Na jó, ennek nem lehet ilyen röviden elmondani a történetét, mint azt az összefoglaló engedi... mindenkinek más szála lesz, és más céljai. Meg együtt utálják szegény Sadiqot, aki igazából semmi rosszat nem tett...
Megfogadtam, hogy ezt csak akkor kezdem el, ha legalább a Tuhka ja miekkát vagy a Kiáltást befejezem. Tehát nagy lendülettel vetettem bele magam ebbe is, mert nem tudom megtartani a saját fogadalmaimat. Ez van. Remélem tetszeni fog!
A palota külső tornyából kinézve minden olyan békésen egyszerűnek tűnt. A minaretek és mecsetek aranyos bevonata megcsillant a tűző nap fényében, jobbra a tenger kék vize mosta a homokos partokat, a habokon néhány kereskedőhajó ringott békésen, várva az indulásra. Az embernek a hajókat figyelve kedve támadt az utazgatáshoz, elfantiáziáltmesés nyugati vidékekről, ahova a szultán seregei vonultak. A házak homokkő, lapos teteje nem sokban különbözött a balra elterülő sivatagtól. Ha valaki elindult volna a városból, valószínűleg nem arra indult volna. Ha pedig az ember lenézett a palota falain túlra, le az utcára, szeme elé tárulhatott Shalin városának lenyűgöző látképe. A templomokon túl a piacok voltak a legérdekesebb építőelemei ennek a nagy városnak, és a Shalin utcáin járó emberek mind picinek tűntek, egy nagy játéktábla jelentéktelen bábuinak, amiket a pasák és bégek irányítottak felülről.
Ahogy Heracles gondolatai ilyen vizek felé kalandoztak, kissé csalódott vállvonással vette tudomásul, hogy ő sem más, csak egy jelentéktelen bábu egy jelentős nagyúr kezében. SadiqAdnan pasa, Shalin ura rendelkezett vele kedve szerint, és Heracles mindig is a legjobbakat remélte tőle, annak ellenére, hogy szíve szerint egy nemest sem szolgált volna, pláne nem őt, csak feküdt volna egész nap néhány macska társaságában és élvezte volna a napsütést a rég nem látott hazájában.
Voltaképpen, nem is igazán tekinthette Göröghont a hazájának… - tűnődött – hisz csak alig nyolc évet töltött ott, mielőtt elragadta őt a török és az akkoriban igen fiatal Sadiq úr keze alá került. S most itt volt ő, egy város katonáinak parancsnoka, és egyáltalán nem élvezte a helyzetét.
- Heracles! – egy kiskölyök, akiből egy nap janicsárt nevelnek itt, rontott be a szobába és sietett hozzá.
Heracles sóhajtott, és visszafordult a város felé. Szeretett az ablakban üldögélni, és merengeni az élet nagy dolgain. Akkor élvezte csak igazán, ha még egy macskát is tarthatott az ölében közben. De azt utálta, ha megzavarják, mert ha valaki bejött hozzá, az általában azt jelentette, Sadiq pasa akar valamit.
- Sadiq úr hívat. A dolgozószobájában vár. – mondta a kölyök, majd sarkon fordult és kisietett.
Vele ellentétben Heracles nem sietett el semmit. Talán a görög vére volt az oka, hogy mindenki lassú csigának nevezte. Lassan beszélt, lassan járt, csak akkor aktivizálta magát, ha élet-halál küzdelemről volt szó, ami havonta, ha történt. Heracles erős volt, és nem igazán lelte örömét a harcokban sem.
Lekászálódott az ablakból és lassan Sadiq pasához indult. Néhány folyosó után el is érkezett a dolgozószobához, az ura mindig gondoskodott róla, hogy kedvenc katonája a közelében legyen. Heracles nem kopogott, csak belépett és megállt az ajtó mellett.
Sadiq Adnan pasa az ablak előtt állt. Vörös tunikát viselt, ami elütött és mégis szép összhatást okozott a mögötte meglibbenő kék selyemfüggönnyel. Arcát fehér maszk takarta. Sadiq valamiért szerette eltakarni az arcát, pedig semmi oka nem volt rá. Heracles már látta és ismerte minden porcikáját, inkább csak valami buta szokás volt, mintsem valami csúnya heg eltakarása.
- Heracles. – húzta mosolyra a száját Sadiq, de kedvenc görögje kifejezéstelen maradt – Lenne egy feladatom számodra.
Mi másért is hívatná ide? Heracles sóhajtott. Nem tudott visszaemlékezni, Sadiq mikor is hívta csak azért, hogy mindketten jól szórakozzanak… azaz voltak ilyen alkalmak, de azok nem főképp Heracles szórakozását biztosították.
