Első rész

Minerva unottan kevergette a teáját az irodájában. Perselus bosszúsan ült vele szemben, és bosszúságát egy pillanatra sem óhajtotta titkolni. Az igazgatónő azon elképzelése, hogy könnyűszerrel talál megfelelő személyt a bájitaltan professzori pozícióra, kezdett semmivé foszlani. A korai derűlátása tovaszállt, és a helyét átvette a gondterheltség. Persze tudta ő jól, hogy Piton nem könnyű eset, de valamiért reménykedett benne, hogy ezúttal másként lesz minden.

Annak idején, amikor Minerva felajánlotta Perselusnak az igazgatóhelyettesi pozíciót – tudván, hogy a férfi jó ideje állás nélkül van –, és egy meglehetősen magas fizetést ígért neki, azt hitte, azonnal lecsap rá. A férfi egy hét gondolkozási idő után személyesen kereste fel az igazgatónőt, hogy biztosítsa afelől, nem kell tovább keresgélnie, mert megtalálta a megfelelő embert. McGalagony nagyon elégedett volt, bár igencsak meglepődött, hogy a fekete hajú férfi semmilyen korrekciót nem követelt a szerződésével kapcsolatban, csupán egyetlen kérése volt.

A továbbiakban ő kívánta tanítani a sötét varázslatok kivédést, és Minerva magában elismerte, hogy ez igazán nem sok. Így lett Piton egy személyben bájitaltan és sötét varázslatok kivédése professzor. Az ötlet nem aratott osztatlan sikert a tanári karban. Mindannyian jól tudták, hogy az órarendjük alapos fazonírozáson fog átesni, hogy idomulni tudjanak Pitonhoz.

Csakhogy még a bonyolult órarendszervezés mellett is katasztrofálisan kaotikus évet zártak, ezért az igazgatónő úgy határozott, hogy a férfinak választania kell a két tantárgy közül. Piton minden zsigere azt súgta neki, hogy maradjon szeretett főzetei mellett, de végül ő mégis az oly régóta áhított SVK tanári poszt mellett döntött. Az új bájitaltan professzor kiválasztása igencsak nagy gondot okozott.
Perselus elvállata, hogy szakszerűen felméri a jelentkezőket, de Minerva tudta, hogy a férfi mindenkiben hibát fog találni. Pedig az idő meglehetősen sürgette őket, mert az iskolakezdésig már nem volt hátra csupán néhány hét.

McGalagony már a kezdet-kezdetén Hermione Grangert javasolta a posztra, aki summa cum laude végzett a Bájitalmester Akadémián, és a lehető legjobb ajánlásokkal rendelkezett, nem is beszélve a szakmai gyakorlatáról.

Piton egyetértett abban, hogy az említett hölgy bizonyára egy főnyeremény a maga nemében, ámbár makacsul elzárkózott az ötlettől, hogy felvegyék a tanári karba. A döntését számtalan indokkal támasztotta alá, míg végül a korosodó igazgatónő feladta a harcot.
Begyűjtötte a többi jelentkező önéletrajzát, és Pitonra bízta a döntést. Csakhogy az idő múlásával a jelentkezők nevei egyre csak fogytak a listáról, ahogy a boszorkány türelme is a végét járta már.

– Mi a helyzet Mr. Browinggal? – kérdezte Minerva a vele szemben ülő férfitól. – Kiváló ajánlásokat tudhat magáénak, nagyon ígéretes fiatalember, a volt professzorai valósággal áradoztak róla. Azt hiszem, keresve sem találnánk jobbat nála. Neked nem ez a véleményed?

Piton keresgélni kezdett a pergamenlapok között, majd egy pillanat múlva meg is találta az említett férfi önéletrajzát, ami valóban nagyon tetszetős volt, a hozzácsatolt dicséretek és elismerések figyelemreméltóak voltak, de Perselusnak mégsem felelt meg.

– Valóban lenyűgöző a szakmai tapasztalata, de ez sajnos mégsem elegendő. Laborokban dolgozott, kutatásokban vett részt, és még soha életében nem kellett senkit sem tanítania… A tesztórán csak ketten vettünk részt, de meg kell mondanom, egész végig azért imádkoztam Merlinhez, hogy túljussunk a kötelező kérdéseken. Mr. Browing feltehetőleg tökéletes labormunkatársa lesz valakinek, de soha nem fogok beleegyezni, hogy itt tanítson a Roxfortban. Egy pillanatig sem volna képes fenntartani a fegyelmet, és a figyelmet! – magyarázta Piton miközben félbetépte a jelentkező önéletrajzát.
– Nos, igen, ezt ide is írtad a nekem készített másolatra, ami egyébként briliáns ötlet volt…
– Szarkasztikus vagy, Minerva, de akkor is tudom, hogy nekem adsz igazat. – Piton olyan kihívóan nézett a nőre, amitől McGalagony professzor egy pillanatra elmosolyodott.
– Megjegyezném, hogy nem mindenki olyan, mint… – A boszorkány egy pillanatra elhallgatott, nem kívánt vitát generálni.
– Parancsolsz, Minerva? – csapott le Piton a félbemaradt mondatra. – Nyugodtan fejtsd ki a véleményed. Nem vagyok sértődős fajta, mint azt bizonyára te is nagyon jól tudod…
– Miss Burlebridge? – terelte Minerva a szót újfent a jelöltekre. – Remélhetőleg ő határozottabbnak mutatkozott a diákokkal való kapcsolatkialakítás terén. Bizonyára ő jobban szerepelt, mert csak két szót írtál ide a lapjára, és bevallom, ezúttal nem tudom elolvasni a macskakaparásod, biztosra veszem, hogy pozitívumnak kell lennie.

