Csillagok országútján: 1. fejezet: Sakurai Yuki
Uragiri wa Boku no Namae o Shitteiru
„Egy nem evilági táj, ami pusztán fényből és szeretetből áll. Túl a földön és a ragyogó csillagokon. A lelkem otthona."
Laposan pislogva próbáltam kiszakadni az álmomból. Fel akartam ébredni, de hiába fókuszáltam, hogy tisztábban láthassak, erőfeszítéseimet nem koronázta siker. Az előttem kirajzolódó kép egyre képlékenyebbé, megfoghatatlanabbá vált. Színek kavalkádja mosódott össze szemem előtt, hogy végül fullasztó béklyójukba zárhassák gondolataimat és szívemet. Annyira homályos volt minden, mintha valamiféle kábulatban lebegtem volna. Testem pihekönnyű volt, elmém szabad.
Fehér… Vörös.
Hosszú pillanatokig remegve pihegtem, igyekezve összeszedni minden csepp erőmet. A folyamatosan hullámzó világ lassan megállapodott. – Egy tető – pislogtam csodálkozva, ahogy megláttam a fejem felett tornyosuló üvegkupolát. Alakja egy gyönyörűen kidolgozott rózsára emlékeztetett. – Hol vagyok? – Pillantottam körbe értetlenül. A termet magasra törekvő festett oszlopok szelték át, megtörve annak végtelen hosszát. Tudtam, hogy nem ismerhetem ezt a helyet. Mégis pusztán attól a tudattól, hogy itt lehettem, földöntúli nyugalom töltött el. Mély levegőt véve feltornáztam magam a puha ágyon. - Ágy? – tapogattam meg a fehér selyemágyneműt. – Igen, már tudom, hol vagyok. – Lecsúsztattam magamról a takarót, és óvatosan leléptem a sötét kőre. A ráhintett tengernyi vörös rózsaszirom összepréselődött lábaim nyomán. Buja illatuk simogatta lényemet.
- Rózsaszirmok? – Felcsippentettem egyet, és előrébb léptem az üresen kongó szobában. Mosolyogva megszagoltam a szirmot, és tekintetemmel őt kerestem. Azt, aki miatt itt voltam. Nyomasztó érzés telepedett rám. Mosolyom fokozatosan hervadt le arcomról, ahogy az öröm helyét átvette az aggodalom. Már a rózsának sem volt olyan üde az aromája. – Hol lehet? - A rengeteg virágszirom beborította a fényes márványt, édes illatuk eltompította érzékeimet. Hosszú hajamat hátravetettem vállam felett, és elindultam, hogy megkeressem őt. Nem lehetett olyan messze.
- Felébredtél? – A lágy hang belekúszott fülembe, én pedig megperdülve próbáltam megtalálni tulajdonosát. De a tágas, bútorok nélküli terem fekete űrként nyelte el a távolban álló alakot. - Miért van olyan távol? Nem értem – fancsalodtam el szomorúan. A terem túlsó végében álló fekete hajú férfi engem nézett. Szemében ugyanaz a szerelem és törődés égett, mint mindig.
- Miért vagy olyan távol? – kérdeztem félve, és elindultam felé.
- Yuki – hunyta le ezüstös szemét. – Mindig melletted maradok.
– Miért mond nekem ilyeneket? – Fázósan öleltem át karjaimmal fénytestemet. - Olyan, mintha búcsúzna – sütöttem le hosszú pilláimat. Valami megváltozott bennem. A tér megfagyott, a szerelmi fészek pedig csillogó ravatallá avanzsálódott. Ujjaim lassan hűltek ki, ahogy az élet fokozatosan hagyta el törékeny emberi testemet.
- Yuki. Ne félj! Megteszem, amire kértél. - Minden egyes porcikám beleremegett a fejemben megszólaló hangra. A rózsaszirmok lágyan lebegve kavarodtak fel lábaim körül, hogy aztán kecsesen meglódulva saját táncukat járhassák. Egy lenyűgöző halálkeringő, ami rabul ejti a távozni készülő lelkeket.
- Miért vagy olyan messze? – kérdeztem újra könyörögve. Éber tudatom már semmit sem értett az egészből, míg lényem esszenciáját uraló részem mindent ösztönösen érzékelt. Talán egy utolsó kétségbeesett menekülési kísérlet lehetett, de mégis megpróbáltam kijutni a veszettül örvénylő sziromtengerből. Hiszen még maradnom kell vele. Miatta. Még nem lehet, még nem!
Megpróbáltam kitörni.
De nem tudtam. A hang újra megszólalt a fejemben.
„Csak én ismerem a fájdalmadat."
A virágok masszív falként tornyosultak előttem, csapdába ejtve és megbénítva. Már nem simogattak, ringattak. Minden egyes érintésükkel a halál és a felejtés levakarhatatlan pecsétjét forrasztották bőrömre. Kezemet kinyújtottam felé, de könnyes szemem már csak hűlt helyét pásztázta. Eltűnt. Rémülten rezzentem össze. Váratlanul ért a hátamhoz simuló forró test. Szíve ott dübörgött mögöttem, én pedig elgyengülve nekitámaszkodtam. Nem hagyott el. Velem maradt.
„A kétségeidet és a magányodat."
Nem beszéltem, csak hallgattam őt. Az ígéreteit. Az esküjét. Testünkre vékony indák csavarodtak; tövisekkel borított rózsaszárak. Hiába ölelt óvóan, így is megsebesültem, vérem pedig folyamatosan szivárgó karmazsinpatakként csorgott alá bőrömön. Már alig hallottam őt. Elmém a feneketlen sötétség kútjába zuhant.
„Annyiszor mondom el, ahányszor csak hallani szeretnéd."
A szívem utolsó dobbant. A körénk fonódó béklyók mozdulatlanul lebegtek a holt térben. Töviseik gyógyíthatatlan sebeket ejtettek. Ezeket a nyomokat egyetlen eljövendő élet sem leplezi el.
