Eredeti cím: Wiedźma z Wieży
Író: Zilidya
Fordító: Fairy
Fandom: Harry Potter
Páros: Perselus Piton / Harry Potter
Rating: G
Engedély: van
Jogok: Minden jog J. K. Rowlingot és a vele szerződésben álló filmstúdiókat illeti, az írónak és a fordítónak semmilyen haszna sem származik eme történetből.
Mint mindig, a bétázást köszönöm Juckónak.
Az eredeti történet olvasható, itt: s/8278093/1/Wiedzma_z_Wiezy
Dzienkuje za pozwolenie!
Harry a falnak támaszkodott és úgy figyelte az iskola területét. A tanév tegnap ért véget és végre egy kicsit szusszanhatott. Ha tudta volna, hogy tanárnak lenni ilyen nehéz, akkor tovább gondolkodott volna arról, hogy elfogadja. Több volt a papírmunka, mint a tényleges tanítás, de most már itt volt a vakáció, nyugalom és csend…
- Perselus! Hiszen megígérted nekem! Nem illik hazudni a nőknek, főleg nem ilyen fontos dologban.
Nos, ennyit a csendről. Az iskolában maradt szinte az egész tanári kar és most épp Piton és Trelawney űztek valami furcsa sportot – se nem verseny, se nem séta.
Perselus a rá jellemző méltóságteljes, szinte lebegő léptekkel a Tiltott Rengeteg felé tartott, míg Sybill, szinte a sarkát taposta, úgy loholt utána, út közben elhagyva néhányat a fura kendőiből. Az egyiket felkapta a szél és a tó felé sodorta.
Mikor Harry feléjük fordította tekintetét, az erdő szélén már csak a jóslástan tanárnőt látta, aki nyilvánvaló félelemmel nézte a helyet, ahol vélhetően Piton eltűnt a sűrűn nőtt fák között.
Egy kis idővel később feladta és visszafordult a kastély felé.
- Hogy lehet így bánni egy hölggyel? Egy csésze teára való meghívást el szokás fogadni, nem pedig visszautasítani.
Míg Harry hallhatta, végig így morgott magában. Utána újra áldott csönd hullott rá.
Harry kicsit unatkozott és mivel egyszerűen nem találta a helyét ezen az esős napon, elkezdett sétálni a kastélyon belül. Késő este volt már, az ablakon túl az ég épphogy elkezdett sötétedni. Már hosszabb ideje keringett a folyosókon, olyannyira, hogy a házimanók már a fáklyákat is meggyújtották.
Meglepetésére az egyik emeleti folyosó felől kuncogást hallott, mire kíváncsian arrafelé vette az irányt. A folyosó másik végén meglátta Minervát és Poppyt, akik a sarkon kihajolva leskelődtek, és mint a csitrik, úgy kuncogtak.
Óvatosan kikukucskált a hátuk mögött, hogy ő is lássa, mi szórakoztatja őket ennyire, majd a látványtól elkerekedtek a szemei.
Perselus teljesen mozdulatlanul állt a fal mellett, mintha teljesen kővé meredt volna, csak az arca fejezte ki a történtek felett érzett undorát. Sybill Trelawney egyértelműen próbált rámászni Pitonra.
- Pszt… Harry – csendesítette Minerva, aki csak akkor vette észre a férfit, mikor az dühösen felhörrent. – Mind a kettejükre ráfér már a dolog.
Mind a két nőnek teljesen téves elképzelései voltak arról, mi folyik itt.
Végül Perselus reagált a dologra. Mikor Sybill elkezdte volna talárján a gombhadsereget kigombolni, oldalra húzódott, egyenesen ki a veszélyes zónából.
- Nem! – csattant fel röviden és elkezdett távolodni a nőtől.
A nőnek azonban nem igazán vette el a kedvét, mert azonnal utána indult.
Harry azonban úgy vélte, itt valami nagyon nem stimmel. Miért hagyja Piton, hogy Trelawney így viselkedjen vele? Ráadásul McGalagony és Pomfrey egyáltalán nem voltak felháborodva, sőt még talán segítették is volna Sybill-t. Ez egyáltalán nem volt normális viselkedés.
Mi a fene folyik itt? Ennek egy gyönyörű és nyugodt vakációnak kellene lennie, de ez most már lehetetlennek tűnik. Nem lenne griffendéles, ha nem oldaná meg ezt a rejtélyt.
Perselus Pitonnak már igazán elege volt ebből a nyári szünetből. A háborúnak két éve vége és azóta őt katasztrófa sújtja. Már bánta, hogy az utolsó pillanatban megmentették az életét; mert amúgy áldott nyugalma lenne, két méter mélyen a föld alatt.
Addig tudta, hogy hol áll és hogyan kell viselkednie. Kém és halálfaló volt, de most, hogy Francos Potternek hála, a varázsvilágért véghezvitt tettei nyilvánosságra kerültek, minden megváltozott.
Többé nem lehetett undok és kegyetlen a diákokkal, mert McGalagony azonnal megszabadulna tőle. Most már nem védi az a tény, hogy így kell viselkednie ahhoz, hogy megtartsa kém szerepét.