Piton szeme résnyire összehúzódott, és egy hamiskás mosoly kíséretében tagadóan megingatta a fejét.

– A jelölt valóban határozott volt… Határozottan ostoba! – jelentette ki gúnyosan. – Hogy egészen pontos legyek, őt hallgatva megfogalmazódott bennem a vágy, hogy kitaláljak még egy osztályzatot, ami a Troll alatt van. – Minerva száját összepréselve hallgatta Piton elmés megjegyzését az említett jelöltről. – Az egyébként tökéletesen olvasható kézírásommal, az „Ostoba liba" jelzőket írtam oda neked. – Ezt az önéletrajzot is össze akarta tépni, de az igazgatónő megálljt parancsolt neki a pillantásával.

Piton unottan kifújta a levegőt, és várakozásteljesen nézett a boszorkányra, hogy kifejtse a mondandóját.
Minerva menekülő utat keresett, muszáj volt valakit találniuk.

McGalagony érezte, hogy jobban teszi, ha nem pillant a tőle jobbra eső könyvespolcon lévő órára, mert biztos volt benne, hogy csak még jobban elkeseredne. Sejtése szerint már túlhaladták az uzsonnaidőt, és ha így megy tovább, a vacsorát is az irodájában fogják elfogyasztani, amihez semmi kedve nem volt. Mindig frusztrált volt iskolakezdés előtt, és ilyenkor szeretett egyedül lenni. Ebben az egyben rokonlelkek voltak Perselusszal. Minerva másra sem vágyott, minthogy lerúghassa mostanra már igen kényelmetlenné vált cipőjét, és egy kis whiskyvel megbolondított kávé mellett élvezhesse kedvenc lemezeinek egyikét.

De ez az óhaja soha nem fog beteljesülni, ha Perselus mindenkiben hibát talál, aki jelentkezett a bájitaltan professzori posztra.

– Nem kéne megkérdeznem… De mégis miért jutottál erre a következtetésre? – vonta fel a szemöldökét Minerva.
– Tudod, mi a különbség a sisakvirág és a farkasölőfű között? – Piton lepillantott a kezében tartott lapjaira. – Egy valamirevaló bájitalmesternek, aki kitüntetéssel végzett potom három évvel ezelőtt, illik tudnia az elsős tanagyagban szerepelő legegyszerűbb kérdésre a választ.

McGalagony még kétszer megkeverte a teáját, ami már régen kihűlt, majd lassan letette a kanalát a csészéje mellé, és bosszúsan kifújta a levegőt, mielőtt megpróbált egy olyan hangon megszólalni, amivel még nem fogja vérig sérteni Pitont.

– Nem tudom, mi a különbség, de én nem is vagyok bájitalmester, viszont égek a vágytól, hogy megtudhassam – közölte gúnyosan. – Szóval kérlek, légy oly szíves, és oszd meg velem a tudásodat ezen a téren.
– Semmi – sziszegte Piton.
Minerva dühösen csapott az asztalra.
– Perselus, amint mondtam, tudni szeretném a…
– A két nagyon egyszerű hozzávaló között az égvilágon nincs semmi különbség. Mégis, a te pompás jelölted vagy öt teljes percig sorolta a különbségeket. Ha megkérdezem egy elsős diáktól, még az is tudja a választ. Annak idején a bozontos hajú elsőéves Granger majdnem kiesett a padból, hogy felelhessen erre a kérdésre, egy nemrég végzett bájitalmester meg elbukik ezen a szánalmas dolgon. Hogy kaphatott az ilyen mesteri fokozatot? – fortyogott Piton, és ezúttal valóban összetépte önéletrajzot, majd gombócba gyűrte, és elhajította.

Minerva a szemetes-kosara felé nézett, ami lassan megtelt a posztot betölteni kívánó jelentkezők lapjaival. Pontosan tudta, hogy a férfi dilettáns idiótának találja az összes jelentkezőt, de ott volt az a picike reménysugár, hátha valaki mégis megütötte Piton mércéjét.

– Mi a véleményed Miss Pridge-ről? – kérdezte Minerva olyan arcot vágva, mintha az előbbi jelenet meg sem történt volna, bár ő maga is megsemmisítette a lapjait.
– A dekoltázsát valósággal az arcomba tolta, miközben beszélt, meglehetősen ízléstelen volt, ha engem kérdezel – felelte Piton halálos nyugalommal. – Nem hiszem, hogy tisztában van az öltözködési etikettel.
– Neked szakmai szempontok alapján kellett megítélned őt! – csattant fel Minerva, az asztalára dobva a pennáját, amivel fel akarta jegyezni a pro és kontra érveket. – Mégis milyen jelentőséggel bír a kisasszony külseje?
– Nem felelt meg a szakmai képzettsége! Most boldog vagy? – érdeklődött közömbös hangon a férfi.
– Egyáltalán nem vagyok boldog – dohogott Minerva. – Ez sehová sem vezet! Van olyan a jelentkezők sorában, aki megütötte azt a mércét, amit te felállítottál?