„Sosem árullak el."
A lelkünk örök időtlenségbe fagyott.
Zihálva nyitottam fel szememet, könnyeim még mindig folytak. Kezemet magam előtt kinyújtva tartottam, a levegőt markoltam. Nem volt ott senki. Arcomhoz kapva igyekeztem elmaszatolni a folyamatosan szivárgó, sós cseppeket. Próbáltam megnyugtatni magam, hogy már ébren vagyok, nem kell félnem. De az álmom most annyira valóságosnak tűnt. Arcomat tenyereimbe temettem, és vettem egy reszkető mély lélegzetet. Kimerültem. Mindig ez volt. Alig emlékeztem magára az álomra, csak az utánuk maradt érzelmek visszhangzottak bennem újra és újra. A felettem magasodó mennyezet sötét foltként nehezedett rám, éreztetve velem törékenységemet. Még jobban összekucorodtam a takaró alatt. – Félek. - Az indigószínű falakra festett aranydíszítések a hold ezüstös fényében finoman csillogó virágoknak tűntek. Szememet rájuk szegeztem, és elkezdtem számolni. – Egy, kettő, három… - Próbáltam megnyugodni, de nem nagyon sikerült. Amikor a számolás sem segített, kikémleltem a nyitott ablakon. A szél meglebbentette fehér függönyömet, én pedig azon kaptam magam, hogy már az ágyam szélén ülök, és a pizsamámtól szabadulok meg. A lehető legnagyobb őrültségnek tűnt, de most azt éreztem, hogy el kell hagynom a kastélyt, a szobámat. A szabad levegőn akartam lenni, kint a hűvös éjszakában. Nem akartam, hogy zaklatottnak lássanak, most, hogy végre olyan jól éreztük magunkat. Takashiro-santól azt az utasítást kaptuk, hogy azt tegyük, amihez kedvünk van. Úgy élhettünk, mint az átlagos diákok, akik nap, mint nap iskolába jártak, utána pedig, ha akartak, elmentek együtt ebédelni.
Végérhetetlen játszmákat folytattam le Kurotóval, de őt Shogiban megverni? Lehetetlen volt. Legalább élveztük az együtt töltött időt, és a játékban igazán ez számított. Hotsuma megpróbált megtanítani kedvenc számítógépes játékára, de nem nagyon találta el az ízlésemet az éjszakákba nyúló versengés. Szerencsére Luka mindig időben kimentett a karmai közül. – Luka – mosolyodtam el örömmel, amint eszembe jutott démonom. Még rajta is látszott, hogy felszabadultabb lett. – Minden annyira rendben volt. Nem boríthattam fel ezt a mai rossz álmommal!
Magamra vettem nadrágomat, pólómat és pulóveremet. A fiókból előtúrtam egy tiszta zoknit, és belebújtam tornacipőmbe. Pár gyors lépéssel az ajtónál teremtem, és a lehető legóvatosabban kinyitottam. Kikémleltem a folyosóra, de szerencsére hű testőröm nem ült a földön. Csak remélni tudtam, hogy valahol pihen éppen. – Neki is kijár a lazítás. - A falakra erősített lámpák most nem égtek, így vak sötétség borult az amúgy mindig nagyon világos kastélyra. Bizonytalanul haladtam a fal mellett, tenyeremmel a tapétát súrolva. Sajnos itt nem voltak ablakok, így szinte vakon tapogattam ki a lépcső faragott fa korlátját, és abba kapaszkodva leosontam. Már előre ujjongtam, hiszen tudtam, hogy innen már nincs sok hátra. Kellően csendes tudtam maradni, és nem is buktam orra. Csak gratulálni tudtam a teljesítményemhez.
Boldogan fújtam ki a levegőt, amikor végre becsuktam magam mögött a kúria ajtaját. Túl voltam a nehezén, feltűnés nélkül kijutottam az udvarra. Körülöttem minden sötét némaságba burkolózott, a fák levelei halkan zörögtek fejem felett. Kísérteties neszezésük összefonódott a szökőkút csobogó vizének hangjával. Elsiettem a kút mellett, egyenesen az északi bástya felé vettem az irányt. Onnan volt a leggyönyörűbb a kilátás. Lépteim élesen koppantak a fehér kövezeten, hogy aztán a tompa puffanásokat elnyelhesse a nedves fű. Nemrégen esett, így a föld illata még intenzívebben kúszott bele orromba, nyugtató aromájával lazítva el görcsös izmaimat. Mélységes csend telepedett a nappali fénynél smaragd színű tájra és a belőle magányos sziklaként kiemelkedő ódon kastélyra. Olyan volt, mint egy fehérre meszelt erődítmény. Magas, égbe törekvő falak, amik robosztus testükkel védték a bennük lakókat. Kinyitottam a torony ajtaját, és felsiettem a lépcsőkön. A tetőre érve a várfalhoz lépdeltem, hogy onnan nézhessek végig új otthonomon.
Alkonybirtok nappali fénynél lenyűgöző látványt nyújtott szépen gondozott kertjeivel, ízlésesen elhelyezett szökőkútjaival. Éjszaka azonban egy másik világ tárult fel a szemlélő előtt. A letisztult formák sejtelmes foltokká mosódtak, a csillagok pedig megannyi gyémántként tündököltek az indigó ég sötét szövetén. Tokió még mindig látszott, de a védőburok elzárta előlem a város zsivaját. Mélységes csend honolt a hálón belül.