És még az a nő is. Mindenhova követte és szexuálisan zaklatta – legalábbis akarta. Ráadásul, mintha ez nem lenne elég ezt a többi tanár szeme láttára művelte. Mit tehetett volna? A régi időkben, úgy megátkozta volna, hogy Pomfrey-nak nyár végéig lenne mit csinálnia.
Ezt mégsem tehette. Az egyetlen, ami számára maradt, az a menekülés, pedig igazán gyűlölte, annyira megalázó volt. Az utóbbi időben pedig volt szerencsétlensége Potterbe botlani ezekben a szituációkban, melyeket nyugodtan lehet kétértelműnek nevezni. Miért pont neki kellett lennie? Mintha nem szakadt volna épp elég gond a nyakába, még James kölykének is látnia kell megszégyenülését.
Azonban érdekelni kezdte a griffendéles viselkedése. Mindig dühösnek látszott, mikor Sybill újabb ötletének szemtanújává vált. Neki magának pedig már nem volt terve, ami ne lett volna erőszakos, sem olyan varázslata, mellyel elkerülhette volna a toronybéli boszorkányt. Most először kezdett megfordulni a fejében, hogy talán ennek a nőnek mégis van valami tehetsége. Mindig tudta, hol van, még akkor is, ha neki hirtelen jut eszébe elhagyni a lakosztályát.
De, hogy ez Potternek nem tetszett? Hiszen örülnie kellene a szenvedéseit látva.
Ez nem lehetett féltékenység, hiszen Trelawney ronda is, meg öreg is volt. Akkor miért jelennek meg arcán a bosszúság fintorai? Talán ő maga szeretne bosszút állni rajta, az összes iskolai évéért?
Megremegett, mikor észrevette egy színes talár szélét. Ma már harmadszor. Ez a nő egy pillanatnyi nyugalmat sem adott neki.
Harryt, enyhén szólva is, a guta kerülgette. Eleinte azt hitte, hogy ez talán a tantestület női tagjainak valami vicce, de pár nap megfigyelés után rá kellett jönnie tévedésére. Minerva és Poppy túl gyakran kapták el Sybillt és faggatták további Perselus-megszerzési terveiről.
Megszerzés?
Mikor először hallotta ezt, halálra válva ült a tanáriban lévő fotelben. Épp a tanév utolsó iratait rakta rendbe, mikor ezek ketten nekiestek Trelawney-nak. A végső csata után teljesen megváltozott a véleménye a bájital professzorról, ráadásul tisztábban is látott vele kapcsolatban. Hirtelen nőtt benne a harag. Vaknak kellett volna lennie, ha nem veszi észre a változásokat, melyekkel meg kell harcolnia Pitonnak. Alkalmazkodni az új helyzethez nagyon nehéz lehetett és most még ez a nő is. Hát nem veszi észre, hogy Perselus egyáltalán nem érdeklődik iránta, sőt inkább megveti?
Hirtelen eszébe jutott egy zseniális terv, amibe Piton biztos bele fog egyezni, amennyiben meg akar szabadulni Trelawney-től.
Mikor Minerva véletlenül hátranézett, a hideg futott végig a hátán.
Az a rosszindulatú mosoly, mely a fiatal tanár arcán megjelent, nem jelenthetett semmi jót. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy annak a személynek, akinek ez a mosoly szól, komoly gondjai lesznek, de aztán agya eldugott sarkába zárta a gondolatot és inkább azzal foglalkozott, Trelawney-nak milyen új tervei vannak.
A bájital mesternek rossz előérzete volt. Az igazat megvallva, nagyon rossz előérzete volt.
Vacsora a Nagyteremben, vasárnap este, nem volt a legjobb ötlet. Minerva, Poppy, de még Pomona is velük együtt kuncogott. Sybill úgy vigyorgott felé, mintha megkapta volna az Arany Merlin-díjat, azonban Potter…
Á, jobb nem is említeni.
Épp ma kezdett rájönni, hogy mekkora erő is lakik ebben a fiatal férfiben. Szemeiben megcsillant valami, amit valamikor talán tűznek hívott volna, de ez most nem valami játékos láng volt, hanem a harc tüze.
Vajon Trelawney és Potter mára terveztek valamit?
Perselus hangosan nyelt, majd olyanra szánta rá magát, amit a világ minden kincséért sem tett volna meg a Sötét Nagyúr idejében.
Megszökött.
Sajnos nem elég gyorsan.
- Perselus, várj! – Trelawney hívása a pódium mögött érte utol.
Becsukta a szemét és csendben irgalomért imádkozott, minden lehetséges istennek. Ferde mosollyal az arcán fordult meg.
- Igen?
- Azt hiszem itt az ideje, hogy tudassuk a többiekkel – mondta olyan édesen, amitől hideg borzongás futott végig a férfi hátán. Egyre rosszabb előérzete volt.
- Tessék? – kérdezte erőtlenül, azon tűnődve, hogy ez alkalommal vajon mit talált ki ez a nősténybanya.
