Írta: LL and Zanbar
Cím: Roanaprai mesék
Csapat: Levicorpus
Kategória: Crossover
Fandomok: Harry Potter/Black Lagoon
Műfaj/kategória: kisregény, akció, romantikus, humoros, fantasy, angst
Korhatár: 18 +
Páros: Harry/Rock
Figyelmeztetés: slash, erőszak, sex, vér, vulgáris beszéd, hurt/comfort, AU
Megjegyzés 1: Készült a II. Mindenízű Drazsé Kihívására a Levicorpus csapatban, crossover kategóriában.
Megjegyzés 2: A történet fejezetei részekre oszlanak. Vannak a fő, a főpároshoz kapcsolódó részek, és a közjátékok, melyek egyéb eseményeket mutatnak be.
Megjegyzés 3:
Néhány hasznos link a másik fandomhoz:
Ismertető:
Black Lagoon: ?anime.700
Black Lagoon: The Second Barrage: ?anime.959
Wikipedia:
Magyar: .org/wiki/Black_Lagoon
Angol (ez sokkal bővebb): .org/wiki/Black_Lagoon
Karakterek:
Angol: .
Főbb szereplők:
HP-ből: Harry Potter, Alastor Mordon
Black Lagoonból: Rock, Dutch, Revy, Benny, Miss Balalajka, Boris, Mr. Chang, Eda, Hitokiri Ginji, Sawyer, Shenhua, Leigharch, Watsap rendőrfőnök
Saját karakter: Hessen, Noah Lauras, Yuri Oskierko, Toya
Kulcsmondat: „Ez minden, amit a háborúról tudok: néha nyerünk, néha veszítünk, de semmi sem ismétlődik." – Andromeda
Tartalom: Harry Pottert kötelező gyakorlatra küldik egy számára teljesen ismeretlen, vad városba, ahol megismerkedik egy férfival, aki megváltoztatja az egész életét.
Prológus
Egy sötét nagyúr halála
Ha valakinek lett volna elég bátorsága hozzá, minden bizonnyal dicsérte volna Voldemort választását a nagy leszámolás helyszínét illetően. A jelenkor sötétmágusainak leghatalmasabbika, a Tiltott Rengetegben várta Harry Pottert. A gyenge éjszakai fények, a Rengeteg felett szálló, állandó köd, az ostromlott kastély felől érkező hangok, mind tökéletes hátteret biztosítottak a két ellenfél utolsó harcához.
A történet, melyben Harry legyőzte Voldemortot, közszájon forog ma is, hirdetve az ifjú mágus szerencséjét, bátorságát és elszántságát, mellyel végül legyőzte a Sötét Nagyurat. Ám minden fényes történetnek vannak homályos pontjai, árnyékban maradó pillanatai, amiket csak az őszinteség világosíthatna meg. Az őszinteségből fakadó igazság. Az igazság azonban, mint jól tudjuk, elég fájdalmas dolog. A Tiltott Rengetegben lezajlott csatának nem voltak más tanúi, csak annak résztvevői, és a Rengeteg ezeréves fái, amik, mint már oly sok esetben, most is mélyen őrizték titkaikat. A hivatalos verzió szerint csak egyetlen túlélő volt. Tőle tudta a világ, mi is történt.
A párbaj, melyet az egész mágusvilág a bátorság és a jóság diadalaként tartott számon, azonban valamelyest másként zajlott le.