Lehunyt szemmel élveztem a rám telepedő nyugalmat és békét. Már nemcsak a birtok fölé vont védőháló tartotta távol a zajokat… Az egész lelkem hallgatott, pedig boldogságom nem volt felhőtlen. Nehezen, de megpróbáltam megemészteni, hogy az lett az ellenségem, akihez annyira kötődtem. – Kanata-san – hunytam le fájdalmasan pilláimat. Minek tagadjam? Az ő elvesztése fájt a legjobban. - Valaki olyan vette át a helyét, aki hideg volt és keserű. - Álltam a várfokon, és hagytam, hogy a gondolatok felbukkanjanak, és tovaússzanak fejemben. Mindig így gyógyítottam magam traumák után. Engedtem, hogy átáramoljanak rajtam az ezerszínű érzések. Szívem egy nemrégen történt emléknél időzött el, amelynek segítségével el tudtam engedni őt. Talán, örökre.
- Tessék Yuki! Találtam neked kiadó lakásokat. Remélem, találsz olyat, ami megfelel. – Egy kedves mosoly, gőzölgő tea. A nap arany sugarai szétterültek a padlón, végigszánkázva fehér bőrén és éjfekete haján.
- Köszönöm szépen, biztosan találok közöttük megfelelőt. - Hálás tekintettel néztem fel rá, és a kezembe vettem az elém letett újságot. Kanata-san kanapéján ültünk a nappalijában. Olyan büszke voltam rá. Egyedül, önállóan boldogult, tudatosan kormányozva életét. Szépen haladt a tanulmányaival, mégsem hanyagolt el egy pillanatra sem. Pillantásának meleg fénye elűzte magányomat. Azt hittem, ez a kötelék széttéphetetlen. Időtálló.
- De annak az életnek az illúziója remegő kártyavárként omlott össze. Ő már nincsen többé. – Az sem tudott vigasztalni, hogy az együtt töltött idő nem volt hazugság. Már sohasem kaphattam vissza. Giou Reiga és az ő személyisége összeforrt. A gyűlölet és bosszú felemésztette lényét, megszüntette mindenét. Eltűnt, elveszítettem azt a Kanata-sant, akit annyira szerettem.
Takashiro-san mindent elmesélt a közös múltjukról, mégis alig tudtam elhinni, hogy valóban megtette. – A saját klánját bántotta. A családját. Vajon, miért? – pislogtam fel a csillagokra, tőlük várva a választ. De ezekre a kérdésekre talán soha nem fogok feleletet kapni. - Mitől keseredett meg ennyire? – Teljes szívemből meg akartam érteni őt. Lehet, hogy azért, mert ismertem a harc előtt? Lehet, hogy az összes életemben felbukkant ugyanez a dilemma? Miért történt vele mindez a távoli múltban? Mi történt valójában a Bika lenyugvásának idején? Hiába a rengeteg élet, egy lépést sem haladtam előre. Csak abban voltam egyre biztosabb, hogy ennek a szörnyű, korokon átívelő küzdelemnek véget kell vetni. - Nem akarok több áldozatot. Akkor sem, ha Kanata-sannal kell felvennem a harcot. – Arcomra keserű mosoly kúszott, amikor eszembe jutottak az első napok itt, Alkonybirtokon. Emlékszem, eleinte csak azért segítettem a Giou klánnak, mert örültem, hogy hasznomat vették, és nem ártottam senkinek a képességemmel. Kötődtem hozzájuk. Mikor vált ez az ügy a sajátommá? Talán akkor, amikor az idő múlásával egyre jobban megismertem, és megszeretettem az őrzőket, Tachibana-sant, Aya-sant, Isuzu-senseit és Kasuma-sant. Most már nemcsak azért vagyok itt, mert nem volt más választásom. - Hanem, mert valóban velük szerettem volna maradni.
- Nem tudsz aludni? – A jól ismert hang felrázott szomorkás merengésemből. Hátrafordultam, és elgyengülten nekitámaszkodtam a hátam mögött tornyosuló jéghideg kőfalnak. Luka. Mindig borzongás fogott el, amikor megszólított bársonyosan mély hangján. Ha a közelemben volt, érzékeim kiélesedtek, tagjaimat kellemes nyugalom járta át. Biztonságban éreztem magam mellette. Erőltetett mosolyt préseltem ajkaimra, és megráztam fejemet. – Nem jelenthetek még nagyobb terhet neki. Mindig megment, és vigyáz rám. Nem engedi, hogy begyógyítsam a sebeit, csak azért, hogy engem kíméljen. Akármit is mond, nem tehetek a vállára még több súlyt.
- De – bólintottam a kelleténél nagyobbat. - Csak gondoltam, sétálok egy kicsit – füllentettem kipirulva. Szívem hevesen dobogott, légzésem egyre jobban elnehezült. Csak reménykedhettem benne, hogy nem buktam le, mivel hazudozásban egyáltalán nem voltam jó. – Kérlek, ne jöjjön rá! - imádkoztam némán. Hosszú pillanatokig egymás arcát kémleltük. Ő volt a nagy találós kérdés. Luka és cselekedeteinek oka. Egy darabig még álltam kutató pillantását, de végül feladtam. Ha rá is jött arra, hogy nem mondtam igazat, egy szóval sem adta tudtomra. - Kifürkészhetetlen. - Már az első találkozásunkkor is megütköztem a belőle áradó hipnotikus erőtől, és attól a hiánytól, ami azonnal fellépett, amikor magamra hagyott. – Hiszen nem is ismertem, mégis úgy vonzott, ahogy eddig senki.
- Reiga jár a fejedben? – kérdezte puhán, miközben közelebb lépett. – Még ezzel is terheljem? Az utolsó összecsapás óta a szívem megtisztult. Már látom azt, mit szeretnék igazán. A kétely, a fájdalom, a magány semmivé foszlott új családomnak és főként Lukának köszönhetően.
