Ülök a szobámban, egy pohár borral a kezemben, és csak bámulok magam elé. A következő egy órát tervezem, mintha bizony lenne értelme az előre kitalált szavaknak ebben az esetben. Vacsora utánra magamhoz rendeltem Dracót. Úgy döntöttem, teszek még egy utolsó, igaz szinte semmi reménnyel nem kecsegtető kísérletet arra, hogy lebeszéljem arról az őrültségről, amit tenni készül.

Az elmúlt hónapok során nagyon sokat gyötrődtem ezen. Akkor kezdődött, mikor Narcissa és Bella eljöttek hozzám. Cissy a földig összeomolva könyörgött, hogy mentsem meg a fiát, és még a megszeghetetlen esküt is letetette velem, garanciát kérve arra, hogy az utolsó pillanatban nem fogok visszakozni. Nem bántam, akkor már tudtam, hogy így is, úgy is nekem kell megtennem.

Nem mondom, hogy eleinte könnyű volt ezt tudomásul venni, de Dumbledore-nak nem lehet nemet mondani. Mindig keresztülviszi az akaratát, bármi is legyen az ára. Nem foglalkozik vele, hogy mit tesz tönkre a környezetében, csak azzal, hogy elérje a célját. Időnként belegondolok, hogy semmivel sem jobb ő, mint a Sötét Nagyúr, csak ő éppen a világos király szerepében tetszeleg a sakktáblán.

Mindegy. Visszatérve a feladatomra… ha már volt olyan hülye, hogy belenyúlt abba az átokba, és ezzel aláírta a saját halálos ítéletét, megteszem, amit kér. Hogy is mondta? Azt csak én tudom, hogy mennyire károsítja a lelkem, hogy egy öregembert megmentek a rá váró szenvedéstől. Az én lelkemnek már mindegy… már nem sok minden van rajta, ami károsodhatna. Inkább megteszem én. Csak Voldemort ne keverné bele Dracót…

Aznap este, mikor Cissy és Bella elmentek, sokat gondolkodtam… leginkább azon, hogy mi volt az igazi oka annak, hogy belementem ebbe az eskü dologba. Az, hogy az anya olyan kétségbeesetten kérte, hogy mentsem meg a fia életét? Vagy az, hogy teljesítsem Dumbledore kérését, aki az egyetlen… nem is barátom… ahhoz bíznunk kellene egymásban, de ez hiányzik… az egyetlen ember, aki talán… azt hiszem, ezt hangsúlyoznom kell… talán megértette, hogy megbántam, amit akkor régen tettem… szóval, hogy teljesítsem a kérését? Vagy azért, mert Draco a keresztfiam, és hiába elkényeztetett arisztokrata kis ficsúr, fontos nekem?

Aznap éjjel, és azóta is sokat gondolkodtam Dracón. És azóta valahogy jobban odafigyelek rá. Észrevettem olyan dolgokat nála, amiket soha azelőtt. Hogy milyen elbűvölően pimasz mosolya van, mikor egy-egy pillanatra le tudja vetni a belénevelt gőgöt… hogy villan a szeme, mikor valamit el akar érni… hogy kicsit elpirul, mikor órán megdicsérem… hogy milyen laza mozdulattal tud a hajába túrni, mikor látja, hogy a lányok figyelik.

És azt is észrevettem, hogy mikor azt hiszi, nem figyel rá senki, végtelen szomorúság, és félelem költözik a tekintetébe. Ilyenkor néha észreveszi, hogy nézem, és azonnal elszántságot, és keménységet erőltet az arcára. De nekem már nem tud hazudni. Pontosan tudom, hogy fél… retteg… bármit megtenne, hogy kibújjon a sorsa alól, de úgy érzi, nem tud. Nem tud, mert ezt várják tőle a szülei, Voldemort, és még rólam is azt hiszi.

Nem lehetek őszinte vele, bármennyire is szeretnék. Tudom, hogy ez lehetne az egyetlen mód, amivel eltéríthetném… de ezzel túlságosan sokat kockáztatnék. Ha mégsem sikerülne meggyőznöm, akkor elveszítenék mindent, és velem együtt az egész varázsvilág is.

