Voldemort, a Sötétség Őre, méregtől tombolva rontott be a Fényesség Mindenhatója, vagyis Dumbledore irodájába. A hatalmas lendület, amivel érkezett, csupán egy pillanatra tört meg, ugyanis a legfőbb hatalom éppen a hulahopp karikázás mélységeiben elmerülve, vadul körözött csípőjével, miközben az amúgy teljesen üres irodában hatalmas hangerővel bömbölt a zene, konkrétan a „Shut up and drive!".
Ezen látottak hatására egy másodperces késéssel, de azért a döbbenettől magához térve csak sikerült elüvöltenie magát úgy, ahogy eredetileg is tervezte:
- Dumbledore!
- Voldi! – nézett fel lelkesedéstől égő arccal. – Képzeld, percek kérdése, és megdöntöm a három órás rekordomat! Hát nem nagyszerű?
A szavakra a sötét alak hangulata még mélyebb mélységekbe zuhant, melynek az ajtó hangos becsapásával adott tanúságot. További felesleges mondatokra egyelőre nem vesztegette idejét, inkább egyet csettintett, hogy némi rendet teremtsen a Dumbledore nevezetű káoszban. A zene erre egyből elhallgatott, és ezzel együtt a hulahopp karika is semmivé vált, majd következő lépésként az üres helyiségben fokozatosan jelentek meg a szokott irodai berendezések.
- Nem mondhatnám, hogy az – válaszolta a zavaró körülmények megszüntetése után. – Ismét megtetted, az én megkeresésem nélkül! – tért rá jövetelének valódi okára.
A szakállas öreg a tőle megszokott, idegesítő derűvel válaszolt az elhangzott vádra.
- Legközelebb majd szólok, ha megint csúcsot akarnék dönteni. Nem is tudtam, hogy te is szeretnél csatlakozni! Micsoda csodás felfedezés! – jegyezte meg naiv örömmel, teljesen félreértve a helyzetet.
- Mi van?! – Értetlenül meredt az öregre, mert fogalma sem volt, miként jutott erre a következtetésre. – Kit érdekel a nyavalyás karikád? Ismét beleavatkoztál a kárhozatra ítélt lelkek büntetésébe!
Dumbledore csalódottan fogta fel, hogy már megint a munka került előtérbe, azonban szerencsére még ez sem tudta kizökkenteni a hangulatból, főleg úgy, hogy lényegében rekordot döntött. Mit számít az a fél órácska, ami kellett volna még? Semmit!
- Ugyan! – legyintett kedveskedve a vöröslő szemű felé. – Azok a lelkek megtisztultak, így nem vihetted el őket.
- Egész életükben a sötétséget ismerték! Olyan nincs, hogy egyszer csak minden alól mentesülnek. Gyilkosság, kéjelgés, valamint egyéb vétkek miatt is hozzám tartoznak!
- Szerelmesek lettek. – Dumbledore az újonnan megjelent irodai felszerelések közül egy széket kiválasztva, kedélyesen huppanva helyet foglalt, felkészülve ezzel egy hosszúnak ígérkező csevelyre.
Voldemort kezdeti indulata még barátságosnak volt mondható a mostani fellángolásához képest. „Megölöm", döntötte el azonnal. „Senki sem fog rájönni... sőt, hálásak lesznek nekem, ha végzek ezzel a..." Ezen gondolatok közepette már hívta is elő a sötét energiákat, hogy aztán azokat útjukra bocsátva ölje meg a Fényesség bárgyún mosolygó képviselőjét, akinek sajnos mindig is valami hihetetlen szerencséje volt, mert éppen, mikor elindult volna a végzetes energianyaláb, az ajtón felhangzott egy határozott kopogás.
„Rohadt nagy mázlija van", állapította meg Voldemort, mert most már tényleg nem vonhatta ki a forgalomból az öreget. „Azonban lesz még következő alkalom..." nyugtatta magát, miközben a szobába belépett maga a megtestesült higgadtság, azaz Perselus Piton.
- Perselus! – kiáltott fel örömködve Dumbledore. – Mi szél hozott ide? Csak nem titkos hulahopp rajongó vagy? – kíváncsiskodott reménykedve.
Az újonnan érkező arca meg sem rezdült; végül is volt már ideje hozzászokni főnöke furcsaságaihoz… Igaz, mostanában egyre jobban kezdte érezni, hogy ideje lenne szabadságra menni, méghozzá egy nagyon hosszúra.
