A fekete hajú férfi árnyékként suhant a holdfény által gyéren megvilágított erdőben. Hosszú fekete haja és fekete ruhája nem csak a rejtőzködését tette könnyebbé, de a lelkével, a hangulatával is összhangban volt. És a hely, ami fele tartott, legalább ilyen sötétséget árasztott, a reménytelenség sötétségét. A félelem, a rettegés, a gyűlölet birodalma volt. Voldemort birodalma.

Átkozta azt a percet, mikor igent mondott Dumbledore-nak erre az öngyilkos küldetésre. Nem ez volt az első eset, és nem is az utolsó, de hogy ez eddig a legértelmetlenebb, ez biztos. Kockáztatni az életét egy idióta vérfarkas miatt, aki ráadásul a saját hülyeségéből került kutyaszorítóba…

Nem, nem is a saját életét féltette. Hisz ugyan mit veszíthetne? A sorozatos agyament küldetések néhány tucatját, ami még vár rá? A nyomorult életét, ami megítélése szerint már rég nem jó semmire? A megvetést, a rémálmokat, az idióta kölyköket, akik úgyis csak ugyanúgy utálják, mint az idióta szüleik? Ugyan… ezek mind nem jelentettek neki semmit. De még feladata volt, és ezért nem állt szándékában idő előtt átköltözni a túlvilágra. Bár ez a küldetés nem éppen a szívderítőbbek közül való, esküt tett, nem is egyet, nem is csak egy embernek, hogy végigcsinálja.

Ezekbe a gondolatokba merülve suhant árnyéktól árnyékig, és lassan visszakényszerítette magát a jelenbe, hisz tudta, minél közelebb kerül Voldemort táborához, annál éberebbnek kell lennie, annál jobban le kell zárnia magát. Hisz ha csak sejtenék, ha csak a legkisebb gyanú felmerülne a megbízhatóságával kapcsolatban, minden lehetőségüket elveszítenék. Most pár perc alatt kell átlényegülnie halálfalóvá, Voldemort egyik legközelebbi bizalmasává, miközben háttérbe szorítja, elrejti a valódi gondolatait.

Mikor átlépett a külső kör határát védő varázslatokon, tudta, hogy odabent már értesültek az érkezéséről. Innentől kezdve már akkor sem fordulhatott volna vissza, ha szándékában áll, hisz a jelen körülmények között elég sokan gyanítják, miért jött most ide. Vagy legalábbis azt hiszik, hogy tudják az igazat. Hisz sokan ugyanakkor jártak a Roxfortba, amikor ő, tökéletesen tisztában vannak a Remus Lupin és közte feszülő személyes ellentéttel, mondhatni gyűlölettel. Most meg lehetnek győződve róla, hogy azért jött ide, hogy beteljesítse az évtizedek óta várakozó bosszúját. És ezt ki is fogja használni. Nem tehet mást, mint hogy erre építi az egész szabadítási akcióját, ha már egyszer belement ebbe az őrültségbe. És így még talán hihető is. Bár Voldemortnál sosem lehet tudni, hogy éppen mikor mit gondol, és most is csak reménykedett benne, hogy sikerül elhitetni vele ezt a szándékot.

Ha jelen pillanatban nem ott lett volna, ahol éppen volt, elgondolkodott volna azon, hogy ez a gyűlölet még mindig olyan elevenen él-e benne, mint gyerekkorukban, de nem tehette. A válasz valószínűleg egy kicsit határozatlan nem lett volna, de erről nem akart gondolkodni sem ott, sem máshol.