Piton pillanatnyi töprengés után megrázta a fejét.

– Ez fantasztikus, akkor nincs is értelme tovább rabolnunk egymás idejét a továbbiakban! – jegyezte meg az igazgatónő bosszúsan.
– Ha tehetnék egy javaslatot, esetleg hirdesd meg az állást az egyetemeken.
– Kiváló gondolat, kedves Perselus – villant dühösen a nő szeme. – Csak sajnos egyik bájitalmester-képzéssel foglalkozó egyetem sem járult hozzá ehhez a dologhoz… Meglehet, az intézményeket vezető dékánok még mindig orrolnak ránk, amiért az elmúlt három évben mindegyiküket eszetlen idiótának tituláltad a R.A.V.. vizsgák során, miközben a diákokat felügyelték. Marad az újsághirdetés!

Piton próbálta elfojtani a mosolyát. Emlékezett rá, hogy a professzorok mennyire zokon vették, amikor a tanulók előtt becsmérelte őket, de tartotta magát ahhoz, hogy igaza volt.

Minerva fáradtan vakarta meg az orra hegyét. Több hetet fecséreltek el erre az értelmetlen dologra, miközben biztos volt benne, hogy Perselus senkinek sem fog zöld utat adni.

– Kaptál tőlem egy lehetőséget, de nem éltél vele – szólalt meg a nő. – Ezért, mint az intézmény vezetője, én magam fogom kiválasztani az új tanárunkat.
– Nyilván azért, mert te sokkal jobban értesz hozzá – közölte szkeptikusan a férfi.
– Merlin szerelmére, nem kezdhetek el úgy egy tanévet, hogy nincs meg a megfelelő létszámú tanárunk!
– Ezt már többször voltál olyan szíves megemlíteni. – Piton szája sarka egy kicsit megemelkedett a mosolygás irányába. – De még mindig úgy gondolom, hogy ez egyedül a te problémád.
– Igazad van, ha nincs iskolaév, az csak nekem rossz, a száz diákunknak és a tanári karnak semmi kára nem származik belőle. – Piton egyáltalán nem figyelt oda a nőre, amit Minerva bosszúsan vett tudomásul. – Azt tudom, hogy te repesnél az örömtől, ha nem kéne egy újabb évet tanítással töltened. Tudnom kellett volna, mikor felvettelek, hogy továbbra is utálod ezt az egészet.
– Van valami olyan is, amit én magam nem tudok? – vonta fel kérőn szemöldökét a férfi.
Minerva egyetlen vonallá préselte az ajkait, úgy érezte, menten felrobban.
– Döntöttem, és nincs beleszólásod!
– Szabadna tudom, melyik elfogadhatatlan jelöltet választottad?
– Hermione Grangernek fogom felajánlani az állást.

SS/HG

Piton dühösen rontott be a lakosztályába. Lerángatta magáról a talárját, és lefeküdt a díványára. Granger, komolyan Grangert veszik fel? Elképzelni sem tudott ennél szörnyűbbet. Most majd minden nap bámulhatja a sajnálkozó képét, és hallgathatja a szánalomra méltó esedezését.

Hideg ujjaival kitapogatta a nyakán a forradásnyomokat. Amikor Nagini rávette magát, és tűhegyes fogaival még jobban feltépte a bőrét és az artériáját, nem is érzett semmit. Egyszerűen nem hitte el, hogy ez vele történik. Miután Voldemort távozott, és feltűnt Potter a társaival, azt hitte, már nem lehet rosszabb. Tévedett…
Minden emlékét átadta a fiúnak, hogy túlélje a küzdelmet Voldemorttal szemben, és miközben érezte, hogy elhagyja az élők sorát, egy pillanatra hosszú évek óta először boldog volt. Nem félt, mint mások, várta a halált, a békét, a megnyugvást, Lilyt.
Mikor azt hitte, ennyi volt, és átléphet oda, ahonnan nincs visszatérés, kiderült számára, hogy valójában csak elájult a sokktól és a súlyos vérveszteségtől.

Lily arcát kutatta, látni akarta a mosolyát, hallani a hangját, de csalódnia kellett. Az egyetlen hang, amit valahogy egészen közelről hallott, az egy diáklány feltartóztathatatlan zokogása volt. Granger könnyei összekeveredtek az ő vérével, ahogy ott tartotta a karjaiban, és zokogva rimánkodott a mindenhatóhoz, hogy ő életben maradhasson. Az a málészájú Weasley pedig tehetetlenül toporgott mellettük, mire végre eszébe kapott, és elrohant segítségért.

Bármennyire is kívánta a halált, egy röpke pillanatra mégis hálát adott a sorsnak, hogy életben maradt. Persze akkor még halvány sejtelme sem volt arról, hogy Potter világgá kürtölte az ő legbensőbb titkait, amin aztán évekig csámcsogott minden újság.
Majdnem egy évet töltött a Szent Mungóban. Külön szobában, majdhogynem háborítatlanul, magányosan, mint mindig.

