Haladás choriambusokban
Írta: Mairtead Tirste
Eredeti cím: A Choriambic Progression
Fordította: Alessis
Fordítói megjegyzések:
Korhatár: NC-17
Kategória: Snarry (PP/HP)
Figyelmeztetés: slash, a későbbiekben NC-17, ha ez nem a te műfajod, ne olvasd. Én szóltam.
Figyelmeztetés2: NO BÉTA. Szóval vigyázz: helyenként magyartalanságok, félrefordítások és hasonló nyalánkságok fenyegethetnek.
A fordítás a szerző engedélyével készült.
Fordítói megjegyzések vége.
***
Harry összekapart egy kanálnyi zabkását, aztán a szájába tette a kanalat, és ott hagyta, csak mert megtehette. A Grimmauld tér csöndes volt, és őt leszámítva teljesen üres. Nem volt senki, aki elmondaná neki, hogy a szájából lógó kanállal úgy nézett ki, mint a világ legnagyobb parasztja. Akkor meg miért ne? Végigfuttatta a nyelvét a kanál ívein, lecsábítgatott róla néhány ragadós zabkásadarabot, és azon tűnődött, hogy vajon mit kezdjen magával, miután elintézte az edényeket… nem mintha azt tervezte volna, hogy a helyükre teszi őket. Elmosolyodott egy kicsit a lázadás ezen nevetséges ötletén, de ez egy keserű mosoly volt, olyan, amiben nincs öröm. Csak egy kanál.
A homályos, elhagyatott házban még nehezebbnek tűnt élvezni a nyári szünetet távol a Dursleyéktől , és még könnyebb volt érezni a magány súlyát. Vonakodva hallgatta a visszhangokat az űrben, amit Sirius hagyott maga után. Abban a nyüzsgésben és sürgés-forgásban, ami rendszerint betöltötte a szobákat, ez a veszteség néha visszavonult a szomorúság háttérből szóló morajába…. valami időtlenségbe, amit azért gyakran eltakart az elkerülhetetlen igazság, hogy Az Élet Megy Tovább. De az olyan napokon, mint a mai, mikor a rendtagok különféle megbízatások miatt távol voltak, és egyedül Harrynek kellett itt maradnia (mint Siriusnak, igen, pontosan úgy), nem volt semmi, ami elterelhette volna a figyelmét a bánatáról és a megválaszolatlan kérdéseiről és az üres, használhatatlan gondolatairól, hogy Talán Másképp Történt Volna, Ha...
Harryt a kandallóból jövő hirtelen lángcsóva kímélte meg attól, hogy még egyszer végigrágja magát ugyanazokon az ezerszer megismételt gondolatokon. Hallotta, amint egy ismerős hang a nevét mondja, de a mondanivalója vége elveszett egy igencsak óriási tüsszentésben, ami úgy tűnt a fülének, mintha a légnyomást is megváltoztatta volna. Épp csak kirántotta a kanalat a szájából és talpra állt, mikor egy nagyon kormos Albus Dumbledore lépett be a kandallón keresztül, majd gyorsan pislogott párat, mielőtt megeresztett egy másik tüsszentést. Elég hangosat ahhoz, hogy csörögni kezdjenek az edények a mosogatóban.
Harry felajánlotta a még nem használt szalvétáját, és kissé riadtan nézte az igazgatót.
- Dumbledore professzor… jól van?
Dumbledor kuncogva intett egyet, és elővett egy túlméretezett karmazsinvörös és lila színekkel tarkított vászonzsebkendőt valahonnan a köpenyéből.
- Eléggé, köszönöm - mondta fojtott orrhangon, és az arcához nyomta a zsebkendőt.
- Kérlek, ne ragaszkodj a formaságokhoz, csak fejezd be a reggelidet, és én majd… - egy másik robusztus tüsszentés szakította félbe, ami úgy lebegtette meg a rikító színű anyagdarabot, mint egy viharos napon a szél a zászlót - beszélek közben. Orrfúvás fülharsogtató hangja következett, és Harry a tányérja tetejére dobta a szalvétáját. Természetesen nem akart több zabkását.
- Beteg, uram? - kérdezte, mikor a trombitáló hang elhalt.