- Mi lenne az? – kérdezte lassan Heracles.
- Több jelentés érkezett arról, hogy egy rejtélyes idegent láttak kószálni a sivatagban. Azt akarom, hogy hozd ide!
- Miért, elkövetett valamit? – kérdezte a görög.
- Az a fickó lemészárolt egy ötfős karavánt. – mondta Sadiq.
Heracles bólintott. Shalinban nagyon szigorúan vették az igazságszolgáltatást és a büntetést, de ennek ellenére, vagy pont ezért, a nép igencsak tisztelte és szerette Sadiq pasát.
- Viszek egy kisebb csapatot – mondta kimérten Heracles – és felkutatom.
- Köszönöm, Heracles. – mondta egy vigyor kíséretében Sadiq, mire Heracles sarkon fordult, hogy elhagyja a szobát – Várj! Gyere a szobámba ma éjszaka.
Heracles keze már az ajtón volt, nem fordult vissza.
- Parancs? – kérdezte, és lehunyta a szemét.
- Parancs, Heracles.
Erre a görög nem válaszolt, de Sadiq is jól tudta, hogy nem kell. Rég belenevelték már a fiatal harcosba, hogy mindig teljesítse urának minden kérését és utasítását. Ellenvetés nem volt, semmilyen esetben sem.
Heracles elhagyta a szobát és lefelé indult a hosszú lépcsőkön, az istállók felé. Minél előbb kapja el azt a sivatagban kóborló elmebeteget, annál hamarabb jöhet vissza és ülhet vissza az ablakába, hogy az élet nagy dolgain merengjen.
Ha valahol, hát a bordélyokban és kocsmákban mindenféle ember összegyűlt. Együttes beszédük hangos zsivallyá vált és képtelenség volt belőle kiszűrni bármit is, pláne annak, akinek nem török volt az anyanyelve. Kivéve persze Héderváry Erzsébetet, aki törzsvendége volt ennek a helynek.
Bármerre ment, mindenki megbámulta, pedig Erzsébet nem öltözött úgy, mint egy szajha. Buggyos, kék, vagy vörös nadrágot hordott, hozzá illő melltartórésszel, amiről egy félig áttetsző vékony selyemanyag lógott le, ami a hasát takarta. Azután kezdte el ezeket a ruhákat hordani, miután az első alkalommal, amikor idejött a régi szoknyájában, mindenki furcsán méregette.
Nem, a bámuló tekintetek főleg abból származtak, hogy Erzsébet volt Sadiq pasa felesége. Nem mintha ez bármikor is érdekelte volna a magyar nőt, benne erősen élt a kép, ahogy a törökök a falujára rontanak és elviszik a nőket, a férfiakat pedig jobbára lemészárolják. Mondhatni szerencséje volt, hogy a pasa ragadta el, és nem kellett egy bordélyban dolgoznia.
Akkor hát miért is járt mindig ilyen kétes helyekre a pasa úri felesége? A helyzet az volt, hogy Erzsébet egyáltalán nem kívánt a palotában lenni, pedig még a férje látványát sem kellett mindig elviselnie. Ő hazavágyott, Magyarországra, már, ha volt még olyan egyáltalán és nem lett az egész az Oszmán Birodalom része. A hírek mindig is késve érkeztek, most éppen úgy tudta, országa három részre szakadt, északon a Magyar Királyság volt Habsburg uralkodóval, Erdélynek új fejedelme volt, valamint középen, budai központtal ott voltak a törökök maguk is, és egyre csak terjeszkedtek.
Erzsébetnek mindegy volt, hogy Sadiq a férje volt-e vagy sem, ő fogvatartóként látta őt, és tudta, csak úgy szabadulhat haza, ha ő meghal. Egyedül nem volt képes megölni a férfit, valaki mindig ott volt a közelében, Erzsébet pedig nem hitte, hogy képes lenne egymaga legyűrni egy Heracles-szerű izmos katonát.
A nő szövetségeseket akart, akik a pasa ellen fordulhatnak és segítenek a szökésében. Sajnos ilyen ember nem sok akadt, mindenki tisztelte, és vagy félte vagy szerette Shalin hatalmas pasáját. Belegondolva… Heraclest lenne a legokosabb maga mellé állítania. Elég erős, hogy még Sadiqkal is felvegye a harcot, és Erzsi látta rajta, hogy ő sem kifejezetten boldog a pasa mellett, és ez nem csak azért volt, mert Sadiq ágyasa volt. Nem, Erzsébet látta, elkapta a férfi elkalandozó tekintetét, ahogy felpillant az égre, ölében egy macskával és az úszó felhőket figyeli.