Amikor a kórházi tartózkodás utolsó napján Minerva elment hozzá, és felajánlotta neki a Roxfort igazgatóhelyettesi posztját, legszívesebben túladagolta volna magának a fájdalomcsillapító főzetet. Idáig jutott? Ennyi kínkeserves év után, amit kémként töltött, elvesztette egyetlen igaz szerelmét, közvetve megakadályozta, hogy Voldemort átvegye a világ fölött az uralmat, és ő ezt kapja? Az élet nemcsak igazságtalan, de még a humora is szörnyű!

Egy hirtelen mozdulattal felült, és kezeit a halántékához érintette. Ha Minerva Grangert akarja, nem tehet ellene semmit, de abba még bele tud szólni, hogy a kis liba meddig marad náluk. Bizony, ha rajta múlik, akkor nem lesz hosszú életű a tanári pályája.

SS/HG

Hermione az ablakhoz lépett, majd hátat fordított a kilátásnak, és nekiiramodott, megcélozva az ágyán heverő bőröndöt, amit a mostani ugrásával végre sikerült lezárnia. Nyugodtan pakolhatott volna egy térfogatnövelő-bűbájjal ellátott ládába is, ahogy Ginny javasolta neki, de ő nem akarta beismerni, hogy abban a többszörös térnövelő-bűbáj ellenére sincs már hely a ruháinak. Még mindig élt-halt a könyvekért, és miután mindent bepakolt, szomorúan vette tudomásul, hogy a ládája megtelt.

– Mi lesz már? Indulni szeretnénk! – dörömbölt a szobaajtón Ginny. – Nem tartják fent az asztalunkat a végtelenségig!

Hermione résnyire kinyitotta az ajtót, és kidugta a fejét, vigyázva, hogy a vörös hajú nő ne tudjon belekapaszkodni az ajtólapba, és kifeszíteni, mint más alkalmakkor, amikor Hermione igyekezett valamilyen oknál fogva távol tartani őt a szobájától.

– Még adj öt percet… Vagy tízet! De utána tényleg indulhatunk – fogadkozott Granger.
– Ugye nem az idióta bőröndöddel szórakozol még mindig? – vonta fel szemöldökét a vörös hajú lány. – Lassan három napja pakolod.
– Persze, hogy nem azzal szórakozom, éppen fésülködtem, ha tudni akarod – füllentett Hermione, és gyorsan becsukta az ajtót, mielőtt a másik mondhatott volna még valamit.

Hihetetlenül boldog volt, élete nagy álma volt, hogy visszamenjen egykori iskolájába, és tanítson. Gondolkozás nélkül igennel válaszolt McGalagony felkérésére, és még az sem tántorította el, hogy Harry és Ginny pro és kontra listát állítottak össze neki, amire legalább ötvenszer ráírták vastagon szedett betűkkel, hogy Pitonnal egy légtérben tartózkodni ártalmas az egészségre, és vele együtt dolgozni pedig hatalmas idiótaságra és mazochista hajlamokra vall. Hermione azonban hajthatatlan volt, mert tudta, hogy ez az, amit csinálni szeretne, a tanítás.

Harry tisztelte Pitont, amiért annyi mindent tett a háborúért és őérte, de ettől még egy parányival sem kedvelte jobban, mert a sokévnyi szívatás, amit elszenvedett tőle, nem tette elfogadhatóvá, hogy szerette az anyját. Ginny igyekezett kitérni a férfi útjából, ha összetalálkoztak egy gyűlésen, Ron egyszerűen inkább rá sem nézett, és a többi barátja is meglehetősen rossz véleménnyel volt egykori tanárukról. Persze ezen Piton nem is kívánt változtatni, soha.

– Akkor most mindenki ürítse a poharát Hermionéra, aki ostoba módon képes visszamenni oda, ahonnan végre mind megszabadultunk! – kurjantotta a Fred és George. – Ja, és rád is iszunk, Neville, mert te is ugyanolyan ökör vagy!
– Így van, srácok, az utolsó szabad estétekre, amíg még nem kell felelősségteljesen gondolkoznotok! – kiáltotta Harry, majd versenyt ivott Freddel és George-dzsal.
George tósztja csak tovább fokozta az amúgy is féktelen jókedvet, és még Hermione sem vette zokon, hogy gyakorlatilag mindenki bolondnak titulálta. Persze akadt néhány szerény kivétel, mint mondjuk Neville, aki hasonló cipőben járt, mint ő, és szeptemberben együtt indultak a Roxfortba.
– Azt hiszem, Hermione nevében is mondhatom – állt fel Neville a helyéről, a magasba emelve a poharát –, hogy rémesebb tósztot soha az életünkben nem akarunk hallani. Mindent köszön a két ökör! – A poharát összekoccintotta a mellette ülő lányéval.

Ron egy szóval sem mondta, hogy Hermione ostoba lenne, sőt támogatta a lány álmait, amit persze mindenki félreértett.