- Nem. A gyerekek jutottak eszembe – sütöttem le szempilláimat. Hosszú, feszült csend telepedett közénk. Tudta, hogy megint mellébeszélek, de nem erőltette, hogy magyarázkodjak. Hátat fordítottam neki, fázósan magam köré fonva karjaimat. - Szeretem nézni ezt a gyönyörű tájat. Még éjjel is csodálatos – sóhajtottam tompán. Elmerültem látványának szépségében, és mélyet szippantottam a csípős levegőből. Pillantásomat végigfutattam az előttem elterülő zöld rengetegen, amit most feketére színezett az éjszaka. Próbáltam megfigyelni minden egyes kirajzolódó fatörzset, a néha feltámadó szélben sötét tengerként hullámzó lombkoronákat. Nem hallottam mikor került mellém, de egyszer csak a szemem sarkából megláttam a fellebbenő ében tincseket. Lehunytam pilláimat, és élveztem a közelségét. Azt a földöntúli nyugalmat, amit csak mellette éreztem. Már Kuroto is célzott rá, hogy a közöttünk levő kötelék eltéphetetlen. – Valóban az. - Pár percig még az előttünk elterülő rengeteget bámultam, de azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen nem látok semmit. Csak meredek előre, minden cél nélkül. Rásandítottam a mellettem szobrozó opastra. Hosszú kabátja csak még tovább növelte így is magas alakját, kihangsúlyozva éjfekete haját és hihetetlenül sápadt bőrét. Szemével a fényesen pislákoló csillagokat kémlelte.
- Örülök, hogy a közöttünk levő kapocs nem szakadt el – mosolyogtam rá. - Ezüst tükör, amibe belepillantva láthatom lelkünk mélységét. - Közelebb lépett hozzám, ettől a mozdulattól pedig szívem nagyot dobbant. Hideg volt az éjszaka, nekem mégis melegem volt. Minden egyes porcikámat apró lángok nyaldosták, nem hagyva nyugtot megremegő tagjaimnak. Az a típus voltam, aki könnyedén zavarba jött, és elpirult. Ezt tapasztalhattam akkor is, amikor Isuzu-sensei a kezeimet simogatta. Persze, ezt akkor csak Luka bosszantása végett tette. De az semmi volt ehhez képest. Most forró hullámok áramlottak végig testemen, elemi erővel égetve bőrömet. Vérem veszettül száguldozott ereimben, szívem már-már olyan hangosan dörömbölt, hogy félő volt Luka is meghallja. – Mi ez? Mi történik velem?
- Én is – bólintott apró félmosollyal az arcán. Hangja hozott vissza a valóságba, én pedig kényszerítettem magam, hogy ne remegjek. Nagyot nyelve vettem egy mély lélegzetet, nyugalmam lassan kezdett visszaszivárogni belém. Már arcomat sem perzselte annyira a hirtelen támadt melegség. Pillantása sokáig időzött kipirult orcámon, majd visszatért zavartan megrebbenő zöld szememhez.
- Viszont, ezzel kapcsolatban egy új felismerésre jutottam – fordultam el szégyenlősen, újra az erdőre függesztve pillantásomat.
- Mivel kapcsolatban? – támaszkodott meg kényelmesen a szabályos csipkékkel díszített várfalon. Újra csend telepedett közénk. A percek lassan vánszorogtak, a csípős levegő teljesen lehűtötte izzó bőrömet. A legmegfelelőbb szavakat kerestem, amivel megértheti, én nem eltépni akarom a szálakat közöttünk. Sőt. Ennek egy új mélységét fedeztem fel. Megborzongtam egy erősebb széllökéstől. Csak most érzékeltem újra az éjszaka hidegét. Minden tagom átfagyott. Tenyereimet vacogva összedörzsöltem, de így sem lett jobb. – Nem volt elég ez az egy pulóver!
- Buta – hallottam magam mellől a gyengéd szidást, és egy nagy fekete kabát borult rám védelmezően. – A kabátja... De így ő fázik meg!
- Luka! Ne, hiszen megfázol! – kaptam vállamhoz, hogy visszaadjam, de erős keze megállított. Értetlenül pillantottam bele szürke szemébe.
- Te is – suttogta vissza halkan. Nem tehettem mást, megadóan beleburkolóztam a fekete szövetbe, mélyet szippantva a beléivódott illatból. A vér fémes szagát és valamilyen kesernyés illat egyvelegét árasztotta. Ismertem ezt az aromát. Mindig ez lengte körül Lukát. – Elmeséled mire jutottál? – emlékeztetett az előbb elkezdett mondatomra.
- Persze – engedelmeskedtem azonnal. – A múlton gondolkoztam, és azon, vajon mennyiben változtatna a dolgokon, ha megtudnék mindent? – Megtorpantam, és felmértem a hatást. Nem akartam, hogy félreértsen. Rezzenéstelen arccal nézett vissza rám, így nem tehettem mást, folytattam. - Ismerni akarom, egyáltalán a múltamat? Láttam azt a rengeteg fájdalmat és keserűséget, ami ezer éven át érlelődött ezekben a megkínzott lelkekben, és végül gyűlöletté vált. Nem jobb ezek nélkül élni? Nem emlékezni? – hangom elakadt, annyira fájdalmas volt az a villanás, ami átfutott a szürke szempáron.
- De. – Még mindig arcomat tanulmányozta, próbálva kitalálni, hogy mire szeretnék kilyukadni.
- Így elgondolkoztam azon, hogy talán ez az élet valami újat is kínál – pillantottam rá bizonytalanul. – Esetleg új reményt? – tettem hozzá eltöprengve. Kezei kissé megfeszültek, arca meglepettségről árulkodott. Torkom elszorult, a benne megképződött gombócot pedig alig bírtam lenyelni. Hangosan megköszörültem a torkomat, hogy folytatni tudjam a beszédet.
- Reményt? – búgta halkan.