Csak az volt a baj, hogy ő meg a végletekig Sadiqtól függött. Ez volt a janicsárok nevelésének módszere- azért harcolj, aki felnevelt. Tartozol neki, hát szolgáld.
Erzsébet néha belegondolt, hogy mi lett volna, ha megöli Sadiqot a nászéjszakájukon. Valószínűleg már a nőt is felakasztották volna miatta, tehát a terve nem sikerült volna.
A bordélyban iszogatva viszont volt esélye elkapni olyan beszélgetésfoszlányokat, amik valamiért káromolták a pasát, tehát Erzsébet szövetségest remélve figyelte őket, amíg be nem bizonyosodott, hogy a kiszemeltje nem árulja el őt. Sajnos még olyan embert sem talált, aki a pasát árulta volna el érte.
Tehát a nő továbbra is az emberek között ücsörgött egymagában, várva a megfelelő emberre, hogy végre itt hagyhassa a fogyó Hold birodalmát és hazaszökhessen.
- Én ezt nem hiszem el… mi baja van az embereknek? Ilyen előítéletesek, hogy már bűnösnek is tekintenek?
Gilbert az egyik ház homokkő falának támaszkodott és megérintette az arcát a szeme alatt.
- Talán az arcom miatt van… ki fogadna el egy vörösszemű keresztényt itt?
Sóhajtott és a fejébe húzta utazóköpenyének barna csuklyáját. Csak egy hitbuzgó keresztény vándornak nézték a Shalinban élők, és Gilbert Beilschmidt nem is mondta magát többnek ennél soha. Nem volt igazán hitbuzgó, inkább akkor tört ez elő belőle, amikor az iszlám területekre érkezett. Igyekezett meghúzódni a háttérben, de nemrég mégis előtört belőle a segítőkészsége, és amikor meglátta, hogy egy nőt üldöz egy csapat katona, ő segített a nőnek elmenekülni. Csak később tudta meg, hogy a nő egy hírhedt tolvaj volt a városban és most őt is, mint bűntársát, keresik.
Elszaladt előlük, persze, nem lett volna képes megküzdeni hat izmos harcossal, akik gyerekkoruk óta arra vannak nevelve, hogy Gilbert-forma és nála erősebb egyének gyepáljanak el. Minden, amit tehetett, hogy gyorsan továbbáll, és elbújik a csuklyája árnyékában. Nem mintha nem lett volna bátorsága harcolni, hatalmassága saját meglátása szerint értett a kardokhoz, csak épp nem volt kedve használni. Vagyis ezzel nyugtatta magát.
Meghallotta a katonák török kiáltásait, és ellökte magát a faltól, majd újra futásnak eredt és frusztrálta a tény, hogy csak néhány szót ért ezen a furcsa keleti nyelven.
- Egek… még kimagyarázni se volt időm magam… de ezeknek magyarázhat is a porosz, németet még csak nem is hallottak… - morogta magának.
Ahogy így szitkozódott, mondókájába beleépítve néhány cifra német káromkodást, az egyik sarok mögül egy kolosszus férfi lépett ki, ő pedig egyenesen a karjaiba szaladt. Felnézett rá, aztán azonnal hátra is ugrott. Shalini katonai ruhát viselt.
Gilbert csuklyája hátracsúszott, mire ő rögtön vissza is rántotta magára.
- Én nem tettem semmit! Esküszöm, még csak nem is ismertem! – hadarta németül.
A férfi felvonta a szemöldökét, majd felé nyúlt. A mozgása darabos és lassú volt, szemében olyan mérhetetlen közöny ült, hogy Gilbertet már csak idegesítette, nem is igazán félt tőle. A férfi megfogta a vállát és vasmarokkal megszorította.
- Ha már az idegent a sivatagban nem is találtuk meg – mondta a férfi nagyon-nagyon lassan – akkor egy tolvajt viszek a pasa elé.
Gilbert felnyekkent, bár nem értette mit is mondott a férfi, mégsem sejtetett semmi jót. Mire megfordult, hogy elfusson, már másik két katona állta útját. Megkötözték aztán kivezették az utcából a főútra, ahol egy lóra ültették egy szpáhi mögé, majd megindultak a pasa palotája felé.
A sivatag egyik dűnéjéről pedig egy fehér ruhás alak nézte Shalin városát. Ruhájába belekapott a homokot szállító szél, ő pedig elmosolyodott, és mézbarna szemeiben felcsillant valami. Majd sarkon fordult, hátat fordított ennek a nagy és dicső városnak, és útnak indult a sivatag belseje felé.
