A kórház kőbe vájt alagsorában, az egyik folyosó legvégén két Anbu állt őrt egy ajtó mellett. A folyosón halk léptek hangzottak fel, alig vertek több zajt, mint a dűne oldalán lecsúszó homok. Egy vörös hajú, sápadt bőrű fiatalember lépkedett végig a folyósón. Az Anbu-k által őrzött ajtón éppen ekkor lépett ki a medikus nindzsák vezetője. Ahogy meglátta a közeledő alakot megállt, és tiszteletteljesen fejet hajtott.

- Kazekage szama. –

- Hogy van? – kérdezte Gára. Az idős ember habozva válaszolt

- Fizikailag kicsit jobban, de… -

- De? –

- Nem javul úgy, ahogyan az az ő korában elvárható lenne. – A Kazekage nem válaszolt, csak kérdő tekintetet vetett az öregre. Az folytatta – A mérgeket és átkokat kizártuk, inkább… azt mondanám, hogy nem akar gyógyulni. Lelkileg nagyon rossz állapotban van. Egy szót sem szólt, amióta itt van. Még mindig infúziót kap, mert enni sem hajlandó. Egyszerűen nem akar élni. –

- Értem. – mondta Gára halkan, és elbocsátóan intett a medikus nindzsának. Az meghajtotta magát, majd elsietett.

Gára ott maradt maga elé meredve a folyosón. Próbált lélekben felkészülni, mielőtt meglátogatja a sérültet. Valamit tennie kellene, de nem tudta mit. Nem volt túl jó az efféle dolgokban, mégis meg kell próbálnia. Nem hagyhatja meghalni, ahhoz túl sok minden történt már.

A jelzésére az egyik őr bekopogott az ajtón, persze a megadott módon, amiből a benti őrök tudták, hogy nem fenyeget veszély. Az ajtó kinyílt, és Gára belépett a szobába. A benti két őr egy gyors dzsucuval megbizonyosodott a kilétéről és csak ezután hajtottak fejet a Kazekage előtt. Gára magában helyeslően bólintott. Az Akacukival sosem lehet elég óvatos az ember. A kinti őrt lehet kényszeríteni is…

- Hagyjatok magunkra – szólt az őröknek – Te is. – mondta a bent tartózkodó medikus nindzsának. Miután kimentek, Gára egy ideig csak csendben figyelte az ágyon fekvő alakot. A sérült nem mozdult, bár a szeme nyitva volt, de szinte nem is pislogott. Sebeit kötések borították, infúzió csepegett a vénájába, pótolva folyadékot, a tápanyagokat, és persze gyógyszerek is voltak benne.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen feladod – szólalt meg végül Gára, de választ nem kapott, még csak egy pillantást sem. A beteg továbbra is csak a plafonra meredt. – Talán félsz? – kérdezte, de továbbra sem érkezett válasz. Tessék! Tudta, hogy ez nem megy neki. Talán mégis inkább Kankurót kellett volna Avarrejtekbe küldenie. Ha Temari itt lenne, ő talán tudná, hogy mit mondjon, vagy tegyen. Magában felsóhajtott és az ajtó felé fordult, hogy elmenjen, amikor a sérült megszólalt.

- Miért nem hagytok meghalni? – kérdezte nagyon halkan. Gára megtorpant. Hirtelen világosan érezte, hogy mit kell felelnie:

- Mert Ő sem hagyná, hogy meghalj. Azt akarta, hogy élj. –

- De miért? – kérdezte kicsit hangosabban a beteg – Miért? Sosem kértem, hogy mentsen meg, hogy így küzdjön értem, sőt, mindent megtettem, hogy minden köteléket, ami valaha összefűzött minket elszakítsak. Majdnem meg is öltem. – elakadt, talán az érzelmek fojtották bele a szót, talán egyszerűen elfáradt.

- Hiszen ismerted. – mondta Gára halkan – Mindig mindenkit meg akart védeni. Magára sohasem gondolt. Bármikor feláldozta volna az életét egy vadidegenért is, nemhogy a barátjáért. Ő egyszerűen ilyen volt. És bármit is tettél, soha egyetlen pillanatig sem gondolt rád másként, mint barátként. –

- Nekem kellett volna meghalnom… - szinte nem is lehetett hallani a halk szavakat.

- De nem így történt. Ő meghalt, hogy Téged megmentsen. Ha eldobod magadtól az életet, azzal értelmetlenné teszed a halálát. Meg kell gyógyulnod, és bármi is jöjjön, azt egyenes derékkel fogadnod. Nem egyszerűen élned kell, hanem minél teljesebb életet kell élned, vagy értéktelenné teszed az áldozatát. Gondolkozz ezen. Még van egy kis időd összeszedni magadat. Bár már értesítettem Avarrejteket a történtekről, így is legalább egy hét, míg ideérnek. – ezzel kiment, magára hagyva a beteget.

1