A külső körben már találkozott néhány emberrel, akik tisztelettel félrehúzódtak az útjából. Akik csak a tábornak ebbe a részébe léphettek be, valamiféle misztikus hősöknek tartották azokat, akik feljebb álltak a hierarchiában. Tisztelték őket, ugyanakkor rettegtek tőlük, hisz a köreikben legendák keringtek a belső kör vezetőinek kegyetlenségéről. Tőle pedig különösképpen féltek, hisz a mai napig emlegetik azokat a dolgokat, amiket régen tett. Ez Perselus Pitont nem töltötte el különösebb lelkesedéssel, legfeljebb némi méla undorral. Nézte ezeket az embereket, akik a földön csúsznak a félelemtől, ugyanakkor a saját anyjukat eladnák azért, hogy csak egy fokkal feljebb léphessenek a ranglétrán. És sokan meg is tették, családtagjaikat, barátaikat, szomszédjaikat adták Voldemort kezére, és ennek ellenére még mindig itt tartanak. Nem jönnek rá, nem értik meg, hogy bármit tesznek, sosem lesznek több, mint eszköz a Nagyúr kezében.

Eközben Piton odaért a belső és külső kört elválasztó határhoz. Ide már csak azok léphettek be, akik jogot szereztek rá. Egy pillanatra megállt a láthatatlan fal előtt, ami az olyan erős varázslóknak, mint ő, azért halvány derengés formájában mégis látható volt, majd egy sóhajjal átlépett rajta.

Avery volt az első, akibe belefutott, így nekiszegezte a kérdést.

- Merre találom a Nagyurat?

A kérdezett elsápadt, de végül válaszolt. – A tömlöcben. Éppen kihallgat valakit – mondta Avery, és beleremegett a gondolatba. Mindketten tudták, hogy ez mit jelent.

Ha a varázslók hittek volna istenben, Piton most imádkozott volna, hogy időben érkezzen, de így csak végigfutott rajta, hogy Merlin irgalmazzon Lupinnak, és időben érkezzen, majd egy biccentés után elindult a nevezett irányba.

Ahogy közeledett, már kezdte érezni a Voldemort jelenlétéből áradó jeges hideget. Ez az érzés volt az egyik, ami a kevésbé tapasztaltabbakat már messziről rémisztette a Sötét Nagyúrral kapcsolatban. De Piton sosem engedhette meg magának, hogy ezt az érzést engedje beszivárogni a lelkébe, így most is rendületlenül ment tovább.

Ahogy belépett az épületbe, a legnagyobb helyiség ajtaja fele lépett, és az ott szolgálatban lévő őr egy fejhajtással elállt az útjából. A férfi egy pillanat alatt készült fel arra, ami odabent várni fog rá, majd belépett az ajtón.

És valóban, a helyiségben pontosan az a kép fogadta, amire számított. Lupin a földön, meggyötörten, de még eszméleténél, Voldemort méltósága teljes tudatában rója a köröket körülötte, az ajtó mellett a falnál Lucius és még páran ugrásra készen lesik uruk parancsát.

Ahogy Piton belépett, Voldemort égővörös pillantása azonnal rávillant.

- Perselus… nocsak… milyen kellemes meglepetés – mondta a Nagyúr túlságosan nyájas hangon, és a férfi tudta, hogy ilyenkor a legveszélyesebb, mert kiszámíthatatlan, mi lesz a következő lépése. – Minek köszönhetjük a látogatásod?

- A tudomásomra jutott, Nagyúr, hogy elfogtad ezt a korcsot…

- És szeretnél tanúja lenni a halálának?

- Tulajdonképpen…

- Tulajdonképpen te szeretnél végezni vele, ha jól sejtem. Ejnye-ejnye, Perselus… kordában kellene tartanod az ambícióidat. De, hogy lásd, kivel van dolgod… ha túléli, hogy én megtudjam, amit akarok… megkapod.

- A nagylelkűséged határtalan, Nagyúr – hajtott fejet Perselus, mintegy megtörve a szemkontaktust, ami már amúgy is égette a lelkét és a védelmét, majd Voldemort egy intésére a falhoz hátrált. Aztán, hogy ne kelljen a lehetséges kimeneteleken töprengenie, inkább szemügyre vette Lupint. Jó ideje Voldemort karmai között lehet már, néhány crutiatus átkon túl, sápadt, kimerült, ezer sebből vérzik, de még kitart. Viszont Voldemort nem adja fel, ezt Piton nagyon jól tudta. Sőt, meg volt győződve róla, hogy még nem adott bele mindent. Lupin már rég halott lenne, ha meg akarná ölni. És már rég tudná, amit tudni akar.