- Hoztam az újjászülető lelkek névsorát, és... – közölte jövetele célját, figyelmen kívül hagyva a kérdést.
- Az enyémek is köztük vannak? – csapott le azonnal a bosszús alak.
Piton jeges tekintettel meredt a láthatóan a dühkitöréshez közeli állapotban lévő Voldemortra, és magában megjegyezte: „Ismét megmentettem Dumbledore-t. Milyen kár..."
- Állítólag a szerelem miatt mentesültek bűneik alól, de én nem hiszek ebben a maszlagban! Azonnal követelem vissza őket, vagy az egyezségünk megszűnik létezni, ez pedig jól tudjátok, mit jelent...
- Nem kell mindjárt háborúval fenyegetni, Voldi! – szakította félbe a szóáradatot Dumbledore. – Az igaz, hogy az általad követelt lelkek sok mindenért felelősek, de végül megtalálva a másikat jobb emberek lettek, és...
- Megölték egymást! – vágott közbe Voldemort leplezetlen haraggal.
- Nem volt más választásuk, üldözték őket. Nézd csak meg életük utolsó emlékét, ugyanis ez volt az a pillanat, mikor jogot kaptak a második esélyre – ajánlotta fel megértően a lehetőséget, majd egy fényes gömböt feldobva, szikrázó ragyogással vetült fel az elmúlt életek utolsó eseményei.
„Egy szerelmespár áll szoros ölelésben, miközben tudják, hogy perceik meg vannak számlálva, hiszen ha üldözőik megtalálják őket, minden bizonnyal végeznek velük. Senki sem árulhatja el büntetlenül a szervezetet, amihez életüket kötötték.
- Túlélheted – szólal meg váratlanul a férfi. – Annyit kell csak tenned, hogy azt mondod, erőszakkal vittelek el. A főnök megérti...
- Nem – szakítja félbe a lány türelmetlenül. – Nélküled nincs értelme az életnek.
Ajkuk a mondat végén egy utolsó, heves csókban forr össze, aztán a kezükben tartott fegyvert egymás felé fordítva számolni kezdenek:
- Egy, kettő..."
A fény a teremben megtörik, ahogy az emlék elenyészik.
- Két önző ember egymást választotta. Ezzel pedig hatalmasat léptek önmagukhoz képest.
- Szerelem? Kit érdekel?! – horkantott fel megvetően a sötétség hitetlen őre. – A lelkeimet akarom!
Dumbledore elgondolkodva ráncolta szemöldökét, hogy aztán egy másodperccel később szeme elégedetten villanjon a szobában lévőkre.
A két alak pedig akaratlanul is ugyanarra gondolt. „Eszébe jutott valami. Már csak ez hiányzott!"
– Tehát, nem hiszel ebben a fenségesen csodás érzelemben?
– Nem – tartott ki álláspontja mellett Voldemort.
– Hm… akkor fogadjunk!
– Mi van?
– Egyszerű. Ajánlok egy fogadást, ami mind a kettőnk számára megoldást nyújt a problémára, amibe kerültünk. Én hiszek a szerelem erejében, ezért nincs kétségem. A lelkek egymáshoz tartoznak, így bizonyosan mindig ez fog történni velük.
– Vagyis meghalnak? Az már biztos! Ha rajtam múlik, akkor ebben nem lesz hiba – hangzott el baljóslatúan a fenyegető ígéret.
- Nem! – tiltakozott sietősen a másik fél, hogy pontosítsa a helytelen megállapítást. – Hanem egymásba szeretnek őszintén és önfeláldozó módon! Mivel nem szándékozom visszaadni őket, te viszont, kedves Voldemort, mindig olyan makacs vagy, ezért csak azáltal tudom bizonyítani az igazamat, hogy gyakorlatban követheted nyomon az eseményeket.
A Sötétség Őre egy pillanatig fontolgatta az ajánlatot, hogy aztán szája gonosz mosolyra húzódjon.
Rendben, de a feltételeimet el kell fogadnod.
- Fel...
- Uram – szakította félbe az azonnali beleegyezést Piton. – Előbb jó lenne megismerni, mik azok a feltételek.
- Igaz is! – értett egyet heves bólogatással kísérve Dumbledore. – Mihez is kezdenék nélküled, Perselus? – pislantott hálásan a vékony alak felé.