- Egyáltalán nem, egyáltalán nem - zihált Dumbledore a zsebkendője mögött, és erőteljesen az arcát dörgölte. - Úgy tűnik, az utóbbi időben kisebb… nehézségeim támadtak a Hopp-porral – sóhajtotta. - Talán egy kései allergiás roham. Jól… leszek egy pillanaton belül. – Dumbledore közben kifújta az orrát, majd kibújt a zsebkendő mögül, rózsaszín szemkörnyékkel és a szakállába ragadt korommal, de más szempontból teljesen normálisan. Mosolygott.
- Hát akkor. Sokkal jobb. Kérlek ülj le, Harry.
Harry leült.
- Ha azért jött, hogy a többiekkel találkozzon, sajnálom, de… - Nehezebb volt eltüntetni a mogorvaságot a hangjából, mint gondolta. - Ma mind elmentek. Nem tudom, hova.
Dumbledore helyet foglalt az asztalnál, és egy sótartóra pillantott, amit Tonks épp aznap reggel bűvölt meg, hogy sikítson majd elfusson bárki elől, aki túl közel kerül hozzá. Most egyszerűen csak idegesen arrébbsomfordált.
- Biztosíthatlak Harry, hogy tisztában vagyok vele, hová mentek. Természetesen munkát végeznek a Rendnek. Nem, azért jöttem, hogy veled találkozzam.
Harry egy pillanat erejéig bizsergető melegséget érzett az örömtől, de aztán figyelmen kívül hagyta az érzést. Nem igazán úgy tűnt, mintha Dumbledore bármi érdekes információval akarna neki szolgálni, csak annyit árult el, hogy „munkák a rendnek". Pár nap múlva tizenhat éves lesz, és mégis mindenki – még Dumbledore is – elhatározta, hogy gyerekként tekintenek rá, mintha képtelen lenne arra, hogy bármit is egyedül döntsön el. Hirtelen pánik fogta el, mert eszébe jutott, hogy Dumbledore talán valami sokkal rosszabb dolog miatt jött, nem csupán valami nem-túl-érdekes oknál fogva. Esetleg történhetett valami, ami miatt Harrynek vissza kell mennie Dursleyékhez. A kezei öntudatlanul markolták meg a konyhaasztal sarkát.
- Megkérnélek egy szívességre - mondta Dumbledore szelíden, - lenne itt egy kisebbfajta küldetés, és úgy gondoltam, talán szeretnél segíteni nekem.
Harry szorítása enyhült az asztalon. - Én? - A hangja túl meglepődött volt, túl bizonytalan és nagyon túlbuzgó, (mintha ő lett volna Pulipinty emberi megfelelője), ezért megköszörülte a torkát és újra próbálkozott. - Természetesen, úgy értem igen. Milyen küldetés? - Próbálta a legjobb formáját hozni, hogy a hangja nyugodt és a helyzetnek megfelelő legyen, de a Dumbledore bozontos szemöldöke alól érkező villanás azt a benyomást keltette Harryben, hogy talán nem volt olyan meggyőző, mint ahogy szerette volna.
Azonban Dumbledore nem úgy nézett ki, mint aki fel akarná ezt neki róni. - A Foltozott Üst egyik éjszakai bárjának a tulajdonosa, Ignatius Truckle régi barátom - kezdte nyugodtan. – Ez nagyon nagy előnyt jelent nekem az információszerzésben. Bár a Foltozott Üst már nem olyan népszerű Voldemort csatlósai körében, mint néhány kocsma a Zsebpiszok közben, de még mindig vannak olyan alkalmak, mikor betérnek, és akkor a jó (vagy talán rossz, feltételezem ezt attól függ, honnan nézed) nyelvek megerednek. Mikor ez megtörténik, és Ignatiusnak sikerül meghallania bármi érdekeset, kapcsolatba lép velem. - A szemüvege fölött igen komolyan Harryre pillantott. - Épp ma reggel kaptam egy ilyen üzenetet.
Harry mocorogni kezdett a székén. Az ilyen dolgokat szerette. A Főnix Rendjének titkos szövetsége féléket. - Mit hallott?