Harry sokkal sötétebbnek és fojtogatóbbnak érezte a Rengeteget, mint korábban valaha. A fák sűrű lombját alig döfték át a sápadt Hold sugarai, az árnyak mélyek és hosszúak voltak, a legapróbb nesz is ordítva visszhangzott. Érezte, ahogy a vére a fülében dobol. Korábban elmagyarázták neki, hogy Voldemort már diákként is kimagasló tehetséget mutatott a környezeti mágiában, amikor a varázsló ezt a mágiaágat használta, ilyen módon ugyan nem látványosan, de képes folyamatosan a hatása alatt tartani ellenfeleit. Ezért volt ilyen az erdő. És nem ez volt a legnyomasztóbb. Attól a pillanattól fogva, hogy kilépett a kastélyból, úgy érezte, hogy valahol a tudata határán egy puha, szinte anyagtalan kéz tapogatózik az elméje felé. Felismerte ezt a kezet. Villanásnyi időkre maga előtt látta Voldemortot, ahogy egy tisztáson lehunyt szemmel áll és csak rá vár. A Sötét Nagyúr kezében finoman remegett a pálcája, és ajaktalan szája is mozgott, mintha varázsolna, de ő inkább úgy gondolta, hogy számára láthatatlan szolgáit oktatja ki ismételten. Többször is tapasztalta már, hogy Voldemort minden körülmények között kioktató volt a többi emberrel szemben, egyrészt, mert szerette megalázni őket, másrészt, mert talán saját egykori, és remélhetőleg ma is fennálló tökéletlenségére emlékeztették. Hiszen egész uralma a terrorra és a hazugságokra épült. Hívei inkább félték, mint tisztelték, felsőbbrendűségi szólamai mögött az önámítás és a hazugság rejtőzött csupán. Amikor Harry még egyszerű emberként Vernon bácsiékkal élt, töredékes ismereteket szerzett a mugli történelemről, egyrészt az iskolából, másrészt Vernon bácsi fél füllel hallott történeteiből. Dursleyéknek nem voltak ugyan háborús hős rokonai, de mint minden angol, ők is kivették a részüket a háborúkból. A Mágia Története órákat, illetve Hermione elbeszéléseit hallgatva, akit mindig is lenyűgözött a két világ titkos, vagy éppen nem titkos egymásra hatása, megtudta, hogy Hitler, aki nyíltan gyűlölte a zsidókat, zsidó szeretőt tartott. Ilyen volt maga Voldemort is. Gyűlölte, megvetette, és lenézte a muglikat, amikor félig ő is az volt. Követői vérvonala sokszor tisztább volt, mint az övé, még ha az egykoron Mardekártól eredt is. Dumbledore mondta neki egyszer, hogy a vérvonalakba való kapaszkodás nem első alkalommal teremtett olyan szélsőséges nézeteket, mint Voldermorté. A századok során mindig is akadtak mágusok, akik szerették volna teljesen elkülöníteni egymástól ezt a két világot.
– Az emberek, még ha azok mágusok is, gyorsan felejtenek, Harry. Nem Voldemort volt az első, aki ilyen módon szerzett dicsőségről álmodozott, és attól tartok, nem is az utolsó. Az ő neve nem nagysága miatt fog fennmaradni, hanem a kegyetlensége miatt. A hatalom, tartsanak róla bármit is, Harry, egyszerre cél és eszköz. Sem több, sem kevesebb. Kérlek, ennek megfelelően viszonyulj hozzá egész életedben!
Sem magának, sem a barátainak nem szívesen vallotta volna be, hogy nem sok esélyt ad magának a harcban. Ahogy végre elért a tisztásra, már látta, hogy nem csak kettejük magányos párbaja lesz ez a csata. A tisztás valójában egy jókora horpadás volt az erdő talajában, a peremén magas fenyőfákkal, amik úgy álltak ott, mint holmi fal az aréna körül. A sűrűn nőtt fák között csak két ritkább rész nyílt, egy ott, ahol ő belépett, és egy Voldemort háta mögött. Az élő fák alkotta kerítés mögött a Halálfalók árnyait vette észre. Összesen hatot számolt.
– Végre! – emelte rá hüllőszemeit Voldemort. – Nem vártam hiába. A nemesség látszata, melyet Dumbledore az évek során mázként a lelkedre kent, nem hagyott hát nyugodni, és idejöttél. Jöttél, hogy megállíts, hogy legyőzz, és megmentsd a barátaidat.
