Clarynek fogalma sem volt, hogy mióta hánykolódik az ágyban. Nem akart álom jönni a szemére, felébredt az éjszaka közepén, és egyre csak ki és betakarózott, a lepedője lassan gombócra gyűrődött alatta. Nehezen tudta megszokni, hogy Valentine-t „apámnak" kell szólítania, hogy a bátyja úgy ólálkodott körülötte, ahogyan a farkasok szokták becserkészni az őzeket. Fél szemmel mindig figyelte. Bár Clary nem tudta eldönteni, hogy csak az apja megbízásából teszi-e ezt. Igaz az elején tett néhány sikertelen próbát a szökésre, de miután az apja alkut kötött vele, letett a kísérletezésről. Nem sokat segített viszont az rajta, hogy a bajorországi intézményben, zárt ajtók mögött kellett kuksolnia már lassan egy éve. Kezdett érthető lenni, hogy miért csavarodott be Hodge is. Amióta az apja kívánságát teljesítette az angyal, és mikor Jacet megölte Jonathan, fenekestül fordult fel az élete. Jace… Clary emlékezett milyen volt, amikor először meglátta, szinte azonnal beleszeretett, aztán amikor megtudta, hogy a testvére, próbálta elnyomni az érzéseit. Sokáig szenvedett emiatt, de a testének nem tudott parancsolni, bármennyire is tiltott volt, vagy talán pont emiatt. Végül mikor az ellenkezője derült ki, az érzései cserbenhagyták, az egész összekuszálódott, szerelmük elhamvadt mint a gyertya lángja. Clary anyja, a Klávé, beleértve a Lightwood családot is, menekült. Bár ezt nem bánta, így legalább tudta, hogy Valentine számára elérhetetlen helyen vannak, mégis hiányoztak neki a barátai és Jocelyn is. Kimondatlan és keserű megállapodás volt ez. Valentine Claryt nem bántotta, és megparancsolta a démonoknak, hogy a fiához és a lányához egy ujjal sem nyúlhatnak. Cserébe viszont Clary sem tarthatta a kapcsolatot a barátaival és az anyjával. Azóta az árnyvadász világba visszatért a rend, a városokat újjáépítették, a démonokat Valentine nagyobb sikerrel tartotta kordában mint a Klávé valaha is, ebben igaza volt a testvérének. Bár, lehet, hogy csak amiatt látta így, mert régóta az ő szemszögükből figyelte az eseményeket. Lehet, hogy már neki is sötét szíve lett. Ezt mondta Jonathan.