Dumbledore közelebb hajolt. - Pontosan ez az, amit ki kell derítened nekem, Harry. Ignatius néha baglyot használ, vagy a Hopp-hálózatot, hogy értesítsen engem. De ha valami különösen érzékeny témáról van szó, vagy ha attól tart, hogy megfigyelik, egyszerűen riaszt engem azon a jelen keresztül, amit még évekkel ezelőtt hoztunk létre. Én pedig küldök valakit, akiben megbízom, hogy hozza el az üzenetet.
Harry elfelejtett azzal próbálkozni, hogy a helyzethez illően és nyugodtan viselkedjen, mert Dumbledore lehajolt, és elkezdte rángatni a bal csizmáját, ő pedig csak bámult, tágra nyílt szemekkel. Egy kis lihegés és szapora levegővétel kíséretében a csizma lejött, és így láttatni engedett egy sokkolóan csillogó rózsaszín és lila pöttyön zoknit.
Harry pislogott. - A jel... a zoknija?
Dumbledore sugárzó mosollyal ránézett. - Nagyon éles megfigyelés, Harry. A megszokott körülmények között természetesen a skarlátpiros, skótkockás vékony gyapjúzoknit kedvelem. Nincs lehetőség ezt eltéveszteni, nem igaz? - Dumbledore pöttyös lábujjai ide-oda mocorogtak. - De az... ellenséges szemeknek egyszerűen úgy tűnik, mintha elfelejtettem volna rendesen felöltözni. - Harryre kacsintett, miközben lehajolt, hogy visszarángassa a csizmáját. – Hozzáteszem ez egy olyan dolog, amin már néhány éve vitatkoznak.
Harry behajlította a könyökét és a kezeit az asztalra tette, mert az úgy nézett ki, mint a nyugodt és helyzethez illő viselkedés. - Azt szeretné, hogy hozzam el az üzenetet?
Dumbledore bólintott. - Pontosan. - Mosolygott. - Tudtam, hogy számíthatok rád. - Visszadőlt a székébe, a sótartóra pillantott (ami épp riadtan cincogott és megpróbált elbújni a cukortartó mögött), ismét Harryre nézett, és az arckifejezése még egyszer komolyra váltott. - Azonban van néhány… apróság, amit először is meg kell beszélnünk.
Harry egyenesen ült és igyekezett figyelmesen nézni. És a helyzetnek megfelelően. És nyugodtan. - Igen, uram?
Dumbledore felemelte az ujját. – A legelső az lenne, hogy az egésznek titokban kell maradnia. Annak ellenére, hogy hivatalosan nem vagy a Rend tagja, Ignatius természetesen tudni fogja, hogy ki vagy. – Harry félve bólintott, és próbálta az arcizmát sem rezdíteni. – De abban az esetben, ha megkérdezné tőled, hogy én küldtelek e, azzal a mondattal kell igazolnod magad, hogy „A bicegócok idén korán költöznek." Meg tudod ezt jegyezni?
Harry a szemöldökét ráncolta. - Nem hiszem, hogy a bicegócok egyáltalán költöznének... - aztán rádöbbent, hogy mit mondott, és elpirult. – Ó. Emiatt lett ez a jelszó, igaz?
Dumbledore bólintott, és gyengéden elmosolyodott. - Úgy valahogy.
Harry szinte magán kívül volt, ahogy ült ott a székén, és az izgatottságtól csiklandós érzés költözött a hasába. Titkos jelszók, fontos üzenetek – na jó, ez nem volt egy életbevágóan fontos küldetés, de még mindig több, mint a semmi. Dumbledore megbízott benne annyira, hogy egy ilyen feladatot neki adjon. Ami akár azt is jelenthette, hogy inkább előbb, mint utóbb a Rend tagja lesz, akkor pedig nem lesz mindig kizárva a megbeszélésekről és találkozókról. Akkor nem ő lesz mindig az, akinek maradnia kell. Egy lehetőség. Akarta. – A bicegócok idén korán költöznek – ismételte. – Jó. Mi van még?
Dumbledore egy kis tekercset húzott elő a talárja ujjából, és neki nyújtotta. - Itt van ez. Minden küldetés, legyen az kisebb vagy nagyobb, természetesen mindig kockázattal jár, éppen ezért szükség van bizonyos mértékű... elővigyázatosságra.
