Figyelmeztetések: AU, néhol OOC, máshol sötét hangulat, szarkazmus etc.

Műfaj: Severitus, dráma

Ajánlás: Imádott lakótársamnak, barátnőmnek, Aidemerának!

Bétázásért hálám örökké üldözi bShanon Widowot!/b

Szerzői megjegyzés: Aidemera szülinapjára íródott, ami még pár nappal később lesz, de akkor külföldön tartózkodom, így előbb publikálom. Köszönet a türelméért!

Szerzői megjegyzés 2.: Az események az ötödik könyvvel egy időben játszódnak, de nem veszi figyelemben minden pontban annak eseményeit.

Szerzői megjegyzés 3.: A mű egy nyelvbotlásból született, ha a lakótársam nem hangsúlyozza ki a hibát, akkor valószínűleg sosem jut eszembe ilyen műfajban írni.

1. fejezet

Harry csak turkálta az ételt, képtelen volt arra, hogy többet egyen néhány falaton kívül. Úgy érezte, nyelőcsöve apróra szűkült és a gyomra is görcsbe rándult az idegtől. Viselkedése nem kerülte el a jobb és bal oldalán ülő barátai figyelmét sem, egész vacsora alatt noszogatták, ő pedig csak bólintott és arra kényszerítette magát, hogy néha felszúrjon valamit a villájára. Hangulatát még tovább rontotta az az érzés, hogy valaki őt figyeli… Sóhajtott egy aprót, és igyekezett feltűnés nélkül körbenézni a nagyteremben. A diákok a vacsorának, illetve az őket körülvevő barátaiknak szentelték minden figyelmüket, a csiklandozó érzés azonban csak nem akart elmúlni tarkója tájékáról. Balra fordította a fejét, majd kicsit előrébb dőlve a tanári asztal felé nézett, és szeme rögtön összeakadt Perselus Pitonéval. A férfit láthatóan nem lepte meg a viselkedése, arca megszokottan merev és kifejezéstelen maradt, akár egy szoboré. Hosszú másodpercekig tűrték egymás tekintetét. A professzor végül alig láthatóan, de felvonta szemöldökét, Harry pedig nagyot nyelve, igenlően biccentett felé. Egyre növekvő rosszulléttel figyelte, ahogy a tanára még egyszer iszik az előtte lévő pohárból, megtörli a száját egy szalvétával, majd felállva az asztaltól jelzésszerűen a kijárat felé bök.

Harry egy pillanatra behunyta szemét, várt néhány percet, megitta a maradék töklevét, majd barátaihoz fordult.

- Mennem kell – mondta végül szenvtelen hangon, majd a másik kettő válaszát meg sem várva felállt, és a fal mentén igyekezett a lehető legkisebb feltűnés nélkül kimenni a teremből. Arcára nyugalmat erőltetett, amikor elindult, de ahogy kilépett a folyosóra, rögtön érezte, hogy álcája nyomban lehull. Ajkát beharapva, remegő kezét talárja zsebébe süllyesztve, némi tétovázás után elindult a folyosón.

A bájitallaborhoz közeledve kételye és félelme csak tovább erősödött. Rettegett a különórától, és rosszul volt attól a gondolattól, hogy bárki is turkálhat az elméjében, de Dumbledore azt mondta, hogy szüksége van erre a különfoglalkozásra, és ő valahol egyetértett vele. A hátán felállt a szőr, ahogy újra felidéződött benne az éjszaka, amikor Mr Weasley kis híján meghalt, ő pedig a kígyó szemszögéből nézte végig a támadást. Sőt rosszabb volt, úgy érezte, hogy ő maga az, ahogy végigsiklott a hideg padlón, úgy látta maga körül a világot, ahogy az állat. Mások voltak a színek, a kontúrok. Akkor vágyott arra, hogy támadjon, fájdalmat okozzon, kiontsa egy ember vérét…

- Ne! – nyögte erőtlenül, és ujjait elmerítve a hajában hátratűrte kósza tincseit. Homlokán ismét verejték gyöngyözött, csuklójával esetlenül törölte le, majd karjait teste mellé engedve folytatta útját. Az emlékek ismét úgy martak bele, mintha savval fröcskölték volna le, és ez az érzés is csak erősítette abban a tudatban, hogy meg kell tanulnia védekezni az elméjét érő támadásokkal szemben.