Hogy mit remélek a ma estétől? Nem tudom. Nem hinném, hogy ha az eddigi győzködéseim mind falra hányt borsó volt, ma történne meg a csoda. Úgy érzi, a kötelességét teljesíti, és azt hiszi, azért akarom elvenni tőle a feladatát, mert gyereknek tartom, gyengének, akit meg kell óvni egy ilyen veszélyes küldetéstől. Kikéri magának a segítséget, azt, hogy bele akarok szólni az életébe, hogy nem tartom képesnek arra, hogy szolgálja a Sötét Nagyurat.

Merlin… ha tudná… ha tudná, hogy épp az ellenkezője igaz. Hogy sokkal többnek tartom annál, hogy lealacsonyodjon Voldemorthoz, és a talpnyalóihoz. Hogy magyarázhatnám meg ezt neki úgy, hogy közben ne veszélyeztessem a saját küldetésem?

Embertelen ez a vívódás, és már hónapok óta ebben élek. Sok mindenre rájöttem időközben. Saját magammal kapcsolatban, Dracóval kapcsolatban… de most mindez mellékes. Most nem én vagyok a fontos, hanem az, hogy őt valahogy eltérítsem ettől az őrültségtől. Ő mindenképp csak veszíthet… ha megpróbálja, és nem lesz képes megtenni, Voldemort kíméletlenül végez vele. Az apja bűne miatt, és a saját gyengesége miatt. Ha sikerül neki, akkor meg a körülötte állók, vagy menekülés közben aurorok végeznek vele. Egyik szánalmasabb halál, mint a másik. Ő ennél sokkal többre méltó. Nem, nem az arisztokrata származása révén… sokkal több van benne, mint első pillanatra látszik, de a neveltetése maga alá gyűrte a saját énjét. Talán még nem késő felszínre hozni, de sok esély nincs rá, az biztos.

Meghallom a kopogását.

- Gyere be! – szólok ki neki, és ő belép. Megáll az ajtóban, és kíváncsian néz rám. Arcán már a jól ismert elutasítás, tudja, miről akarok beszélni vele. – Gyere és ülj le!

- Perselus… - kezdi sóhajtva, és nem mozdul. – Miről akarsz velem beszélni? - az arcomra néz, és megcsóválja a fejét. – Még mindig a régi nóta?

- Ülj le! – ismétlem meg. A hangomban nincs parancs, de mégis több, mint kérés. Végül engedelmeskedik. – Két dolgot ígérek neked, Draco. Az egyik, hogy most hozom utoljára szóba ezt a dolgot. A másik, hogy ez a beszélgetésünk lesz a legnehezebb valamennyi közül.

Egy kis ideig csak néz rám az átható ezüst szemeivel, majd bólint.

- Meg akarod tenni, Draco? – kérdezem, és a hangom halálosan komoly.

- Ebben az esetben nem számít, hogy akarom-e – mondja, és viaskodik benne a dac és a kétségbeesés.

- Az mindig számít. Ha nem akarsz megtenni valamit, mindig érkezik segítség.

- Ugyan honnan? Megteszed helyettem? – kérdezi gúnyosan, ahogy az elmúlt időszakban már annyiszor.

- Akár meg is tehetem – válaszolok nyugodtan.

- Perselus…

- Draco, én már annyit öltem, hogy eggyel több vagy kevesebb nem számít!

- Ez az én dolgom! A Nagyúr engem bízott meg vele.

- Tudom, Draco. És nem vonom kétségbe, hogy képes vagy véghezvinni.

- Akkor mi a fenéért avatkozol bele? – emeli fel a hangját, majd hirtelen lesüti a szemét, mert tudja, hogy azt még tőle sem tűröm el, hogy ilyen hangon beszéljen velem. Ezúttal azonban nem azért vagyunk itt, hogy a tiszteletről prédikáljak neki.

- Mert nem akarom, hogy megtedd!

- Miért?

- Rengeteg okom van rá.

- Elkezdheted sorolni.

- Édesanyád aggódik miattad – mondom, de tudom, ezzel tudom legkevésbé meghatni.

- Anyám büszke lehetne…

- Mire? Arra, hogy gyilkos lesz a fiából?

