Crush It
Csak törni akarok, összetörni valamit. Lehet az bármi. Váza, telefon, asztal, vagy akár egy tükör is. Azt sem bánom, ha ezer szilánkra tör és öszevagdal. Ha a fájdalom belém mar. Nem érdekel, akarom a fájdalmat. Mert ami a lelkemben dúl, az már túl sok. Kell a fizikai fájdalom, hogy el tudjam viselni a lelki gyötrelmeket. Ideges vagyok. Ideges, dühös, idegbajos. Lassan beleőrülök, ahogy próbálom visszatartani a bennem örjöngő fenevadat. Én nem tehetem meg, hogy megverjek valakit, akár a halál szélére sodorva az illetőt ezzel. Nem, én ennél emberibb vagyok. Emberibb akarok lenni. De nem bírom már sokáig. Még néhány perc, néhány pillanat. Néhány idegszál…
Az utolsó csepp a pohárban nagyot csobban és a képzeletbeli pohár összes tartalmát kiloccsantja. Most olyan jól esne nekem is valamit szétloccsantani. Egy gyümölcsöt, egy akváriumot. Vagy egy emberi fejet…
Az őrület kezd sok lenni. Nem megy, nem bírom. Törnöm kell! Valaminek vagy valakinek el kell pusztulnia!
Felkapom az éjjeliszekrényemről a vázát és elhajítom. Nekicsapódik a falnak, millió kis darabra törik, a víz benedvesíti a falat, a szőnyeget. Nem érdekel. Kell a pusztítás. Éveken keresztül tűrtem, visszafojtottam, csendben és nyugton voltam. Nem egészséges, de azt a töménytelen elrejtett agressziót, ami bennem van, senki nem viselné el. Senki nem lenne képes rá. Én sem vagyok.
A következő egy fénykép, fakeretben, üveg mögött. Követi a váza sorsát. A fotó épségben marad, dobhatom akármekkora erővel és dühvel. Felkelek a puha ágyamból, kirúgom az ajtót. Rajtam kívül senki nincs itthon. Belülről mar az ideg. Megőrülök! Soha nem akartam szabadjára engedni ezt az most már késő… Akadozó léptekkel, kissé dülöngélve megyek a folyosón, egészen a nappaliig. Elmosolyodom, amikor meglátom a nagy üvegasztalt. Róma nagypapa féltve őrzött asztala, amit bár féltett, mégis kirakta ide. Az őrületem nem hagy gondolkodni s nyugodni. Odalépdelek, letérdelek. Megfogom a szélét, majd egy hirtelen mozdulattal emelem fel és borítom fel. Elhajítom egy méterrel odébb. Széttörik, elreped, meghajlik, tönkremegy. Mosolyom is egyre inkább tükrözi a bennem tomboló elmebeteg énemet. Csak tudnám, mikor kezdődött a skizofrénizmusom…
Egy darabig csak mosolygok és ott térdelek. De amint kezd zsibbadni a lábam felkelek. Csetlek-botlok, de megtalálom az egyensúlyomat. Végül elborul az agyam…
Mire kitisztul körülöttem minden és már nyugodt vagyok, már semmi sem olyan, mint amilyen volt. Csak ülök a nappali közepén, egy nagy vértócsa közepén, testem tele szilánkokkal. De nem fáj különösebben. Homályos tekintettel nézek körbe. Festmények, fényképek a földön, az asztal darabokban, a TV szintén. Semmi sincs a helyén, vagy az eredeti állapotában. Értetlenül szemlélem a romokban heverő lakást. Felállok. Visszamegyek a szobámba és mintha mi sem történt volna, elalszom.
Arra ébredek, hogy valaki kiabál. Rázzák a vállam. Kinyitom a szemem, egy rémült tekintetű Antonioval találom szembe magamat. Felhúz ülő helyzetbe. A sok szilánk mélyebbre megy, jobban megvág, de fel sem szisszenek. Tényleg alig érzem. Mintha vizen át hallanám bátyám hangját. Éppen csak felfogom mit mond.
- Melissa mi történt veled? Jól vagy? – rázogat, a fejem előrebukik. Semmi energiám nincs. – Melissa válaszolj! Hallod? Melissa magadnál vagy?
- Just… crush it… - suttogom erőtlenül. Értetlenül néz rám, majd visszafektet az ágyra. Elvisznek a kórházba, ott miután ellátták a sebeimet, megállapítják az enyhe skizofréniát nálam. Órákkal később meg már az elmegyógyintézetben vagyok. De mosolyogva megyek be. Valahogy élvezem az egészet. És egyszer még…
Eltörök valamit…
~Owari~