- „A nem sok mindenhez" megfelelő válasz a kérdésedre – szólalt meg erre gúnyolódva Voldemort. – Ha belemegyek ebbe az elvetemült fogadásba, én választom ki a helyet, ahol újjászülethetnek, valamint a körülményeket szabadon alakítom...
- Várjunk csak – szakította félbe kimérten Piton. – Semmi beleszólásunk nincs abba, hogy a sorsuk miként alakuljon? Ez így elfogadhatatlan!
- A főnököd mondta, hogy a szerelem mindenek felett; hát most itt az idő, hogy kiderüljön, mennyire helyes ez a meglátása. Figyelemmel kísérhetitek az eseményeket. Ez az első és utolsó ajánlatom számotokra.
- Azonban...
- Hagyjad, Perselus – szakította félbe egy vidám hang a kezdődő tiltakozást. – Igaza van. Én ajánlottam Voldinak a fogadást, amivel bizonyíthatom, mekkora erőt is jelent a szerelem.
A Sötétség teremtményének agyában létezése óta milliomodik alkalommal ötlött fel az újabb tökéletes gyilkosság, amivel ki lehetne iktatni ezt a vígan korzózó hülyét, aki ismeretségük óta számtalan módon kurtította meg már a nevét. Miért olyan nehéz megjegyezni a Voldemortot?!
Azonban emiatt soha nem szólt egy szót sem, mert sejtette, ezzel csak még vadabb cselekedetek követnék egymást, így némán tűrte a dolgot. Most azonban úgy tűnt, ezzel a fogadással végre megfizethet minden sérelemért. Vörös szeme mélységes elégedettséggel telt meg a melengető bosszú gondolatára.
- A nyereményem pedig a két lélek, amik enyémek lesznek az idők végezetéig – jelentette be mohón igényét.
- Mi van, ha veszítesz? – érdeklődött Dumbledore.
- Az nem fordulhat elő! – érkezett egyből a határozott felelet.
- Rendben, de ha mégis tévednél, nekem elég lesz az is, ha elismered a szerelem erejét.
Kelletlen bólintással adta a belegyezését a Sötétség bosszús őre. Ezt látva Dumbledore elégedetten összecsapva kezét, így szólt:
- Perselus, rád bízom a további feladatok elvégzését...
- Uram, én... – kezdte volna a tiltakozást Piton, azonban főnöke kitartóan mondta a magáét.
- …nekem most sürgős dolgom lesz egy ideig. A hulahopp már egész jól megy, de a limbó kifog rajtam! – Ezzel a felkiáltással vidáman integetve, fényes villanás kíséretében vált semmivé.
A két különös lény döbbent dermedtséggel nézett egymásra, hogy felmérjék az „ellenfelet". Az egyikük a biztos győzelem tudatában sötéten vigyorgott, míg a másik sápadt arca érzelemmentességével fejezte ki nemtetszését a dolgok alakulása iránt.
- Ide nekem azokat a lelkeket! – nyújtotta kezét Voldemort követelődzően. – Aztán majd értesítelek a fejleményekről.
- Azt már nem!
- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani, ez viszont azt jelenti, elég hosszú ideig fogunk szorosan együttműködni.
- Úgy tűnik, Partner – értett egyet lemondó hangon a sápatag férfi. – Ahova mész, oda megyek én is, így mindenről pontosan tudni fogok.
- Ugyan, azért nem kell ennyire látványosan örülnöd! – jegyezte meg ironikus éllel a hangjában a követelődző fél.
- Ki mondta, hogy örülök? Jobb dolgom is lenne, mint ilyen piszlicsáré akciókra pazarolni az időmet.
- Ha a kezdet kezdetén nem avatkoztatok volna bele a MI hatáskörünkbe, most limbózhatnál te is a főnököddel!
Dühödt tekintetük összekapcsolódott; az egyik mélyvörös, míg a másik sötétebb, mint a legsötétebb éjszaka, hogy aztán akaratlanul gondoljanak ismét csak ugyanarra: „Hosszú lesz ez az idő együtt ezzel a makacs szamárral."
- Azzal nem megyünk semmire, ha egymásnak esünk – állapította meg végül kulturált hangon Piton. – Kezdjük el a kivitelezést.
- Igen, tehát ide akkor nekem a lelkeket.
- Már megint kezded?
- Én fogom kiválasztani a létsíkot, ahol újjászülethetnek. Fektessük le most a fő szabályt: a két lélek felett nem veted be a piszkos kis fény-trükkjeidet.