– Ez az egyetlen módja annak, hogy véget vessek ennek, nem igaz? – húzott pálcát Harry. – Hiszen erre kötelez kettőnket a jóslat.
– Ó igen, a jóslat. Nem feledem egy sorát sem, de szavait egészen másként értelmezem. Tudod, mi az, ami összeköt minket, Potter? A mentor-tanítvány viszony.
– Semmit sem tanultam magától! – tört ki Harryből hirtelen.
– Mert bár erőben elmaradsz mögöttem – folytatta zavartalanul Voldemort, mit sem törődve az ellenkezésével –, benned megvan az, amit Dumbledore sohasem mondhatott a magáénak, és talán irigyelt is tőled. Ő gyereknek is olyan volt, mint amilyennek megismerted. Merev és kifinomult. Mondhatnám azt is, gyémántszerű. Te azonban inkább a tiszta papírra hasonlítasz. A magunk módján mindketten festettünk rád. Ő fehérrel, én feketével. Ám, a fehérrel ellentétben, mely csak más színek mellett válik igazán érzékletessé, a sötétség önmagában is egyeduralkodó lehet. Mindketten jó tanáraid voltunk, ezt be kell látnod. Tőle a bátorságot és a bajtársiasságot kaptad, valamint a társaidba vetett hitet. Tőlem a kalandvágyat, a szabályok öncélú áthágásának vágyát és képességét. Ő segített barátokat szerezni, én megtanítottalak uralkodni felettük.
Harry döbbenten hallgatta. Számított rá, hogy Voldemort a szokásos módon próbálja majd elbizonytalanítani a harc előtt, de azt hitte, mással próbálkozik majd. Egy újabb hazug ajánlatot, az érzelmeire ható szózatot várt, nem ezt.
– Tudom, mi játszódik most le benned. Igazat mondok, vagy hazudok? – vigyorodott el a Nagyúr. – Vajon elbizonytalanítani akarlak? Elgyengíteni? Ó, dehogy! Élvezettel győzlek majd le, de nem azért, amit Dumbledore hitt. Kihívás vagy, Potter. Feketére festett papír, ami az én művem. És valóban, te vagy az egyetlen, aki valódi veszélyt jelenthet rám. Mert én teremtettelek, és nem hagyhatom, hogy idővel a lelked sötétebbé és erősebbé váljon, mint az enyém. Ezért foglak megölni.
Harry igyekezett nem figyelni Voldemortra, de nem sikerült. Könnyű lett volna kijelenteni, hogy mindenben téved, de ha ebből a szempontból vizsgálja egész eddigi életét, akkor érezte, hogy egyre inkább eluralkodik rajta a kétség. Tudta, ha csak egy pillanatra is meggyengül ezzel az érzéssel szemben, az könyörtelenül maga alá gyűri. És akkor vége! Voldemort kihasználná ezt a gyengeséget, és talán a halálnál is rosszabbat szabadítana rá. MERT Ő NEM TANULT SEMMIT TŐLE!
Amint ez a gondolat megfogalmazódott benne, egyből igazolást keresett, tetteiben és emlékeiben, de nem talált fogódzkodót. Bárhová is fordult emlékei képtárában, csak olyan pillanatokat talált, melyek a Nagyurat igazolták. Mintha egy torz tükrön keresztül szemlélte volna egész életét. Mióta a Roxfortba járt, mindig szerette áthágni a szabályokat. Persze nem rosszindulatúan, vagy szánt szándékkal, de élvezte a tényt, hogy Dursleyék szabályai és tilalmai után végre szabadabban élhetett. És a barátai! Valóban itt tanulta meg milyen az, amikor az embernek igazi barátai vannak. De vajon nem élt-e vissza a szeretetükkel? Mert csak arra tudott gondolni, hogy kihasználta mindegyiküket. Hányszor élt vissza a Weasley család imádatával, és bántotta meg őket önző módon? És Hermione! Mindig is okosabb volt nála, és ő nem átallotta a barátságukat felhasználni a jegyei javítása érdekében. Mindez apróságnak látszott, és sohasem érzett miatta bűntudatot. Egészen mostanáig. Úgy érezte, minden hibája és bűne felnagyítva hull most vissza rá. ELÉG… ELÉG… ELÉG… ELÉG MÁR!