– Te csak azért biztatod őt, mert elutazás előtt még be akarsz mászni az ágyába – közölte lassan forgó nyelvvel Charlie, sajnos a kelleténél hangosabb, mint azt Ron remélte. – Mikor állsz már végre a sarkadra, öcskös?
– Pofa be! – kiabálta Ron a testvére arcába. – Egyáltalán nem erről van szó!
– Persze, hogy nem… – bólogattak vigyorogva a többiek. – Tudjuk mi azt!
– Ugyan már, mi lehet a legrosszabb? Legfeljebb közli, hogy felejtsd el. Volt már ilyen, nem? – röhögött Fred.

Hermione a többiek háta mögött furcsa táncot lejtett, és Ronnak beletelt pár percbe, mire rájött, hogy azt mutogatja neki, hogy ideje lenne színt vallania. A Weasley fiú hevesen rázta a fejét. Még csak azt kéne!

– Ron, ez így nem mehet tovább, ezt te is tudod! – rántotta maga mellé Hermione a férfit, mikor az megpróbált elslisszolni mellette, hogy egy újabb kört rendeljen mindenkinek. – Ha te nem mondod el, akkor én fogom! Meddig vagy hajlandó eltűrni az ostoba viccelődésüket?
– Nézd, már kezdődik is a műsor – mutogatott rájuk Charlie.
– Ez az, Ronci-monci, cserkészd be a csajt!
– Tudom, igazad van, meg kéne végre mondanom... – horgasztotta le a fejét Ron.
– Igen, igazam van! De ha nem is mondod el, legalább jól pofán kéne őket verned, amiért mindig veled szórakoznak – mondta Hermione halálosan komolyan. – Mindig ezt fogják csinálni, ha soha nem állsz ki magadért.
– Jó lenne leállítani őket… De ez az este a tiéd és Neville-é, nem lenne szép tőlem, ha elrabolnám tőletek a rivaldafényt. – Gyorsan lefejtette magáról Hermione kezeit, és odasietett a bárpulthoz, mielőtt a lány mondhatott volna még valamit.
– Gyáva – morogta utána a lány.

Hermione lehuppant Ginny mellé, és igyekezett belefolyni a beszélgetésbe, amit Lunával folytatott, de az idióta ikrek nem akartak leállni.

– Jaj, essen már meg rajta szíved, Hermione – nyüszítették.
– Igaz, végül is régen jó volt, nem? – csapott le a témára Harry is.
– Na, ide figyeljetek! – csapott az asztalra Hermione, és ünnepélyesen felállt. Nem csak az ő asztaluknál lett csönd, hanem az egész kocsmában, és mindenki őt figyelte. – Ti pasik mindig arról dumáltok, hogy így meg úgy szereztek meg egy nőt, és hogy nektek csak a legjobb kell. Hát akkor nekem is jogom van ahhoz, hogy én magam választhassam ki, kivel akarok romantikus kapcsoltba kerülni, mert én is a legjobbat érdemlem. Minden nő a legjobbat érdemli. Ti pedig fogjátok be végre a szátokat, vagy teszek róla, hogy csendben maradjatok!
A nők állva tapsolni kezdtek a kocsmában.
– Annyira jól beszéltél – húzta vissza maga mellé Ginny nevetve, és újratöltötte a poharaikat. – Imádtalak!
– Gondoltam, hogy így lesz – vigyorgott Hermione.

SS/HG

A máskor otthonos nappaliban most óriási volt a felfordulás, szétdobált ruhák, felborult poharak, és eszméletlen bűz fogadta azt, aki arra merészkedett. Az egymásba gabalyodó testrészekből nehéz volt megállapítani ki-ki mellett alszik, és az időnkénti horkolások, és nyögések is a rejtélyesség homályába vesztek. Reggel hét óra volt, nagyjából három órája ért véget az ünneplés, és a társaság nagy része romokban hevert.

– Kávét… Valaki főzzön kávét – nyögte Harry, ahogy fejét vakargatva kitántorgott a hálószobából. Az inge félre volt gombolva, a lábán csak egy zokni volt, és a szemüvege ferdén volt az orra hegyére tolva. – Könyörgöm, csak egy csészével.
– Oh, fogd meg, nehogy meghalj itt nekem – dohogott játékosan Hermione, és a fiú kezébe adott egy piros bögrét, tele frissen főzött kávéval.
– Milyen tipikus, hogy pont te vagy az első, aki felébred… – Harry kicsit meglökte a lányt a könyökével. – Nézd meg ezt a csodás látványt, ne mondd, hogy nem fog hiányozni. – Teátrálisan körbemutatott a szobában, ahol tegnap esti dorbézolásuk áldozatai hevertek.
– Nem apáca leszek, Harry. Tanítani fogok, tudod, azt fogom csinálni, amire mindig is vágytam. Te is azt csinálod.
– Az más, én auror vagyok – húzta ki magát büszkén a férfi, majd mikor rájött, hogy ez a mozdulat most még fájdalommal jár az esti ivászat után, újra visszagörnyedt az asztal fölé. – Te is lehetnél laborvezető, vagy mit tudom én.
– Én tanítani akarok.

