Gyónás
Tudom, hogy nem kellene szomorúnak lennem, tudom, hogy a lelkek nem halnak meg, tudom, hogy még látom. De mégis, ennyi idő után is, sikerült úgy elválnunk, hogy bennem rengeteg megbánás maradt. Felelősséggel tartozom. Ha lehet most még nagyobb felelősséggel, mint valaha, mások élete felett, most mégis csak magammal tudok foglalkozni, azzal, hogy legszívesebben kitépném a szívem a mellkasomból, csak ne fájna így. Nem is fájdalom ez, inkább egy üresség, egy hiányérzet, ami annyira erőteljes, hogy megroppanok súlya alatt. Ez az az űr, amit ő hagyott bennem. Rengeteg időnk volt, jóval több, mint másnak. A betegsége ellenére, mindenek ellenére. Olyan hiábavalónak tűnik most minden. Öreg vagyok, fáradt, fiatal és élettel teli arcok néznek rám nap, mint nap, tőlem várnak útmutatást, tőlem várnak válaszokat, és döntéseket. Engem választottak, vagy én választottam ezt magamnak, nem tudom, de ennek így kellett lennie, illetve, nem is lehetett végül máshogyan. De te hol vagy, mond? Amikor a legnagyobb szükségem lenne rád, amikor itt kellene állnod mellettem? Tapasztalatból tudom, hogy ahogyan a fájdalom, úgy az arcod is homályosodni fog az elmémben. Nem akarok semmit feledni, sem a mosolyod, sem a bánatod, azt, hogyan utasítottál rendre, amikor arra volt szükségem, hogyan álltál ki mellettem mikor senki más nem volt, és hogyan értettük meg egymást már szavak nélkül, csupán egy pillantásból. Egy pillantás a szemedbe és pontosan tudtam mire gondolsz, milyen érzésekkel harcolsz épp, ahogyan te is tudtad rólam. De egy dolgot valószínűleg nem tudtál rólam, és soha meg sem fordult a fejedben. Tudom, hogy egy be nem teljesülhetett vágyad az volt, hogy legyenek gyermekeid. Biztos vagyok benne, hogy remek apa lett volna belőled, és a gyermekeid nagyon büszkék lennének rád, de te a betegséged okán sosem akartál családot alapítani, félve, hogy esetleg örökölhetik azt. Soha nem vallottam be, talán magamnak sem, de ha megtaláltad volna mégis azt a nőt, akivel családot alapítasz, nem tudom, hogyan viseltem volna el. Tudom, hogy részemről, ez a leghatalmasabb önzőség, de már ha rá gondoltam is, úgy éreztem, hogy megbolondulok a féltékenységtől egy olyan személy miatt, aki csak a képzeletemben jelent meg. Nagyon sajnálom. Mikor elmondtad az aggályaidat a családalapítással kapcsolatban, őszinte együttérzés helyett, csupán megkönnyebbülést tudtam legbelül érezni. De még így is, minden erőmmel azon voltam, hogy magam mellé láncoljalak, hogy én legyek a világod központja, hogy ne tudj nélkülem élni. A tervem remekül bevált, és saját magamon működött a legjobban. Kérlek, bocsáss meg egyszer, ha tudsz.
Szeretlek.