Pontosan úgy tett, ahogy a Sötét Nagyúr elvárta. Dühösen és elvakultan, ezáltal elhamarkodottan és rosszul támadott. A Nagyúr gond nélkül hárította a varázslatait. Puszta ujjgyakorlat volt a számára. Egy villanás, és a pálcája messzire repült.
– Ejnye, ejnye – sípolta lekicsinylően Voldemort. – Ilyen könnyen elsöpörnek az érzéseid? Igen helytelen. Ha már kihasználod az embereket, akkor legalább ne érezz miatta bűntudatot. Vagy úrként, vagy szolgaként élj, dönts, vagy a saját tehetetlenséged áldozata leszel. Ám, mit is vártam, hiszen kölyök vagy még. És egy kölyök, minden dühével és elszántságával sem lehet ellenfél, egy olyannak, mint én.
Harry újabb képeket látott. Voldemort emlékeit látta, de csak szemlélőjük, és nem átélőjük volt. A Nagyúr ismét megalázta azzal, hogy megmutatta neki, mennyivel teljesebb volt az ő élete, de gondosan megakadályozta, hogy átélve őket, okuljon belőlük. Képeket, embereket, neveket, helyeket látott, és rájött miről beszél Voldemort. Az ő életét már hosszú ideje az ellene való bosszúállás határozta meg, míg a Nagyúr azóta is sok mindent tett, hogy visszatért az életbe. Nem ő volt az első számú gondja. Csak a negyedik, vagy az ötödik.
– Élettapasztalat, Harry! Minden hatalom hiábavaló, ha képtelen vagy a javadra fordítani. Én beutaztam a világot, hogy magamnál tapasztaltabbakra akadjak, hogy tanuljak tőlük, és végül túltegyek rajtuk. Becsvágyam hajtott. Ez túlmutatott minden tervemen. Téged az ösztökélt csak, hogy megölj engem. Mi lesz, ha sikerrel jársz?
Harry nem válaszolhatott. A szeme sarkából valami különöset látott. Az egyik Halálfaló megrázkódott, és összeesett. De nem is igazi összeesés volt, inkább mintha a test eltűnt volna a csuklyás ruha alól, és az anyag üresen a földre hullott. Az esemény Voldemortnak is feltűnhetett, mert elfordította a pálcáját tőle. Egy újabb Halálfaló rogyott össze, de túl messze ahhoz, hogy az előző támadója odaérhessen hozzá ilyen rövid idő alatt. Arról nem is beszélve, hogy ehhez a többi Halálfaló mellett is el kellett volna haladnia. Harry egy árnyat látott átsuhanni Voldemort arcán. A Sötét Nagyúr mintha értetlenül állt volna a történések előtt. Pálcája megremegett a kezébe, ha csak egy pillanatra is. Még egy Halálfaló csuklott a földre, aztán egy újabb. Aztán még egy, és még egy. Egy perc sem telt bele, és egyedül maradtak a horpadásban. Harry azt várta, hogy Voldemort, mint sok más helyzeten ezen is könnyedén felülkerekedik, és visszatér a gyötréséhez, de a Nagyurat láthatóan teljesen lekötötték az események. Harry keze az elvesztett pálca után kezdett tapogatózni, de a mágus hanyagul hátra intett a sajátjával, és a fiú teste görcsbe rándult. Közel sem volt olyan erős, mint a Cruciatus, de arra elég volt, hogy mozdulatlanságra kárhoztassa, apró tűszúrásszerű fájdalommal büntetve minden mozdulatát.