- A Nagyúr parancsát teljesítem! Ez sokkal fontosabb!

- Draco… anyád elsősorban anya… és csak másodsorban halálfaló.

- Nem kéne, hogy így legyen.

- Te ezt nem érted, Draco – mondom, és egy pillanatra Lily jut eszembe, aki meghalt, hogy a fia élhessen.

- Mit? – kérdezi olyan hangon, amiből nyilvánvaló, hogy nem érdekli a válasz.

- Ismertem valaha egy nőt – mondom, hogy végre figyeljen rám. – aki az életét adta a fiáért.

- Potter anyját? – persze azonnal levágja, miről beszélek.

- Igen.

- És megérte neki?

- Az ő szempontjából igen. Még akkor is, ha Potter elbukik a Nagyúrral szembeni harcban, adott neki tizenhét évet. Tizenhét évet, ami alatt barátai voltak, és ha nem is sűrűn, de voltak boldog pillanatai. De most nem róluk van szó. Anyád ugyanúgy az életedet akarja menteni.

- Meg tudom védeni magam!

- Dumbledore ellen? És Voldemort ellen? Ilyet még én sem mernék állítani magamról.

- Ne beszélj mellé. Az első érved rizsa volt. Jöhet a következő.

Elgondolkodom. Van egy érvem, de azt a legvégére tartogatom. Amikor már semmi más nem használ. Mert az nagyon kockázatos. Ha bevetem, és nem működik… bár túl sokat nem veszíthetek. Talán a nem létező önbecsülésemet, és a nem is olyan régóta dédelgetett álmaimat. Így gyorsan valami más után nézek a gondolataimban.

- Ha megpróbálod, mindenképpen meghalsz.

- Ugyan miért halnék? Ha sikerül megtennem, a Nagyúr…

- A Nagyúr megvéd? Erre számítasz? Ugyan Draco, ne légy naiv! Csak addig vagy jó, míg végre nem hajtod a feladatot, amit kiszabott rád!

- Hogy mondhatsz ilyet, Perselus?

A fenébe, majdnem kiestem a szerepemből. Gyorsan nyugalmat erőltetek magamra.

- Ismerem őt, Draco. Sokkal régebb óta, és sokkal jobban, mint te. Nem az a dolgod, hogy megöld Dumbledore-t, csak az, hogy bármilyen okból halsz meg a végén, a családod megfizet apád hibájáért!

- Apám hibázott, de én helyrehozhatom!

- Persze. És közben hazavágod az életed.

- Biztosíthatom a helyem a…

- Mondd, Draco, az sem zavar, hogy az a lány, akinek a medált odaadtad, a mai napig kórházban van? – elsápad, tudom, hogy bántja ez a dolog.

- Hülye volt! Megmondtam neki, hogy ne bontsa ki…

- Te voltál hülye! – szólok közbe ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha már egyszer idióta módon gyilkolni akarsz, vállald érte a felelősséget. Aljas és utolsó dolog ebbe ártatlan embereket belekeverni. Ha meg akarod tenni, vállald azt a pillanatot, mikor ott állsz az áldozatoddal szemben, és a szemedbe néz, megértve, hogy ennyi volt…

- Vállalni fogom, ne aggódj! Már tudom, hogy nem bízhatom senki másra.

Sóhajtok, mert tudom, hogy ez most a rosszabbik énje. De azt is tudom, hogy elég egy jól irányzott szó, és átbillen a másik oldalra.

- Nem félsz, Draco?

- Mitől? – kérdezi, de már bujkál a bizonytalanság a hangjában.

- Hogy milyen érzés lesz megtenni.

- Nem olyan nehéz…

- Kimondani azt a két szót… végrehajtani az átkot… valóban nem nehéz. De ez nem erről szól. Ölni nem csak azt jelenti, hogy kimondod a halálos átkot.

- Ugye nem akarsz most erről prédikálni? – már megint enyhén gúnyos a hangja.

- Nem, nem akarok. De belegondoltál már a pillanatba, mikor ott állsz az öreggel szemben, felemeled a pálcád… és?

- És megölöm – mondja, de a hangja most nem olyan magabiztos, mint eddig.

- Miért?