- Sybill-nek igaza van, Perselus. Talán tényleg illő lenne elmondani – szólt közbe hirtelen Potter felállva és hozzájuk sétálva.
- Látod, még Harry is egyetért velem – örült meg a boszorkány, ekkora szerencse láttán.
Perselus összerezzent, mert fogalma sem volt, ez a kettő mit akarhat. Két rossz közül, bármit elfogadott volna, amit Potter kitalált, minthogy el kelljen viselnie Trelawney újabb ötletét. Még csak nem is tiltakozott, mikor a férfi megragadta a kezét és megállt mellette. Már Sybill arcát meglátva rájött, hogy a nő nem erre számított.
- Perselusszal szeretnénk bejelenteni, hogy egy pár vagyunk.
- Mi? – hallatszott a Nagyteremben, ahogy egy tucatnyi ember visszhangzott.
Perselus nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Egyrészről épp megszabadult Trelawney-től, másrészről viszont most itt ragadt Potterrel, aki kapcsolatról beszél.
Egy pillanat? A francba is, milyen kapcsolat? Potter valami igazán beteget talált ki.
Mielőtt a többiek magukhoz tértek volna, kirángatta a fiút – nem, tévedés – a fiatal férfit a Nagyteremből és beráncigálta a legközelebbi üres terembe.
- Mi a terved, Potter? – csattant fel, miután egy hangszigetelő bűbájt követően a falra kente a férfit.
- Semmi. Csak ki akartalak szabadítani ennek a boszorkánk a karmai közül. Nem tetszett a viselkedése.
- Tessék? – Nem igazán sikerült megértenie.
- Nem tetszett nekem, hogy olyasmire akart kényszeríteni, amibe nem egyeztél bele.
- És most mit akarsz tenni? Ő nem adja fel ilyen egyszerűen – vélte hidegen és elengedte Pottert, azon tűnődve közben, hogy ennyi év alatt nem tévedett-e vele kapcsolatban.
- Amennyiben nem zavar az ötletem, akkor az időnkénti látogatások meg fogják őt – és a többieket – győzni.
- Látogatások?
- Igen. Időnként meglátogatjuk a másikat a lakosztályában.
- És mit fogunk csinálni? – mosolyodott el gúnyosan, mire Potter hirtelen elvörösödött.
Nos, nem volt nehéz kitalálni, hogy milyen irányba terelődtek a gondolatai. Ennek a fiatal tanárnak piszkos kis fantáziája van.
- Azt hiszem, hogy ez nem gond, legalábbis nem nagy. Te készítheted a bájitalaidat, én pedig találok magamnak valamilyen elfoglaltságot – válaszolt egy pillanattal később.
- Rendben. Beleegyezem az ötletedbe, bár jobban örültem volna, ha korábban tájékoztatsz róla.
- Ó, nem. Az arckifejezésed volt a legjobb, amit ma láthattam, pedig a többieké se volt rossz. Kár, hogy nem volt nálam kamera.
- Potter!
= Egy évvel később =
- Hogy tehetted, Perselus? – Trelawney, megigazította az egyiket a sok kendője közül, amelyek a mai napra még ki is voltak vasalva.
- Te kezdted ezt az egészet, úgyhogy nekem ne zsémbeskedj itt – vágott vissza a bájitalmester, megigazítva egy láthatatlan ráncot vadonatúj talárján, ami természetesen fekete volt.
- De soha, senkinek sem mondtad.
- Minek? Ennek köszönhetően ez egy különleges nap lesz, ahelyett, hogy magányosan görnyednék valami forró üst felett a pincében. És most menj, mindjárt kezdődik.
A nő letörölt egy kéretlen könnycseppet és melegen Pitonra mosolygott.
- Örülök a boldogságotoknak, Perselus.
- Köszönöm. Menj, mert Harry még meggondolja magát és akkor lőttek az esküvőnek.
Trelawney végül egyedül hagyta.
Még utoljára a tükörbe nézett; sosem volt egy szépség, épp ezért még mindig csodálkozott azon, hogy Harry mégis látott benne valamit. Ki gondolta volna, hogy ez valaha megtörténhet? Egy egyszerű, a torony boszorkánya előli bujdosásból, esküvői szertartás lett a vége.
De boldog volt. Igazán, ő Perselus Piton, volt halálfaló és kém, boldog volt. A sors rámosolygott.
Közös szobájuk ablakán kinézett a kertre, ahol már vártak rájuk a vendégek. Egy júliusi, nyári nap ideális az esküvőre.
Egy halk kopogás elvonta a figyelmét a kinti látványtól.
- Készen vagy, Perselus? – állt a küszöbön Harry, ugyanúgy öltözve, mint ő.
- Nem lenne szabad korábban látnom téged. Balszerencsét hoz.
- És ki mondta, hogy én vagyok a menyasszony?
Harryhez lépett, gyengéden megemelte az állát, hüvelykujjával végigsimítva az arcán.
- Azt hiszem, ezt ma éjszaka be tudom neked bizonyítani, Harry – suttogat sokat ígérőn.
Potter arcán a pirulás, mindig olyan édes volt, mint azon a napon, mikor ezt az őrült ötletet felvetette.
Vége