Korán reggel volt. Kellett volna, de már nem tudtam visszaaludni. Némán bámultam a felkelő napsugarak által megvilágított lila falat. Igen, lila a szobám fala. Nem is emlékszem melyik őrült pillanatomban festettem át erre a mélabús színre. Mindig jobb szerettem a zöldet, bár az okát sosem tudtam. Olykor az ember feltétlenül szeret.
Különösen gyorsan peregtek a percek, nem csoda, hisz a mai nap szombat, és azt hiszem egyszer mégis csak sikerült elszundítanom. De még vártam. Nincs isten, akiért nyolc előtt akár egy másodperccel is, felkelnék az ágyból.
Nyolc nulla-nulla. Lassan kikászálódtam, felöltöztem, megreggeliztem. A mai nap különleges. Azt hiszem még csak ebben a pillanatban, két kanál müzli közt tudatosult bennem: Hannah megkért, hogy kísérjem el a plázába. Gondolom nem akart egyedül vásárolni. Általában másokkal szokott menni az ilyen kiruccanásokra, de most valahogy – nem is értem – úgy jött össze, hogy mindenki megbetegedett. Amellett Hannah az egyik legjobb barátnőm, furcsa, hogy eddig még sosem hívott. Talán épp itt az ideje, hogy elkezdje.
Mikor befejeztem a reggelit lassan az ajtó melletti fogashoz ballagtam, felvettem a kabátom és sálam, majd egy percre megfordultam. El akartam köszönni anyámtól, de akkor, abban a pillanatban rá is jöttem, hogy ez valójában mennyire lehetetlen.
Aznap, ahogy sokszor máskor is az évben anyám nem volt otthon. Az ok szemtelenül egyszerű: színésznő. Gyakran forgat olyan helyeken, ami túl messze van ahhoz, hogy csak úgy minden nap hazautazzon. Nem olyan ismert, de a maga kis szerepeiben meglehetősen sikeres. Ami pedig engem illet, megszoktam már a hiányát.
Öt perc múlva már magam mögött hagytam két utcát, és a buszmegállóban álltam. Az épp ekkor fordult be a sarkon, felszálltam, s rögtön megláttam Hannah-t. És őt is. Nem sokkal Hannah mögött. Bőre halvány volt, szinte már sápadt. Egyik kezével a korlátba kapaszkodott. Szőke, enyhén hullámos fürtjei épphogy elérték tiszta, zöld szemét. Előre meredő tekintete határozottságot, és talán csak beleképzeltem, de mintha némi magányt, és elhagyatottságot is tükrözött volna.
Ginger, mi van veled már megint? – törte meg a ragyogó álomképet Hannah.
Az én hibám volt. Gyakran elkalandozom. Megráztam a fejem.
Nem… semmi fontos. – feleltem, de akkor már késő volt.
Hannah, követve pillantásom megtalálta álmodozásom forrását. Kissé elmosolyodott naivitásomon.
Nem ő a neked való tudod jól. – válaszolta, s igyekezett elvonni a figyelmemet a fiúról.
Lesütöttem szemem, de szívem szerint örökké tudtam volna bámulni. Talán feltűnt volna neki, esetleg rám is tekint, még ha azzal az embert próbálóan gonosz pillantásával is.
Hannah-nak igaza volt. Iannel nincs értelme randizni. Évente több tucat lány szívét töri össze, úgy hogy csodálkoznék, ha egyikükkel is járt volna akár egy napot is.
Néha azért reménykedem, hogy végül lesz valaki, akivel ünnepélyes kivételt tesz. Az életem tényleg egy álomvilág.
Menjünk. – szólt utánam Hannah.
Látszott, hogy látja rajtam, vagy legalábbis sejti mi az, amin az eszem jár. Arcán még mindig ott volt az a rosszalló mosoly.
Akkor tűnt csak fel, hogy a busz megállt a Pláza előtti parkolóban. Hannah-nak igaza volt: ideje indulni, és itt hagyni ezt a szomorú melankóliát.
De akkor oly hirtelen, s ugyanazzal a határozottsággal, melyet nemrég szeme sugallt, ő siklott el előttem. Egy pillanatra mintha meghaltam volna, és valahogy sosem akartam már feléledni. Imádtam az illatát, de sosem tudtam rájönni mire hasonlít igazán.
Amilyen hirtelen jött, oly észrevétlenül el is tűnt. Szinte már én éreztem bűntudatot, hogy nem álltam félre. De nem volt sehol, hogy bocsánatot kérjek. Pedig olyan szívesen… ha csak egyszer megszólíthatnám…
Hannah megragadta a kezem, s vonszolni kezdett maga után. Még időben rángatott ki a buszból, mielőtt velem együtt tovább hajtott volna.
Beletelt egy kis időbe, míg átvágtunk a parkolón, kivételesen Hannah lassította a menetet. Cseppet sem feltűnő fintoromból megértette, talán nem a tíz centis magas sarkújában kellett volna jönnie.
Pár pillanat, és kitárult előttünk a fotocellás ajtó, és elindultunk érdekesnek és egyben hosszúnak ígérkező túránknak.
Viszonylag gyorsan, alig néhány perc alatt letudtuk a földszintet. Az igazság az, hogy Hannah nem igazán szerette a Pláza ezen részét. Azt hiszem, egyet kellett, hogy értsek vele: valóban nem erre voltak a legjobb, vagy inkább úgy fogalmazok: a Hannah számára legmegfelelőbb boltok.