- Mert a Nagyúr ezt parancsolta!

- Ez kifogás. Miért?

- Kötelességem megtenni!

- Miért?

- Nincs miért, Perselus! Csak a parancs van, és én a kis senki, aki végrehajtom!

Na, ez végre őszinte volt. Sokáig kellett feszítenem a húrt ezért az egyetlen szívből jövő mondatért.

- Megteszem helyetted.

- Miért? – fordítja ellenem a saját kérdésemet.

- Mert anyád erre kért. És mert a keresztfiam vagy.

- Gratulálok. Erre most jöttél rá?

Ettől megrándulok. Övön aluli volt, igazi mardekáros. Nagyon jól tudja, hogy az elmúlt tizenhét évben ő volt az egyetlen, akivel törődtem, az egyetlen, akit szerettem. Bár sosem mutathattam ki igazán, mert az apja leszedte volna a fejem, de mindig foglalkoztam vele, vigyáztam rá, sokszor még Lucius dühét is visszafogtam, ha valami hülyeséget csinált, és az apja meg akarta büntetni.

Ő is tisztában van vele, hogy ezzel most túllőtt a célon, mert próbál mentegetőzni.

- Ne haragudj, Perselus! Ezt nem kellett….

- Nem számít.

- De igen, számít! A keresztapám vagy, de jobban szeretlek, mintha az apám lennél.

Örülnöm kellene ennek a kijelentésnek, de nem tudok. Azt sugallja, hogy apjaként szeret, de én másként szeretem, mintha a fiam lenne.

- Ha megóvhatlak ettől az őrültségtől, Draco… bárhogy… én megteszem.

Megcsóválja a fejét, és reménytelenül sóhajt. – Nem, Perselus. Ha ez a sorsom, meg kell tennem. És azt hiszem, jobb, ha nem tépjük tovább a szánkat feleslegesen. Megyek… és kérlek, tényleg soha többé ne beszéljünk erről!

Feláll, és olyan gyorsan fordít hátat, ahogy csak tud. Az ajtó fele indul, de utánamegyek. Mielőtt a kilincsre tenné a kezét, megfogom a karját.

- Draco, kérlek… kérlek, ne tedd! – kérem a suttogásnál alig hangosabban. Lassan felém fordul, könnyek csillognak a szemében. – Kérlek… nem akarlak elveszíteni. Nem akarom, hogy belehalj ebbe az őrültségbe! Ennél sokkal fontosabb vagy nekem… szeretlek!

Nem tudom, hogy fog reagálni, nem tudom, hogy fogja érteni, amit mondok. Átkozott szavak… félreérthetőek. Szeretet… szerelem… hogy lehet úgy mondani, hogy értse?

De úgy tűnik, pontosan érti. Az egyik könnycsepp elszabadul a szeméből, ahogy felemeli a kezét, és megsimogatja az arcom.

- Meg kell próbálnom, Perselus – mondja, miközben lehanyatlik a keze, és lehajtja a fejét. – Félek… nagyon… de nincs választásom – néz újra a szemembe. – Nem akarom, hogy te tedd meg! Nem akarom, hogy miattam szenvedj! Neked már úgyis épp elég nehéz a szíved… nem akarom még én is terhelni. Nem akarom, hogy magadra vállald az én bűnöm.

- Félek, hogy elveszítelek – mondom suttogva, mert már csak arra vagyok képes.

- Ha meghalok… várni fogok rád odaát… akárhol… ameddig csak kell.

- Draco, én nem a túlvilágon akarlak szeretni, hanem az életben! – csattanok fel, hirtelen hátat fordítva neki. Ha eddig nem lettem volna egyértelmű, most ezzel a mondattal azzá tettem az érzéseimet. Nem akarom látni a felismerés, és az elutasítás szikráit fellobbanni a szemében.

Az egyik fotel támlájára támaszkodom, de hallom, hogy utánam jön.

- Perselus… - óvatosan megfogja a karom.

Megrázom a fejem, nem tudok ránézni. – Felejtsd el, Draco. Ezt nem kellett volna.