Ginny vörös üstöke felbukkant a kamraajtó nyílásában, a frászt hozva Harryre, aki mikor a hálószobaajtóból visszafordult, mosolyogva gondolta azt, hogy az ágyukban lévő takarókupac alatt a kedvese fekszik. De a Weasley lány még Hermione előtt felkelt, hogy összekészítse barátnője útravalóját.
A bögrékből kiszökő kávé illatára hamarosan a többiek is ébredezni kezdtek, és nemsokára a konyha olyan hangos lett, mint a tegnap esti mulató. Hermione a széken ülve időről-időre belemosolygott a kávésbögréjébe, ahogy a többieket figyelte. A civakodó Ront és George-ot, a kedvesével kacérkodó Ginnyt, Charlie-t, akin látszott, hogy fogalma sincs, mi történt a tegnapi este nagy részében, az álmatagon vigyorgó Lunát, aki úgy tűnt, különleges búcsúajándékot adott Neville-nek.
Hogy hiányozni fognak-e neki? Minden percben, ezt pontosan tudta. A velük töltött évek voltak élete legjobb évei. Amikor az egyetem kezdése előtt Harry felvetette, hogy venne egy lakást, ahol mind együtt lakhatnának, Hermione szkeptikusan elodázta a válaszadást. Végül mégis összeköltözött Ginnyvel és Harryvel, és nem bánta meg. Ron egy rakás kifogást talált, miért nem tart velük, végül a többiek belenyugodtak, hogy ő máshova költözik, de nem kellett aggódniuk, a vörös hajú fiú gyakori vendég volt náluk.

– Lassan indulnunk kell, kedveseim! – harsogta túl a zajos társaságot Hermione.

Ezzel az egy mondattal mintha mindenki jókedve elszállt volna. Luna bekísérte a vendégszobába Neville-t, aki már előző nap áthurcolta a csomagjait, és segített neki mindent újból átnézni. Hermione is visszavonult a szobájába, hogy felöltözzön, de útközben még egyszer visszafordult. Szerette volna az emlékezetében örökké megőrizni ezt a képet, mert tudta, hogyha ma elutazik, akkor onnantól minden más lesz.

– Rajta, mindenki igyekezzen, el kell érnünk a vonatot! – tologatta kifelé a konyhából a többieket Ginny.
– Szörnyen hasonlítasz anyára, remélem, tudod – közölte vigyorogva Ron, mire a húga jól rásózott a konyharuhával.
– Kifelé, mindenki! Ti pedig távolodjatok el Hermione termoszától végre, és kezdjetek öltözködni – szólt rá iker-bátyjaira.

A vonatállomás zajos volt, az emberek lökdösődve siettek a szerelvényekhez, és mindenki egy kicsit izgatott volt. Pityergő anyák kapaszkodtak gyermekeikbe, mielőtt az új elsősök felszállhattak volna a vonatra. Büszke apák pózoltak a fiaikkal, lányaikkal a fényképezőgépbe mosolyogva, barátok ölelkeztek, és egy népes társaság némán nézte, ahogy Neville és Hermione felpakolja a ládáit a Roxfort expresszre. Többé-kevésbé mindenki szalonképesen festett, bár látszott rajtuk, hogy az éjjeli duhajkodás után nem sokat aludtak.
Ginny már előkészítette a zsebkendőt, de igyekezett tartani magát, megígérte Hermionénak, hogy nem fog sírni. Harryre és Ronra is rátelepedett a melankólia, ahogy érezték, el kell búcsúzniuk gyerekkori legjobb barátjuktól. Bár legtöbbjüknek már volt állása, közel sem vették az életet olyan komolyan, mint a lány. Hermione volt az első közülük, aki a felnőtté válás útjára lépett, és ők tudták, hogy hamarosan mind követni fogják. Ez az érzés rémisztő volt.

Neville és Hermione végeztek a pakolással, és visszafordultak a barátaik felé. Luna hozzábújt a férfihoz, és mosolyogva nézett fel rá. Hermione nagyot sóhajtott.

– Na jó, akkor most én szólok pár szót. Először is, köszönöm nektek, hogy olyan sok féktelenül vad bulizásba hajszoltatok az akaratom ellenére. Hálás vagyok, amiért a lakótársaim egymilliószor vesztek össze havonta, és rájöttek, hogyan kell maximális erővel bevágni a szobaajtót. Köszönettel tartozom Ronnak, amiért annyi szabadidejét pazarolta arra, hogy a szobámban üljön, és visszatartson a magolástól. Szintén említésre méltó Luna, akivel minden knútunkat ruhákra és cipőkre költöttük, és aki segített kialakítani a tökéletes külsőmet. – Hermione hetykén megrázta egyenes, vállig érő haját, és végigsimított mályvaszínű kosztümjén.
– Örömömre szolgált – mondta Luna. – Kellett a változás, ha már te vagy az első, aki igazán felnőttnek számít ja, és persze Neville.
– Hé, mi is dolgozunk, mi is komoly felnőttek vagyunk – tiltakoztak az ikrek kórusban. – Szerintetek mi egész nap nem csinálunk semmit, csak ökörködünk? – A többiek olyan pillantást lövelltek feléjük, amiből tisztán látszott, hogy pontosan ezt gondolják. – Na jó, tényleg jól szoktunk szórakozni – vigyorogtak.