Úgy tűnt, ezt csak egyetlen embertől sajátíthatta el, Perselus Pitontól, és ez a tény csak tovább rontott az amúgy is rossz kedvén, ugyanis Hermione adott neki egy könyvet, ami a mágiának ezen ágával foglalkozott, és az ott leírtak még inkább elvették a kedvét. Tudta, bárki is tartaná a különórákat, ugyanúgy félne tőle, ezt az érzést csak felerősítette, hogy a férfi lesz a tanára.

Ráadásul ott volt az a furcsa hangulat, ami egyedül az ő közelében kapta el. Nem tudta megmagyarázni miért, de amióta ötödéves lett, elkezdett tőle tartani, és a közelében tapasztalt érzés deja vu-szerűsége megijesztette. Olyan volt, mintha tapasztalta volna korábban is, azonban hiába igyekezett megtalálni az okokat, nem sikerült neki.

Megrázta a fejét, majd ismét a folyosóra figyelt, lassan tudatosult benne, hogy már elhagyta a terem ajtaját és lejjebb ereszkedett a pincék felé. Évekkel korábban már járt ezeken a folyosókon, jól tudta, hogy a mardekáros klubhelyiség felé tart, így sarkon fordulva visszasietett.

A rettegett ajtóhoz érve a kilincsért nyúlt, de ujjai megálltak a levegőben, nem tudott belépni. A rossz előérzete, ami napok óta kínozta, most még elviselhetetlenebb lett.

- Szembe néztél már egy sárkánnyal is, sőt túléltél nem egy találkozást Voldemorttal! – korholta magát gondolatban. Lassan vett egy mély levegőt, egy pillanatig benntartotta, hogy utána ugyanolyan vontatott tempóban kifújja, ezzel egy időben hallotta, hogy a kastély északi tornyában lévő óra elüti a hetet, a férfi pedig azt mondta, pontos legyen, így visszanyelve feltörő gyomorsavát, kopogásra emelte kezét. A mozdulat felesleges volt, ahogy az utolsó harangszóval egy időben feltárult az ajtó, ő pedig leküzdve az egész testét gyötrő remegést, belépett.

- Pontos voltál, Potter – hallotta meg a kimért hangot. – Gyere be!

Harry lehetetlenségnek érezte, hogy válaszoljon, félt, hogy akkor elkezdene öklendezni, így szó nélkül lépett be. Az ajtó hangos dörrenéssel csukódott be mögötte anélkül, hogy egy ujjal is hozzányúlt volna. Látva, hogy a férfi az asztalán rendezget valamit, megállt. Örült annak a néhány másodpercnek, amit így nyert, mert mire tanára megfordult, kavargó gyomra is lenyugodott és a szájában sem érezte már a kellemetlen, kesernyés ízt.

- Jó estét, tanár úr – szólalt meg végül, ahogy tekintete szembetalálkozott a másikéval, de hangja minden igyekezete ellenére megremegett.

A férfi csak biccentett viszonzásul, majd sokat sejtetően végighordozta tekintetét a fiún, aki némán tűrte a pillantását. Szeretett volna minél előbb túlesni az órán, maga mögött hagyni a pincét, most még a leckeírás is csábítóbb gondolat volt, mint az elméje ellen intézett támadások.

- Ideges? – kérdezte szenvtelen hangon Piton, majd az első padsor felé intett, jelezve a fiúnak, hogy foglaljon helyet. Harry egy pillanatig ránézett, majd elindult, hogy leüljön. Szólni akart, de a férfi egy éles pillantással belefojtotta a szót. – Az, ne is tagadja – bólintott, és ő is előre sétált a katedrához. Harry döbbenten figyelte, hogy leül, nem tudott felidézni egy olyan órát sem, amit a férfi a széken töltött volna. – Eldöntötte, hogy nem szól hozzám ma este, Potter? – hangja továbbra is szenvtelen volt, karjai pedig összefonódtak mellkasa előtt.

A fiú bármennyire is szeretett volna válaszolni, képtelen volt rá, ajkai hiába mozogtak, torkán egy hang sem jött ki.

- Higgye el, nekem se öröm ez a különfoglalkozás – dőlt végül hátra a széken Piton, majd látva a gyerek kérdő pillantását, továbbfűzte gondolatát. – A legilimencia nem csupán azt terheli meg, akin alkalmazzák, nem kellemes mások gondolatait sajátodként átélni – húzta el a száját.

