Narcissa férjhez megy
Narcissa Black holtra vált arccal meredt alacsony, kurta lábú apjára, aki ellentmondást nem tűrő hangon közölte döntését. Lába szinte nem is érintette a talajt, úgy rohant vissza a szobájába. Rávetette magát szakadtas ágyára, és keserves zokogását dohszagú párnájába fojtotta. Az anyja kemény szavai ütötték meg a fülét, aki érdes hangjával könnyedén túlkiabálta az ő elfojtott sírását.
- Narcissa, ostoba vagy. Tudod nagyon jól hogy mennyire…nehéz a helyzetünk. Te fogod megmenteni a családodat a szégyentől! Vagy talán azt akarod, hogy sárvérűek és vérünk árulói közé kerüljünk?!
- Csakis a ti hibátok, hogy odajutottunk ahova! Ha nem költekeztetek volna esztelen módjára, nem lennénk kiszolgáltatva annak a szörnyetegnek a kegyelmére! Olyan szerencsétlen vagyok! Bellatrix hozományát azelőtt leköltöttétek hogy megkaptuk volna, Andromeda pedig…
- EGY SZÓT SEM AKAROK HALLANI ARRÓL AZ ÁRULÓRÓL! – süvítette az anyja.
Narcissa gúnyosan mosolygott. –Fáj, nem igaz? De akkor is kimondom. Andromeda, vérünk árulója, túl tehetséges boszorkány ahhoz hogy kényszeríteni tudjátok apával bármire is…Mi több, a gyerek akit a mugliivadék Tonkstól szült, még metamorfmágus is ráadásul!
Anyja tekintete elárulta Narcénak, ezúttal komolyan túllőtt a célon.
- Hozzámész Abraxas Malfoy fiához. Október 20-án. Vagy mehetsz az ostoba nővéred után.
Hiába volt minden könnyes könyörgés, hisztérikus kirohanás és átsírt éjjel, Mr. és Mrs. Black kitartott elhatározása mellett. Bezárták a szobájába és magára hagyták. Végül, egy elkeseredett döntésre jutott: megszökik. Mivel fogalma nem volt róla hogyan vihetné véghez, minden büszkeségét félretéve kitagadott nővérét szólította oda-vissza tükrében. Andromeda benne még bízott.
A poros tükörben egy csokoládébarna hajzuhatag, napbarnított arc és csillogó szemek jelentek meg. A fiatalabbik lány zokogni kezdett.
- Egy Malfoyhoz? – kérdezte hitetlenkedve Andromeda. Narcissa könnyesen bólintott. – Akkor drágám nagy bajban vagy. Főleg ha a legfiatalabbhoz adnak, ahhoz a Luciferhez vagy kihez.
A fiatalabbik lány önkéntelenül is elmosolyodott. – Lucius – javította ki.
- Egyre megy.
- Andromeda, én azért hívtalak hogy segíts! Én nem akarok egy szörnyeteghez hozzámenni!
- Narcissa, magamhoz nem vehetlek. Nympha még nagyon kicsi. Azon kívül ha megszöksz, Malfoyék a föld alól is előkerítenek, és akkor nem lesz menekvés, a házasságod garantáltan borzalmas lesz. Békélj meg. Vérzik a szívem érted, de ha elviszlek… megölik Ted-et. Anyádékat is.
Narcissa figyelmét nem kerülte el, hogy nővére szüleiket kizárólag az övéének tekintette.
- Annyira csak nem utálod őket hogy a halálukat kívánd.
Sokáig egyikük sem szólalt meg, majd a fiatalabbik lány szólt:
- Ég veled Andromeda.
Az eljegyzési parti négy héttel később volt, a Black-kúriában. Mr. és Mrs. Black az utolsó knútot is előkaparták, hogy illő megjelenést kölcsönözzenek a háznak. A gobelinek ragyogtak a több száz méhviaszgyertya fényében, a márvány padlót simára sikáltál a házimanók, a függönyök aranysújtástól elnehezülve lengtek a szellőben. A falakra is új festés került.
Narce idegesen állt baldachinos ágya egyik oszlopába kapaszkodva, miközben anyja igyekezett a lehető legszorosabbra összehúzni a fűzőt. Szüntelenül locsogott mindenféle badarságokról, mint hogy hogy illik tartania a fejét, vagy hogy mikor illik a jövendőbelijére nézni. Apropó… még nem is látta. Mi van, ha öreg és ronda? Andromeda – a nevének a gondolatára is összerándult a haragtól – szerint Lucius a legfiatalabb a négy báty közül. De a szülei már aszott múmiák! A fiaik is lehetnek vígan vagy… 30 – 40 évesek…
Halk gong ütött valahol kilenc órát, jelezvén a megjelenés illendőségét. Druella Black hirtelen megdermedt, kezeibe vette alig 17 éves lánya sápadt, márvány fehér arcát, s olyat tett amit korábban szinte soha. Megölelte Narcét, és elegáns hullámokban legyűrűző, illatos aranyhajába súgta: - Minden rendben lesz. Gyönyörű vagy – azzal elrohant.
Ám a lány koránt sem volt megelégedve a magával. A tükörben egy ismeretlen, reszkető gyerek állt, akit felnőtt ruhákba csomagoltak, hátha nem veszik észre milyen kicsi és csenevész még. Tussal kihúzott, azúrkék szemei könnyekkel teltek meg. Igazi, 1200 szálas selyemből varrt kékes ruhája szorításában lélegezni sem tudott szinte, szédült és remegett. –A családért – mondta gúnyos fennhangon a tükörképe mosolyának. Azzal kilépett az ajtón.