Harry kioldotta a tekercset zárva tartó szalagot, és gyorsan átolvasta a szöveget. Valójában leginkább egy igazolásra hasonlított. Egy igazolás a Mágiaügyi Minisztériumtól (a „Soron kívüli rendelkezés" felirat ívelt keresztül a tetején), amely feljogosítja Harry James Potter kiskorú varázslót, hogy saját belátása szerint használja a mágiát. - Fantasztikus! - szólalt meg hirtelen Harry, majd gyorsan visszafogta az izgatottságát. - Szóval ez azt jelenti, hogy én, ühm…
- Ez egy felmentés a Minisztériumtól, ami azt jelenti, hogy a kiskorú varázslókról szóló határozat már nem érint téged, igen - mondta Dumbledore, és egy pillanatra Harryre mosolygott, mielőtt újra komoly lett. - Ez nem azt jelenti, hogy úgy kell tekintened rá, mint egy engedélyre, hogy... visszaélj ezzel a kiváltsággal, Harry. A felmentés csak azért van, hogy ne legyenek következmények akkor, ha meg kell védened magad egy esetleges szörnyű helyzetben. És természetesen hevesen remélem, hogy megteszel minden tőled telhetőt, hogy elkerüld az ilyen helyzeteket.
Harry bólintott. - Ó, hogyne… persze hogy azt fogom tenni. Csak... igaza van, jó felkészültnek lenni.
Dumbledore ismét mosolygott. – Igen. Örülök neki, hogy azt látom, így állsz hozzá a dolgokhoz, és körültekintően felkészülsz az előre nem látható körülményekre. És ez végül eljuttatott minket a harmadik ponthoz.
- Igen?
Úgy tűnt, Dumbledore őt tanulmányozza. - A harmadik pont a segítőd. Megkértem Piton professzort, hogy kísérjen el téged erre a küldetésre.
Harry arcára fagyott a mosoly. - Maga... én... Piton professzor? Piton professzor velem fog jönni?
Harrynek görcsbe rándult a gyomra. Végre itt van a „küldetése", végre Dumbledore – talán – felnőttként kezeli őt, végre igazán megbíznak benne. És most… az összes ember közül Piton. Piton! Mondhatott Dumbledore akármit, attól még nem került közelebb ahhoz, hogy jobban képes legyen elviselni Pitont, mint bármikor máskor… sőt még inkább aggódott. Piton, aki szoros versenyben a harmadik helyen állt Voldemort és Malfoy mögött (nagyjából fej-fej mellett Dursleyékkel) az általa legkevésbé kedvelt személyek listáján. Piton, aki felelős volt abban, hogy Siriusnak hosszú hónapokig menekülnie kellett, és aki épp itt, ebben a konyhában sértegette, fenyegette és végül arra ösztönözte Siriust, hogy… hogy…
Piton, aki egyszerűen csak egy óriási görény volt. Piton!
Dumbledore a szemüvege fölött hosszasan Harryre nézett, és a fiúnak semmi reménye nem maradt afelől, hogy a gondolatai nem voltak teljesen nyilvánvalóak. Nyelt egyet.
- Igen, Harry - mondta Dumbledore nyugodtan, - megkértem Piton professzort, hogy menjen veled, három nagyon jó okból… - itt hunyorgott egy kicsit - habár nem vagyok egészen biztos benne, hogy egyetértenél a logikámmal. Azonban tudok még pár percet szakítani rád mielőtt visszatérek az irodámba, ha szeretnéd, hogy kifejtsem őket.
Harry egyszerűen bólintott. Ez tűnt a legkevésbé goromba dolognak, ahogy legjobb tudomása szerint most kifejezhette magát.
