Megjegyzés: Minden jog Rowlingé, enyém csak a szórakozás:)
Köszönet:
eszkiesznek, elanornak és sillyának, akik bétázták a történetet és nagyban hozzájárultak, hogy gördülékeny és logikai hibáktól mentes legyen
mindenkinek, aki írt az előző kötethez. Csupa öröm volt olvasni a kritikákat és főleg megmutatni a családomnak, akik így egy kissé megértőbbek, ha elvonulok írni...
A/N: kérdeztem tőletek, hogy mi érdekellne titeket a következő kötetben. A kérdések nagy részét meg tudom válaszolni egy dolog azonban hiányozni fog. Sajnos Ron és a Weasly család írásában nem vagyok valami jó. Írtam egy folytatást a HBP-hez és sokat kínlódtam Ronnal. A végén félbe is hagytam, mert angolul írtam és nem volt bétám, mindent a szótárból kinézni meg nagyon fárasztó volt. Egyszóval nem nagyon lesz Ron, cserébe igyekeztem Blaise természerébe egy kis játékosságot lopni. Ő nekem olyan, mint Rowling Malfoy-a és Ron-ja összegyúrva.
Nyugodtan írjátok meg azt is ha nem tetszett , vagy részletesebben érdekelne valami. Eszkiesz pl. azt írta, hogy nem nagyon szerette a vívós jelenetet, innen jutott eszembe a varázslópárbajverseny, amit aztán nagyon élveztem írni.
Elnézést mindenkitől, hogy ilyen sokáig tartott az új rész, de nem akartam úgy belekezdeni, hogy a vázlat legalább 80-ban nincs kész. Főleg a mellékszereplő sorsával kínlódtam meg, a főszereplőké nem volt kérdés.
Remélem, hogy tetszeni fog ez a fejezet is és nem látszik rajta, hogy kissé kijöttem a gyakorlatból.
Üdv Nimbusz
------------------------------------
1. fejezet - Az oroszlán barlangja
Seth mozdulatlanul ült az ágya szélén, és ölében pihenő kezeit bámulta. Két napja került ki a gyengélkedőről, miután Madame Pomfrey kelletlenül bár, de elengedte. Mind a javasasszony, mind a rend főnöke, McGalagony alaposan kifaggatta a fiút, miután magához tért. Seth azonban csak a legszükségesebbeket mondta el, egyes részleteket pedig teljes homályban hagyott. Nem felejtette el Bellatrix leckéit.
Fogadtatása a rendnél nem volt baráti. Seth fenntartotta hát automatikusan működő védelmét a környezetével szemben, amit még a Lestrange Majorban sajátított el. Hermione volt az egyetlen ember, akiben megbízott. A lány azonban teljesen másképp viszonyult a rendhez. Ő itt otthon volt.
Seth megszokta, hogy a Roxfortban Piton professzoron kívül ő volt az egyetlen, akivel a lány tartotta a kapcsolatot. Most azonban megváltozott minden, Seth otthagyta a Roxfortot, Blaise-t, akivel gyerekkora óta barátok voltak, mégsem támaszkodhatott a lányra olyan mértékben, ahogy a Roxfortban megszokta. Hermione most is felkereste minden nap, de a kizárólagosság és egymásra utaltság eltűnt a kapcsolatukból. A fiú legalább is így érezte.
Keze tétován nyúlt az utazáshoz összekészített poggyásza felé. Kevés elhozott holmija közül a legtöbbet magán viselte; a párbajruhát, a sárkánybőr csizmát, még Blaise bájitalait is az övére erősített apró fiolákban tartotta. Ez a kis csomag csupán egy váltóruhát, néhány könyvet és egy rövid pengéjű éles tőrt rejtett.
Seth előhúzta a keskeny bőrtokot, ami a míves fegyvert rejtette. Még egy év sem telt el azóta, hogy Little Haringtonban jártak azon a muglivadászaton Blaise-zel. Akkor találkozott először Hermionéval. Nem is sejtette, hogy majd viszontlátja a lányt a Roxfortban. Ha akkor azt mondja valaki, hogy hamarosan szembefordul a Nagyúrral és csatlakozik a Főnix Rendjéhez, azt rövid úton elintézte volna… csúnyán.