Ginny kibontakozott Harry öleléséből, és a barátnője elé lépett. Itt volt az ideje a búcsúnak.

– Ugye nem fogsz sírni? – ölelte meg Hermione.
– Nem – felelte zokogva Ginny.
– Ugyan már, hamarosan itt leszek, srácok, csak pár hónap, és jön a téli szünet.
– Csoportos ölelés! – szólalt meg Harry, és mindannyian összeborultak.

Hermione és Neville felléptek a vonatra, és a többiek hangosan kiáltoztak nekik, mindenféle jókívánságokat és tanácsokat ismételgetve, hevesen integetve.
Egy barna kabátos férfi morogva ült vissza a kupéjába, miután jó erősen becsukta az ablakokat. Semmi kedve nem volt az idiótákat hallgatni, akik a peronon búcsúzkodtak.

Longbottom a folyosón elbúcsúzott Hermionétól, megígérte McGalagonynak, hogy felügyeli a diákokat, így a lány keresett magának egy kupét, és benyitott. A táskájából előhalászott egy zsebkendőt, és felszárította a könnyeit. Nem gondolta, hogy ilyen nehéz lesz elbúcsúzni a többiektől. Leült az ablak mellé, és a barna kabátos férfi felé fordult, aki úgy tűnt, elmélyülten tanulmányozza az újságját.

– Parancsol egy kis kávét? – kérdezte a lány, miközben letekerte a termosza kupakját. – Szívesen megosztom magával.
A férfi kinézett a lapok közül, és megrázta a fejét.
– Ön is a Roxfortba tart, igaz? – Hermione kétségbeesetten próbált beszélgetést kezdeményezni a számára idegen férfival, mert úgy érezte, ha nem teszi, akkor folyamatosan a barátaira fog gondolni, és újból bőgni kezd.
– Ez itt a Roxfort expressz, és ezzel, gondolom, meg is válaszoltam a kérdését – felelte a férfi udvariatlan stílusban.
– Ott fog tanítani?
– Nem! – förmedt rá a lányra a férfi.
– Én csak… Nem számít, ahogy látom, nem akar beszélgetni.

A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. Hermione elővette a könyvét, amit az útra készített be, de a sorok értelmetlenül elsiklottak a szeme előtt, nem tudott koncentrálni. Jó nagyokat kortyolt a kávéjából, és maga mellé dobta a könyvet az ülésre.
Egy óra elteltével a termosz kiürült, és ő azt vette észre, hogy idült mosoly terül szét a képén, amit jól látott a vonat ablakából visszatükröződni. Hirtelen ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy beszélgetni kezdjen, és nem érdekelte, hogy a hallgatósága mennyire lesz morcos érte.

– Tudja, én tanár leszek, vagyis már az vagyok, az új bájitaltan professzor – kuncogott. – Szerintem minden pompásan alakul.
– Ühüm… – felelte a vele szemben ülő férfi.
– Eláruljak egy titkot? – kérdezte Hermione a férfitól, és úgy nézett körbe, mint egy összeesküvő.
– Kérem, ne tegye – morogta a férfi.
– Huu… ismerős ez a hang, na mindegy. – Hermione úgy érezte, mintha kicsit részeg lenne. – Szóval, én nem szeretem a vese-pitét. Háhá, tessék kimondtam!
– Remek – morogta a férfi.
– A barátnőm anyukája mindig csinál, ha elmegyek meglátogatni, de én utálom… Még soha nem mondtam meg neki.

Pár percig csendben ültek, aztán Hermione újból ficeregni kezdett, amiből a férfi tudta, hogy a lány meg fog szólalni.
– Van más is. Akarja tudni? Elmondhatom magának…
– Meg tudom akadályozni valahogy, hogy tovább beszéljen?
– Én ittam meg azt az üveg bort, amit a barátaim félretettek húsz évre, hogy akkor bontsuk ki.
– És nem tudom megakadályozni...
– Eltörtem a barátaim ajándékba kapott vázáját, de letagadtam. Szörnyű ember vagyok. – Szavaival ellentétben Granger végig vigyorgott. – Mondok magának egy vicceset… Nem szeretem a komolyzenét. De mindenki meg van róla győződve, hogy igen. Nem is értem. Még egy operabérletet is kaptam tőlük, de rosszullétet színlelve kirohantam az első felvonás után. Állandóan béna lemezeket kapok tőlük ajándékba. Rendes ajándékot akarok, emberek! – Felpattant az ülésről, és lehúzta az ablakot, hogy ezt a mellettük elsuhanó világnak is elmondhassa.
– Mi baja van, megőrült? – rántotta vissza az ablakból Piton.
A férfi megigazította őz-barna kabátját, és szúrós pillantást küldött a lány felé. Minden évben elkísérte a diákokat a vonaton, de megmondta Minervának a kezdet kezdetén, hogy nem hajlandó senkivel sem társalogni, így évről-évre új álcát talált ki magának.
– Most úgy néz rám, mint az egyik régi professzorom… Isteni hátsója volt – kuncogott.