A hall fényárban úszott, a meghívottak elismerő mormogással adták tudtára, olyan amilyennek lennie kell. Igen rémült és szörnyen fiatal. Vagy fordítva?
A nagy kandalló feletti családi címer, a kopottas fotelek, a molyrágta nagyasztal, a koszos portrék, minden a helyén, talán kicsit tisztábban mint korábban, és mégis olyan idegennek hat. A sok rászegeződő tekintet. De az összes közül is egy. Egy hideg, szürke pillantás, elutasító és magával ragadó. Mint egy ragadozó.
Valaki megragadta selyemkesztyűs kezét, és maga felé fordította. Kurta lábú, kopaszodó apja volt az.
- Nos hát, drága lányom, üdvözöllek köreinkben. Kérlek, foglalj helyet.
A szertartás kimért, izgatott és nevetséges volt, mindezt egyszerre. Ostoba hajlongások, értehetetlen, romantikus körmondatokban fogalmazott szánalmas beszédek, és suta kézfogók véget nem érő sorozata. Esetlen, csámpázó táncot járt apjával, majd egy magas, szikár öregembernek, apósának kellett számot adnia életfilozófiájáról.
- Igen… mélységesen megvetem a muglikat… Kiirtani? Letarolni!…Andromeda… igen… kínos… - körülbelül ezeket a szavakat ismételte egész este.
Egy kéz finom súlyát érezte a vállán, hátrapillantva szépséges nővére, Bellatrix arcát pillantotta meg. Ma is gyönyörű volt. Hatalmas fekete szemek és hajzuhatag, könnyű, formás idomain mélyzöld anyagból varrt szaténestélyi. A mai napig szörnyen irigyelte.
A nő félrevonta és halkan gratulált neki, amiért a leghelyesebb Malfoy felesége lehet. A lelkére kötötte hogy jól viseli magát, elvégre...
-… ezeknek nagyon sajátos felfogásuk van a család szerkezetéről, és nem is fecsegősök, úgyhogy tartsd a szád. El ne árulj nekik semmit apáék anyagi helyzetéről. Azok az árkozott koboldok tegnap is itt voltak. Követelőztek és fenyegettek…
Narcissa meglepetten nézte nővérét, Mrs. Lestrange-ot.
- Nem tudtad? Képtelenség. Anya szerint a dörömbölést még lenn Great Whiltshire-ben is hallani lehetett.
- Úgy tűnik inkább te nem tudod.
Bella vékonyan ívelt fekete szemöldöke kérdően felszaladt. - Miről beszélsz?
Narcissa óvatosan körbepillantott, majd elsuttogott egy hallgatózásgátló bűbájt.
- Malfoyék nagyon is jól tudják hogy milyen anyáék helyzete. Mikor az öreg Malfoy megkérte a fiának a kezem, apa tudta hogy nagyon jó partit foghat nekem. Mi vagyunk az utolsó aranyvérű család akivel még nincs rokonsági kapcsolatuk, ezért apa döntésére vannak utalva, hacsak nem akarnak külföldön lányt fogni…
Bellatrix elhúzta a száját.
- Ők, nem angol feleséget? Soha…
- Pontosan – bólintott húga – ezért pofátlanul magas hozományt kértek, és ellátmányi szerződést kötöttek.
Bella szemei elkerekedtek. – Ezt most nem mondod komolyan…
- De bizony. Mindenféle érveket hoztak fel. Például…a legkisebb és utolsó szabad leányunk…idősödünk már…az utolsó aranyvérű család, akikkel még nem veszélyes a házasság…Fizetik a költségeik bizonyos százalékát, meg ilyenek…
- Ez… visszataszító… - undorodó pillantást vetett anyjára, majd annyit mondott:
- Légy engedelmes feleség, Narce, ezek az emberek még a mi mércénkhez képest sem normálisak. Ha ujjat húzol velük, imádkozni fogsz hogy belehalj a szülésbe…
A lány szívét jeges marok szorongatta. Egészen elfelejtette hogy ez az ő utolsó estéje itt, elvégre a hivatalos dolgokat a szülők már elintézték, lévén hogy csak 2 hét múlva lesz nagykorú.
Aztán ott termett előtte a férfi, akit attól a naptól kezdve a férjének nevezheti magát, teste-lelke birtokosa, végtelenül vonzó és elutasító egyben, a fiatal Malfoy. Arisztokratikus, enyhén szláv vonású arcát elegánsan hátrafogott, félhosszú, aranyló haja ölelte körül. Éles vágású szeme fagyott, szürke íriszt fogtak közre, finoman ívelt vékony ajkán egy gúnyos, megvető mosoly játszott örökké. Végigmérte, mélyen meghajolt előtte, majd belékarolt. Elszorult a torka.
Ó bárcsak gyerek lehetne még egy kicsit, viszlát ártatlan gyerekkor, viszlát álmok és fiatal remények! Utolsó, kétségbeesett pillantást vetett könnyes szemű anyjára, elégedett apjára és Bellára. A nő tekintetéből áradó együttérzés a rémület ájulásközeli szintjéig sodorta. Karon ragadta a végzete, és finom udvariassággal kivezette őt a tapsoló tömegből, egyenesen az új élete felé.