Azonban találkozott Hermionéval, és nyomára jutott a múltjának, a valódi szüleinek és a sorsát előre meghatározó jóslatnak.
Előhúzta a pengét. A fényesre csiszolt fémen visszatükröződött az arca. Még most sem szokta meg a szinte világító zöld szemeket és a kígyójel hiányát. Olyan volt, mintha valaki más nézne vissza rá.
Egyrészt örült a változásnak; emlékeiből tudta, hogy anyjának volt ilyen zöld szeme. Annak pedig, hogy a kígyójel, a Nagyúr Jele, eltűnt a homlokáról, az életét köszönhette. De a zöld szemek nem rejtették el olyan tökéletesen az érzelmeket, mint az éjfeketék, s ez a sebezhetőség kellemetlen érzésével járt. Másrészt megváltozott külsejének köszönhetően egyre többen kezdték Potternek hívni Azelőtt mindig úgy gondolta, örülni fog ennek, most azonban mégis kelletlenül fogadta. Tudta, csak azért hívják ezen a néven, hogy elfogadhatóbbá tegyék őt a saját szemükben. Őt, a halálfaló tanonc roxfortost, akit a Lestrange-ok neveltek fel…
Értő kezekkel egyensúlyozta a tőrt az ujjain. Arca a pengét kettéosztó vonalnak hol az egyik, hol a másik oldalán tükröződött, mintha incselkedne vele. Ki is vagy valójában? Potter vagy Lestrange? Leendő halálfaló vagy a Kiválasztott?
Seth szinte hipnotizáltan meredt fel-felvillanó tükörképére, amikor hirtelen elejtette a tőrt. Ujjait ökölbe húzta az égető érzés, ami eszméletvesztése óta gyakran elő-elő jött. Ez azoknak a dolgoknak egyike volt, amit eltitkolt a többiek elöl.
Csak bámulta az ujjait. Tapasztalatból tudta, hogy pár perc múlva vége a fájdalomnak. Egyelőre azonban tartott az égető érzés, és a kezén végigfutó erek enyhe sárgás fénnyel felizzottak, mintha láva folydogált volna bennük. A fényes vonalak az ujjbegyeiben futottak össze, és ujjai utolsó percei szinte világítottak. Ezzel párhuzamosan nőtt az égető érzés. Halkan felnyögött, és jobb híján fújni kezdte az ujjait. Ez ugyan nem segített, viszont rövidesen, mint ahogy máskor is, magától eltűnt a fény és a fájdalom. Csak remélni tudta, hogy nem akkor jönnek rá ezek a rohamok, amikor más is látja…
Halk kopogás rázta fel a gondolataiból. Gyorsan visszatette a tőrt az összekészített csomagba, megbizonyosodott róla, hogy a kezén semmi sem látszik, majd az ajtóhoz lépett és kinyitotta. Arra számított, hogy azért jönnek, mert indulni kell, vagy talán Hermione lesz az…
Az ajtóban azonban Remus Lupin állt. Seth kettős érzelmekkel viseltetett a férfi iránt. Egyrészt hálás volt neki, amiért védelmezte Hermionét, másrészt látta, hogy a férfinek milyen szoros a kapcsolata a lánnyal, s ez idegesítette.
A csalódottság szinte fojtogatta a torkát. Lupin tekintetéből látszott, hogy olvas a fiú gondolataiban, ami tovább növelte Seth ingerültségét.
– Azért küldtek, hogy szóljak, tíz perc múlva indultok.
Seth egykedvűen bólintott, és felkapta utazócsomagját az ágyról. Lupin azonban még mindig az ajtóban állt, elzárva az utat. Seth összevonta a szemöldökét. Mit akar még?
Lupin intett, hogy a fiú üljön vissza az ágyra. Seth letette a csomagot a kezéből, de nem ült le. Lupin sóhajtott, majd a talárja belső zsebébe nyúlt.
– Szeretném ezt odaadni neked.