Rezzenéstelen arccal nézte végig a továbbiakat, kínzást, fenyegetéseket… a műsor mindig ugyanaz. Hányszor nézte már végig ezt… Tudta, hogy Voldemort örömét leli ebben a cirkuszban, de azt is tudta, hogy ez csak a körítés. Nem kerülne többe, mint egy laza legilimencia, és máris hozzájutna a szükséges információhoz. Lupin még csak észre sem venné, amilyen béna. És tulajdonképpen várta is, hogy ez fog történni. Nem tehet semmit ellene. Nem akadályozhatja meg, hogy Voldemort belelásson ennek az idióta vérfarkasnak a fejébe. Képessége szerint megtehette volna, de Voldemort azonnal tudná, hogy ő van a háttérben, hisz az egész táborban nincs még egy ember, aki képes lenne erre. Ezért nem tehette meg. Hisz bármit is tud meg a Nagyúr Lupintól, új terveket bármikor tudnak kovácsolni a régiek helyett, új főhadiszállást is tudnak keresni maguknak, a veszélybe került rendtagokat biztonságba tudják helyezni, de ha azt a lehetőséget elvesztik, amit tulajdonképpen ő maga jelentett, azt nem igazán lehetne pótolni.

Így voltaképpen inkább azért szurkolt, hogy Lupin minél előbb törjön meg, és akkor még lesz esélye élve kivinni innen. De ahogy ezt a hülyét ismerte, a végsőkig ki fog tartani, és szokás szerint az ő dolgát nehezíti a hülyeségével. Ez tulajdonképpen azóta így van, hogy ők ketten ismerték egymást.

Egy jó idő után, mikor már kezdte feladni a reményt, hogy Lupin egyáltalán megéri a kihallgatás végét, érezte Voldemort elméjét mozdulni, és tulajdonképpen Piton tudta, hogy most fognak rengeteg mindent elveszíteni, mégis meglátta a reményt az alagút végén az ügyben, hogy kiviheti innen Lupint. Ahogy sejtette, a másik semmit nem vett észre az egészből, pedig ő sem volt éppen lebecsülhető képességű varázsló. De lassan már átlépett azon a határon, amikor még ellent tudott volna állni.

Voldemort hirtelen felrántotta magához, égő tekintetét Lupin már ködös szemébe fúrta egy hosszú percre, majd egy gúnyos mosollyal az arcán falhoz vágta az erőtlen férfit.

Piton tudta, hogy a következő másodpercekben sok minden eldől. Mert ha a Nagyúr róla is látott valamit, akkor mindketten itt pusztulnak. Bízott azonban abban, hogy Lupinnak van annyi lélekjelenléte, hogy legalább ezt elrejtse. Bár valószínűleg az idióta vérfarkasa meg van győződve arról, hogy meg akarja ölni.

- Gyenge vagy vérfarkas, mint Dumbledore egész csürhéje!- harsant Voldemort hangja, majd egy gáláns mozdulattal Piton felé intett. – Nos, Perselus… megkapod a lehetőséget, amire úgy vágysz. Szórakoztass egy kicsit, barátom!

Ettől tartottam – gondolta magában a férfi. – Hát, Lupin, tarts ki, mert ha az én kezeim közt halsz meg, Dumbledore leszedi a fejem.

Odasétált a fal mellett ülő férfihoz, és lenézett rá. – Azt hiszem, nem kell kiselőadást tartanom arról, hogy miért kapod, Lupin. Húsz éve várok már erre a percre – nézett le rá a fekete férfi gúnyosan.