- Ne… - szakít félbe. – Azt hiszed, hogy… én nem érzek semmit? Mindig imádtalak, rajongtam érted… és amióta már nem vagyok gyerek – mondja ezt a maga tizenhét évével, úgy, hogy majdnem elmosolyodom – azóta tudom, hogy szeretlek… igazi szerelemmel… szívből. Mindig féltem, hogy egyszer észreveszed… hogy belelátsz a gondolataimba, és hogy nagyon mérges leszel… de soha nem reméltem, hogy te…

- Mindennél jobban szeretlek! – Merlin… ha belegondolok, hogy életemben sem mondtam ki ezt a szót… talán nem is tartottam magam képesnek rá… és ma este már harmadszor…

De elég a szavakból. Finoman megsimogatom az arcát, mire úgy bújik hozzám, mint egy riadt kis veréb. Szinte érzem a dübörgő szívverését, ahogy eggyé olvad az enyémmel. Szorosan magamhoz ölelem, hogy tudja, itt vagyok vele, hogy vigyázok rá. Adok egy puszit a hajába, mire lassan felemeli a fejét. Újra megsimogatom az arcát, hüvelykujjammal végigsimítok az ajka vonalán, majd nagyon lassan közelebb hajolok hozzá. Végül ajkaink puhán összeérnek, de még ebben a pillanatban sem vagyok biztos benne, hogy nem fog elhúzódni. De nem teszi, és lassan eggyé olvadunk egy félénk, bizonytalan csókban. Csók közben úgy simul hozzám, hogy bennem néhány perc alatt lángra lobbantja a vágyat, és ahogy meg-megremeg a karjaimban, tudom, hogy ő is kíván. Ennek ellenére kétségeim vannak, hogy készen áll-e arra, hogy szeressem őt. Ahogy egy kissé elhúzódok tőle, a tekintetét kutatom. Látom benne a vágyat, de azt is, hogy görcsöl, hogy zavarban van. Láthatja a szememben a habozást, mert halkan megszólal.

- Ne küld el, Perselus, kérlek!

- Nem küldelek el. Gyere! – nyújtom felé a kezem, és ő azonnal megfogja. Bevezetem a hálószobámba, leültetem az ágyam szélére, majd szelíden elfektetem. Leülök mellé, megfogom a kezét, és pár pillanatig csak nézek a szemébe. Odahajolok hozzá, de most nem csókolom meg, csak a szabad kezemmel cirógatom az arcát.

- Félsz? – kérdezem szelíden, mire csak megrázza a fejét. Talán igaz. Talán csak a gondjai nyomasztják, és még most sem tud tőlük szabadulni. – Próbálj meg ellazulni – súgom, miközben adok egy puszit a homlokára. – Egy kis időre engedd el a fájó gondolataidat. Tudom, hogy nem könnyű… tudom, hogy maguk alá temetnek… de ha engeded, én segítek.

Válaszul magához húz egy csókra, de ebben még mindig csak feszültség van és rettegés. Átveszem tőle az irányítást, és lelassítom a csókot. Tudom, csak ezzel segíthetek neki. Végtelen türelemmel, és gyengédséggel. Nagyon lassan enged csak a görcs, ami az egész testét béklyóba köti. De végül mégis enged. Érzem, ahogy a pattanásig feszült izmai ellazulnak, és már képes átadni magát az érzéseknek. Érzem, ahogy benne is lángra kap a szenvedély, és mohón viszonozza a csókjaimat.

Csak ekkor merek melléfeküdni az ágyba, és lassan-lassan megszabadítani a ruháitól. Fiatal teste eszméletlen érzékenységgel reagál a simogatásomra, a csókjaimra, és pont ez a reakció az, ami bennem még tovább tüzeli a vágyat. Érzem, hogy most már számára is megszűnt a külvilág, és végleg átadta magát a vágyainak, a testét elborító gyönyörnek. Persze ő sem marad adósom. Eleinte némi bizonytalansággal mozdul, de ahogy rájön, hogy nekem ugyanolyan örömet jelent a ténykedése, sokkal magabiztosabbá válik. Nemsokára már meztelen testtel simulunk össze, perzselve, égetve egymás bőrét, és érzékeit.