- Akkor miért vállalta el a tanítást? – csúszott ki kisvártatva Harry száján a kérdés, és lassan a férfira emelte a tekintetét.

- Mert közös érdekünk, hogy elsajátítsd azt, hogyan tudod megvédeni az elméd a külső támadásoktól.

- Érdekünk? – sóhajtotta a fiú, növekvő dühén keresztül fel sem tűnt neki, hogy a férfi átváltott a formális, magázó hangnemről. – Kiknek? Dumbledore-nak és a kompániájának? Egyébként is, ha nem láttam volna azt, ahogy megtámadja Ron apját a kígyó, akkor már nem élne. – A mondat vége alig volt több suttogásnál.

A tanára egy pillanatig farkasszemet nézett vele, Harry látta rajta, hogy feszült és mérlegeli, hogy mit válaszoljon.

- Nem tudom, hogy az igazgató úr mennyit mondott neked erről – mondta végül lassú, vontatott hangon.

- Miről? – dőlt előre ültében Harry. – Az okklumenciáról? Semmit – rázta meg a fejét.

- Én most a támadásokra gondoltam – jegyezte meg Piton, és felállva az asztaltól a padhoz sétálva megállt a fiú előtt. – Tudod, mivel jár? – támaszkodott meg a pad szélében, a fekete szemek mélyen belefúródtak a zöld íriszekbe.

- Az igazgató úr nem mondott semmit – ismételte Harry, és kissé oldalra döntve a fejét elnézett tanára válla fölött.

- Jellemző – horkantott fel a tanára és a fiú biztos volt benne, hogy a dühe neki szól, de a férfi következő mondata ellent mondott ennek. – Albus nem akarja elfogadni, hogy néhány dologról jobb ha tudsz, a saját biztonságod érdekében – forgatta szemeit.

- Nem értem, mire gondol, tanár úr.

- Nem értek vele egyet – jegyezte meg Piton, és ellökve magát a padtól, sétára indult a teremben, a fiú pedig akaratlanul is követte tekintetével. Döbbenten vette észre, hogy a férfi végigjárva a falakat egy – számára ismeretlen varázsigét mormol, azt sem vette észre, hogy mikor került tanára kezébe a pálca.

- Még mindig nem értem – rázta meg a fejét, mikor a férfi ismét visszatért elé.

- Azt látom – húzódott gúnyos mosolyra a szája. – De elmondom azt, amit úgy vélem, hogy tudnod kell – tette hozzá kisvártatva, kevésbé kimért hangon. – Albusszal ellentétben én úgy gondolom, jogod van tudni az esetleges következményeket. – A férfi csak az után folytatta, hogy Harry bólintott. – Az talán meggyőz abban, hogy folytasd az okklumencia tanulását.

- Folytassam? – vágott közbe értetlenkedve a fiú, majd látva a férfi hidegen megvillanó tekintetét, elhallgatott. Tagadhatatlan volt, hogy a férfi küzd magával, hogy mit válaszoljon, de amikor megszólalt, szenvtelen maradt a hangszíne.

- Gondolom, nem sok mindent tudsz az okklumenciáról. Biztos vagyok benne, hogy ezek az órák nem tartoznak majd a kedvenc esti elfoglaltságaid közé. Kellemetlen érzés , amikor valakinek behatolnak a gondolatai közé, majd szétcincálják azokat. Mentális fájdalmat okoz – jegyezte meg, látva a fiú egyre inkább elkerekedő szemét. – Amennyiben megtanulod kivédeni a támadásaimat, nem lesz semmi gond. A te érdeked, hogy elsajátítsd.

- Értem – bólintott végül Harry, és nagyot nyelve próbálta megemészteni a hallott információkat.

- Ez azonban csak az egyik indok. Gondolom, a másikat sem osztotta meg veled Albus… – kérdezte-állította Piton, várakozó pillantva a férfire.

- Csak annyit mondott, hogy különórákra kell járnom önhöz, tanár úr – szólalt meg Harry és combja alá csúsztatta jobb kézfejét.

- A Sötét Nagyúrnak megvan a képessége arra, hogy Imperius nélkül, az illető gondolatain keresztül irányítson valakit.