Rövid habozás után az ajánlatra kapott válasz ekképp hangzott:
- Elfogadom a feltételt, a lelkek útját nem fogom befolyásolni, viszont a környezetükben szabadon tehetek, amit csak akarok. Az, hogy egyedül te alakíthatod az eseményeket, elfogadhatatlan, még ha Dumbledore bele is egyezett, én ezt így tarthatatlannak tartom, és míg meg nem egyezünk, addig a lelkek maradnak, ahol vannak, vagyis nálam.
Patthelyzet alakult ki, és bár nem szívesen, de Voldemort tudta, engedni kell, mert így a bosszútól és a lelkeitől is búcsút mondhat.
- Megegyeztünk! – A rend kedvéért, hogy az önérzetén esett csorbát kiköszörülje, azért még hozzátette: – Ennyi engedményt tehetek, hiszen a győzelmem biztos.
Az elbizakodott szavakra nem reagált a másik fél, mert felesleges elfoglaltságnak tartotta a vitatkozást. Inkább egy határozott kézszorítással pecsételte meg az alkut.
- Melyik szférában szándékozod elhelyezni őket?
Egy vérfagyasztóan gonosz vigyor tűnt fel az amúgy kellemes vonásokkal rendelkező arcon.
- A KL5-ös síkon. Csodásan kedvező hely nekünk, Sötét Őröknek.
Válasz gyanánt csupán egy lenéző mosoly tűnt fel a kifejezéstelen arcon, elrejtve vadul cikázó gondolatait.
Az említett hely, amely Voldemort szerint ideális az újjászületésre a fogadás tárgyainak, a létnek egy olyan síkja, ahol a vámpírok és vérfarkasok kitartóan vívták pár száz éves harcukat. Az okok már rég feledésbe merültek, hogy miért ölik egymást veszett dühvel eme halhatatlan lények, és mostanra már csak a gyűlölet maradt meg, az viszont kézzel foghatóan.
Születés – de miért éppen a KL5-re?!
Mind a két faj nagy meglepetésére az oly ritka gyermekáldás öröme érte el James Pottert, a farkasok urát, illetve Lucius Malfoyt, a vámpírvezért is. Egy sötét teliholdas éjszakán születtek meg az örökösök... két fiú, kiknek lelkeiért komoly küzdelem kezdődött el első lélegzetvételüktől.
Perselus Piton néma elismeréssel adózott Voldemort ezen húzására, mert nem elég, hogy ellenséges területen születtek meg a fogadás tétjei, de ráadásul azonos nemükkel nehezítve tovább az egymásra találásukat.
A mindig komor arcon egy kósza mosoly tűnt fel, mert határozottan kezdte élvezni a küzdelmet, és úgy döntött, ideje megmutatni Partnerének, hogy nem hiába dolgozik egy örökkévalóság óta Dumbledore-nak, ezzel megvédve az öreget számos gyilkossági kísérlettől. Habár a két gyermek döntéseibe nem szólhat bele, az események alakulására hatással lehet, ez pedig olyan fegyver, amit okosan kell majd használni a megfelelő pillanatban; addig pedig csak egy dolgot tehet: kivárja azt a pillanatot.
Kölyök idő – dolgozz sokat és jól céljaid eléréséért
A gyermekek növekedtek, ezzel együtt pedig a gyűlölet is szívükben, hiszen nap-nap után csak rosszat hallottak a másik fajról. A két örökös feszülten várta annak az időnek eljövetelét, mikor végre összecsaphatnak az ellenféllel, azonban a nagykorúság elérése egy szinte halhatatlan fajnál hosszú időbe telik. Az évtizedek szépen pörögtek, ők pedig ezzel együtt egyre türelmetlenebbül várták, hogy végre azt tehessék, amihez csak kedvük támad. Legfőképpen megszabaduljanak a mindent látó szülői szemektől, aztán persze öldökölhessék gaz ellenségeiket.
Voldemort pedig ez idő alatt tevékenykedett, hiszen legfőbb célja az volt, hogy minél hamarabb a birtokába kerüljenek a lelkek; vagyis amint lehet, köszöntsön be rájuk az a bizonyos végső pillanat. Ennek eléréséhez a legsötétebb szívek mélyében elültetve a félelmet vagy éppen a mohóság csíráit, buzdítva a könnyen befolyásolható személyeket, hogy keressék fel azon teremtményeket, amik emberi mérce szerint veszélyesek és irtandóak.