Egy pálcát tartott a kezében. Mintázatáról ítélve elég régi és drága darab lehetett. Seth ujjai vágyakozóan bizseregni kezdtek; a rend elvette a pálcát, amit annak idején a halálfalótól zsákmányolt és azóta nem kapott helyette másikat. Azonban meg se mozdult, hogy átvegye Lupintól.
A férfi elmosolyodott és kinyújtotta felé pálcát tartó kezét.
– Fogalmazzunk úgy, hogy a pálca a tied. Az apádé volt. Egészen pontosan ez a Potter család pálcája.
Seth tudta, hogy az aranyvérű családokban mindig öröklődik egy ilyen pálca. Az elsőszülött fiú használhatta, míg el nem érte a nagykorúságot. Akkor általában saját pálcát csináltattak neki, ha a családi pálca nem volt tökéletes a számára. Seth eddig a Lestrange pálcát használta a Roxfortban, de az most Voldemortnál volt.
– A keresztapád, Sirius hozta ki a Potter-széfből, a Gringottsból. Ezzel vette üldözőbe a szüleid árulóját, Pettigrew-t. Amikor Siriust elfogták, a pálca az aurorokhoz került, az aurorok feloszlatása után pedig Rémszem csempészte ki a rend számára.
Seth kinyúlt a pálca után. Amint megérintette, érezte a mágikus kötődést. A pálca fája mintha felmelegedett volna az ujjai között, és mágiája végig borzongott a fiú karján és hátán.
Seth legszívesebben kipróbálta volna, de nem akarta Lupin előtt, így csak becsúsztatta felszíjazott csuklótokjába. Végig magán érezte a másik pillantását. Az ajkába harapott, majd kipréselt egy „köszönöm"-öt.
A férfi bólintott, de kitartóan nézte őt. Seth egyre idegesebb lett.
– Bizonyára tudod, hogy ismertem a szüleidet. Az apád gyermekkori barátom volt. Nem állítom, hogy emiatt bármit is tudnék rólad, vagy hogy ez bármire is feljogosít veled kapcsolatban, mégis kötelez ez a régi barátság arra, hogy mindent megtegyek a fiukért, amit csak tudok. Tisztában vagyok vele, milyen érzés előítéletek között élni… – A fiú nem mozdult, nem is felelt semmit. – Hermione életéért pedig többszörösen köszönettel tartozom.
Seth-ben különös ellenkezést szült ez a mondat. Kije Lupin Hermionénak? Úgy beszél, mintha a lány a tulajdona vagy rokona lenne, amit Seth megőrzött és visszaszolgáltatott neki.
– Nincs mit.
A mondat kicsit kurtára sikeredett, de Seth nem szándékozott oldani a feszült hangulatot. A férfi bólintott, és végre félreállt az ajtóból, Seth pedig elviharzott mellette.
------------------------
Lupin mosolyogva nézett a fiú után. Furcsa volt látni James szinte pontos mását szemüveg nélkül, Lilyéhez oly hasonló zöld szemeivel, és hosszú hajjal, mint amilyen Siriusé volt. A fiú természete azonban nem az apjáé. James élénk, humoros, eszes és kissé öntelt volt. Remus emlékezett, mennyire bántotta barátját, hogy Lily beképzeltnek tartotta, pedig tagadhatatlanul az volt egy kicsit. De hát majd mindenki az lett volna James helyében. Minden, amihez csak fogott, elsőre sikerült neki. Amiért mások fáradságosan megdolgoztak, ő kirázta a kisujjából.
A fiú Lilyre sem hasonlított. A lány egyszerre volt komoly természetű és élénk. Ellentétben azonban Jamesszel, ő csak azok előtt nyílt meg, akiket bizalmába fogadott. Ilyen volt Alice, furamód Lumpsluck professzor, a mardekár vezetőtanára, ő, Remus Lupin és Perselus…
Mennyire gyűlölte James Perselust, amiért az kijött Lilyvel! Lupin tudta, hogy több is volt közöttük ennél, Perselus mégis ellökte magától a lányt.