- Perselus… kérlek… ne tedd… - nyögte a férfi utolsó erejével.

- Te is gondolkodás nélkül megöltél volna, nem igaz? – nézett rá egyik szemöldökét felvonva Piton. – Na látod – mondta, mikor nem kapott választ, és máris ősi ellenségére küldött egy crutiatus átkot. Lupin teste görcsbe rándult, de ahhoz már nem volt ereje, hogy felordítson.

- Hányszor képzeltem ezt el – folytatta Piton. – Valahányszor, amikor csak azzal a szemét Potterrel együtt porig aláztatok! Ha kibírod, minden egyes alkalmat vissza fogsz kapni, erre megesküszöm! – fogadta meg a következő átok előtt.

Mielőtt újra megszólalhatott volna Voldemort odasétált hozzá. – Kiváló munkát végzel, Perselus, ahogy mindig. Rád bízom a befejezést, nekem most fontosabb dolgom van. Ha végeztél… várlak a főépületben.

- Ott leszek, Nagyúr – hajtott fejet végül a férfi, és nézte, ahogy Voldemort kivonul a teremből, és magával viszi a többi csatlósát is.

Mikor bezárult mögöttük az ajtó, Perselus még pár másodpercig várt, majd ahogy érezte Voldemortot távolodni, letérdelt a félig már eszméletlen Lupin mellé. Talárja zsebéből elővett egy kis üvegcsét, és kihúzta belőle a dugót.

- Idd ezt meg! – szólt rá ellentmondást nem tűrő hangon.

- Kérlek… Perselus… - nyögte a férfi.

- Most az egyszer az életben csináld, amit mondok! – sziszegte Piton. Látta, hogy a férfi még mindig meg van győződve arról, hogy a halálát akarja. Hogy meg akarja mérgezni. Hát, amikor ilyen hülyén viselkedik, mint most is, elég nagy a kísértés. Most azonban nincs ideje ezen vacakolni. Durván a férfi hajába markolt, hátrarántotta a fejét, és a szájába öntötte az üvegcse tartalmát. A barna férfi még pár másodpercig próbált tiltakozni, de végül feladta. Igaza volt, ha valóban méreg lenne, már úgyis mindegy.

Piton nézte, ahogy a másik légzése lelassul, majd szinte teljesen leáll. Avatatlan szemlélő számára halottnak tűnhet, a bájitalmester azonban tökéletesen tudta, mit csinál. Bár a főzet, amit alkalmazott, meglehetősen instabil, még mindig több esélye van túlélni, mint Voldemort börtönét.

Még ellenőrizte a végletekig lelassított pulzusát, majd tett egy jelet a férfira, hisz gyanította, hogy Voldemort valahova eltüntetteti a testét, és neki meg kellett találnia, végül pedig kisétált a szobából, és elindult, hogy megkeresse a Nagyurat. Nem fűlt a foga ehhez a találkozóhoz, de így is-úgy is meg kellett tudnia, mit tudott meg Voldemort Lupintól, úgyhogy nem menekülhetett a feladat alól.

Mikor belépett Voldemort nagytermébe, az csodálkozva nézett rá.

- Hamar végeztél, Perselus…

- Nem tudtam uralkodni magamon, Nagyúr – sütötte le a szemét a szólított.

- A türelmetlenség nagy hiba, barátom. De te már húsz évet vártál… megértem. Lucius! – intett a közelében álló szőke férfinak, aki azonnal odalépett hozzá. – Dobjátok ki a testét az erdőbe, majd a fajtársai gondoskodnak róla, hogy nyoma se maradjon! Mi pedig térjünk át a továbbiakra. Az élvezet után a munkára… Megtudtam ettől a nyomorult farkastól, hol a Főnix Rendjének a főhadiszállása.

- Akkor le kell csapnunk minél előbb, Nagyúr! – mondta Piton.