Piton úgy eresztette el Hermione vállait, mintha a lány teste izzana.
Miket beszél ez a bolond liba?

– Bizony, irtó jó pasi volt, és néha elképzeltem, hogy…
– Fejezze már be! – szólt rá élesen Piton.
– Mi van, csak nem prűd? Akkor ez tetszeni fog… – Hermione ördögien vigyorgott. – A szüzességemet egy iskolatársammal vesztettem el az egyik tavaszi szünetben, miközben a szüleim a Ben Hurt nézték a nappaliban. Ja, és a fiú mardekáros volt…*
– Hogy mi? – Piton álla szinte koppant a fülke padlóján. – Ilyen nincs!
– A barátaim azt hiszik, Ron volt nekem az első, de hogy lehetett volna az, mikor totálisan más az érdeklődése! Hogy nem veszik észre a többiek? Olyan egyértelmű.
Egy pillanatnyi csend után a lány újra felpattant az ülésről, és lerángatta magáról a blézerét, valamint a blúzát is gombolni kezdte, de szerencsére megállt annál a határnál, ami még nem volt annyira illetlen.
– Iszonyatosan meleg van itt. Maga nem érzi?
– Merlin, kérlek, segíts – motyogta az orra alatt a férfi, mikor megpillantotta a lány kívánatos keblének vonalait
– Nekem is jól jönne Merlin segítsége. – A lány benyúlt a szoknyája alá, és fájdalmasan felszisszent. – Letagadtam a súlyom az eladónak, mikor ezt vettem, mert a barátnőm is velem volt, aki sokkal vékonyabb nálam. De nem jártam jól, el sem tudja képzelni, mennyire kényelmetlen ez az izé. – Egy könnyed mozdulattal Piton mellé dobta a csipkés bugyiját, és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Most már sokkal jobb.
– Most szórakozik velem? – Piton rádobta az újságját a fehérneműre, és egy arasznyival arrébb csúszott.
– Nem, tényleg nagyon szorított. Jaj, azt meséltem már, amikor…

Perselus Piton életében másodszorra szeretett volna meghalni. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer még bánni fogja azt, hogy álcázza a külsejét, mert biztosra vette, hogy Granger csendben maradt volna, ha a saját alakjában ül vele szemben. Sőt, akkor soha nem is szállt volna be az ő kocsijába! De Merlin aznap rettentő vicces kedvében volt, mert szegény flótás végeláthatatlanul hallgatta a lányból feltörő szóáradatot, és még csak el sem mehetett onnan, mert úgy tűnt, Granger teljesen beszámíthatatlan, és bármire képes.

Az út vége előtt úgy húsz perccel a lány egyszer csak nagyon elcsöndesedett, majd elaludt. A férfi fellélegezve állapította meg, hogy teljesen kiütötte magát. Behúzta a kupé ajtaján a függönyt, lekapta a csomagját a poggyásztartóról, és nagyon halkan megpróbált kiosonni a folyosóra. Azonban kíváncsisága nem hagyta csak így elmenni. Óvatosan felemelte a termoszt, amit Hermione az asztalkán hagyott, és mélyen beleszippantott, mutatóujját végighúzta az üveg peremén és megnyalta.

– Fecsegő-szirup… Csodás, és még ő akar bájitaltant tanítani – méltatlankodott lenézve a lányra.

Hermione iszonyatos fejfájással ébredt, és első pillanatban azt sem tudta, hogy hol van. Neville már kerek öt perce rázogatta a vállát, mire végre sikerült felébresztenie a lányt. Granger kótyagosan felült, és letörölte a szája sarkában lévő nyálat.

– Veled meg mi a csuda történt? – kérdezte Neville, elnyomva egy mosolyt.
– Ne is kérdezd… De az biztos, hogy az ikreket megölöm. – Longbottom értetlenül nézett a gombolkozó lányra. – Fecsegő-szirupot tettek a kávémba, tiszta idiótát csináltam magamból. Szerintem ez egy továbbfejlesztett változat lehet, mert úgy érzem magam, mint akin átment egy kentaur csorda. Még szerencse, hogy soha többé nem látom azt a férfit, aki itt volt velem.

Neville segített cipelni a táskát, miközben lefelé tartottak a vonatról. Az állomás már teljesen üres volt. A levegő csípős volt, és Hermione dideregni kezdett, ahogy átfújt a szél a szoknyája alatt.

– Minden rendben? – kérdezte Neville, és feltette a csomagokat a rájuk váró kocsira.
– Aha, csak nincs rajtam bugyi… Ne kérdezd!
– Jó, akkor nem teszem – felelte Longbottom most már leplezetlenül vihorászva. – Amúgy te láttad Pitont? Állítólag velünk utazott. Szerencsére én nem futottam össze vele, jobb minél későbbre halasztani a találkozást.
– Nem, én sem láttam – morogta duzzogva a lány, és összébb húzta magán a kabátját.

* Hasonló rész szerepel A Can you keep a secret? c. regényben.

Szerzői megj.: A történet alapötletét Sophie Kinsella azonos című regénye adta. Mindenkinek meleg szívvel ajánlom, fergetegesen jó könyv. Minden véleményt hálásan fogok fogadni.