Hosszan, érzékien szeretjük egymást. Meg akarom adni neki azt a gyengédséget, amit én nem kaptam meg soha, senkitől. Azt akarom, hogy neki része legyen benne, hogy megismerhesse ezt az érzést.

Végül, mikor már nem bírjuk tovább, mindkettőnk testében szétrobban a mindent beborító gyönyör, és mi félig aléltan omlunk egymás karjaiba. Hosszú percekig küzdünk utána az éltető levegőért, majd lassan felé fordulok, és magamhoz ölelem. Hosszú ideig fekszünk így csendben, élvezve a másik közelségét, a testének melegét, a szoros ölelését.

Végül mégis felemelem a fejem, és a pillantását keresem. A boldogság tűnő szikráit látom a szemében, és tudom, hogy most milyen sebezhető, milyen befolyásolható. Ha aljas, mardekáros módon most kérném, hogy ne tegye… de belelát a gondolataimba, és két ujját az ajkamra téve megakadályozza, hogy megszólaljak, mielőtt bennem kikristályosodhatna a gondolat.

- Perselus… kérlek, ne rontsd el a pillanatot! Lehet, hogy csak ennyi adatott nekünk. Ezt őrizzük meg boldognak.

Megsemmisülten ejtem vissza a fejem a párnára. Boldogság… igen, talán pár pillanatig boldog lehettem… de hogy őrizhetném meg ezt az érzést, ha tudom, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem őt?

Az életem adnám azért, hogy ő kimaradhasson ebből az egészből. Hogy a lelkét megőrizhessem olyan érintetlennek, amilyen most. Nem hibátlan ő, ezzel tisztában vagyok… hiszen valahol az apja fia… de a lelkét még nem terhelik megbocsáthatatlan bűnök.

És végül, ahogy most ránézek, megértem, hogy nem ezt a fiút kell győzködnöm. Nem ezt a fiút, aki zavarodottságában azt sem tudja, hova kapjon, aki úgy hiszi, hogy a becsületét, vagy a családja becsületét, vagy ki tudja mit ment meg azzal, ha engedelmeskedik Voldemortnak. Egyszerűen csak kézbe kell vennem a dolgokat. Csendesen, a háttérből, ahogy mindig is tettem. Nem kell neki tudnia, mire készülök. Nem kell neki tudnia semmiről. Csak arra kell vigyáznom, hogy az utolsó pillanatban, időben érkezzem. Tudom, akkor majd dühös lesz rám, de nem számít. Nem számít, ha megvédhetem ettől az egésztől.

Egész éjjel nem jön álom a szememre, de Draco, talán hosszú ideje először, csendesen, békésen alszik. Csak nézem az arcát, és azon gondolkodom, miért őt bünteti a sors ilyen kegyetlenül. Néha szeretném megcirógatni az arcát, vagy a selymes szőke haját, de tudom, hogy azzal csak felébreszteném, így inkább visszafogom magam.

Végül az ébresztő előtt egy órával keltem, mert tudom, kell neki egy kis idő, míg újra magára talál a valóságban. Egy pillanatig riadtan néz rám, nem tudja, hol van, de aztán halványan elmosolyodik. Nyújtózkodik egyet, majd újra átölel.

- Van még egy kis időnk? – kérdezi kicsit nyafogva. Tudom, semmi kedve visszamenni a szobájába, és nekem sincs kedvem elengedni.

- Még van egy óránk.

Elmosolyodik, majd ad egy puszit a nyakamba. Libabőrös leszek ettől az apró érintéstől, mire ő egy apró mosollyal végighúzza egy ujját a karomon. De aztán elkomorodik, felemeli a fejét, és a szememet keresi.

- Mi lesz most velünk, Perselus?

- Bárcsak tudnám, Draco. Szeretlek. De… erről nem tudhat senki. Dumbledore sem, Voldemort pedig még kevésbé. Halálos veszélyt jelentünk egymás számára…

- Bármikor meghalnék…

- De én azt szeretném, hogy élj, te bolond, hát nem érted? Bármelyik oldal bármelyikünket zsarolhatja a másikkal, és ez csak tovább nehezítené az amúgy sem könnyű dolgunkat!

Egy kis ideig nem szól, majd nagyot sóhajt.