- Nem kell sietnünk, Perselus. Biztonságban érzik magukat, úgy hiszik senki, nem jöhet rá a titkukra. Bolondok! Elképzelni sem tudják, milyen eszközök vannak a kezemben! De tulajdonképpen igazad van, ez a feladat. Lecsapni… megsemmisíteni a főhadiszállást, és az egész nyomorult Főnix Rendjét! Senki és semmi nem állhat az utamba, főleg nem ezeknek a nyomorultaknak a gyülekezete.

- Senki nem fog az utadba állni Nagyúr! – készségeskedett a férfi, és a többiek lelkesen bólogattak hozzá. Senki nem mert volna mást mondani.

- Nos… akkor ideje megterveznünk a következő lépést – suttogta ijesztő hangon Voldemort, és magához intette az embereit.

Piton a többiekkel együtt odalépett a szörnyhöz, de már nem annyira nyugtalankodott, mint akár csak pár perccel ezelőtt. Azt tudta, hogy Lupin még hosszú-hosszú órákig nem fog magához térni, másfelől pedig, ha Voldemort csak ennyit tudott meg, akkor semmi helyrehozhatatlan nem történt. Igaz ebben nem lehetett teljesen biztos, de mikor volt akár csak egyetlen biztos pont is ebben a történetben?

~~ o ~~

A gyűlésnek csak órákkal később lett vége, mikor egy már-már kész tervvel néztek a támadás elébe. A terv tökéletességében nagy szerepe volt Perselusnak, így tudta, minél előbb vissza kell térnie a kastélyba, és tájékoztatnia kell az igazgatót a várható eseményekről. Előbb azonban össze kell szednie Lupint, akárhova is vitték.

Ahogy elhagyta a külső kör határát, máris a jelre koncentrált, amit a férfi testére tett, és hoppanált. Úgy irányította a műveletet, hogy pár száz méterre a férfitől bukkanjon fel, hogy ha esetleg őrök maradtak volna mellette, ne érhesse meglepetés. Lassan, óvatosan közelített, minden érzékszervét kiélezve figyelt a környezetére, de szerencsére nem tapasztalt semmit. Első körben nem találta meg a keresett férfit, pedig a jelet tökéletesen érezte. Gyanította, hogy a társai valamilyen álcázóbűbájt tehettek rá, így gyorsan a környékre küldött egy felfedő varázslatot, és nyomban meglátta az avarban fekvő Lupint. Leguggolt mellé, és türelmesen kitapintotta a végletekig lelassított pulzusát. Mikor a férfi szíve egyet rebbent, némileg megkönnyebbülve sóhajtott, majd azonnal a roxforti birtok határára hoppanált vele.

A lassan lehulló szürkületben némileg kisebb feltűnéssel tudta végiglebegtetni az eszméletlen férfit az épületig vezető úton. Egy kis rejtett ajtón jutottak be, közel a gyengélkedőhöz, mivel Piton nem akarta a gyerekek előtt végigcsinálni azt a cirkuszt, hogy végiglebegteti Lupint a folyosókon.

Mikor belépett a gyengélkedőre, Madame Pomfrey épp a gyógyszeres szekrényben pakolászott valamit, de azonnal felkapta a fejét, mikor nyílt az ajtó.

- Mi történt Perselus? – sietett elé.

- Nézz rá, és vondd le a megfelelő következtetést! – mondta szárazon a bájitalmester. – Félholtra verték, agyonkínozták… fekete-háncs főzetet adtam neki…

- Perselus, az a kivonat nem biztonságos! – kapta fel a fejét a javasasszony.

- Ahonnan elhoztam sem biztonságos. Ezt még mindig több esélye van ezt túlélni, főleg, hogy én főztem. De most ha befejeznéd a nyavalygást, rád bíznám, nekem Dumbledore-hoz kell mennem, méghozzá minél előbb!

- Menj! – adta meg magát a boszorkány. – Még annyit… mikor adtad neki a bájitalt?