A Pláza közepén, hátulról és elölről is, mozgólépcső vezetett fel az elsőre. Szeretem a mozgólépcsőt. Talán ezért a Plázát is. Mikor felértünk, és sikeresen leléptünk a cipőnkkel a mozgólépcsőről – mindig érdekelt mi történik, ha egyszer csak bekapná a cipőfűzőm – belevethettük magunkát a drágábbnál-drágább divatszaküzletek rengetegébe.
Ahogy számítottam rá, Hannah főként nézőközönségként alkalmazott, bár annak, ahogy megjegyezte, abszolút tökéletesnek bizonyultam. Na, igen, és a hordár szerepre sem vagyok egy utolsó.
Néha úgy éreztem ez a lány valahogy sosem tudja abbahagyni. Most épp egy számomra meglehetősen visszataszító darabot, egy vörös-sárga csizmát szúrt ki magának.
Még nem mentünk be a boltba, csak a kirakatból szemléltük az árukat.
Biztos vagy benne, hogy ez kell neked? – próbáltam szolidan lebeszélni a megvásárlásáról, nem mintha eleve sok esélyem lett volna.
Éreztem, hogy fél szemmel rám pillant.
És miért is érdekel a véleményed? Tudod ez divat… - felelte kissé kioktatóan.
Azt hittem pont ezért jöttem nem? – igyekeztem rámutatni a lényegre – Hogy visszatartsalak egy esetleges rossz üzletről! – válaszoltam, s kicsit közelebb hajoltam az üveghez, hogy még jobban szemügyre vehessem azt a „Hannah által úgy kedvelt divatcikket".
Nézz csak oda! – rántott ki hirtelen elmélyült ábrándozásomból.
Felnéztem. Ekkor vettem csak észre, hogy Hannah figyelmét már nem az a szörnyű cipő köti le, de ezt sejthettem. A meglepőnek viszont azt találtam, hogy még csak nem is valami másik ruhadarab vagy kiegészítő.
Követve ujja vonalát, őt pillantottam meg. Alig tőlünk húsz-huszonöt méterre egy kávézó asztala mellett ült egy másik sráccal, akit nem ismertem fel.
Arckifejezése most sem tükrözött semmi kedvességet, sőt, még ijesztőbbnek, még kegyetlenebbnek látszott. Egy lány állt előtte. És mit mondjak, meglehetősen csinos volt. Úgy tűnt eléggé ki van borulva. Szinte már sírt.
Csak egy újabb csalódás. – felelte Hannah kimondatlan kérdésemre.
Bólintottam. Igaza lehet.
Észrevétlenül közelebb siettünk. Nem tudom miért, de valami azt sugallta, erről most nem maradhatok le. Végül már mikor olyan távolságba kerültünk, hogy akár minden szót tökéletesen hallattunk, megálltunk.
Az előbbi lány már sírt. Halkan, s elkeseredetten azt suttogta:
…miért… mi az oka, hogy már én sem vagyok megfelelő… - s úgy éreztem, rettenetesen megalázottnak érezte magát.
Ian persze, én tényleg néha komolyan elgondolkozom azon mit látok ebben a fiúban, diadalittasan mosolygott, s nem válaszolt.
…kérlek… - szipogta a lány. – Mondd már meg! – most kezdtem csak érezni, hogy talán nem csak szimpla keserűséget érez ez a lány.
Iannél kezdett már betelni a pohár.
Fogadd el szépen, és találj ki a kávézóból, Claire! – válaszolta lekezelően, s kezeivel babrálva próbálta levezetni idegességét.
De Claire nem tágított. Még nem kapott kielégítő magyarázatot a kérdésére.
Felelj, kérlek! Mégis mi kell neked? És vagyok a legszebb lány, akit csak megkaphatsz! – folytatta tovább a lehetetlen küzdelmet, s fennhangon zokogni kezdett.
Azért tudja mit csinál… - suttogta mellettem Hannah.
Ian szemei összeszűkültek. Arcán látszott, hogy nem bírja már soká a nyomasztó feszültséget.
Hirtelen felállt. Azt hiszem, ekkor szakadt el a cérna…
A szépség nem minden, ha még nem hallottad volna drágám. Te egy tökéletes analfabéta vagy. A divaton kívül nem érdekel senki és semmi! Nem olvasol, lógsz a suliból, és még csak nem is zongorázol! – adta meg a várva-várt választ a srác.
Hát ez… Most meglehetősen kikelt magából. Láttam rajta, hogy vérig van sértve, annak ellenére, ahogy ő lekezelte a lányt.
Claire elképedt. Bután bámult a fiúra szegény kicsi fejével.
Zongorázni? – hebegte…
Ian ismételten nem válaszolt. Felvette a kabátját, ami az előbb még a székén feküdt, s szokásához híven, akár egy kósza szellő, tovatűnt.
Pár másodpercig, amíg még tudtam, tekintetemmel követtem lépteit, majd Hannah felé fordultam.
S számára a szemem egyszerre mindent elárult.
Nem! Ginger, nem! Ez nem jó ötlet… - próbált lenyugtatni, de már semmit sem tehetett.
Végre úgy éreztem: az utam el van rendelve.