Furamód Seth természete inkább Perselus természetéhez hasonlított vagy az övéhez. Lupin saját védekező zárkózottságát látta a fiúban. Saját magáról tudta, mi mindenen ment keresztül, mire ilyen falakat emelt maga köré, így el tudta képzelni mi zajlik most le Seth-ben. Ugyanakkor a fiú sokkal elemzőbb és mérlegelőbb volt nála, ebben Perselusra hasonlított. Valami azonban mégis volt benne Jamesből.
Lupin mosolya szélesebbre húzódott. Ugyanúgy néz rá, mint James nézett hajdan Perselusra… de Hermione miatt.
Remus nem tartozott azok közé a felnőttek közé, akik lenézik a fiatalokat. Nem tartotta okosabbnak magát náluk, csupán tudta, hogy már koránál fogva megtapasztalt bizonyos dolgokat, amire nekik még nem volt lehetőségük. Most a tapasztaltak derűjével figyelte a fiatalember ingerültségét.
Felsóhajtott, és a fiú után indult. Azért Seth és Hermione élete mégis különbözik az ő fiatalságától. Akkor nem volt Sötét Nagyúr, nem voltak halálfalók. Elnézte az előtte haladó fiú macskalépteit. Minden mozdulatán látszott, hogy harcra nevelték, a továbbiakban pedig még szigorúbb kiképzés vár rá, ha életben akar maradni…
Remus fejében egymást kergették a Tekergők kalandjainak emlékei és a gondtalan fiatalság emlékei.
Ennek nem szabadna így lennie…
--------------------------
Hermione abban a szobában várakozott, ahová annak idején Seth-tel megérkeztek. Alig egy pár nap telt el azóta, mégis soknak tűnt a számára. Minden megváltozott körülötte mióta utoljára itt járt, talán csak Remus volt változatlan.
Hermione nem ismerte hosszú ideje Albus Dumbledore-t, de mindennél ékesebben beszélt az idős mágus személyiségéről az, amilyen a rend a halála előtt és a halála után volt. Mindenkit nyomasztott a kétségbeesés és az apátia. Dumbledore olyan volt számukra, mint a gyermekeknek a gondviselő apa. Megszokták, hogy mindig van válasza mindenre, egyedül viseli a döntés felelősségét, és egy személyben záloga a rend győzelmének. Most, hogy mindez elveszett, tanácstalanság, zavar és félelem maradt a nyomában. Halála olyan volt, mint egy arculcsapás, egy durva ébresztő a gyermeki létből.
A lány látta a rendtagokon a kapkodó igyekezetet, hogy valahogy újraélesszék a győzelembe vetett reményt. Ennek a része volt Seth kiképzése is. Hermione nem ringatta magát illúziókba; nem arról volt szó, hogy Dumbledore helyét Seth vette volna át a fejekben.
Inkább úgy tűnt, úgy érzik, Voldemortot nem lehet szelídséggel, erénnyel, jósággal legyőzni. Lám, Dumbledore meghalt… Ugyanolyan kegyetlenség, erő és vadság tudja csak legyőzni, mint amilyen maga a Nagyúr. Tüzet tűzzel…
Azonban Hermione tudta, hogy Seth nem olyan, mint Voldemort.
Elnézte, ahogy Seth leendő tanárai besorjáznak a szobába. Mordon, Shaklebolt, Tonks, Dora Medowes és Podmore. A lány nem örült, hogy a szőke varázsló is része a csapatnak. A férfi túlontúl is jelét adta ellenszenvének. Ebből a szempontból Dolohovra emlékeztette a lányt. Annak sem örült, hogy a képzés idejére máshová viszik Seth-et. A fiúnak elfogadóbb légkörre lenne szüksége, hogy beilleszkedhessen.
Hermione dühvel vegyes szomorúsággal gondolt arra, hogy milyen fogadtatásban is részesült Seth a rendnél. Az pedig még jobban elkeserítette, hogy úgy érezte, a fiú tőle is elzárkózik. Nap mint nap meglátogatta, beszélgetéseik mégis erőltetettre sikerültek. Az az irreális érzés kerítette a hatalmába, hogy becsapta a fiút. Tudta, nem ígért semmit, Seth maga döntött úgy, hogy hátat fordít a Roxfortnak és a családjának, mégis… A rendnek másnak, jobbnak kellene lennie a halálfalók irányította Roxfortnál.