- Kezdjük azzal – mondta Dumbledore, - hogy az első szempont nálam a biztonságod. Azért nehogy félreértsd – felemelte a kezét, mire Harry becsukta a száját, amit nem is tudta, hogy mikor nyitotta ki. – Mint most már te is tudod, Harry, biztos forrásból értesültem róla, hogy a halálfalók új főhadiszállást próbálnak létesíteni… meg nem erősített híreszteléseket hallottam afelől, hogy Peter Pettigrew és Bellatrix Lestrange az utóbbi néhány hónapban megfordult az Abszol út területén. Nem foglak téged olyan helyre küldeni egyedül, aminek a környékén ilyen emberek előfordulhatnak. Rosszabbal is találkoztál már, tudom. De egyáltalán nem küldenélek oda, ha nem gondolnám úgy, hogy annak az esélye, hogy bármi… kellemetlenség történjen, elenyésző. De már korábban említettem, és te is egyetértettél vele, hogy mindig az a legjobb, ha felkészülünk a váratlan eseményekre.
Harry erős késztetést érzett arra, hogy a nyelvébe harapjon. Úgy tűnt, mintha Dumbledore már előre tudta volna, hogy bele fog egyezni… és talán igaza is volt. Dumbledore nem volt ostoba, és természetesen nem hagyta figyelmen kívül azt a tényt, hogy ő és Piton… a legkevésbé sem kedvelték egymást.
- Másodszor - folytatta Dumbledore rendületlenül, - minden törekvésem ellenére soha nem tudtam teljesen meggyőzni Ignatiust arról, hogy Piton professzor elkötelezte magát az ügyünk mellett…
- Vajon miért nem lep meg - morogta Harry az orra alatt.
Fürkésző tekintet villant rá. - Tessék?
- Semmi.
A professzor már nem húzta fel bozontos szemöldökét, de tekintetének élessége továbbra is megmaradt. – Értem. Mint mondtam, ha figyelembe veszem Ignatius érzéseit, kétségeim támadnak afelől, hogy bármilyen üzenetet elmondana Piton professzornak, akár van jelszó, akár nincs.
Harry nehézkesen sóhajtott. Nem úgy gondolta… még mindig akart egy esélyt, még mindig meg akarta mutatni a többieknek, hogy ha hagyják, mi mindenre képes. De ezen nem tudott változtatni. Dumbledore érvelése ellenére egyszerűen képtelen volt leplezni a csalódottságát. – Rendben. Ez eddig kettő. Mi a harmadik?
Harry úgy látta Dumbledore tekintetében, hogy az igazgató megkönyörült neki, mikor megértette Harry csalódottságának az okát. De nem csak megértette, hanem már szinte szánakozott rajta. Harry összeszorította az állkapcsát, az asztalt bámulta, és próbált nem megszólalni. Gyűlölte, mikor így néztek rá. –A harmadik, és véleményem szerint a legfontosabb tényező az, hogy neked és Piton professzornak meg kell tanulnotok együttműködni.
Harry nem szólalt meg, de az arca bizonyára kifejezett valamit, mert mikor Dumbledore újra beszélni kezdett, jóval gyakorlatiasabb hangnemre váltott. – Alig több, mint hat hét múlva elkezdődik az új tanév, és akkor újra hozzá kell fognod az okklumencia tanulásához. Azért, hogy a törekvéseid meghozzák gyümölcsüket, és egyáltalán esélyed legyen a sikerre, képesnek kell majd lenned arra, hogy együtt dolgozz Piton professzorral, és hogy tanulj tőle. Még mindig ő a legmegfelelőbb személy arra, hogy ezt a tárgyat tanítsa neked. És ez még mindig egy olyan tudomány, aminek a mesterévé kell válnod, mihelyst a többi tanulmányod ezt lehetővé teszi.
Harry asztalon pihentetett kezei ökölbe szorultak. – Nézze, tudom, hogy maga szerint ez milyen fontos, és tényleg meg akarok tenni minden tőlem telhetőt, de Piton professzor és én, mi nem… ez egyszerűen csak soha sem fog működni. Én nem…
Dumbledore felemelt ujja félbeszakította. – Kérlek emlékezz rá, hogy nem azt mondtam, hogy kedvelned kell őt, csak azt, hogy tanulj tőle. Nagy a különbség. Piton professzor… rendkívül goromba tud lenni, és igen, néha provokáló, ezt elismerem. De míg ezen nem tudsz változtatni, azt kontrollálhatod, hogy hogyan reagálsz ilyen esetekben. Dumbledore megállt egy pillanatra, közel hajolt Harryhez, és halkabbra fogta a hangját. – Ha nem hagyod provokálni magad, és a célra figyelsz ahelyett, hogy hogyan éred azt el, úgy hiszem, képes leszel tanulni még Piton professzortól is.