A homályból, a fák takarásából, egy sziluett bontakozott ki. Magas volt, csaknem óriási, de nem úgy ahogy Hagrid, hanem ahogy egy ember óriási lehet. Harry csak gyengén látta, mert Voldemort részben eltakarta előle.
– Egy mugli? – fordult felé a sötét mágus. – Mit keres itt egy mugli?
– Okasa Murata, Ginzo Yakushmia – szólalt meg az óriás.
– Mugli nevek?
– Mágusok nevei. Halottak nevei.
Harry hallotta a hangján, hogy a jövevény nem angol. Furcsán élesen ejtette a hangokat, a szavak végén felvitte a hangsúlyt.
– Nem emlékszem rájuk – lendítette meg a pálcáját Voldemort.
– Ahogy sok más áldozatod nevére sem – suttogta a férfi.
Mivel még mindig takarásban maradt, Harry alig látta, csak Voldemort mozdulataiból tudta leolvasni, mit tesz a jövevény. A Sötét Nagyúr kezében megrebbent a pálca, de az ívét megtörte egy ezüstösen csillanó kardpenge. Az Avada Kedavra semmivel össze nem téveszthető zöld sugara ártalmatlanul villant az ég felé. A penge tompa éle perdült egyet, és a sötét mágus testébe hatolt. Harry ezt már tisztán látta. A kard a vállnál vágott bele Voldemortba, majd végigsiklott a mellkasán, hogy a derekánál bukkanjon ki belőle. A csapás ereje hátralökte a Nagyurat, és meg is perdítette. A vágás nyomán sötét vér buggyant ki a sebből.
Harry sokszor nézett már szembe Voldemorttal, többször, mint a halandók legtöbbje, így látta önelégültnek, gőgösnek, diadalmasnak, dühösnek, de most először látta döbbentnek. A seb olyan volt, amire aligha számított, ezt jól látta az arcán. A penge ezután a mellkasából robbant elő, ahogy a támadója hátulról belé döfte. A kard a szegycsontnál jelent meg, majd lefelé haladt a has irányába. Harry mindvégig számított rá, hogy valami varázslattal megszabadul tőle, de semmi sem történt. Egy egyszerű kard elég lenne ahhoz, hogy ilyet tegyen vele?
Egy újabb villanás, és Voldemort térdre hullott. A hosszú penge utoljára felemelkedett, és lecsapott. A gyűlölt, hüllőszerű fej az avarral borított földre hullott. A kard körül ezüstösen derengett egy gyenge fény, és alig látható fonalak indultak ki belőle minden égtáj felé. Az egyik fonál Harry mellkasából indult ki.
– Vége van – rázta le a pengéről a vért az óriás.
Harryről lefoszlott a Nagyúr mágiája. Remegő tagokkal tett pár lépést.
– Nem biztos – lihegte. – Túlélt már ennél rosszabbat is.
– Ezt nem fogja.
A férfi kardja körül eltűnt az ezüstöt derengés.
– Ezért küldtek engem. Ez Muszashi kardja. Olyan fegyver, melyet azért kovácsoltak, hogy elválassza a testet a lélektől, és azt az őt megillető helyre küldje. Esetében a Pokolba. Ezt semmi sem változtatja meg, sem varázs, sem horcrux, sem semmilyen más sötét praktika. Rólad is tudok egysmást, Harry Potter. Hallottunk a jóslatról is, meg a harcodról. Ezért te leszel Voldemort gyilkosa. Úgy tudja majd a világ, hogy te okoztad a vesztét, mint egyszer már tizenhét éve.
– De…
– Mit érnénk azzal, ha híre menne a dolognak? Te vagy az ellene folytatott harc hőse, neki a te kezedtől kellett meghalnia. Nem az a fontos, ki viszi véghez a tettet, hanem, hogy véghezvigyék.
Visszalökte a kardot a tokjába, majd elfordult a testtől.
– A neved… tudni akarom a nevedet!
– Ginji Matsuzaki. De szólíthatsz úgy is, Hitokiri Ginji.