Percek teltek el, míg a kis csoport a szobában várakozott. Hermione türelmetlenséggel színezett aggodalommal szegezte szemét az ajtóra. Hol van Seth? Mintha csupán a gondolat varázsolta volna elő, a fiú belépett. Arca nyugodtnak és közönyösnek tűnhetett mindenki számára, de Hermione már jobban ismerte ennél. Meglátta az elnyomott ingerültséget az összepréselt ajkakban és a kissé összehúzott szemekben. A fiút Lupin követte. Hermione felsóhajtott.
Nem kerülte el a figyelmét a kettejük között kialakult feszültség. Abban bízott, hogy Lupin lesz Seth legerősebb pártfogója a rendben, és majd hamar közel kerül a fiúhoz. Sokat mesélhetne Seth szüleinek fiatalkoráról, vagy akár a fiú korai gyerekkoráról, azonban nem így történt. Seth valamiért elutasítóan viselkedett a férfival és ez nagyon bántotta Hermionét. Nem tudta, azért van-e mindez, mert Lupin vérfarkas. Seth-ben még mindig élnének bizonyos aranyvérű előítéletek? A lány nem szeretett erre gondolni.
A fiú azonnal meglátta őt, amint belépett, és körbenézett a szobában, Hermione szíve ugrott egy kicsit a mellkasában, ahogy a mély, ragyogó zöld szempár találkozott az ő pillantásával. Valahogy úgy gondolta, ezek a szemek jobban illenek Seth-hez, emberibbé teszik.
Sajnálta, hogy nem tud elbúcsúzni a fiútól négyszemközt. Lupin csak az előbb szólt be neki a gyengélkedőre, hogy Seth-ért megy, mert indulnak. Hermine gyanította, hogy Rémszem keze lehet a hirtelen, előre be nem jelentett indulásban. Annyira szeretett volna bíztató szavakat, mondani, valahogy helyre állítani a kapcsolatot kettejük között, most azonban csak annyit tehetett, hogy a tekintetét a fiúéba kapcsolta. Remélte, hogy így is éreztetni tudja vele, amit el akart mondani.
Mordon mormogott valamit arról, hogy nem kedveli, ha valaki késik a csoportból, majd előhúzott egy fekete könyvet. Hermionét leginkább egy bibliára emlékeztette.
− Mindenki fogja meg. Két perc múlva aktiválódik.
Seth jobb keze mutató és középső ujját a könyvre helyezte. Mordon még visszafordult McGalagonyhoz.
− A megbeszélésünk alapján, minden nap tájékoztatom majd, Minerva.
Az idős boszorkány bólintott, majd tompa pukkanó hang kíséretében a csoport összes tagja eltűnt a szobából.
Hermione érezte, ahogy a veszteség és a fájdalom végighullámzik rajta. Legszívesebben kinyúlt volna, hogy visszarántsa Seth-et a levegőből. Még csak el sem búcsúztak…
------------------------------
Seth érezte, ahogy az utazás során a szomszédjai neki-neki ütődnek a vállának. Vajon meddig mennek még? – találgatta. Hirtelen, figyelmeztetés nélkül kemény kőpadló ütődött a talpának. Szinte érezte, hogy a csontok összeütődnek a térdében, ahogy felfogják az ütést.
Mindennek ellenére talpon maradt, ahogy a többiek is. Mordon óvatosan körülkémlelt, majd pár felderítő bűbáj után recsegő hangon megszólalt.
− Isten hozott mindenkit az Auror Akadémia alagsorában!
Seth alaposan körülnézett. Ez lenne a híres Lionhart?
Az aurorok intézményét a Nagyúr röviddel hatalomra jutása után feloszlatta, és az Akadémiát is bezáratta. Több koncepciós per indult, aminek eredményeként sok auror az Azkabanban végezte, vagy rosszabbul járt… A többieket később a halálfalók egyenként levadászták, és kivégezték. Ezzel együtt az Akadémia hírneve a mágikus népesség körében sokáig fennmaradt. A Lionhart még a hajdani aurorképzők közül is kiemelkedett. Csak a legjobbakat képezték itt, az elitet. Éppen ezért, elsősorban ennek az intézménynek a tanárai végezték a vádlottak padján.