- Ez azt jelenti? – Harry elhallgatott, arcát a kezébe temette, ahogy megrohamozták a kérdések, de képtelen volt arra, hogy egyet is feltegyen közülük. Hosszú pillanatok után kényszerítette magát arra, hogy ismét felpillantson tanárára, akinek vonásaiban most aggodalmat vélt felfedezni. De mielőtt igazán elgondolkozhatott volna rajta, Piton megszólalt, ő pedig figyelt a szavaira.

- Kényszeríthet arra, hogy olyan dolgokat tegyél meg, amit nem akarsz, akár úgy, hogy közben mindvégig tudatodnál vagy – mondta szenvtelen hangon.

- Például arra, hogy bántsam a barátaimat, vagy a tanáraimat – suttogta megsemmisülten a fiú, tekintetével a pad lapját fixírozta.

- Rávehet arra is, hogy elhagyd a kastélyt, kárt tegyél magadban – folytatta a férfi, majd nagyot sóhajtva elhallgatott néhány másodpercre. – Ezért fontos, hogy megtanuld az okklumenciát.

- Értem – bólogatott a fiú, gondolatai úgy kavarogtak a fejében, hogy szinte belefájdult a feje. – Az igazgató úr ezt miért nem mondta el? – nézett kérdőn Pitonra, tagadhatatlan volt, hogy a férfi vacillál a válaszon.

- Albus bölcs ember – szólalt meg kis idő múltán vontatottan. – Ő úgy gondolja, az a helyes, ha nem tudsz róla.

- De maga másként tett – jegyezte meg Harry. – Miért? – kérdezte zavarodottan, nem értette, mi folyik körülötte.

- Vannak dolgok, amiben nem értek vele egyet – válaszolta. – Ehhez viszont ehhez semmi közöd – legyintett ingerülten Piton, látva, hogy a fiú ismét közbe akar vágni. – Az lesz a legjobb, ha minél előbb nekiállunk a tanulásnak – felelte ellentmondást nem tűrő hangon.

- Rendben – bólintott bizonytalanul Harry. – Mit csináljak? – kérdezte, és felállt a padtól. A férfi azonban válasz helyett csupán behunyta szemét, amikor ismét szembesült a fekete szempárral, döbbenten vette észre a bennük ülő dühöt.

- Maradj itt – sziszegte végül a tanára, ő pedig nem tudta hová tenni a hirtelen megváltozott hangnemet.

- Értettem – motyogta, és mozdulatlanul nézte, ahogy a férfi sarkon fordulva elsiet a szertárba, majd onnan egy fiolával tér vissza. – Mi az? – csúszott ki akaratlanul is a száján a kérdés, a jéghideg tekintet azonban elhallgatatta.

- Az Álomtalan Álom főzete – felelte ajkát harapdálva a tanár, majd arcára újra kiült a már jól ismert közömbösség. – Ezt vedd be, mielőtt lefekszel aludni. Megakadályozza azt, hogy a Sötét Nagyúr ismételten hozzáférjen a gondolataidhoz.

- Miért?

- Potter! – dörrent rá ingerülten a férfi és kezébe nyomta a bájitalt. – Ha még ezt sem tudja, akkor olvasson utána a könyvében, vagy kérdezzen rá Miss Grangertől! Nem fogok bájitaltanból korrepetálást tartani, akkor sem, ha a Griffendél üdvöskéjéről van szó! – felelte.

- Tudom, mire jó a főzet.

- Remek. Akkor mire vár? – kérdezte a férfi, majd választ meg sem várva karon ragadta a fiút és elkezdte vonszolni a labor kijárata felé.

- Nem lesz ma különóra? – értetlenkedett Harry, megtorpanva az ajtónál.

- Nem, közbejött egy másik dolog, ami nem tűr halasztást – vicsorogta Piton. – Holnap este hétkor várom ugyanitt! – Szinte úgy lökte ki a fiút a folyosóra.

- Voldemort? – fordult szembe vele Harry, de a nehéz tölgyfaajtó abban a pillanatban bezáródott tanára eltűnő alakja mögött. Hosszú percekig állt ott, ujjai közt tartva a bájitalos üvegcsét, végül sikerült rávennie magát arra, hogy elinduljon a klubhelyiség felé, de kavargó gondolatait, bármennyire is szerette volna, nem tudta lenyugtatni.