- Szerinted mi lesz a vége ennek az egésznek?

- Csupa olyan kérdés, amire nincs válasz…

- De te tudod… te közelebb állsz mindkettejükhöz, mint bárki más.

- Talán így van. De ettől még nem vagyok jós. Mindketten erősek, hatalmasak… de Dumbledore talán meg sem éri a végét… és Potter… ki tudja, mit tartogat még a tarsolyában.

- Szerinted sikerülhet neki?

- Nem tudom, Draco. Voldemortnak is vannak tartalékai… olyan húzásai, amikre senki nem számol…

- Tudsz ezekről?

- Nem. A bizalmasának tartanak, de Voldemort igazából nem bízik senkiben. Az esetek nagy részében én is csak sötétben tapogatózom… ott állva vele szemben… az ember nem kérdez… csak próbál túlélni… valahogy.

- Igen, ezt tudom. Ezt az érzést ismerem – mondja megborzongva.

- Beszéljünk másról, Draco! Nem akarom, hogy a karjaimban ilyen szomorú légy!

- Amíg átölelsz, addig van remény, Perselus – mondja, és visszahajtja a fejét a vállamra.

Remény? Ugyan mire? Nem tudom. Vannak pillanatok, mikor egyáltalán nem tudok hinni. Más pillanatokban pedig csak az éltet, hogy hiszek.

Az egy óra hátralévő részében nem beszélünk. Draco cirógatja a karom, én néha végigsimítok a hátán, és végre beletúrhatok a selymes hajába anélkül, hogy felébreszteném. Csak élvezzük egymás közelségét. Már a vége felé közeledik az időnk, mikor lassan elengedem.

- Nem akarlak itt hagyni, Perselus.

- Akkor elkésel az órámról, és meg kell büntesselek.

- Basszus, azt el is felejtettem, hogy veled kezdek… de most komolyan megbüntetnél?

- Nem tudom, mi lenne a feltűnőbb. Ha továbbra is úgy kivételezek veled, mint eddig, vagy ha megbüntetlek a késésért. Ezen majd még gondolkodom. A te esetedben lehet, hogy a büntetés nagyobb feltűnést keltene.

- Amúgy… - kezdi határozatlanul -, ezért kivételeztél velem?

- Nem, erre csak nem rég döbbentem rá. Mióta ez az őrület elkezdődött, és elgondolkodtam, miért aggódom érted ilyen nagyon.

- Akkor miért? Apám miatt?

- Apád… a barátom… de nem ez a fontos… a keresztfiam vagy… próbáltam ott segíteni, ahol tudtam.

- Anyám elkényeztetésére még tettél egy lapáttal.

- Most hibáztatsz ezért?

- Nem. Jó volt tudni, hogy számíthatok valakire. Más úgysem volt soha rajtad kívül.

- Ne mondd ezt. Apád…

- Apám… vérbeli üzletember és halálfaló… mindig a családja állt a sorban az utolsó helyen.

- Ezt alá kell írnom. De most már nincs időnk ezt megvitatni. Lassan mennünk kell.

Lassan elengedem, és ő kelletlenül kimászik az ágyamból. Még egy pillanatig kedvtelve nézem, majd én is felkelek. Gyorsan felöltözünk, de mielőtt még elengedném, még egyszer szorosan átölelem.

Tudom, nem kell kérnem tőle, hogy mások előtt ne mutasson semmit. Tudom, hogy a hamarosan kezdődő óránkon a viselkedése olyan lesz, mint ezelőtt bármikor. Mikor elengedem, még rám néz.

- Mikor találkozhatunk, Perselus?

Sóhajtok. – Túl sűrűn nem, Draco. Majd kitalálunk valamit. Megtalállak, ha alkalom adódik. De vigyáznunk kell.

- Tudom. Majd jelezd. Érteni fogom, akár egy pillantásból is.

- Rendben. Most menj.

Bólint, és szót fogad. Nehéz szívvel csukom be mögötte az ajtót, mert nem tudom, mikor láthatom viszont. Illetve azt tudom. Alig egy fél óra. De embertelen szenvedés lesz ott lenni a közelében, és azt mutatni, hogy ő sem több, csak egy idegesítő diák.