- Igen. Minden egyes élet egy újabb reményt kínál – magyaráztam tovább. - A múltnak nem egy megkötő, ártalmas dolognak kellene lennie, hanem olyannak, amire építve tanulhatunk. Ha ezt tesszük, véget vethetünk ennek a túlnyújtott harcnak. Örökre. – Mély lélegzetet vettem, majd lassan kiengedtem az összes feszültséget, ami bennem remegett. - Nem akarom, hogy ezek a lelkek újra szenvedjenek, és ugyanabban az ördögi körben keringjenek.
- Értem – biccentett komoran. Hirtelen megint annyira távoli lett. Idegen. - Nem, nem érted Luka! – Tétovázva nyújtottam ki kezemet, és óvatosan megérintettem arcát. - Megsebzett pillantás, megremegő test. Ne! Kérlek, ne értsd félre!
- Szerintem, nem egészen – mosolyogtam fel rá kedvesen. - Ugye nem hiszed azt, hogy ez azt jelenti, hagylak téged elmenni? – Kétkedve pillantott rám. Újra éreztem a lénye nyújtotta biztonságon át felcsillanó keserűséget. - Régebben, ha rád néztem, mindig arra gondoltam, mennyire szeretném, ha több emlékem lenne rólad – simítottam végig arcát, kíváncsi ujjaim elkalandoztak sötét tincsei felé. – De most egyre inkább úgy látom, nem kellenek az emlékek – suttogtam lágyan. Értetlenül meredt le rám, én pedig felnevettem arckifejezésétől. – Úgy érzem, nem kellenek ahhoz elmúlt életek, hogy azt akarjam, velem legyél – eresztettem el a tenyeremre simuló tincseit. A megkönnyebbült mosoly, ami feloldotta arca ridegségét, szívet melengető volt.
- Köszönöm – érintette meg finoman homlokomat, majd ujjai kényes pillangószárnyakként suhantak végig arcomon. Szívem ismét nagyot dobbant, bőröm égett érintése nyomán. Hideg kezemet övére csúsztattam, és lehunyt szemmel temettem arcomat tenyerébe. – Vajon ő is így érez, ha hozzáérek? - Hallgattam a fák lombjának susogását a szélben, az éjszakai állatok motozását az avarban. Mintha még a levelekről lecsurranó esőcseppeket is hallottam volna, pedig ez a lehetetlennel volt egyenlő. - Tökéletes béke a testben, mélységes csend a lélekben. Szeretet.
- Mesélnél nekem egy kicsit a démonokról? – Nyitottam fel szempilláimat érdeklődve, fejemet felemeltem. Ujjai nagyon gyengén, de még mindig tartották enyéimet. Kéz a kézben csodáltuk a velünk szemben álló másikat. – Milyen furcsa, bizsergető érzés – sóhajtottam fel némán.
- Miért vagy kíváncsi ránk? – emelte meg fekete szemöldökeit.
- Mert többet szeretnék tudni rólad. – Szeme reménnyel telve csillant fel. Az utolsó harc óta nagyon sok időt töltöttünk együtt. Sokat meséltem neki az árvaházi időszakról, az iskoláról, de ő olyan szűkszavú maradt. Úgy láttam, elérkezett az ideje, hogy ő is megossza velem az élményeit. Hát, nyitottam felé, és a legkönnyebb részt adtam neki. – Először csak a világáról beszélgetünk, utána pedig rajtaáll, mennyit és mit szeretne még nekem elmondani.
– Az emberek és a démonok két külön világ lakói. Más a kinézetük, mások a fegyvereik, eltérő az erőszintjük. – Megbabonázva hallgattam, ujjaimat tenyerébe csúsztattam. - Mint mágikus lények, annak végtelen energiájából merítik erejüket. Az értékeink, a szemléletünk nem emberi. De nemcsak ez különböztet meg egy durast, egy halandótól. A démonok másképpen látják az időt és az emberiség létezési módját, mint maga az ember. – Beleremegtem hangjának mélységébe, bársonyába. Mint mindig, megint csak körülírta azt, amit egy szóval nem akart kimondani. Biztos voltam benne, hogy megint csak óvni szeretne valamitől. A múltunktól. Nagyon reménykedtem benne, hogy talán az idő előrehaladtával megnyílik, és leomlik minden fal, amit maga köré emelt. – Kérlek, bontsd le őket végleg.
- Értem – suttogtam halkan, és lehunyt szemmel élveztem a hideg levegő cirógatását.
- Untattalak? – érdeklődte fürkésző pillantással, ujjainkat összefűzte. Tetszett ez a gesztus. Annyira megszokottnak tűnt. - Természetesnek.
- Nem – ráztam meg fejemet egy halvány mosollyal.
- Mire gondolsz most? - csippentette ujjai közé egyik halvány tincsemet.
– Arra, mennyire hálás vagyok azért, hogy itt lehetek. - Szerettem a vele töltött békés pillanatokat. Amióta teljesen magamra találtam, nemcsak a Zweilt őrzők keltek új életre. Az ő szemében is láttam azt a boldogsághoz közeli pillantást, amit annyira szerettem volna előcsalni belőle. Nem tudom, miért elégedett meg csak a sóvár vággyal. A teljesség közelében keringett, de ne érintette meg azt, ami örömmel tölthette el. Azt akartam, hogy merjen lépni érte. – Már egészen jól megszoktuk itt egymást nem? Család lettünk. – Csillogó szemmel néztem fel rá. Annyira boldog voltam ebben a pillanatban.
- Igen – susogta, és közel hajolva arcomhoz, szememet fürkészte. Egy pillanatig csodálva néztem hosszú szemfogait és a macskáéra emlékeztető pupilláját. Annyira földöntúli és lenyűgöző volt, mint egy angyal. Akaim bizseregtek, én pedig zavartan fordítottam el pillantásomat. – Egy pillanatra tisztán azt éreztem, hogy azt szeretném…
- Luka! Megkérhetnélek, hogy folytasd, amit elkezdtél? – igyekeztem nem figyelni arra a furcsa, forró görcsre, ami a gyomromban megképződött. Szürke szeme gyengéden nézett le rám. - Nagyon szeretném tudni, mire gondolsz – suttogtam szégyenlősen. – Azt szeretném, hogy csókoljon meg.