Ennek hatására megalakult az emberek azon csoportja, akik magukat Vadászoknak nevezve harcolni kezdtek ezen lények ellen. Kezdetben nagy veszteségeket szenvedtek, azonban mindig akadt újabb jelentkező az éppen megüresedett helyre, és viszonylag gyorsan felismerték a gyenge pontokat. A vámpírok, vérfarkasok és a többi különleges teremtmény ezzel együtt rejtőzködésre kényszerült, míg azelőtt viszonylagos nyugalomban élhették életüket.
A Fény megbízott őre az akciókba nem avatkozott bele, hagyta, hogy Partnere tegye, amihez csak kedve támadt. Azt a pillanatot várta, mikor végre színre léphet, felvonultatva a lehetőségeit, amik az emberi vadászok megalakulásával adódott. Ez az idő pedig egyre közeledett.
Haladék – egy új szövetség létrejötte
A halhatatlanoknak van néhány gyengeségük, de csupán azért, hogy a halandók ne érezzék magukat annyira rosszul saját halandóságuk miatt. Az újonnan felbukkanó Sötét Lények Elleni Vadászok, röviden SLEV, gyorsan rájött, hogy a rettentő gyorsaságot több évszázados tapasztalatot meglehetősen ki tudják egyenlíteni némi napfénnyel, ezüsttel, esetleg fából készül karóval; ennek eredményeként pedig a természetfeletti teremtmények fogyni kezdtek, pedig számuk amúgy is gyér volt a közöttük húzódó konfliktusok miatt. Emiatt radikális megoldáshoz kellett folyamodni: békét kellett kötni, ha nem akarták, hogy fajtájuk kihaljon, mivel egyszerre elég egy ellenséggel küzdeni, és a veszteségük kezdett súlyos méreteket ölteni. Ezért James Potter és Lucius Malfoy több évszázados hadakozás után úgy határozott, találkozniuk kell.
Ha valaki megkérdezte volna tőlük, hogy erre az ötletre mi vezette őket, soha nem ismerték volna be, de valójában nyugtalanító látomások kezdték el gyötörni őket, amiknek egy közös értelme volt: sürgősen szövetséget kell kötni, míg el nem vesztenek valaki igazán fontosat.
Így egy csillagfényes estén, csapataikat hátrahagyva találkozott a két vezér, nem törődve családjuk rosszallásával. A helyszín egy temető volt, ami egyfajta szent hely volt mind a két faj számára, ahol tilos volt harcokat kezdeményezni.
– Malfoy.
– Potter – köszöntötték egymást ily módon az ellenfelek, majd némán várakozva néztek a másikra, hogy vajon melyikük veszi először a fáradságot, hogy megtörje a kínos csöndet. Végül a farkasok ura döntött úgy, hogy ehhez a játékhoz ő már túl öreg, és ideje a lényegre térni.
- Az emberek által okozott veszteségek túlzottan súlyos méreteket öltenek, muszáj megerősödnünk.
A jeges némaságba burkolózó alak a mondat végét hallva kéjes élvezettel vonta le a számára kedvező megállapítást.
- Tehát azért jöttél, hogy megadd magadat.
- Ne nevettess! A helyzet a ti oldalatokon is ugyanaz. Az elmúlt évben legalább két fészketek odaveszett.
Lucius Malfoy mindennél jobban szeretett volna tiltakozni, vagy legalább megvetően horkantani erre, de aztán eszébe jutott az előző nap meghalt vámpírcsalád, akik hozzá fordultak, menedéket remélve. Néha van idő a büszkeségre, de vannak pillanatok, mikor félre kell tolni az olyan ellenérzéseket, amit egy rühes vérfarkas vált ki egy tiszta vérű vámpírból.
– Igaz, az emberek SLEV csoportja olyan buta babonákban hisz, hogy MI, vámpírok, ember vért iszunk – mondta undorodva a karcsú alak –, akkor már inkább egy koszlott farkasból innánk!
A szavakra a másik vezérben is feléledt a düh, ezért ekképp válaszolt:
– Rólunk, farkasokról is hasonlókat vélnek. Szerintük embereket eszünk, de akkor már inkább egy rohadt vérszívót ennénk meg, legyen bármilyen rágós is!