Ahogy a mese tartja, a többi már történelem. Harry Potter neve fogalomból szinte állandó jelzővé vált, mint a nagy tettek véghezvivője, ostoba és találó hasonlatok szereplője. Olyanoké, mint a: Bátor, mint Harry Potter, vagy a Potter vis maior, és a Potter-körülmény, mellyel a lehetetlen megvalósíthatóságát definiálták a mágikus elméletekben.
Voldemort legyőzése nem hozott azonnali békét. Hatalma alatt sok rosszindulatú mágus és boszorkány alakította ki a saját szervezetét, melyek felszabadulva a Sötét Nagyúr nyomása alól, tovább folytatták harcukat a felbátorodott varázstársadalommal. A háború nem ért véget, sem abban az évben, sem a következőben, de amikor vége lett, a mágusvilág ünnepelt. Európa szerte voltak nagy és látványos ünnepségek, több emlékművet is felavattak, egyet a Weasley Varázsvicc Vállalat előtt, amit a tulajdonos ikertestvérének szobra mellé állítottak. Az az augusztus tizedike volt az első igazi világünnep a nyugati mágusvilágban.
Ám nincs olyan ünnep, melyet mindenki egyformán ünnepel. Azon a napon voltak páran, akik csalódottak voltak. Ott voltak például azok a végzős aurornövendékek, akiknek a szabályzat szigorúan tiltotta a magánakciókat a képzés utolsó éve alatt. Így Harry Potter, egy világ hőse, ezen az augusztus tizedikén ott állt a Weasley Varázsvicc Vállalat előtt, és az eget bámulta. A körülötte állók egészen biztosak voltak benne, hogy a meghatottságtól sír. De nem így volt. Harry Potter, a világ megmentője elkeseredésében sírt. Nem Ő volt az, aki megmentette a világot Voldemorttól, nem Ő volt az, aki felhajtotta a Wiccha-klán tagjait, akiket egy éve kaptak el. Ő nem vett részt a kentwoodi rajtaütésben, ahol a még bujkáló, korábban Fenrirt követő vérfarkasokat gyűjtötték be, és most, hogy a háború végleg véget ért, már nem is számíthatott rá, hogy valami érdemi tettel hitetheti el magával, hogy valóban méltó a címre, amit ráaggattak. Most, hogy ez lehetetlenné vált, szeretett volna elbújni a világ elől szégyenében. Ahogy mind jobban elmélyült az aurori képzésben, megértette, hogy még a mágusvilágban sincs egység. Nem országonként, hanem bizonyos tájegységenként a mágusok és boszorkányok jól elkülöníthető egységekre oszlottak, így fordulhatott elő, hogy a világ számos tájáról jött mágusok sohasem hallottak Voldemortról, és ellenpéldaként a saját gonoszaikat hozták fel. Ahogy tőlük értesült először arról is, hogy a neve nem fogalom mindenütt. Ha elég messzire menne, talán nem kellene folyton szembesülnie a nevével együtt járó felelősséggel. Ahol nem kellene folyton úgy éreznie, hogy túl kell teljesítenie mindazt, amit meg sem tett. Elég lenne csak teljesítenie. Tennie a dolgát, és végre utolérnie önmagát, saját maga számára. Egy év múlva megkeresi azt a helyet, és végre minden rendbe jön.
Harry nem tudta, hogy ez az elhatározás volt az, mely végül Angliából a világ túlfelére, egy számára teljesen idegen és vad földre vitte, hogy ott ne Harry Potter, a világ megmentője, hanem Harry Potter a kezdő auror legyen. Hogy ezen a helyen ráébredjen arra, hogy a mágia csak az egyik útja az érvényesülésnek, hogy a szerelem nem csak romantikus módon találhat rá az emberre, és végül megértse, mire gondolt három éve Ginji Matsuzaki. Nem az a fontos, ki viszi véghez a tettet, hanem az, hogy véghezvigyék.
Lábjegyzet:
A prólógus Zabar nevéhez fűződik.