Jonathan… nappal őt látta, éjszaka vele álmodott. Sehogy sem tudott szabadulni a fiútól. Clarynek egyre erősebb lett a gyanúja, hogy neki „köszönheti" az álmatlan éjszakáit. Amikor ideköltözött, gyűlölte, ott okozott neki fájdalmat ahol tudott. De talán az elszigeteltségnek, az egyedüllétnek, vagy annak, hogy apránként megismerte a személyiségének több oldalát a tömény utálat csillapodni látszódott. Clary tudta, hogy a fiút az apja nevelte fel, és abból is kapott ízelítőt, hogy hogyan. Clary gyűlölte, még a szakácsnőből is, vagy bárkitől az intézményből több odafigyelést kapott mint tőle – szeretetről a lány már rég letett. Valentine nem tűrt ellentmondást, mindenben a fölényét hirdette, az ő nevelése megegyezett egy katonai kiképzéssel. Ezek voltak a puzzle darabkák, és ezeket az idő alatt összerakosgatva apránként érteni kezdte a bátyját, hogy miért olyan amilyen. El sem tudta képzelni, hogy lehetett egy ilyen apa mellett felnőni. Élénken emlékezett arra, amikor Valentine „összeeresztette" a bátyjával a lányt, hogy tréning gyanánt küzdjenek egymással. A harc nyilvánvalóan szörnyen egyenlőtlen volt, de Clary nem adta olcsón a győzelmet. Úgy harcolt, nos pont ahogy a lányok, azaz mindent bevetve, míg egy férfi többnyire megvárja míg ellenfele levegőhöz jut, vagy nem támadja azt hátba, addig Claryt ezek mind hidegen hagyták, Ő egyszerre adta ki a fájdalmát Jace és Max haláláért, és azért amiért valószínűleg soha többé nem fogja az anyját vagy a barátait látni. Jonathan azt mondta róla, hogy piszkosan harcol, amiért ő rúgott, karmolt, tépett, harapott, mindent a fiú fejéhez ami a keze ügyében akadt, vázától könyvig. Azóta persze edzésekre járt és küzdőstílusa is kristályosodni látszott. Aztán Valentine egyre feljebb került a ranglétrán, ami rá nézve azzal járt, hogy a Morgenstern név belekerült az „elitbe" – ez eleinte idegesítette, majd később akaratlanul is imponált a lánynak. Közel háromnegyed évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy valami lassan átforduljon a bátyja iránt érzett dühből, valami mássá. Valami olyanná, ami halálosan megrémítette a lányt. Hasonlót vélt felfedezni a testvérében is, a húgát nagyon máshogy kezelte – megkülönböztetett figyelme mindenre kiterjedt. A bátyja ritkán hagyta ki az alkalmat, hogy ne érjen hozzá a lányhoz, és ha ez megtörtént, akkor a mozdulat mindig kitartott néhány pillanattal tovább, mint ahogy az szükséges lett volna. Clary bőrét égette a hely, ahol a bátyja hozzáért. Jonathant viszont a közvetlen családi körön kívül semmi nem érdekelte, senki nem tudott rá hatással lenni, Clary még soha nem látta, hogy bárki iránt bárminemű kötődést is tanúsított volna. Azt tudta, hogy érdekből el tudta játszani a szerepét, de tisztában volt vele, hogy az csak álca. Azt is tudta - látta, hogy a fiúnak az ágyában jó pár lány megfordult, többnyire akkor, ha már nagyon unatkozott, vagy éppen biológiai szükségét érezte. Clary néha szánta őket, a bátyja az apjától kapott ruhákat lényegesen többre tartotta náluk - azokat legalább többször használta. A húgához azonban másképp viszonyult, mintha Claryt felrakta volna legfelső – elérhetetlen játékok képzeletbeli polcára, amit csak nézegetni szabad, hozzáérni nem, viszont amire a legtöbb gyerek mindig is vágyott. Ahogy a fiú ránézett, az akaratlan érintések, ahogy forró lehelettel bizalmasan a fülébe súg valamit, amitől a lány minden idegszála beleborzongott, ahogy a lányok egyfolytában irigykedve figyelik őt és lopott pillantásokat tesznek a bátyjára és idegesen összesúgnak. Jonathannak viszont jobb dolga is akadt, mint ezekre lányokra vesztegetni az idejét, az apja volt az intézmény vezetője, és míg benne nem bíztak az árnyvadászok, addig Jonathan kellemes és behízelgő modorával könnyedén meg tudta nyerni magának az ellenálló árnyvadászokat – többnyire ellenállás nélkül. Persze, nem csak a modorának volt ez köszönhető. Félelmetes híre volt. Clary mindig aggódva pillantott utána, amikor testvére „tárgyalni" ment, pedig sosem érte aggódott. A könyörületesség vagy a kegyelem nagyon messze állt a bátyjától. Ha valami nem úgy történt, ahogy szerette volna, habozás nélkül sújtott le, ebben messze lekörözte az apját. A démon ereje tombolt benne, ha harcra került a sor, nem érdekelte, hogy ki az ellenfél, legyen árnyvadász, démon vagy alvilági. Clary csak néhányszor látta harc közben. Egy könnyű léptű balett-táncosra emlékeztették a mozdulatai, akinek a táncpartnere a Morgenstern kard volt. Kiszámíthatatlan, kegyetlen és gyönyörű egyszerre – ez jellemezte leginkább Jonathant. Akármilyen pusztítást is hagyott maga után hátra, a megbánás semmilyen jelét sem látta még rajta. A csatát követően pedig minden további nélkül ott folytatta ahol abbahagyta a mondandóját, semmi sem zökkentette ki gondolatmenetéből, a vér pedig olyan természetes volt számára, mint másnak a víz. Egyik pillanatban még kedves báty volt, következő pillanatban bosszúálló bukott angyal – minden átmenet nélkül. Clary egy pillanatra sem hitt abban, hogy valaha is megfejti, vagy megérti a fiút. Mindenesetre érezte, hogy láthatatlan kötelék köti össze őket, amennyire különböztek kívülről, úgy számos megmozdulásokban ikrek voltak. Eleinte nem értette, ez a testvéri szeretet? Ezt jelenti azt, hogy ragaszkodom hozzá? Gondolatai újra és újra elidőztek itt, minden éjszaka újra. Clary a fejébe húzta a párnát, és ezúttal kitakarózott, pedig nem volt melege. Könnyű szellő borzolta fel a combján a pihéket.. nem emlékezett rá, hogy nyitva hagyta volna az ajtót. Mozdulatlanná merevedett egy kósza gondolat hatására, hirtelen érezte valakinek a tekintetét a hátán. Háttal az ajtónak tudta, hogy egy árnyék mozog a sötétben, és azt is sejtette hogy ki az. A hasán pihenő kezét ökölbe szorította, ami néhány pillanattal később a mögötte levő árny arcába csapódott volna, ha az nem kapja el könnyedén a csuklóját. Hát persze …

- Ejnye, hát így kell üdvözölni a bátyádat - csipkelődött kissé gunyorosan a hang.

- Honnan kellene tudnom, hogy te vagy az?! – csattant fel. „Jonathan, menj ki!" –mondta végül „Aludni próbálok!"

- Cccc-cccc-cccc. Lehet, hogy próbálsz hugi, de eddig nem igazán sikerült, nem igaz? – hangja olyan volt mint egy mély dorombolás. –„Néhány perce figyellek az ajtóból és nekem nagyon is ébernek tűntél. Különben is, kire számítottál, ki jön be hozzád éjnek idején?"- Hamis mosollyal nézett le Claryre és lazított a szorításán.