- Biztosan? Nem akarsz inkább lepihenni? – Halkan felnevettem. Arra most, nem lennék képes. Szemembe újra könnyek szöktek, de most nem a bánattól vagy a fájdalomtól.
- Egyáltalán nem vagyok fáradt – kacsintottam rá bíztatóan. – Szeretem hallgatni a hangodat. – Csak akkor fogtam fel, mit is mondtam, amikor kiejtettem a szavakat.
- Rendben – bólintott belegyezően. Elpillantott fejem felett, és vállát nekivetette a falnak. - Az idő egy ember esetében teljesen mást jelent, mint nálunk. A démonok kívül maradnak az idő lineáris fogságán. Mintegy felette élnek. Testük állandó, örökre emlékeznek, sohasem felejtenek – elgondolkodva elhallgatott, majd mélyet szippantva a balzsamos éjszakai levegőből folytatta. - Az ember azonban mindig újraszületik és meghal, az idő veszett forgatagában. Minden befejezett vagy megszakított élete elraktározott tapasztalatként alszik elméjének mélyén. Minden egyes érzése és vágya a lélek ezerszínű tengerébe süllyed, amikor az elme lángja kialszik. – Alig értettem, mit mond. Szavai mögött mégis annyi rejtett seb, bánat bujkált. – Bárcsak könnyíthetnék a fájdalmadon. – Lesütöttem szememet, és összekulcsolt kezeinket néztem. - Annyira meghitt, annyira magától értetődő. – Hüvelykujja tenyerem felszínét kezdte el simogatni, én pedig meglepetten pillantottam fel rá. Szabad kezével újra arcomat cirógatta. – A teste változik – susogta halkan, ujjai elsiklottak államon –, de a lelke ugyanaz marad. – Már tova is suhant bőrömön az érintése, én pedig legnagyobb rémületemre azt vettem észre, hogy hiányolom tenyerének melegségét. Már nem volt elég, hogy csak a kezemet fogja. Zavartan nyeltem egyet, és csak azért is szavaira figyeltem.
- A test változik? – susogtam vissza elgondolkodva, majd felpillantottam az indigókék égre. – Milyen ostoba vagyok, amikor arra kérlek, hogy felejtsd el a múltat – állapítottam meg fennhangon. – Hiszen, neked mindez az életet jelenti. – Szomorúan értettem meg a világainkat megkülönböztető lényeget. – Talán embernek lenni nagyobb kiváltság – susogtam. – Én megtehetem, hogy felejtek. De tőled ezt kérni, a kegyetlenség netovábbja – vontam le a következtetést síri hangon. Nem érkezett válasz. Valószínűleg, nem is fog.
- Nemsokára hajnalodik – állapította meg halkan. Csodálkozva követtem pillantását. Észre sem vettem, hogy ilyen sok idő telt el.
- Tényleg! Jól elbeszélgettük az időt. Nem? – mosolyogtam fel sápadt arcára. Még mindig az eget fürkészve biccentett, én pedig visszafordultam a hajnal első sugarai felé. Lenyűgözve bámultuk a napfelkeltét. A koromfekete égbolt először füstszürke, majd arany köntösét öltötte magára, ragyogó fényével töltve meg a sötétbe burkolt zugokat. Hosszú pillanatokig csak néztem a csodálatos jelenést, ahogy a kelő nap első sugarai végigfolytak az erdőn és a fehér falakon. - Nem volt igazad Luka! – mosolyodtam el elégedetten. Meglepetten pillantott rám. – A sötétség nem olvasztja magába a fényt. Nem nyeli el, nem szünteti meg, mert a kettő egymás nélkül nem létezhet. A sötétnek el kell rejtenie a titkokat, elő kell hívnia a félelmeket, bilincsbe kell zárnia a lelkeket ahhoz, hogy a fény feltárhassa azokat teljes valójukban. A titkokat, hogy kiderülhessenek. A félelmet, amiket aztán megszűntethet. Végül a lelket, hogy feloldozhassa. A fény pedig minden újabb nappal megérkezik. Ezért a legcsodálatosabb dolog a világon, amikor felkel a nap. Mindent felfed. – Hallgatásba burkolózva figyelte a folyékony arannyá olvadó horizontot. A kísérteties, varázslatos erdő ködbe bújva óvta az éjszaka utolsó maradványait.
- Csak nézőpont kérdése. Hiszen ahogyan mondtad, a fény nyomában, mindig ott van az árnyék. – Meglepetten pillantottam arcára. – Ezt mondta Reiga is!
- Ez is a te bűnöd. Ez a férfi csakis miattad árulta el a családját, szégyenbe és megaláztatásba taszítva annak tagjait. A fény minél tisztábban ragyog, a sötétség annál erősebb annak árnyékában. Ezért kellettél nekem. Nem érted? Isten fénye. – Hideg, érzések nélküli tekintet. Jégbe fagyott szív."
– De ez így természetes – suttogta puhán, kiragadva fájdalmas emlékem forgatagából. – Nem kell felelősnek érezned magad miattam – fordított maga felé. Ujjai kisiklottak enyéim fogságából, erős kezei most vállamat markolták.
- Valóban nem? Hiszen, miattam árultad el a családodat – mormoltam elszomorodva. Borzalmas volt látnom a két fivért, akik miattam harcoltak. Úgy estek egymásnak, mintha ősi ellenségek lennének. Én pedig tehetetlenül néztem, ahogy a gyűlöletük felemészti őket. – Hát nem tehetek semmit? Csak tétlenül ülhetek, és végigézhetem a harcukat? A fájdalmukat?
