet.

– Na, haladjunk! Éljük túl ezt a napot is.

Buzdításom után megindultunk az állatkert belsejébe, amit a többség iskolának hívott.

Az órák unalmasak voltak, soha nem kellett megerőltetnem magamat, így is tudtam hozni a jó átlagot. Egyedül a kémia volt az, ami némi változatosságot jelentett. Ez is csak azért, mert a tantárgyat Perselus Piton tartotta, akinek egyéni stílusa igazi színfolt volt. Habár az elmúlt három hónapban, mióta Potter felbukkant, különösen kezdett viselkedni. Határozottan szívatta őt, aki felelhetett bármilyen jól, akkor is megkapta a büntetőfeladatot. Teljes mértékben igazságtalan volt, mégis élvezettel figyeltem a műsort, és vártam a percet, mikor fog Potter haragosan kitörni emiatt. Ha fogadni kellett volna rá, én azt mondtam volna, napok kérdése, és robbanni fog. Ugyanis zöld szemében néha felfedezhető volt az ellenkezés aprócska szikrája.

Szokásomhoz híven figyeltem a srácot, aki az ablaknál ült, tőlem jobbra. Fejemet a kezemnek támasztva próbáltam rájönni, mi az, ami miatt muszáj bámulnom. Az utálat – szögeztem le hevesen, de aztán kénytelen voltam ezt sokadjára is elvetni, mert abban biztos voltam a sok furcsaság között, hogy nem utálom. Legalábbis annyira nem, hogy állandóan szemmel kelljen tartanom. De mi ez? Soha nem éreztem még így...

A fény lágyan vette körbe, és hajtincsei ettől még sötétebbnek tűntek. Valószínűleg, ha hozzáérnék, biztosan puhán omlanának az ujjaim közé – vélekedtem némileg kótyagosan. Lassan kezdett körvonalazódni bennem egy sejtelem, de mielőtt még alakot ölthetett volna, egy határozott hang szakított ki ebből az állapotból.

– Draco Malfoy, elhiszem, hogy szép időnk van, de inkább az órára figyeljen!

Meglepetten kaptam el a tekintetemet Harry irányából, és hálát adtam az égnek, hogy Piton azt hitte, a kinti tájat csodáltam.

– Bocsánat – motyogtam, miközben páran gúnyosan kuncogni kezdtek körülöttem.

Ezzel nem igazán hatottam meg komor tanáromat, mert kérlelhetetlenül folytatta.

– Iskola után magára bízom a szertár takarítását, mert eddig túlzottan elnéző voltam. Legalább felváltja Mr. Pottert a mai napon – jegyezte meg gúnytól éles hangon. – Unom, hogy állandóan kifelé bámészkodik

– Én nem! – tiltakoztam meggondolatlanul, ez pedig olaj volt a tűzre.

A sötét szempár jegesen villant.

– Ne is remélje, hogy este hat előtt hazamehet! – hangzott el a fenyegető ígéret.

Ez a mondat pontosan előrevetítette eljövendő szenvedésemet. Ezután zavartalanul zajlott tovább a kémia világába való beavatás, és közben próbáltam egyenesen a táblára meredni. Meglepően nehéz volt megállni, hogy ne pillantsak akár egy másodpercre is oldalra. Valahol mélyen örültem Piton közbeavatkozásának, mert éreztem, a több hónapja körülöttem ólálkodó sejtelem majdnem felismeréssé vált. Ez pedig nagyon nem tett volna jót a lelkivilágomnak.

Szünetben megkerestem Blaise-t, és közöltem vele a kellemetlen hírt, miszerint egyedül kell lefolytatnia a meghallgatást. Nem igazán örült ennek, de jól tudta ő is, Pitonnal nem lehet játszadozni. Utána mentem volna a következő órámra, amire eleve késve indultam. Sietősen vágtam át a kihalt udvaron, de pár méter után kénytelen voltam megállni a közelben kibontakozó jelenet hatására. A kiürült részen Harryt ismerem fel, amint körbevette őt két felsőbb éves. Valószínűleg újabb balekot kerestek, akit a kukába tömhetnek. Mivel a kacsú alaktól nem reméltek túlzott ellenállást, úgy vélték, könnyű dolguk lesz. Az időpontot is jól választották ki, mert közel s távol nem lehetett tanárt felfedezni.