Az Akadémia alagsora mindazonáltal nem keltett különösen impozáns benyomást. Magas, boltíves mennyezetű folyosók vezettek minden irányba, egyes helyeken hallani lehetett a víz hangját, ahogy csöpög a folyosók faláról.
Mordon magabiztosan indult el a jobboldali folyosón, és hamarosan kissé szárazabb helyre értek. Seth kissé kijjebb csúsztatta a ruhaujjába szíjazott pálcát a tokjából. Ez az épület nem lehet biztonságos… A Nagyúr bizonyára különböző detektorbűbájokat és rontásokat tetetett az Akadémia minden négyzetcentiméterére. Őrültség volt idejönni…
Mintha csak aggodalmait akarta volna megválaszolni, Mordon menet közben a válla felett megjegyezte.
− Természetesen a felső termekbe nem léphetünk be. A halálfalók − a viharvert auror kiköpött a szó után − szinte az egész épületet lerombolták, ami pedig maradt, azt sűrű átok- és bűbájháló fedi. Az, hogy mi mégis itt lehetünk, elsősorban Pitonnak köszönhető. Ő szabotálta el az épület egy részének védelmét. Azóta Bill Weasley és jómagam kellemes kis rejtekhelyet alakítottunk itt ki magunknak.
Seth elengedte a pálcát. Kellemesnek semmiképpen nem nevezte volna a helyet, de úgy tűnik biztonságos. Ha nem lett volna az, már nyüzsögtek volna körülöttük a halálfalók. Mordon egy szűkebb folyosóra ért velük fa lába visszhangosan kopogott a kőpadlón. Menet közben jobbra és balra kamrák ajtajait lökte be.
− Itt lesz a szállásunk.
Seth besandított az egyik szobába. Durvaszövésű rongyokból készült ágy állt a kicsiny helyiség sarkában. Mellette egy alacsony szekrény a tetején mosdótállal. A legenyhébb szó, amivel a szobát illetni lehetett a szegényes volt.
Seth szemöldöke összeszaladt. Remélte, a kiképzése nem a szállás színvonalán mozog majd. Mordon előtte haladva a folyosóvégi ajtót is feltárta.
A hatalmas teremben egy párbajpást, több gyakorló baba, teljesen berendezett bájital labor és fegyvertár volt felállítva. Hallotta maga mögött, hogy Shaklebolt és Tonks egyszerre szusszan a sokáig benn tartott levegő után.
Mordon féloldalas farkasvigyorral fordult vissza feléjük.
− A pince központi része raktárként szolgált, ami több, mint kapóra jött. Ha nem is olyan, mint a fönti edzőterem volt, azért nem rossz, eh, Shaklebolt?
A feketebőrű varázsló csupán némán bólintott, de szemének csillogása sok mindent elárult.
− Azt mondanám, hogy mindenki egy fél órát kap a kicsomagolásra, aztán kezdhetünk.
----------------------
Seth a párbajteremtől kétajtónyira eső szobában ült. Sejtette: nem véletlen hogy a többiek szobái körbeveszik az övét. Mivel neki alig volt mit kipakolnia, inkább azzal töltötte az időt, hogy megpróbálta kitalálni, miféle képzésre számíthat.
A párbaj- és harci képzés vitán felül állt. Amikor meglátta a fegyvertárban a kardokat, szinte viszketett a tenyere, hogy kipróbáljon egyet. A rend főhadiszállásán nagyrészt a gyengélkedőn fekve töltötte az időt vagy a szobájában. Ennyi tétlenség szinte fizikai fájdalmat okozott mindennapi kemény megterheléshez szokott testének.
