Békés évek köszöntöttek reánk.. Mármint viszonylag békésnek nevezhetők. Az angolok – egy-két kisebb és felesleges támadását leszámítva – Nem zargatták a határaimat. Ám ez iránt érzett első boldogságom hamar elszállt. Gyanakvó - s olykor igen jó megérzéssel bíró – emberként – ha szabad ezt a szót használnom -, cselt gyanítottam. Richard király sok jó lovagot fegyverkezésre szólított fel Angol Földön, melyekből olyan sereget kezdett felállítani, amilyet azelőtt még soha nem láttam, s titkos levelezéseket folytatott külhoni, egészen pontosan európai hatalmasokkal, többek között a francia Fülöppel. Mikor megvallottam Vilmosnak – jó uralkodómnak – aggodalmamat, késedelem nélkül őrjáratot küldött ki a vezetésem alatt. Az angolok, a gyávák, a hatalomvágyó gőgösek nem jöttek. Mi több, csak annyian maradtak a határon, hogy épp csak védeni tudták volna egy esetleges támadás esetén.
Teltek a napok, hetekké nőttek, majd hónapokká. Nyugtalanságom hol erősödött, mint a vihar előtti csendben, hol szinte semmivé foszlott. A birtokom, mint egy falatnyi Tündérország, úgy működött a maga rendjén. Egy kényelmetlen levél, egy panasz nem érkezett, noha rajtam kívül a skót lordok, lovagok mocorogtak. Volt amelyik eltűnt, és senki nem kereste, mintha jó dolgát végezni ment volna. De mit? Belesajdult a szívem valahányszor árulást sejtettem. Az én népem nem gyáva, meghunyászkodóként volt nevelve!
Végül már egy egész év eltelt összecsapások nélkül. A "bátor", a "hatalmas", a harcias – ez nem tagadhatom, így volt – a nyughatatlan „oroszlán szív" megpihenni látszott… Szerettem volna ezt hinni, ám ekkor érkezett a határra Sir Kenneth.
- Üdvözöllek, barátom! – köszöntöttem.
- Lord Kirkland – hajolt meg illendően, s én leintettem. Szívesebben hagytam az angolokra a hajlongást, míg saját népemmel szemben mellőztem a formalitásokat.
- Mi szél hozott?
- Keresztes hadjáratra indulok. Így is már három hónapot késtem, a hadak már Jeruzsálem alatt lehetnek.
- Hogyan? – döbbentem meg – Miért nem tudtam én erről? – pedig igencsak magyarázatul szolgált volna a felszívódó lovagjaimra. Ím itt is egy, ki a semmiért a halálba indul.
- Hiszen minden fegyverforgatót harcra szólított fel a Szent Atya.
- És Vilmos? – kérdeztem aggódva. Hogy képzelhette, hogy nélkülem megy csatába a Szentföldön?! S mit gondolt, nem fogok dühöngeni, miután egy szót nem szólt, s egy sort nem írt erről?!
- Ő uram, tudtommal, itthon maradt.
- Hát akkor te, Sir Kenneth, hová mész? Mely király vagy herceg parancsnoksága alá?
Nem szólt. Nagyon hosszú ideig csak a földet bámulta, s bennem szörnyű bajsejtelem támadt.
- A hadakat Richárd király vezeti. – bökte ki végül sajnálkozó pillantással, de egyenesen állva, magabiztos hangon. Ő így látta jónak.
- Nem! – kiáltottam fel. – Hogy lehet?
Az angol egykor volt leopárd, majd oroszlán küldi… Nem is! Egyszerűen pocsékolja az áldott és drága, értékes skót vért egy lehetetlen célért!
- Minden… vagyis a legtöbb skót őhozzá csatlakozik, uram. Könnyű érteni a szavát, s a szóbeszédek szerint ott nem nézi a nemzettséget, csak a vitézséget, s a keresztet. (Hát nekem lett volna mit mondanom a keresztről, meg a szent atyáról… Mégsem vehettem el az embereim hitét…)
- Menj, Sir Kenneth! Harcolj a hitedért, ha annyira fontos a lelkednek. – beszéltem így hosszas, dühöt csitító hallgatás után – De ne a szász-normann kutyáér!
- Soha, uram! Ámbár megjegyezném, elvakít téged a gyűlölet. Richárd király, igen, támadja – támadta határainkat, de vitéz, és Istenhez hű lovag. – ezeket a súlyos szavakat rám hagyván útjára indult újra, immáron angol földön.
Dühömmel nem tudtam mit kezdeni. Rosszabb volt még az eddigi egy éves bizonytalanságnál is, s ezt szerencsétlen katonáim érezték meg. Tudatában voltam ennek, s néhány nap után lázasan törni kezdtem a fejemet, mivel vezethetném le ezt. Valakinek lakolnia kellett ezért. (Hogy miért is, nem volt tiszta számomra) Királyom – ki szinte elárult a hadjárat eltitkolásával – védett volt velem szemben. Nem találtam helyet a bosszúnak, noha jogos ok alkalmasint elég adódott volna. Hát olyasvalakit céloztam meg, akivel megtehettem, s aki – ha nem is ezért, bár mindennek ő az oka – megérdemli.
Kedves kisöcsém!
Sajnálattal vettem tudomásul, hogy köztünk megromlott a kapcsolat olyan nagyon, hogy már arra sem találsz méltónak, hogy írj nekem, ki oly' nagyon hiányol. (Igaz volt, egy kiadós verésre már régen megérett az idő) Elvártam volna, hogy értesíts gyalázatos uralkodód által vezetett szent háborúról, hogy ne kelljen távol tartanom katonáimat fölöslegesen otthonaiktól, szeretett családjuktól. Ám most, hogy tudom, erőitek nagy része a forró sivatagokba száműzetett, elárulhatom, a helyőrségednek, kiket szerencsétleneket hátrahagytál, hírhamvát sem fogod megtalálni, s a közeli falvak készleteit is skót lakomák asztalain fogod megtalálni.
Üdvözöl szerető bátyád!
A levelet egy futárral vitettem el. Utasításom szerint meg kellett várnia a választ, s azt visszahoznia. Addig természetesen eszemben sem volt háborút indítani, bár Richárd és a nagy seregek távollétében minden bizonnyal jövedelmezővé válhatott volna.