Harry nem igazán tudta, hogy erre mit mondjon, de mint kiderült, nem is kellett mondania semmit. Dumbledore az ég felé fordította a tekintetét, és egy apró mosoly jelent meg az ajkain. – Ha jól emlékszem – kezdte szórakozottan, elmerengve, egy Phineas Grimesby nevű ember volt az egyik professzorom azok közül, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rám. Mindig az volt a véleménye rólam, hogy „otromba módon semmibe veszem" a szabályokat, és hogy hajlamos voltam „megtalálni a bajt". – Dumbledore szeretettel megcsóválta a fejét. – A férfinek tartósan kellemetlen birkahús szaga volt, ami valahogy mintha… megromlott volna. Ezzel minden másnál jobban kivívta a távolságtartásomat. Azonban egy zseni volt Átváltoztatástanból.
Harrynek már kezdett megfájdulni a szorosan összezárt állkapcsa. Birkaszagú professzor ide vagy oda, Dumbledorenak soha nem volt szüksége rá, hogy megpróbáljon Pitontól tanulni, és így egyszerűen nem értette. Nem érthette. Ez nem fair. Harry megmozdult a székén. – És Piton professzorral mi van? – kérdezte végül, és megpróbálta, majd rögtön elbukta azt, hogy kizárja a hangjából az ingerültséget. – Megkapta ugyanezt az előadást? Elmondta neki, hogy ne legyen… provokáló? – Mintha ez valaha működhetne. Mintha Piton valaha is emberként kezelte volna őt. Nem számít, mit mond Dumbledore, különösen nem a… merengős incidens után. Harry arca hirtelen felhevült.
Dumbledore kuncogott, és tekintete ismét visszatért Harryre. - Bizonyos tekintetben igen… habár Piton professzor teljes mértékben tisztában van azzal, hogy milyen viselkedést várok el tőle. Ami a mai napot illeti, csupán azt tanácsoltam neki: tekintse ezt egy kitűnő alkalomnak arra, hogy végre elszabaduljon egy kicsit. A tanári kar nagy része ugyanis ma hallgatja meg az utolsó jelölteket a sötét varázslatok kivédése tanári posztra. Ez a kötelezettség elkerülhetetlenül azzal járna a számára, hogy „minden órát az irodámban töltsön, fizetésemelésért üvöltözve".
Harry ezt el tudta képzelni. Ismét felsóhajtott, majd szorosan összefonta maga előtt a karjait, mielőtt megállíthatta volna magát. A küldetés egy esélyt jelentett neki, és talán már semmi jót nem találhat benne, de még mindig egy olyan lehetőség volt, amit meg akart ragadni. – Rendben van, uram – mondta nyugodtan, - megteszem. Örülök, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy csináljak valamit, még ha… - vállat vont, és annyiban hagyta.
Dumbledore fürgén összedörzsölte a kezeit. - Kitűnő, Harry. Ez aztán a lelkesedés! Egyenesen megküldöm Piton professzornak a hírt. És ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy ti ketten jól meglesztek.
Harrynek volt néhány egészen komoly kétsége e felől, de nem mondta ki őket.
Dumbledore felkelt a székéről és a kandallóhoz sétált. A talárja megszámlálhatatlannak tűnő zsebei közt válogatott, és végül előhúzott egy marég hopp-port, amit ez után közelebbről is megvizsgált: először szemüveg nélkül, majd a szemüveg alatt, végül pedig azon keresztül. – Áh. Nyilvánvalóan ismét összekevertem a zsebeimet… abba tettem a hopp-port, amelyikben a csípősfahéjszív-készletem volt. Nos, ez megmagyaráz néhány dolgot. Pár pillanatig még a kezében tartotta a hopp-port, aztán lemondóan vállat vont, és Harryre mosolygott. – Majd emlékeznem kell rá, hogy később kiválogassan. Hamarosan találkozunk, Harry… és sok szerencsét! – Egy porfelhő, egy lángcsóva, és Dumbledore már nem volt ott.
Épp mielőtt teljesen eltűnt, Harry egy óriási tüsszentést hallott.