A bájital labor látványa kissé lelombozta. Sosem szerette a bájitaltant, de tisztában volt vele, hogy az mennyire fontos. Elég volt csak arra gondolnia, hogy Blaise milyen veszélyes kotyvalékokat tudott előállítani. Blaise…
Seth igyekezett a fiút kirekeszteni a gondolataiból, de barátjának képe újra és újra felbukkant hívatlanul is. Hívhatja-e Blaise-t még egyáltalán barátjának? Ő azóta is tartotta magát ahhoz, amit a roxforti utolsó napon Blaise-nek mondott, ez azonban nem sokat segít, ha újra összetalálkoznak éles helyzetben. Seth ismerte barátja mérhetetlen becsvágyát, ami az állandó megaláztatásokból fakadt. Ismerte Blaise gondolkodását, ő is így gondolkodott valaha. Ha őszintén feltette magában a kérdést, hogy Blaise képes lenne-e őt megölni, akkor igennel kellett rá felelnie. Ez a feladata a Nagyúr minden katonájának: végezni az árulóval.
Ha azt kérdezte magától, hogy ő képes lenne-e megölni a másikat, a legfájdalmasabb az volt, hogy nem tudott erre a kérdésre egyértelmű nemmel felelni.
Felállt, és egy pár lépést sétált a szűk szobában, hogy elterelje a gondolatait. Csupán négy lépéssel eljutott a szoba végében álló szekrényhez és a karja nekisúrolódott az ódon bútornak. Erről eszébe jutott valami…
Egy gyors, gyakorlott mozdulattal a kezébe csúsztatta a ruhaujjából a pálcát. A Potter pálcát. Elnézte a sötétbarna fát. Anyagán látszott, hogy már többszáz éves lehet, de nagyon jól karbantartották. Fényes, makulátlan felületén egyetlen repedés sem éktelenkedett. A kiszélesedő nyél tövében ugró szarvast mintázott a pálcakészítő. Seth könnyedén pöccintett vele. Tökéletes fogása és egyensúlya volt. Rövid ívet írt le vele.
- Cintinita appareo!
A pálca végéből galoppozó hófehér unikornis képe bontakozott elő. Seth ajka féloldalas mosolyra húzódott. Gondolhatta volna: unikornisszőr.
Elfogta a kíváncsiság, hogy milyen varázslatot hajthattak vele utoljára végre?
- Priori incantatem!
A pálca megremegett a kezében, majd sikoltozni kezdett. Seth úgy dobta el, mintha, parazsat tartana a kezében. Az utolsó varázsige a „Crucio" volt.
---------------
Tonks elgondolkodva rakosgatta holmiját a szűk szobában. A rengeteg könyv és bájitalos üveg mellett alig fért el az a pár ruha, amit magával hozott. Előhalászott egy ütött-kopott párbajruhát a csomag aljáról. Ezt a darabot mindig magánál hordta. A szüleitől kapta, amikor kiderült, hogy felvették a Lionhartra. Milyen büszke volt az apja! Mugli létére nagyon is tisztában volt a mágikus világ dolgaival, tudta, hogy ez az iskola a legjobb.
Tonks még ma is mosolygott, amikor arra gondolt, hogyan nyitogatta a csomagot. Egy párbajruha nagyon drága dolog, és ő a Black család hagyományos darabját nem örökölhette. Bellatrix kapott meg mindent, pedig Tonks anyja volt az elsőszülött…
Most pedig itt ül, a szomszédjában egy fiúval, akit Bellatrix nevelt fel. Az a szörnyeteg, aki végzett a saját testvérével és annak férjével. Tonks szemét elfutotta a könny. Már auror volt, amikor ez történt, speciális jogosítványait felhasználva közvetlenül jelen lehetett, amikor az aurorok átvizsgálták a tetthelyet. Azóta is mindent megtett, hogy kézre kerítse Bellatrixot, most pedig itt van a fia, akit segít majd kiképezni. Tonks tudta, hogy a fiú Potter, de minden arról tanúskodott, hogy Lestrange-nak nevelték.
Tonks lépten-nyomon fennakadt Seth mozdulatain, ahogy a szemét összeszűkítette, ahogy összeszorította a száját, amikor dühös volt, a hanghordozása, mind-mind egy gyűlölt ember gesztusai, Bellatrix gesztusai. A lány felsóhajtott és az ágyára fektette a ruhát. Nem lesz könnyű…
-----------------------
Blaise sietős léptekkel haladt a földalatti labirintus folyosóin. A Belthine ünnepén kapott halálfejes medál egyenesen ide röpítette rögtön azután, hogy megérezte a Nagyúr hívását. Kétszer járt már itt. Mindkétszer általános halálfaló összejövetelen, ahol tisztelettudóan az utolsó sorba húzódott.