Ellenségesen meredtek ezután egymásra, aztán egyszerre állapították meg:
– Nehéz lesz fenntartani a békét.
Egy percig töprengve bámultak egymásra, és ugyanarra a következtetésre jutottak, melynek Lucius adott hangot:
– Biztosíték kellene...
– …hogy a többiek is elfogadják a harc felfüggesztését – folytatta James elgondolkodva a megkezdett mondatot. – Milyen kár, hogy nem lányod született! – állapította meg csalódottan. – Habár a gondolattól is rosszul vagyok, hogy veled kerüljek rokonságba, de egy házasság lehet ideiglenes is... – A mondatot félbehagyva, gondolatban folytatta tovább: főleg, ha az egyik fél elhalálozik váratlanul. – Ráadásul egyesített haderőnk már elbírna az emberekkel.
– Mintha ez az ötlet nekem nagyobb örömet okozna – motyogta az orra alatt l elgondolkodva a másik fél. – Ellenben, amit mondasz, nem ostobaság – ismerte el kelletlenül
– Miért? Mégis van egy lányod?
– Jól tudod, hogy nincs.
– Akkor most miről beszélünk?
– A fiaink által fogjuk biztosítani a szövetségünket.
James egy pillanattal később kapcsolva, felháborodottan kiáltott fel:
– Megőrültél?! Ez biztos a napfénymentes időszakoknak köszönhető... még hogy a gyermekeink...
– Ugyan, ez megszokott dolog.
– Ezer évvel ezelőtt tényleg az volt! – morogta a fekete hajú férfiú dühödten. – Azóta viszont van elég nőstény, hogy ne kelljen ilyesmihez folyamodni! Ráadásul két külön fajhoz tartozunk, akik veszettül utálják egymást!
– A veszettségre ti vagytok hajlamosak – szúrt egyet a vérfarkason Lucius.
– Hallottam ám! – ragadta meg James a másik fél selyem felöltőjét.
– Ébredj már fel, Potter! – sziszegte haragtól fuldokolva a sápadt alak, miközben lerázta magáról a férfi kezét. – Ha még mi sem tudunk dűlőre jutni, mit vársz a többiektől?! Utálhatjuk egymást, akár még harcolhatunk is, de nem a nyilvánosság előtt! Félre kell tennünk az ellentéteinket, és meg kell oldanunk a problémánkat, amit a SLEV okoz. Ez pedig áldozatokat kíván, nem csak tőlünk, hanem a gyermekeinktől is.
James maga is tudta, hogy az átkozott vámpír jól beszélt. Nem akarta nyíltan elismerni a szavakban rejlő igazságot, ezért miután kezdeti dühe csillapult, csak annyit mondott:
– Nehéz lesz Harryt rábírnom. A nagykorúsága már túl közel van...
– Azt hiszed, Dracóval nekem könnyebb lesz? – tette fel a költői kérdést Lucius elkeseredetten. – Néha olyan...
– …makacs – fejezet be a mondatot segítőkészen James saját gyermekére gondolva. - Kölykök!
– Alig töltötte be a kilencvenet, de már ellent mer mondani – jegyezte meg csöppnyi elégedettséggel.
– Ne is mondd, az enyémmel is csak a gond van!
Különös egyetértéssel meredtek a másikra, ami meglehetősen furcsa volt a közös múltjukat tekintve, de néha rendkívüli megoldások kellenek egy probléma kezelésére. Ez pedig most határozottan egy olyan pillanat volt, amikor el kellett fogadniuk, hogy határozatlan ideig jó képet vágnak a nyilvánosság előtt a vámpír-farkas szövetséghez.
i
Voldemortnak, bár nem vallotta volna be, de tetszett neki, ahogy Partnere a Fény piszkos trükkjeit bevetve gyakorolt hatást a környezetére, vagyis a két vezér „békéje" nem egészen a véletlen műve volt. Határozottan jónak találta a létrejövendő házasságot, amivel, úgy vélte, talán felgyorsulnak az események, melyekre már kilencven évet várt. Igaz, az idő számára relatív volt, de azért nem akarta egy örökkévalóságig húzni a dolgot. A hatására megalakuló SLEV bár kezdett egész ügyes lenni az irtás terén, de ha az a két forrófejű ifjú egy helyen és időben lesz, akkor már csak idő kérdése, mikor végeznek egymással. Így nem kell várni tovább az emberi eredményekre, elég, ha a házasság létrejön, azután már csak végezniük kell egymással.