Némán szemléltem az ismerős cselekményt, hiszen az intézményben gyakori volt a balekok szívatása. Eközben kifejezetten nem értettem a srácot. Habár Potter teste nem volt csupa izom, de jól karban volt tartva. Az elmúlt időkben némi plusz súlyt is sikerült felszednie magára, így már kóros soványsága sem volt olyan szembetűnő. A tesiórákon ez tisztán látszott, még akkor is, ha nem volt hajlandó tornamezt viselni. Ezek ellenére sem próbált védekezni. Megtehettem volna, hogy folytatom az utamat, mint aki nem is látja, mi történik. Általában ezt szoktam tenni, hiszen jobb volt nem megzavarni a kényes egyensúlyt. A balekok védőszentje mégsem lehetek, ahhoz túl sokan voltak. Filozófiám szerint mindenki segítsen magán a saját erejével. Tehát egyáltalán nem szándékoztam tenni semmit sem, mégis... Magam sem tudom, miért, de egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy közbeavatkoztam.

– Hagyjátok békén!

A kőagyúakat nem hatotta meg a felbukkanásom, szájuk gonosz mosolyra húzódott.

– A szőke herceg végre megérkezett!

Gúnyolódásuk, bár nem mutattam, érzékeny pontot ért. Ezután már nem csak Harry miatt, hanem ezért is meg akartam velük ismertetni a jobbegyenesemet. Indulataim a külvilág számára észrevehetetlenek voltak. Higgadtan közelítettem meg őket, jelét sem adva, mi a valódi szándékom. Miután a távolságot jónak ítéltem, váratlanul behúztam a közelebb állónak. Ütésem meglepetésként érte, és bár hátratántorodott, nem esett hanyatt. Sajnos. Lélekben felkészültem rá, hogy kemény harc lesz itt, melyre kevés az esélyem, hogy megnyerjem de nem volt időm megbánni a tettemet. A következő meglepő dolog Potter viselkedésében beállt változás volt, aki egész eddig meghúzódott a háttérben. Ütésem láttán viszont felhagyott a passzivitással, és kezelésbe vette a másik srácot, még mielőtt az rám ugorhatott volna. A csata hevében, el-elkapva egy mozdulatát, elismerően hümmögtem. Végül két kiterült idiótát hagytunk magunk mögött, és igen hálásak lehettünk azért, hogy közben egy tanár sem bukkant fel. Az épületbe beérve, kifulladva álltunk meg a folyosón.

– Minek adod a szerencsétlent, ha így tudsz verekedni? – támadtam neki dühösen.

Zöld szemével szomorúan mért végig, mielőtt válaszolt volna.

– A harc nem old meg semmit.

– Ahhoz képest egész szép ütéseket vittél be – állapítottam meg gúnyosan.

– Nem szeretek mást bajba keverni. Ha csak rólam lett volna szó, nem számít, mi történik velem.

Ettől oltári mérges lettem, ennyire talán anyám közelgő házasságának híre sem akasztott ki. Durván löktem a szekrénynek, és közelebb lépve szinte felpréseltem rá.

– Hogy beszélhetsz magadról így, mintha semmit sem jelentene, ha megsérülsz?!

A váratlan testi kontaktus hatására smaragd szeme hatalmasra tágult, miközben résnyi távolságra került arcunk egymástól. A pillanat hevében olyasmik tűntek fel, amiknek tényleg nem kellett volna. Magamtól megrettenve léptem sietősen hátrább. El innét azonnal – zakatolt a fejemben a mondat. Ezután húztam volna a csíkot messzire, bár hogy hova, az még kérdéses volt, hiszen az épp aktuális órámat jócskán lekéstem. Menekülésem közben egy lágy hang ért utol.

– Köszi, hogy segítettél.

Ezt a mondatot nem hagyhattam figyelmen kívül, ezért hátra sem nézve közöltem vele:

– Ettől nem változik semmi, Potter. Továbbra sem ismerjük egymást sem itt, sem máshol.

Hiába volt az enyém az utolsó szó, méreg emésztett a nap folyamán, melytől képtelen voltam megnyugodni. Tisztában voltam vele, hogy az étteremben sem fog javulni a hangulatom.

Megérkezve ez a megérzésem megerősítést nyert, mert anyám az előtérben várt rám.