- Az csakis az én döntésem volt. – Könnytől fátyolos szemmel néztem fel rá. – Úgy sajnálom Luka. Mindent elveszítettél miattam. Mindent.
- De… - hebegtem. A bennem rekedt légtömeg már a torkomat fojtogatta. Az öccse arca annyira élénken lebegett előttem. Fájdalmas volt a hasonlóságuk. - És azaz engesztelhetetlen harag, ahogy egymásra néztek. A távolság, ami köztük feszült. - Majdnem megszakadt a szívem. – Mit dobtál még el miattam?
- Semmit sem bántam meg – vágott közbe hevesen.
- Én nem érek ennyit – csuklott el hangom. Ujjaim tétován felsiklottak arcára, és kisimítottam néhány kósza tincset a homlokából. Bőre puha volt, mint a bársony. – Milyen hihetetlenül szép.
- Bolond vagy – rázta meg fejét tiltakozóan.
- Lehet! De engem csak az érdekel, hogy boldog légy – suttogtam letörten. Szemével végigkövette, majd ujjaival letörölte államról a lepergő könnycseppeket.
- Boldog vagyok – húzta vissza kezét arcomtól. - Gyere, most már pihenned kell. Visszakísérlek – indult el a kijárat felé, én pedig azonnal követtem. Keze már nem fogta az enyémet. Eleresztett. Lesétáltunk a kőlépcsőkön, majd végig a kör alakú belső udvaron. Viszonylag gyorsan átértünk az épület főszárnyába, bár lehet csak azért, mert nem is nagyon figyeltem az utat. Csak őt bámultam. Kezeit zsebre vágva haladt előttem, ezüst szeme folyamatosan a házat pásztázta. Hiányzott az érintése, bőröm sóvárogva bizsergett. Legszívesebben mellé futottam volna, hogy kezemet az övébe csúsztathassam, de nem tettem. Uralkodtam magamon. - Ha meg akar érinteni, megteszi. Nem erőltetek rá semmit. - Már az emeleti folyosón jártunk, ahonnan a szobám nyílt. Automatikusan csúsztattam kezemet a kilincsre. - Még nem köszöntem el – kaptam észbe. Egy hirtelen mozdulattal perdültem meg, így nekiütköztem a mögöttem szobrozó Lukának. – Te jó ég! – sápadtam el rémülten.
- Bocsáss meg – pirultam el. Ajkai nagyon közel siklottak el enyéim felett, lehelete végigsimította számat.
- Semmi baj! – tartott meg karjaiban, és kabátját lecsúsztatva vállamról, kinyitotta az ajtót. – Menj aludni! – húzódott el tőlem, amint visszanyertem egyensúlyomat. Beléptem az ajtón, de ő nem követett. Azt akartam, hogy velem maradjon, így összeszedtem a bátorságomat, és beinvitáltam.
- Luka velem maradsz? – Hangom bizonytalan és tétovázó volt. Rettentően zavarban voltam.
- Természetesen – válaszolta kedvesen. Behátráltam a szobába, és cipőmet levetve az ágy felé indultam. Nem kapcsoltam lámpát, a hajnal fényeinek köszönhetően így is tökéletesen láttam.
- Gyorsan átöltözöm – emeltem meg pizsamámat, mire csak biccentett, és az ablak elé sétált. Belebújtam pólómba, a hozzátartozó szürke nadrágba, és ágyamra ülve felhúztam lábaimat. – Kész vagyok – szólítottam meg halkan. Nem fordult felém, továbbra is háttal állt, a napot bámulva. Némán hallgattuk a kertből beszűrődő szökőkút lágy csobogását. Mintha valamilyen mennyei muzsika lett volna.
- Takarózz be! Hűvös még a reggel – sandított hátra válla felett, én pedig egy félszeg, pirulós mosollyal bújtam el takaróm védelme alá. Hátamat az ágy támlájának vetettem.
- Köszönöm, hogy bejöttél – sóhajtottam.
- Szívesen. – A reggeli madárdal csicseregve kéredzkedett be nyitott erkélyem ajtaján.
- Szeretnél beszélni a családodról? – dadogtam, és tágra nyílt szemmel pillogtam fel rá.
– Beszélni? Nem tudom, mit mondhatnék róluk – fonta össze karjait mellkasán, és újra elfordult tőlem. - Luze-t már ismered – tette hozzá szárazon. Hosszasan hallgattam. Tudtam, hogy folytatni fogja. Minden egyes kiejtett szó, az ő sebeit gyógyítja. A segítség nem mindig a mágia vagy a különleges képességek köntösében jelenik meg. Néha elég néhány kedves szó, a szeretet jeleként. - Az ellene elkövetett vétkem megbocsáthatatlan – jelentette ki szilárdan. – Joggal gyűlöl, és haragszik rám – morogta tárgyilagosan. - Mégsem bántam egy percig sem – pillantott rám -, hogy téged választottalak. - A szemében ragyogó törődés szikrái végigbizsergették tagjaimat, gyomrom megremegett.
- Nem szeretném, ha haragudnál magadra miattam – suttogtam halkan, és ráemeltem pillantásomat. Pár rövid lépéssel az ágyam mellett termett. A nap sugarai bearanyozták magas alakját, fénylő szemét.
- Ha haragudhatok, akkor csak magam miatt tehetem. Rendben? – Szinte utasított. Nagy keze arcomra simult. Azonnal megnyugodtam a hangjától, és beleegyezően bólintottam.
- Rendben – motyogtam megkönnyebbülten. Tudtam, hogy Luka sohasem hazudna nekem. – Gondoskodás, szeretet. Amióta itt vagyok, csak ebben van részem. Milyen szerencsés ember vagyok! - Nem értettem mi ez az izgatott öröm, ami mindig elöntött, ha rám nézett? De most nem is akartam ezen gondolkozni. Csak sütkéreztem a belőle áradó érzelmekben. - Luka? Mire célzott Takashiro-san, amikor arról beszélt, hogy a te helyzeted speciális? – kérdeztem kíváncsian.