Most azonban a csontjaiban érezte, hogy ez más lesz. Talán megkapja első megbízatását. Talán most bebizonyíthatja, hogy nem érdemtelen a Nagyúr figyelmére.
A Roxfortban óriási döbbenetet keltett mind az ő kinevezése, mind Seth és Piton szökése. A diákok állandóan a nyomában jártak és faggatták. Olyanok is keresték a társaságát, akik eddig azt sem akarták tudomásul venni, hogy egyáltalán létezik. Malfoy pedig most az egyszer befogta a nagy sznob pofáját, és a nyári szünetig fennmaradó időben alig szólt két szót.
Mindez a népszerűség azonban nem pótolta Seth hiányát. Blaise akárhányszor csak barátjára gondolt összecsikorgatta a fogait. Hogyan tehette ezt Seth? Hogy fordulhatott ellenük? Az az átkozott sárvérű boszorkány!
Blaise minden haragja Hermione ellen irányult. Sokkal könnyebb volt őt gyűlölni, mint Seth-et. Mindez azonban nem enyhítette azokat a gondolatokat, amelyek naponta kéretlenül is kínozták. Mit tesz majd, ha szembe kerül Seth-tel? Képes-e megölni a barátját? Az képes lenne-e megölni őt? A szeme előtt pedig mindig megjelent az, ahogyan Seth rászegezi a pálcát, és megátkozza, hogy megvédje Hermionét. Az az átkozott sárvérű boszorkány!
A terem ajtajához érve kitárta a bejárati kapu szárnyait, és letérdelt, szemét a padlóra szegezve.
Kis idő múltán hideg, sziszegő hang szólította meg.
− Lépj be, ifjú jelölt!
Blaise felemelkedett, és a teremben álló trónszék felé indult. Pár lépésnyire megállt, és újra letérdelt, ahogy azt más halálfalóktól látta. Pillantását továbbra sem emelte fel. Kis idő múlva a Nagyúr újra megszólalt.
− Elérkezett az idő, hogy megkapd a megbízatásod.
Blaise szívverése akaratlanul is felgyorsult.
− Olyan feladatot bízok rád, amiben már felavatott halálfalóim vallottak kudarcot.
A sziszegő, hideg hang betöltötte a fiú tudatát.
− Kutasd fel a sárvérűt, aki bemocskolta a Roxfort falait.
Blaise gyomra nagyot ugrott. Granger! A megbízatása messzemenően meghaladta az álmait.
Miden erejével fegyelmezte az arcvonásait, hangjában azonban tisztán tükröződött a hála és az izgalom.
− Parancsodra, Nagyúr!
Felemelkedett a földről és visszahátrált az ajtóhoz. Ott megint letérdelt, majd becsukta a kapu szárnyait maga előtt.
Már visszafelé tartott a folyosón, miközben keze akaratlanul is ökölbe szorult. Minden idejét és tudását annak fogja szentelni, hogy elkapja a lányt. Nem vall kudarcot.
---------------------
Blaise távozó alakját egy izzó vörös szempár követte egészen addig, míg el nem tűnt az ajtó mögött. Voldemort érezte, hogy a bőr megfeszül tűhegyes fogain. Arca már rég képtelen volt a mosolyra. A merev, pikkelyes ajkak nem húzódtak kellően szét. Hosszú pókujjai elégedetten simogatták a trónszék karfáját. Rég nem találkozott olyan ígéretes újonccal, mint a fiatal Blaise. Meg tudta érteni, hogy Piton miért vette maga mellé. A fiú nagyon emlékeztette a bájitalok mesterére; becsvágyó, találékony és taktikus. Oh, igen, mint annak idején Perselus Piton, azonban bizonyos gyengeségek nélkül.
A trónszék lábánál heverő óriási kígyó megérezhette gazdája jó hangulatát, mert lassan felkúszott a sápadt, ösztövér alak lábán, majd a karján hogy hízelegve a nyakába tekeredjen.