– Mégis mit képzelsz magadról? – támadt nekem hevesen. – Büntetőmunkád volt pont ma?! Egyszerűen csak szabotálni akartad a vacsorát.

Gúnyosan mértem végig a haragtól remegő, általában végletekig türelmes nőt.

– Ha valóban ez lett volna a célom, akkor el sem jövök!

– Miért nem vagy képes megérteni, Draco, hogy szükségem van Remusra?

Megviselt ez a nap, a saját érthetetlen viselkedésem. Minden kavargott bennem, és most ráadásul még ő is rám támadt. Nem értettem, mi baja van. Lényegében elfogadtam az esküvőt, igaz, próbáltam felszólalni ellene, de magam is tudtam, ezzel nem érek el semmit. Ráadásul eljöttem erre az átkozott vacsorára is, pedig akár ki is hagyhattam volna, tényleg.

– Te is próbálhatnál kicsit megérteni, hogy nekem sem olyan könnyű az életem!

– Rendben, akkor mondd el, mi az, ami nyomaszt, ha nem a közelgő esküvőm az igazi ok.

Némi reményt láttam felcsillanni, hogy a holnap mégsem lesz annyira elcseszett. Igaz, a helyszín nem volt éppen alkalmas a téma bevezetéséhez, de éltem a lehetőséggel.

– Felléphetünk a bandával egy fesztiválon.

Némi érdeklődés suhant át az arcán, amit jó jelnek véltem.

– Mikor lesz?

– Holnap – válaszoltam.

– Azon a napon, amikor az eljegyzést tartjuk? – Felháborodása nyilvánvaló volt. – Szó sem lehet róla!

– Ezen a fesztiválon kizárólag egyetlen helyi csapat lehet, és minket választottak! De te ezt úgysem érted – jegyeztem meg keserűen. – Számodra a zeném csak hangos zaj!

– Hiszen engedlek a garázsban gyakorolni! Különben is, Pansy kilépett a bandából, akkor meg hogyan akartok fellépni? Olyan kedves kislány volt, reménykedtem is benne, hogy ti ketten...

– Ez pillanatnyi kellemetlenség, addigra megoldódik. És hidd el, a csaj minden, de nem kedves – vágtam közbe utálkozva a zsarolás emlékére.

Szavaim nem voltak nagy hatással rá. Sejtettem, hogy megint eljutunk majd a fő témához, bár jobban örültem volna, ha tévedek. Sajnos, elhangzó szavai engem igazoltak

– Beszéljünk arról, amiről ez tényleg szól. Az apád miatt ellenzed a kapcsolatomat Remusszal?

– Ne lovagoljunk állandóan ezen. A fesztiválról van szó! Egyszerűen nem vagy képes megérteni, min megy keresztül az ember a suliban, és még otthon is csak a stressz éri.

– Elég volt, azért a gimi nem olyan nehéz.

Megvetően mértem végig.

– Egy napig sem bírnád ki a sulimban.

– De, igenis könnyedén venném az akadályt – válaszolta azonnal.

Nem tudom, hova fajulhatott volna veszekedésünk, ha egy különös, ősz alak váratlanul oda nem lép hozzánk, ezzel belém rekesztve a szót.

– Sütit! – kiáltotta lelkesen ragyogó szemmel.

Értetlenül mértük végig a szerencsesütit kínáló férfit.

– Nem kérünk. – Anyám visszautasítása határozott volt, azonban nem hatotta meg vele a tolakodót.

Kitartóan nyújtotta felénk a tálcát, és látszott rajta, ha kell, addig követ bennünket, míg el nem vesszük őket. Fáradt beletörődéssel néztük egymásra, a következő pillanatban pedig egyszerre vettük el egy-egy sütit. Erre az öreg arcán elégedett kifejezés suhant át, majd szó nélkül hagyott minket magunkra. A kis incidens annyiban volt jó, hogy ráébredtünk, nem semmi műsort adtunk nyilvánosan, és jobb lenne inkább otthon folytatni. Ösztönösen törtük ketté a szerencsesütiket. A fecnin a következő szöveg állt:

„Kezdődik az utazás. Az ára egymás szemében megírva. Ha azt látod, amire vágysz, az önzetlen szeretet megvált."

– Ez annyira szánalmas – állapítottam meg.