- A paktumra, amit valamikor régen kötöttünk. De most pihenj! – tért ki a konkrét válasz elől, és az ablak elé sétált. Kibámult az udvarra, de fogalmam sem volt róla démoni szemével mit fürkészhet? – Láthatatlan fájdalom, megbéklyózó emlékek. Gúzsba kötötték a mostani életét, és ezek a hideg neonként villódzó szálak, mind hozzám vezettek. Én voltam a forrásuk. - Ezért szerettem volna feloldozni az ígérete alól. - Mert szenvedett. - Volt egy pont, amikor el akartam engedni, csakhogy neki jobb legyen. Egy olyan mestert keresett bennem, aki már régen nem élt. Hiába az új test, a régi lélek. - Nem emlékszem a múltamra, és talán nem is akarok. Ő nem beszél, hogy ne zavarjon össze, és ez az ördögi kör, csak fájdalmat okoz neki. - Könnyek szöktek szemembe, és lassan lecsordultak arcomon.
- Szívből akartam, hogy elmenj – kezdtem fátyolos hangon. Így kimondva sokkal fájdalmasabb és szörnyűbb volt. Háta megmerevedett, de nem fordult felém. – Attól féltem, minden egyes nappal, amit velem töltesz, még nagyobb kínt okozok neked – lábaimat felhúztam, és karjaimat megtámasztva térdeimen, ráhajtottam a fejemet. - Ezért azt akartam, hogy elmenj. El akartam szakítani minden köteléket, ami hozzám béklyóz – vettem egy reszkető mély lélegzetet. – Vívódtam a saját démonaimmal, de végül döntöttem. Tudtam, hogy el kell, küldjelek, ha nem akarlak kitenni a saját önzésemnek. De végül nem voltam rá képes – nyögtem ki. Szinte összeroppantam az érzések alatt, amik bennem kavarogtak. Bűntudat, mert fájdalmat kellett okoznom neki. Megkönnyebbülés, mert végre kimondtam az igazat, és nem maradt titok, ami a szívemben elrejtőzhetett volna.
- Miért nem? – Lassan felemeltem fejemet. Még mindig nem láttam az arcát. – Vajon mi járhatott a fejében ezek után? Ki kellett mondanom az igazságot. A saját kicsinyességemet, gyengeségemet.
- A saját fájdalmammal együtt tudtam volna élni. De a tiéddel soha. – Csak most jöttem rá, mennyire szeretem. – Képtelen voltam elszakadni tőled. – Megszégyenülve hajtottam le fejemet, könnyeim megállíthatatlanul csorogtak. – Én lennék Isten fénye? Ennyi önzéssel? – hüppögtem megtörten.
- Ugyanilyen voltál. – Egy karmos kéz maszatolta el bánatom patakjait. Lélegzetem elakadt, csodálkozva néztem fel rá. Mikor hátrált el az ablaktól, és telepedett az ágyamra? Nem láttam, de nem is volt fontos. Itt volt és érintett. Nekem ez jelentette a mindent. – A fény, a szeretet, ami mindig is áradt belőled, semmit sem változott. - Gyengéd és simogató hangja balzsamként gyógyította be lelkem sebeit. - A lényed ugyanolyan gyönyörű, ártatlan és megnyugtató. Valóban Isten fénye vagy – ujjai hajamba bújtak, és végigsimították a tincseket. - Elülteted a remény magját a szívekben, és ehhez nem kell mást tenned, pusztán létezned. - Megremegtem hangjának búgásától.
- Tényleg? – kérdeztem sóváran. Annyira szerettem volna látni az öröm szikráit abban az ezüst szemben.
- Igen. - Szívből jövő mosollyal ajándékoztam meg őt vallomásáért cserében. – Csak egyszer nézd magadat az én szememmel. – Döbbenten pislogtam fel rá. - Megérted, miért vagyok képtelen elszakadni tőled. Most azonban aludj! – emelkedett fel az ágyról, és elindult az ajtó felé. – A többiek nemsokára keresi fognak.
- Rendben! – engedelmeskedtem azonnal. Gyengéd pillantással kísértem lépteit, mozdulatait. Tudtam, hogy a folyosón fog letelepedni, szemben a hálószobám ajtajával. Leül a földre, hátát nekiveti a falnak, és türelmesen várja, amíg újra felkelek. Nem alszik, nem mozdul. Mint egy hű testőr.
- Luka! – szólítottam meg lágyan. Megtorpant, és felém fordult. – Pihenj te is! – mosolyogtam rá kedvesen.
- Úgy lesz – biccentett vissza. Az ajtó tompán nyikordult, amint behúzta maga mögött. Elfészkelődtem az ágyban, és a puha meleg takaróba bújva kipillantottam a ragyogóan kék égre. Tömött, fehér bárányfelhők úsztak át rajta, mintha habcsókok lettek volna. – Luka! A sötétség létezik. Valóban. De előttem csak egy valamit tárt fel, teljes valójában. - Szemem lecsukódott, az álom azonnal magába húzott, újabb világ kapuit nyitva meg előttem. - Egy elfeledett világot, ami másnap reggelre mindig homályba burkolózott. A múltamat.
Újra ott feküdtem a teremben, hátam a hűs lepedőre simult. - Egyszer biztosan emlékezni fogok mindenre, ha máshol nem, hát a halál kapujában. – Gyengéd kezek cirógatták végig arcomat. – De, ha nem jutna eszembe semmi? Már az sem számítana. – Szemem felnyílt, és újra Ő mosolygott rám, szürke szemével. – Újra megtaláltalak. Luka.
A lelkünk örök időtlenségbe fagyott,
Az állandóan forgó világkerék monoton kattogásában.
Én mégis annyira boldog voltam,
A halál szelíden ölelő karjában.