- Úgy öt órája. Még ennyi és magához tér – mondta a férfi, és kirobogott a teremből.

A bájitalmester bevágta maga mögött az ajtót, és az igazgatói iroda felé vette az irányt. Az elmúlt órák után már végtelenül kimerült volt, sokkal jobban szeretett volna inkább ágyba kerülni, és elfelejteni az egész agyament délutánt, mikor saját maguk ellen kellett hergelnie a halálfalókat és Voldemortot, de azt is tudta, hogy nem késlekedhet egy percet sem. Dumbledore-nak tisztában kell lennie azzal, ami történt.

Mielőtt felbosszantotta volna magát, újra az okklumenciához fordult segítségért, úgyhogy, mire a lépcsővel felért Dumbledore ajtajához már újra nyugodt volt. Bekopogott, majd az igazgató szórakozott „tessék"-jére belépett.

- Á, Perselus… gyere csak, gyere! – nézett fel az igazgató a belépő bájitalmesterre. – Hogy van a mi kedves Remus barátunk?

- Pár órán belül kiderül – válaszolt kimérten a férfi.

- Ó, úgy sejtem te mindent megtettél, és ez elég lesz - villant ravaszul az égszínkék szempár.

- Bizonyára – mondta Piton, és az igazgató látta rajta, hogy nem kellene tovább erőltetnie a témát.

- Nos akkor térjünk át a többi dologra. Mit tudott meg Voldemort?

- Túl sokat. A főhadiszállást nyilvánvalóan, de szinte biztosra veszem, hogy mást is, csak még nem játszotta ki az összes lapját.

- Rólad?

- Talán nem.

- Talán?

- Ha tudná, már halott lennék. Lupinnal együtt.

- Hacsak nem akarja felhasználni az információt, amit megtudott.

- Hacsak nem.

- Induljunk ki a legrosszabb verzióból, hogy tudja…

- Igazgató úr, azt hiszem, hogy most a legsürgősebb dolgunk nem az, hogy velem foglalkozzunk, hanem, hogy megvédjük a főhadiszállást, és akik ott vannak. Ha tud rólam, akkor azt is tudja, hogy informálni fogom a Rendet a veszélyről, és előbb fog támadni, mint ahogy elterveztük. Minél előbb meg kell szerveznünk a védelmet!

- Úgy lesz, Perselus, emiatt nem kell aggódnod. A szükséges lépések egy részét már akkor megtettem, mikor megtudtam, hogy elfogták Remust. Nem mintha nem bíztam volna benne, csupán a biztonság kedvéért.

- Lupin nem tehetett semmit – mondta elgondolkodva a bájitalmester, és az arckifejezése Dumbledore-t is gondolkodásra késztette. – Esélye sem volt. Még akkor sem lett volna, ha nincs túl jó néhány tiltott átkon. Így is jóval tovább bírta, mint bárki más, és végül elfogyott az ereje.

- Tudom. Hidd el, eszembe sem jutott, hogy Remust vádoljam azért, ami történt. És az sem derülhet ki, hogy életben maradt, mert azzal újra mindent elveszíthetünk. Meg kell őriznünk ezt a titkot valahogy. De most, hogy már tudjuk a tényeket, valóban fel kell készülnünk.

- Így van – értett egyet a bájitalmester, és most ők ketten is egy éjszakába nyúló taktikai tervezésbe kezdtek. Kiindulási alapjuk az a terv volt, amit délután a halálfalók hoztak össze a főhadiszállás ellen, de tudták ugyanúgy fel kell készülniük bármilyen más eshetőségre is, akár arra is, hogy már ma éjjel megtámadják a Rendet, így amikor végeztek, az igazgató azonnal oda indult, hogy felkészítse az ott lévőket

Perselus pedig visszatért a szobájába, és mivel már jócskán elmúlt éjfél, és ő a végletekig kimerült volt, gyorsan ágyba tette magát, és alig várta, hogy elfeledkezzen az elmúl napról.