Arra pedig, hogy a szerelem nevében a lelkek ismét egymásra találjanak, a Sötét Őr hangyányi esélyt sem adott... hiszen figyelemmel kísérte a fogadás szereplőinek fejlődését, ezért pontosan tudott egyből két okot is, amiért nem következhet be az esemény:
a kettő kedveli a nők által okozott örömöket.
álják egymás létezésének a tudatát is.
Ergo ebből szerelem nem lehet!
A házasság létrejöttével már csak idő kérdése, hogy valaki meghaljon; jobb esetben mindkét érintett, és akkor végre az övé lesz ismét a jogtalanul elkobzott lelkek feletti tulajdoni jog. Egy feladata van mostantól kezdve: várni türelmesen és figyelni az eseményeket, hiszen a sakkjátszma elkezdődött.
Perselus Piton hasonló gondolatokkal szemlélte az eseményeket, habár célja messze különbözött az alkuban résztvevőéktől. Őt a munkája iránti elkötelezettség buzdította, hogy a fogadás eredménye végül a Fényességnek kedvezzen. Legalábbis, ha megkérdezte volna bárki is, mi hajtja, ezt vallotta volna... azonban mélyen legbelül élvezni kezdte a küzdelmet, amit igazán pezsdítőnek érzett annyi évszázad monotonitása után, hiszen végre méltó ellenfele akadt vagy legalábbis közel járt hozzá, hogy az legyen. /i
Egy házasságot megszervezni röpke két nap alatt lehetetlen feladatnak tűnik, viszont mivel jelen esetben egyik félnek sem voltak olyan extra kívánságai, mint például torta vagy esetleg a meghívók minőségére vonatkozó követelmények, így lényegében csupán egyetlen aprósággal kellett a szervezőknek bajlódniuk; mégpedig magukkal a házasulandókkal.
Az új szövetségesek hazaérve megfontoltan először a párjukat vonták be a tervbe, akik meglepő módon pozitívan álltak a kezdeményezéshez, mivel jó ideje elegük volt már az állandó harcból. Valójában előre örültek, hogy némi szünet következik be a végtelen küzdelmek sorozatában. Ráadásul, mivel férjeik külön hangsúlyozták az „ideiglenes" szót, így tudták, a leendő unokákról sem kell végleg lemondani, csak szépen meg kell várni, míg némileg rendeződik ezzel az új keletű SLEV bagázzsal a dolog, aztán kereshetnek a fiuknak egy igazi párt, aki minden kétséget kizáróan a lányok táborát fogja erősíteni. Miután a feleségeiket sikerült maguk mellé állítani, jött a nehezebb rész.
Lucius Malfoy a gyakorlóteremben találta meg fiát, aki éppen partnerét dobta át a terem túlsó végébe, hogy aztán sebesen illanva a nyakánál fogva felemelje Az ifjú győzelme láttán az apát büszkeség töltötte el, mert egyetlen örököse minden szempontból méltó volt a Malfoy névre. Bár sejtette, hogy Draco először tombolni fog, de biztos volt abban, hogy aztán lecsillapodva megérti eme szövetség fontosságát.
– Fiam, beszélnünk kell – akadályozta meg a további edzést, ami már amúgy is a végéhez ért; legalábbis az egyik résztvevő számára.
Eközben James Potter is éppen egy szem sarjával igyekezett közölni, mennyire fontos szerepet is kapott a béke fenntartásában. Az ifjú halhatatlanok hasonló érzésekkel néztek leendő szerepük elébe, amihez egyáltalán nem fűlt a foguk. Azzal még ki tudtak valahogy egyezni, hogy bizonyos ideig egy férfihoz lesznek kötve, de a másik részét már nehezebben tudták elfogadni. Egy vérfarkas és egy vámpír maradjon csak együtt hosszabb távon, és ott előbb-utóbb vér fog folyni, bármilyen nemes cél érdekében is kellett eljátszaniuk a házasságot. Minden résztvevő tudta jól, nagyon gyorsan le kell zárni az emberi veszélyforrást, mielőtt még az ifjú halhatatlanok idő előtt végeznének egymással.
Két nap múlva, telihold éjszakáján a szent temető kápolnájánál egy násznépnek álcázott kisebb haderő gyűlt össze. A fiatalok életükben ekkor találkozottak először... és nem voltak egymástól túlzottan elragadtatva.