Clary a lehető leglesújtóbb pillantását próbálta magára erőltetni és úgy ránézni a bátyjára. Jonathan viszont továbbra is mosolygott és lazán fogta a lány csuklóját. Aztán váratlanul kicsit közelebb hajolt és a fülébe súgta – Talán tudok segíteni az elalvásban. – a kifújt forró levegő a nyak és a váll közötti érzékeny területet simogatta. Clary kissé beleborzongott. Szerencsétlenségére a fiú ezt észrevette, és könnyű csókot lehelt a nyakszirtjére. Meglepetésében a lány élesen szívta magába a levegőt. A fiú szája széles vigyorra húzódott. – Jobb, nem?- Clary nem akart megszólalni, tartott attól, hogy a hangja elárulja őt. Jonathan viszont nem tágított, és hosszabban időzött a lány nyakán. Fogaival kissé megharapdálta, nyelvével kitartóan simogatta a kulcscsontja feletti részt és elkezdte bejárni a területet. A nyelve alatt érezte az ütőér egyre erőteljesebb pulzálását. Clary megremegett a szorítás alatt. Jonathan látta a lány arcán, ahogy annak elméje viaskodik a testével – szórakoztató volt. Neki ez elég bizonyíték volt arra, amiről eddig csak fantáziált – ezek szerint mindketten ugyanazt akarták. A lány tudta, hogy most kellene kiabálnia, ellenkeznie, vagy tennie valamit, bármit, de túlzottan jó érzés volt, - csak még egy kicsit hagyom - hazudta magának. Érezte ahogy az ajkai szétnyílnak, és forró hangtalan sóhaj hagyja el száját. Mintha elektromosság futott volna végig a testén, minden idegszála beleborzongott. Érezte, hogy mellbimbója megkeményedik, ahogy a legkülönbözőbb pontokon öntötte el a forróság.

Jonathan a szabad kezével apró mozdulatokat indított el a lány nyakától, majd elidőzött a mellkas körül és játékos kacskaringókat írt az ujjával a lány bőrére. Clary szeme tágra nyílt és a bátyja szemébe nézett. Mintha örvénybe nézett volna, tisztán látta a testvérén a leplezetlen vágyakozást. A szempár egyre közeledett, érezte a fiú leheletét az arcán, végül érezte a fiú ajkait az övén. Clary enyhén nyílt ajkait a testvére nyalogatni kezdte, végül beengedte magába. A lány idegvégződései táncot jártak, a vére forrt, ahogy a nyelvükkel felfedező útra indultak. A fiú minden elsöprő szenvedéllyel csókolt, érezte ahogy bátyja minden erejével azon van, hogy visszafogja magát, azonban azt is tudta, hogy ez nem sokáig marad így. Eddig csak kicsit volt nedves odalent, viszont ha így folytatják - ennél a gondolatnál Jonathan harapdálni és kissé tépkedni kezdte a húga ajkát, miközben egyre erőteljesebb mozdulatokkal simogatta a mellkasát, a köldöke környékét és a csípőjét- annyit ért el, hogy a lány gyakorlatilag átázott. Clary szíve kalimpált a mellkasában, amikor a fiú az alsó ajkát kezdte el kitartóan szívni. A keze viszont nem sokáig időzött Clary csípőjén, lassan a belső combja felé araszolt, ajkai pedig lassan a lány szíve fölött állapodtak meg, ahol belefeledkezett a lány melleibe, a mellbimbójának a szívogatásába, nyalogatásába és harapdálásába, a fiú mindkét keze felfedező útra indult. Clary érezte a combján a testvére ágyékát, amennyire az őt akarja, szinte fájt, amilyen erővel nyomódott a fiú nadrágjának és így az ő lábának is. Clary fülében megszólaltak a vészharangok, olyan volt mint egy lejtőn lefelé száguldó autóból behúzni a kéziféket. Ököllel lökte el magától Jonathant, a tőle legnagyobb erővel, ami tőle ebben a pillanatban tellett. A fiút nyilvánvalóan felkészületlenül érte a támadás, mert meglepően távolra került hirtelen. „Szállj le rólam!"- sziszegte megvetően, ügyelve, hogy elég hangos legyen ahhoz, hogy határozottnak tűnjön, de elég halk is egyben – semmiképp se engedhette meg magának, hogy az intézet erre ébredjen fel. Jonathan gyilkos pillantással nézett a húgára, mire annak meghűlt a vér az ereiben. Clary gyomra ideges szaltót vetett ettől a tekintettől. Moccani sem mert, tudta, hogy a testvére bármelyik pillanatban lecsaphat rá, mert nem úgy történtek az események, ahogyan az neki kellemes lenne. A következő pillanatban a fiú visszalökte a lányt az ágyra és arca olyan közel került hozzá, mint az imént volt, csakhogy Jonathan keze ökölben feszült a teste mellett.

- Szerinted bölcs lépés volt hugi? – sziszegte sötéten. „Ezért büntetést érdemelsz, ugye tudod." A lány nyelt egyet ahogy a testvére szemébe nézett.