Az, hogy anyám mit akart mondani, örök rejtély maradt, mert a föld váratlanul megmozdult alattunk. Ösztönösen karoltam át, védve a törékeny testet. Egy percig sem tartott az egész, és ahogy jött, úgy távozott is. Rémülten meredtünk egymásra.

– Jól vagy? – kérdeztük egyazon pillanatban.

– Nézzük meg a többieket – kérte, féltve a bent lévőket.

Engedelmesen követtem az előttem ellibbenő anyámat, és beérve az asztalokkal zsúfolt terembe, meglepve bámultuk a nyugodtan falatozó embereket.

– Nem lett semmi bajotok? – kérdezte tőlük Narcissa, mikor az asztalhoz értünk.

A tányérjára bámuló Potter erre végre képes volt ránk nézni, de engem meglátva sietősen fordította vissza tekintetét oda, ahol eddig is volt.

– Drágám, miről beszélsz? – érdeklődött Lupin kedvesen.

– A földrengésről, Remus. Nem éreztétek?

Mint kiderült, nem, sőt, az egész étteremben csak mi ketten voltunk, akik érezni vélték. Az est folyamán nyilvánvalóvá vált az is, hogy a kaja egész tűrhető, ami egy jó pont volt, mert a társaság hagyott némi kívánnivalót maga után. Egyelőre nem hoztam ismét szóba a fesztivált, gondoltam, az átélt riadalom után várhatok vele holnapig. Nagylelkűségem ellenére a hangulat közepesnek volt mondható, hiszen a szerelmespár vidáman turbékolt, lényegében fel sem tűnt számukra, hogy mi csendben fogyasztjuk a saját adagunkat. Kelletlenül, de el kellett ismernem, egész kedves benyomást keltenek; már annak, aki bírja gyomorral a középkorúak flörtjét. Sajnos, én nem tartoztam ebbe a csoportba, valahogy mégis sikerült megállnom a „menjetek szobára" mondathoz hasonló viccek elsütését.

Közben sokadjára is megállapítottam, hogy igazából nem volt konkrét bajom leendő mostohámmal, egyszerűen csak nem értettem, mit lát benne az anyám. Hiszen első férje és közte ég és föld volt a különbség. Habár emlékeim némileg megfakultak az idő múlásával, mégis voltak dolgok, amikre tisztán emlékeztem Lucius Malfoyjal kapcsolatban. A Malfoy eszmék tanításra komoly hangsúlyt fektetett.

„Fiam, az életben kétféle ember létezik: az egyik tudja, mit akar, és azt el is éri bármi áron. A másik pedig csak próbál elevickélni az életben. Na, őket nevezzük veszteseknek."

Igazán kár, hogy apám a nagy versenyszellemben, a sebességhatárt túllépve lelte halálát, mert nem bírta elviselni, hogy egy családi kombi megelőzte az úton. Az élet peches lehet még egy Malfoy számára is – állapítottam meg nosztalgikusan. A lényeg azonban, hogy a Malfoy alapelv szerint a Lupin család minden kétséget kizáróan az utóbbi csoportba tartozott.

Egy fiú, aki inkább elviseli, hogy megverjék, mintsem visszaüssön.

Egy agglegény, aki önként és dalolva vett magához egy kamasz fiút, vállalva a vele járó terheket. Ráadásul maga a két lábon járó kimeríthetetlen türelem. Ezt megtapasztaltam, mikor a kezdeti időkben próbáltam az idegeire menni, azt remélve, elüldözhetem anyám közeléből. A végére teljesen kivoltam, és kénytelen voltam feladni a harcot. Ezt a sovány alakot egyszerűen semmi sem tudta kihozni a sodrából.

Ha ez még nem lett volna elég, önkéntesként dolgozik a város kutyamenhelyén, ráadásul elhivatott környezetvédő, és még ki tudja, mi nem.

Számomra felfoghatatlan volt, hogy mit eszik ezen a szamaritánuson Narcissa Malfoy. Az ellentét közöttük nyilvánvaló volt. Kezdve azzal, hogy anyám allergiás volt az ebekre, és minden más négylábú dögre. Kifejezetten szerette a pénzt, a hírnevet. Szóval ezek után, ha ez a házasság sikeres lesz, akkor bizonyságot nyer számomra, hogy a szerelem valóban legyőzi az akadályokat.